A jövevény lassan, biztosan haladt át a korcsmaszobán, úgy, mint aki
ismeri a járást a szegények között. Rongyos, barna kolduskaftánjának bő
újja eltakarta mellén összekulcsolt két kezét. Lépte nem vert zajt a
megilletődött csendben, mégis haladt, mozdulata nem látszott, mégis
mintha köntösének suhanása szelíden megsimogatta volna az elfehéredett
arcokat.
Mindenki ránézett és… senki se tudta, hogyan történt, – egyszerre nem
volt ott többé…
Az emberek egy pillanatig még dermedten állva maradtak. Értelmetlen
zsibbadt kifejezéssel fordultak össze a tekintetek.
– De hát miért álltunk föl?
– Ő volt, – mondotta az asszony halkan.
Te csak dolgozzál.
Az átjáró ház légvonatos, nagy udvarában mindenki Pintyőkének hívta a
madárkereskedőt. Pedig, ajtaja felett a falon, rég belepte a korom a
cégérnek oda mázolt idétlen pintyet, melynek a neve leszállt reá.
Földszintes szobája a hátsó lépcső mellett húzódott meg és az emeleti
folyosó árnyéka nem engedte a küszöbig a napot. A szoba kicsiny és
kényelmetlen volt. Kalitkák lógtak az ajtószárnyon, az ágy felett,
köröskörül a sötét üregekben, a zeg-zúgos falon. Kalitkák álltak az
ablakdeszkán, a szekrény tetején, a földön, az asztalon, még az egyetlen
széken is.
Pintyőke nem ülhetett tőlük kényelmesen soha. Az asztalt sem
használhatta. Az ágyban nem mert nyújtózkodni. És ettől a határoltságtól
lassankint olyan határoltak és apróak lettek a mozdulatai, mintha
kalitkában élt volna ő maga is. Egy madárszagú, szűk kalitkában, melynek
négy fala között tanította évek óta énekelni váltakozó madarait.
Munka közben kimért, kicsiny lendülésekkel, furcsán szökdécselt ide-oda.
Csőrös orrát bedugta a drótszálak között a madarakhoz és nagy csupasz
száját szinte fájdalmasan összecsucsorította. Mialatt fütyölt, arca
sajátságosan gondtelt kifejezést öltött. Félig lehunyta a szemét, kiálló
gégecsontja pedig, mint egy szivattyú, fáradhatatlanul járt fel-le a
gallérja nyilásában. Hangja ilyenkor túlcsattogta a madarak hangját.
Kihallatszott az udvarra és az ajtószárnyra kiakasztott rozsdás
kalitkából visszafelelt még a mogorva öreg rigó is.
Ha a madárkereskedő elhallgatott egy pillanatra, hogy lélegzetet vegyen,
egyszerre úgy hangzott, mintha temérdek pattogó kis óra kezdett volna
ketyegni a csendben. A sok apró madár falánkul csipegette a kendermagot.
A szoba olyan lett, akár egy órásbolt. Köröskörül ketyegő nesz surrant
végig a falon. A kalitkákban, mint az ingák, ide-oda lendültek a
madarak.
Az udvarról bekiáltott a gombkötőmester inasa:
– Jó reggelt Pintyőke!
A madárkereskedő mérgesen kapta fel a fejét. Csupasz szája kinyilt és
mint egy vékony hasítás, szinte egyik fülétől a másikig szaladt.
A suhanc vásottan nevetett. Pintyőke pedig hirtelen becsukta a száját,
mert homályosan maga is érezte, hogy ebben a pillanatban olyan volt,
mint egy madár.
Mint egy madár… Ezzel kosarazta ki a mozsár-utcai özvegy asszony, mikor
megkérte a kezét. Ezt kiabálták utána az utcabeli gyerekek. Mindig ezt,
– mindenütt.
Lehorgasztotta a fejét. És mialatt sovány, köszvényes mutatóujjával
megfenyegette a gombkötőinast, szórakozottan visszabújt a kalitkák közé.
Nem ért rá, hogy igazságot tegyen a gyerekkel. Ő nem ért rá soha
semmire…
Pedig vevője ritkán akadt. Mintha elfogytak volna a régi ábrándos iparos
kisasszonyok, a külvárosi iskolásleányok, a magányos öreg varrónők, a
cselédszerzőnék, a planétás asszonyok…
Pintyőke nem bánta. Szerette a madarait. Külön-külön szerette
mindegyiket és örült, ha nem vitték el őket hirtelen és egy kicsikét az
övéi lehettek.
A kapu felől lépések jöttek át az udvar kövezetén. Fülelni kezdett.
Megismerte a közeledő nagy, nyugodt lépéseket.
„Az öreg lesz“. Szívesen kikukkantott volna az ajtón. De most igazán nem
hagyhatta félben a tanítást.
Mialatt lélekszakadva fütyölte végig a kis cinke leckéjét, valaki
megállt az ajtónyílásban. Nem szólt, nem mozdult, csak állt és
sajátságos, szánakozó mosollyal nézte a madárkereskedőt.
Pintyőke megtörölte fütyöléstől nedves száját a keze fejével.
Felpillantott. Csakugyan az öreg volt. Mint máskor, most is kiválasztott
egy madarat. Alkuvás nélkül fizetett. Fogta a kalitkát, bólintott,
elment.
Sietség nélkül ment a kapu irányába. És hatalmas kezében, a lépte
szerint, nyugalmasan lóbálta a kis kalitkát.
Pintyőke egy pillanatig meredten nézett utána. Már nagyon sok madarat
adott el neki, de azért nem tudott róla semmit.
– Furcsa… furcsa… motyogta magában aztán, a szó közepén hirtelen másra
gondolt. Eszébe jutott, hogy a sármánynak nem adott vizet. Fontoskodva
visszaugrott a küszöbről. Egészen úgy ugrott, mintha kalitkában egyik
nádvesszőről szökkent volna át a másikra.
Az udvaron végig csoszogott a házmesterné és a hátulsó lépcső aknájában
meggyujtotta a gázt. A nyitott láng süvítve fütyölt a légvonatban. Ettől
a nesztől, mintha alkonyati jeladás lett volna, felberzentették tollukat
a madarak. Álmosan, inogva, gomolyagba fúvódtak a kalitkarudakon.
Szárnyuk alá dugták a fejüket. Puha, pici pelyhek libbentek le a
drótházikók kendermagos homokjára.
Lassan-lassan Pintyőke is elálmosodott. Bóbiskolva megvacsorált a
térdén. Megette a salátaleveleket, melyeket a madarak meghagytak, aztán
óvatosan bebújt a kalitkák között az ágyába.
Korán feküdt, korán kelt. Minden reggel szürkület előtt indult útnak.
Ilyenkor vesszőket vitt a hóna alatt és a kezében üres kalitkát, meg egy
vasfazékban madárfogó lépet.
Ismerte az erdőt a városon túl; ismerte a fészekfosztó fiúkat. Olyan
régen ismerte már őket, hogy közben sok iskolakerülő fiúból ember lett,
a cserjésből pedig erdő és irtás és megint csak erdő. Új fészkek, új
fészekfosztók… Csak Pintyőke élete nem változott.
Egy napon azonban mégis történt valami. A madárkereskedő egyhangu életét
csodálatos esemény zavarta meg. Odakinn az erdőn egy cinege akadt a
lépesvesszőjére, mely olyan gyönyörűen fütyölt, mint ahogy csak az ő
madarai tudtak fütyölni. A kezébe vette, nézegette. Ráismert. Az ő régi
kedves kis cinkéje volt, melyet az elmúlt tavaszon adott el valakinek.
Kinek is? Egyszerre eszébe jutott az öreg.
Ezentúl gyakran gondolt reá és amit azelőtt sohase tett, munka közben
sűrűn pillantgatott az ajtó felé Szerette volna tudni, hogyan szökött
meg a madár? Összeszedi a bátorságát. Megkérdi az öregtől. Beszélni fog
vele!
Hanem aztán, mikor egy napon újra eljött az öreg és szó nélkül
megvásárolta másodszor is ugyanazt a cinkét, Pintyőkének tátva maradt a
szája és nem mert kérdezősködni. Hideg borzongás futott végig a hátán.
Először jutott eszébe, hogy ez a sajátságos vevője nem változott, amióta
ismeri. Először gondolt arra, hogy vajjon hová viszi az ő madarait?
Mikor a küszöbről utána nézett, érezte, hogy nem birja elviselni a
bizonytalanságot. Izgalmában nagyra szánta magát. Hirtelen leakasztotta
az ajtószárnyról a kifüggesztett kalitkákat. Rázárta a madaraira az
ajtót és a fal mellé lapulva, szökdécselő, furcsa lépésével utána osont
az öregnek.
A szennyes, fülledt bérkaszárnyák elmaradtak. Gyárak, földszintes
udvarok, házikók, üres telkek, zöldséges kertek… A város elfáradt,
megállt. Az öreg pedig még egyre ment előre, nagy, nyugodt lépéssel és
kezében csendesen lóbálta a kis nádkalitkát.
Már látszott az erdő. A sötétzöld háttéren fehéren világított az
aggastyán fedetlen, galambősz feje.
A madárkereskedő szinte bánni kezdte, hogy otthagyta a madarait, a
temérdek sürgős munkát és így bolondjában szalad világgá. Ebben a
pillanatban egyszerre váratlanul megállt az öreg.
Pintyőke is megállt. Lenyügözve, lihegő mellel hajolt előre.
Kimeresztette a szemét. Azt hitte, nem jól lát.
Az öreg felnyitotta a kalitkát és a cinke sietség nélkül, lassan
kiugrált az ajtaján. Aztán felszökkent, mintha a levegőbe hajították
volna és nyílsebesen nekirepült az erdőnek.
Pintyőke felordított:
– Mit csinál! Hogy meri…
Az öreg a hang irányába fordította a fejét. Mikor megpillantotta a
hadonászó embert, kissé felrántotta a fél vállát.
Pintyőke tájtékzott a dühtől.
– A madaram…
Az öreg nyugalmasan mosolygott.
– Megvettem, hát az enyém volt!
Pintyőke harciasan szétvetette a lábát. Két kezét a nadrágzsebébe nyomta
és olyan mérgesen belemarkolt a tulajdon zsebébe, mintha a nadrágjánál
fogva, önmagát akarta volna a levegőbe emelni és az öreg arcába dobni.
– Megvette… fuldokolta fenyegetően, – de hát mi az ördögnek vette meg?
– Hogy eleresszem! – Az öreg nagy, messze tekintettel elnézett az erdők
felett. Aztán lepillantott Pintyőkére és szeliden folytatta. – Jobb
szerettem volna, ha nem tudod meg. De ha már így esett, hát igyekezzél
elfelejteni, amit láttál.
A madárkereskedőt meglepte a hang, a szó. Valami megrezdült a belsejében
és mint mikor a madaraknak fütyölt, félig lehunyta a szemét. Az arca
végtelenül gondtelt kifejezést öltött. Gégecsontja, mint egy szivattyú,
izgatottan járt fel-le a gallérja nyílásában. Egyszerre elferdült a
szája és mintha keskeny mellében összeestek volna a csontok, inge felett
behorpadt az elnyütt, rövid kis kabát. Megérezte, hogy milyen kiéhezett
és szánalomkeltő a formája és ezalatt úgy rémlett neki, mintha felfogná
az öreg gondolatát.
– Igaz, hogy rosszul megy az üzlet, – panaszolta szomorúan. – Rosszul
megy már régen… De ha segíteni akart rajtam, miért tette így? Miért nem
adta ide inkább egyszerűen a pénzt? Hiszen annyit vesződöm. Olyan korán
kelek. Töröm magam szélben, hóban, rossz időben. Az ázott fák sikosak. A
köszvény is kinoz. És a sok fütyölés, tanítás, semmiért… Csak, hogy
kinyissa a kalitkákat.
– Hogy a madaraiddal mi történik, ha már egyszer elvégezted a magad
munkáját, az reád nézve mindegy legyen.
– Madarakat fogni, hogy eleresszék őket… sóhajtotta az emberke megértés
nélkül, fájdalmasan.
Az öreg mélyen, erősen a szeme közé nézett:
– A fontos az, hogy dolgoztál és hitted, hogy érdemes. Most pedig eredj
haza. Ne gondolj arra, amit láttál. Csak dolgozzál tovább. Mert mialatt
dolgozol, érzed, hogy élsz és el tudod felejteni, hogy meg fogsz halni.
És… ezért tesztek ti mindent, amit tesztek.
A mesekönyv kis hercegnője.
Egy réges-régi mesekönyvben éldegélt az aranyhajú kis hercegnő. Mióta
vissza tudott emlékezni, mindig ott élt a könyvben egy színes kép
tornyos lovagvárának az erkélyén és nagy ibolyakék szemével
mozdulatlanul nézett le a tájra, mely sohasem változott.
A kis hercegnő olyan szép és olyan szőke volt, mint amilyenek csak a
tündérmesék hercegnői lehetnek. Aranyhímes, hattyúfehér ruhát viselt,
gyöngyös kis tarsoly függött a csípőjén és a kezében egy liliomot
tartott. De ez az örökös liliom fárasztotta őt, nem volt értéke a
szemében, mert eddig még senki sem akarta elvenni tőle… El szerette
volna dobni. Ki szeretett volna futni a képből, hogy meglássa valahára,
milyen túl a mesén a világ.
Rég megúnt mindent odabenn a könyvben. Únta a sárgasugaras napot, mert
mindig sütött a felhőtlen égen; únta a vérpiros rózsákat, mert mindig
nyíltak a bástyák falán és mindennél jobban únta azt a bársonyzekés,
ifjú hegedőst, aki pávatollas fövegével egy virágzó hársfasor mélyéből
jött feléje, szüntelenül jött… jött és sohasem ért el hozzá.
Kimondhatatlanul egyhangúnak találta az életet és szinte már nem bírta
többé elviselni, mikor váratlanul egy kézzel írott csodálatos papirlap
került a mesekönyv nyomtatott lapjai közé. Valaki titkolódzva, éjnek
idején egy levelet bújtatott el a könyvben. A levél meglapult a mesék
között és egészen csendben volt. Meg se mozdult, de azért körülötte
virágszagú melegség szűrődött át az avult lapokon, mintha nyugtalanítóan
a tavasz áradt volna ki belőle.
Ez a tavasz megérintette a kis hercegnő kicsiny, sóvárgó testét.
Vágyakozni kezdett valami után, amit nem ismert. A szeme idegenszerűen
nagy lett és az arcocskája halavány. Kínlódott a mondhatatlan,
mozdulatlan, hontalan vágytól. És egyszer, mikor kinn a világban
véletlenül éppen éjszaka volt, míg a képen konokul sütött tovább a sárga
nap, kétségbeesésében segítségért kiáltott.
A mesekönyv száz lapján hangzott át a kiáltása és egy vén varázslónő,
aki a szomszédos kép festett rengetegében éldegélt, meghallotta a
kiáltást és megszánta az unatkozó hercegnőt.
A varázslónő kunyhója felett a várkert sáfránszínű örökös napja helyében
a mesék soha sem fogyó ezüstös holdkorongja világított. A pávatollas
hegedős helyett pedig kígyók és békák igyekeztek előre mozdulatlanul. A
varázslónő is tudta hát, milyen szomorú az egyhangúság és arra is
emlékezett, hogy hajdanában, mikor még nem volt ilyen kopott és öreg,
gyakorta elkalandozott a mesekönyvből a változó világba.
A vén boszorkányok szívesen oktatják ki a fiatal hercegnőket… Ő sem
tétovázott sokáig. Fejébe nyomta csodahegyes süvegét, beburkolta magát
bűvös köpenyegébe, aztán hirtelen átnyargalt a mesekönyv száz nyomtatott
lapján. Lihegve nyargalt a fekete sorok között, a fehér dülőútakon és
betoppant a lovagvár napsütötte kertjébe.
A varázsvessző megsuhogtatta a levegőt, és az erkélyen csengőn
felnevetett a kis hercegnő. Első mozdulatával eldobta a liliomot, aztán
kecsesen összekapta aranyhímes pici uszályát és boldogan iramodott át a
lovagtermen, a hosszú folyosókon.
Már a toronylépcsőn szökdécselt lefelé. Siető alakja a lépcső
fordulóinál sebesen bukkant fel és sebesen tűnt tova az apró ablakok
nyilása mögött. Egyre lejebb látszott, mintha sülyedt volna a toronyban.
Fátyola, mint egy fehér ostorcsapás lobogva, hirtelen kanyarodott utána.
Egyszerre csak kiszaladt a várkapun, de nem a hű hegedős felé, aki már
olyan régen jött, hanem ki a kertből, a képből kiszaladt a lap fehér
peremére.
Mintha felhőkön át szűrődött volna, a mesék messzeségéből, tompultan
hangzott utána a varázslónő intelme.
– Vigyázz te Operenciás királyok leánya! Térj haza az első kakasszóra,
különben szörnyen meglakolsz…
– Visszajövök időre! – kiáltotta a kis hercegnő könnyedén és egy merész
szökéssel beleugrott a mesekönyvből a valóságba.
A zökkenés nagy volt és a hercegnő megtántorodott egy pillanatra. Egy
könyves polcon állt, fenn a magasban. Szepegve kapaszkodott a polc
faragványaiba és ibolyakék szeme csodálkozva nézett bele a világba. A
világ tele volt könyvvel. A világ sötét volt. Csak a tulsó végében
sütött rózsaszín selyemháztető alatt egy kicsiny nap. Fényénél halvány
fiatal asszony olvasott egy levelet.
A kis hercegnő figyelmesen nézte őt és meglepődve ismert rá a kezére.
Hiszen az a szép gyűrűs kéz rejtette el a mesekönyvbe a nyugtalanító
levelet, melyből a tavasz áradt… Más egyéb is jutott az eszébe. –
Réges-régen, hajdanában, mikor az asszony még rövid ruhácskában járt és
a haja lobogott a szélben és a mesekönyv minden éjjel a párnája alatt
aludt, – akkoriban nagyon jó pajtások voltak ők ketten.
Azóta magasra nőtt az egykori vásott kis leány, megszépült és
megváltozott. Szelidebb lett; most szinte elfogódottnak látszott.
Minduntalan előlről kezdte olvasni a levelet, minduntalan a kandalló
oszlopos órájára nézett.
Az óra ütött. Az asszony hirtelen felállt és sajátságosan mosolygott. Ez
a mosoly az ajkán maradt, míg lábújjhegyen az ajtóhoz nem ért. Egy
pillanatig hallgatódzott, aztán feltárta az ajtót. Langyos, mámoros
éjszaka igézete, trücskök halk cirpelése, idegenszerü messze madárfütty
áradt a szobába. Az asszony hátra eresztette a fejét és
ellenállhatatlanul ment ki a szabad ég alá, úgy, mintha oda akarta volna
adni magát az éjszakának, mintha a boldogságba menne…
A kis hercegnő is oda vágyott menni. Egyszerre minden áron szabadulni
akart a polcról a bőrköpenyes, selyem- és papirruhás könyvek közül. De a
polc kegyetlenül magas volt és ő gyenge és kicsiny.
Szerencsére a szomszédos könyvben egy ifjú veronai nemes lakott, akit
Romeonak hívtak. Az ifjú veronai mindig kéznél tartott egy kötélhágcsót.
Lovagiasan felajánlotta a hágcsót a kis hercegnőnek és mivel járatos
volt az ilyesmiben, lesegítette őt a magasból az ablakdeszkára.
A nyitott ablakon át egy futórózsa gallya nyúlt be a szobába. A kis
hercegnő megfogódzott benne. A gally meghajlott alatta, átemelte a falon
és szeliden letette a kertbe.
A kert, csodák-csodája, egészen olyan volt, mint a kis hercegnő mesebeli
kertje. Csak a nap volt más az égen. Sugártalanul világított, kéken,
andalítón, szeliden. Ezüstös fényében rózsák nyiltak a várfalán.
Tornyok, erkélyek mindenütt… és a virágzó hársfasor zöld mélyéből egy
férfi közeledett épp úgy, mint a hű hegedős. Csakhogy ez jobban sietett.
Minden lélegzettel fogyott a távolság és egyszerre ott állt a kis
hercegnő előtt.
– Te vagy a világ legszebb és legszőkébb hercegnője, – suttogta
elragadtatva.
– És te, ki vagy? Hogy hívnak? – kérdezte szívdobogva a kis hercegnő.
– Szeretőnek hívnak, – mondotta az idegen.
– Szerető?… Milyen szép neved van…
Az idegen lehajolt és megcsókolta őt.
– Mi volt ez, – a kis hercegnő pirulva rezzent, össze, – hiszen az ajkad
most mondta a legszebbet, most, mikor nem beszélt.
– Csak egy csók volt, amit mondtam.
– Nem értelek. Az én mesémben sohasem volt szó ilyesmiről. Beszélj, mi
hát a csók?
– A csók… a szótalan szó: a mondhatatlan megmondása, – felelt az idegen.
– Szeretem a mondhatatlant, – suttogta önfeledten a kis hercegnő, –
mondd meg még egyszer nekem.
És ezentúl minden éjjel kiszökött meséjéből a valóságba, hogy a Szerető
szótlan ajkát beszélni érezze az ajkán.
Nap-nap után csak az első kakasszó vetette haza. A virradat homályában
nem egyszer találkozott a szép halavány asszonnyal. Ő is ilyenkor tért
meg, ő is sietett. Mint az árnyak surrantak el egymás mellett és a kis
hercegnő észrevétlen beosont a mesekönyvbe.
Odabenn időközben csendesen, csendesen sok minden megváltozott. A
liliom, melyet reggelenként felemelt a földről, szomorúan hervadt. A hű
hegedős a hársak alatt egyre halványabb lett.
Utóbb még a mesekönyv is megváltozott. Titkolódzni kezdett, hátrább
került a polcon a többi könyv mögé és szelid lapjai között egyre
veszedelmesebb, egyre forróbb leveleket bújtatott el. A levelekben
rejtélyes tüzek égtek, lángok csaptak ki belőlük és a hevük megérintette
a kis hercegnőt, mikor elhaladt mellettük, mikor kalandozásaira indult a
mesekönyvből.
Nyár volt a levelekben, kinn a világban is nyár volt, a kis hercegnő
vérében is. Gyönyörű nyár, forró éjszakák.
Sok éjszaka múlt… Olykor már fütyörészett a szél a kéményben; száraz
lomb vergődött az ablaküvegen. A mesekönyvbe lassan, lassan hűvösödő,
ködös levelek érkeztek. A napok rövidebbek lettek… rövidebbek lettek a
levelek is. Egyre ritkábban jöttek és egy este, mikor a kis hercegnő
útnak eredt a könyves polcról, sírva találta a szép halavány asszonyt és
nem volt többé levél a kezében.
Nem szánta meg. A boldogok a napot hordják a szemükben és szivárványt
látnak még a könnyekben is… a mások könnyében. A kis hercegnő ekkor még
nem tudta, mik a könnyek és nem tudta, hogy a nyár elmúlhat valaha.
Pedig az idő, mely állva-álldogál a mesekönyvek színes képein, kinn a
világban sietett, futott, rohant.
Már elvirágoztak a rózsák. Fenn az égen, nagy ordas fellegeket görgetett
a szél az éjszakák andalító ezüstös napja elé. És mint a mesekönyvbe
rejtett utolsó levelek, olyan hűvös, ködös lett a levegő. Avar lett a
lombból…
A kis hercegnő fázott és félt az elhagyatott, sötét nagy kertben.
Kedvese olyan gyakran, olyan hosszasan váratott magára. És azután, ha
végre mégis eljött, egészen lassan jött a hársfasorban, majdnem olyan
lassan, mint a hű hegedős.
A kis hercegnő nem tudta ezt észre venni és esedező szerelemmel
tartóztatta a Szeretőt, mikor sietve menni kívánt. Pedig… a kakas már
régen kiáltott! De a kis hercegnők soha sem hallják meg a kakasszót, ha
egy elmúló szerelmet akarnak maguknak visszakönyörögni.
Soká könyörgött, soká késett… A kakas másodszor kiáltott és… mire újból
éjszaka lett, beteljesült a varázslónő jóslata. A kis hercegnő szörnyen
meglakolt… Akit légyottra várt, az nem jött el többé.
Remegve járta be az őszi kertet. A szélben nyikorogva inogtak a fák.
Tántorgó fagyos árnyak kúsztak körülötte a nedves föld felett. És ahogy
futott, kísértetiesen jött eléje a megholt hársfasor.
Iszonyodva hátrált, de hűséges kis hangja azért még mindig hívott
valakit, aki nem felelt. Két kezébe temette az arcát. Mit keres ő itt?
És egyszerre vissza akart volna menekülni a mesébe.
De a mesébe vivő útat befújta a szél, eltemette az ősz… Csakis Valóság
volt körülötte. És a fájdalom, mely ebben a pillanatban a szívébe
kapott, nem a mesék, az emberek fájdalma volt, és nem a mesék, az
emberek könnyei futották el a szemét. Ezek a keserű, igazi könnyek
sápadtra mosták arcocskáját és a vad fájdalom, hattyúfehér ruhája alatt,
épp ott a baloldalán, összetépett valamit…
Mire sok tévelygés után, virradattal hazavergődött a mesekönyvbe… szíve
felett elszakadt a papiros.
Oda tette a kezét: ne lássák meg a mesében. De ettől kezdve hiába sütött
a képen a nap, hiába nyiltak az örökrózsák, hiába jött a lombos
hársfasorban a sóvárgó hegedős, ő nem tudta többé elfelejteni, hogy túl
a könyvön, a Valóság országában elhervadtak a virágok, elmúlt a tavasz
és elmúlt a nyár.
„Vajjon az emberek is elbújnak-e a meséjükben, ha ősz lesz odakinn?“
Erre gondolt és ugyanabban a pillanatban egy átfagyott, hideg kezecske
leemelte a polcról a régi könyvet.
A kis hercegnő felágaskodott, hogy lássa mi történik. És amint kihajolt
az erkély könyöklőjén, hirtelen mozdulatától – éppen az ő képénél
felnyilott a könyv.
Ujjacskái között megingott a hervadt liliom. Régi barátnője, a szép
halavány asszony állt előtte. De nem egyedül: valaki állt az oldalán.
Valaki, akit Szeretőnek hívnak túl a mesén. A kis hercegnő remegni
kezdett. A váracska is remegett, a tornyok is, a fák, a kék boltozat,
még a könyv is remegett az asszony kezében. Majd, hogy nem összedült az
egész mesebeli mindenség.
A Szerető idegenül pillantott el kicsinyke kedvese felett, szinte úgy,
mintha sohasem látta volna őt. A halavány asszony pedig elővette az égő,
az első leveleket a könyvből. Tanúskodni hívta őket. Hívta őket, hogy
vele könyörögjenek.
– Mindig szeretni fogsz… Mindig… Azt mondtad nékem egyszer, régen.
A Szerető megcsókolta, hogy elhallgattassa és közben más asszonyra
gondolt. Menni akart, de azért igérte, hogy visszajön. Majd később…
Hiszen nem szeretett így soha senki mást.
– Nekem is ezt esküdte, – suttogta fájdalmasan a kis hercegnő. – Engem
is elhagyott.
A halvány asszony a baloldalához kapott, mintha a ruhája alatt, bent
mélyen elszakadt volna valami. És a szeme, reménytelen, szomorú szeme
úgy nézett a levegőbe, mintha messze, messze akarna ellátni. Talán oda,
ahonnan valamikor tavasszal útnak eredt.
Ő is élt egykor egy mesében, álomszerü, szűzies szép mesében. Ő is
kivágyott a nagy valóságba. És ő se hallotta meg a kakas szavát. Soká
maradt. Későn indult vissza… Ki tudja, nem fújta-e be azóta az útat a
szél? Ki tudja, visszatalál-e még valaha?
Az apostol.
Óvatosan nyújtotta előre a nyakát; a bozóton túl nem volt fal többé. Az
árok szélén sárgafejű virágok inogtak. A réten boglyák sültek a
napfényben és a füvön hosszú csíkban egy fa törzsének elnyúló árnyéka
sötétlett. Az ég kék és magas volt.
A férfi hátraeresztette a fejét és mosolygott. Aztán hirtelen
félbenmaradt a mosolygása. Nyugtalanul pillantott maga elé, mintha a
földön akarna valamit megtalálni, amit elvesztett… Cipője mellett fekete
folt mozgott a fűben. A folt felmászott a fűszálakra, visszaesett,
kínlódott, akár az emberek… Jó ideje meredt már rá, mire felfogta, hogy
az a folt egy közönséges bogár. Érdeklődve hajolt előre, két tenyerét
befelé görbülő térdére támasztotta és nevetni kezdett. Nyitott szájjal,
halkan nevetett és már nem kereste a földön azt a gondolatot, melyet az
előbb elvesztett.
Elfelejtette, hogy van egy szörnyü, szomorú fal a világon. A csendes,
szigorú ház, a fehérre meszelt, orvosságszagú folyosók, a rászedett
őrök… még arról a nyitvahagyott kis ajtóról is megfeledkezett, amelyen
át a szabadba menekült. Mint egy lyukon át, kiesett a fejéből az egész.
Csak a bogarat figyelte… „Miféle bogarat?“ Egyszerre nem látta; ez is
kiesett a fejéből. Összeráncolta a homlokát és tétovázva nézett körül.
A réten érdesen világított végig a nap és a fa sudár törzsének az
árnyéka lassan nyúlt át a szemközti erdő irányába.
A férfi újból nevetni kezdett. Meggörbítette a hátát és óvatosan,
lábújjhegyen belelépett a fatörzs árnyékába. Mintha keskeny, fekete
pallón indult volna el egy napfényes erdei tó színe felett, két karját
kitárta a levegőben. Hosszú teste indokolatlan ingadozással kereste az
egyensúlyt.
Az erdőszélen libák mozdultak a magas fűben. Az egyik boglya mögül álmos
gyerekfej bújt elő. Mikor a férfi észrevette, integetni kezdett feléje,
aztán sebesen ledobta kabátját. Az árnyék fekete csíkjáról nagy, elszánt
ívben beleugrott a napfénybe és úszó mozdulatokkal közeledett a
gyerekhez, mintha ki akarná menteni a tóból.