Az első hazatérő bárka. Aztán jött a többi. Végtelen barázdákon billegő
madarak, melyek a tenger alól kerültek föl a szemhatárra. Vitorlák
nőttek ki a vízből. Tövükben kicsiny, sötét alakok. Az árbockötelek,
mint fekete erek lüktettek a nagy háttéren.
Az ég egyre lejebb ereszkedett. A szél erősebb lett. Sósan, lucskosan
nyargalt a vízről a föld felé.
A parti úton egy fuvaros ment megrakott kocsija mellett. A ló sörénye
lobogott. Az ember káromkodása elveszett az örvénylő levegőben. Aztán
soká nem jött senki, aztán egy vándorló igyekezett a falu felé.
Gallérját veszettül ringatta a szél. Kalapját régen elvitte. Mintha
menedéket keresett volna előle, benézett a házak ablakán, kopogott a
zárt ajtókon. A házak nem feleltek. A falu a révgáton volt. A vándorló
is arrafelé fordult, de az emberek nem vetettek rá ügyet. Szívük a
szemükbe szállt. Feszülten, némán néztek a vízre mindannyian.
A nagy tengeren ekkor már egymás fölött rohantak el a hullámok. A rév
előtt őrjöngve ágaskodtak. Egy pillanatra fehér tajtékzimankó táncolt a
kiálló szirtek körül. Eltüntek, mintha hóförgeteg nyelte volna el őket,
aztán megint fölbukkantak, mint levegő után kapkodó rémek és fekete
szájnyílásukból bugyborékolva ömlött ki a beszívott víz. A hullám bőgve
esett hanyatt. Esésétől visszatántorodott a tenger, megrepedezett,
márványos lett messzire.
– Hoo… Halló…
Kinn, a dühöngő szántásban, viaskodva hányódtak a halászok bárkái.
Eltüntek a vízhegyek között, mikor újra fölmerültek, közelebb voltak a
révhez.
Csend lett. A zátonyok!… Nagy, éles kaszák meredeztek ott a víz alatt és
a halál fogta őket a kezében. Az első bárka most járt közöttük. Egy
hullám oldalt kapta, meglóbálta. A bárka ágaskodott, mint egy vad ló.
Farára ült, aztán orral bukott előre a hullámvölgybe és a víz
szétcsattant körülötte.
– Donald!…
Egy asszonyi hang sikított bele a tenger mennydörgésébe. Senki sem
törődött vele. Az asszony pedig, mintha szégyelte volna a kiáltását,
szájára szorította a kezét… Tavaly őszkor az atyja és a bátyja, ott a
zátony fölött, épp azon a helyen fulladt a tengerbe. A víz zöld tölcsért
formált, ahol elmerültek. Látta őket eltűnni, aztán várt, aztán nem
látta őket soha többé.
– Donald, – mondotta az asszony egészen halkan és az arca krétafehér
lett. Csak két napja múlt, hogy megesküdött vele az öreg templomban.
– Hoo… Halló…
A part kiáltott, a tenger felelt.
A bárka tajtékot taposott. Vitorlái egy pillanatra fájdalmasan
duzzadtak. A kötelek feszültek, mint a húrok. Az egész alkotmány
remegett. Lucskos fedélzetén az emberek, mint az ördögök ordítoztak.
Donald, a vörösképű nagy halász, egész testével nekifeküdt a kormánynak
és ő is ordított.
– Hoo… Halló…
Az első bárka tántorogva ért a révbe. Vitorlái csattogva húzódtak össze.
A vasmacska beleharapott a vízbe.
Hátrább két bárka jött egymás mellett, mint a testvérek, aztán jött a
többi. A halászok szeme olyan vörös volt a sós széltől, akár a gyulladt
seb. Színtelen, gyér hajuk a homlokukhoz tapadt, nyakukba hajló
viaszosvászon-fövegükről csorgott a víz.
A tenger rossz volt, de a fogás jó és a kátránybűzös levegő egyszerre
halszagú lett. Nagy kosarakban ezüst között turkáltak a hajósfiúk.
Körülöttük görbecsőrű sirályok csapkodták a vizet.
A révben nőtt a lárma. Az emberek partra emelték a kosarakat. A
hajókötelek között, mint a pókok, apró gyerekek kapaszkodtak.
Szitkozódás, siető mozgalom volt minden. Csak a kicsiny öregek
hallgattak. Csendesek, szerények lettek. Itthon voltak a fiatalok.
Egyszerre egy sápadt asszony tolakodott előre. Tágranyitott, rettenetes
szemmel nézett a bárkák felé és közben hangosan számlálta a partra
ugráló fiúkat, aztán énekelni kezdett, mintha gyereket ringatna a
dalával.
A halászok félrelökték, de ő azért csak énekelt tovább és lóbálta a
fejét és rázta az öklét a zátonyos víz felé. Valamikor ott járt
szerencsétlenül a szép, erős hajó. A gyerek is rajta volt. A
legkisebbik, az utolsó. A ködben hallatszott a kiáltozása, soká,
keservesen. Az anyját hívta; az anyja is hallotta. Aztán… harmadnapra
kivetette a tenger a fiút. Halántékát betörte a zátony. A szája nyitva
volt. Látszott a sok apró foga. A szeme is nyitva volt és úgy nézett ki,
mintha üvegből lenne. Csak az egyik keze hiányzott, azt elvitték a
halak. Az asszony pedig kiült a partra és énekelt, mintha gyereket
ringatna.
– Hoo… Halló…
Az utolsó hajó járt a zátonyok között és az anyóka, aki elsőnek jött,
végsőnek maradt a parton.
– Angus, Angus, – motyogta és mialatt szorongva nézett a zátonyok felé,
öreg feje ide-oda hajlott, meg-megrándult, mint a bárka kinn a tengeren.
A vándorló ember az asszonyhoz szegődött. Nem szólt, de azért ő is nézte
a hajót.
Mögöttük lassan csendesedett el a rév. A tenger népe csoportokba verődve
húzódott a falu felé. A magukra hagyott bárkákon már csak az ingó
árboclámpák éltek. Bádogbordáik között szurtos világ csepegett bele a
tengerbe. A fény a hajók sötét teste mellett, a víz mozgása szerint
szétfolyt, összezsugorodott és elterült megint.
A fekete ég, mint egy kátrányos ponyva, lecsúszott a magasból és
belemerült a tengerbe. A révgát kis világítótornya hirtelen kinyitotta
egyetlen vörös szemét és keresztülnézett az ágaskodó hullámokon. A
tajték vérzett, ahol a fény hozzája ért. A szél elkapta a habját és a
sötétségen át repülő rongyokban dobálta a partra.
Éjszaka lett. Angus magányos hajója pedig még most is kinn tántorgott a
zátonyok között.
Az öreg asszony összekulcsolta két kezét és imádkozni kezdett. A
vándorló szánakozva nézett rá. Az asszony fölsóhajtott. Az ember is
sóhajtott. Ezután, maguk sem tudták miért, de már nem voltak egészen
idegenek egymásnak.
– Mindig ilyen rossz errefelé a tenger?
– Sokszor ilyen, – mondotta az asszony alázatosan.
– A fiad az ott kinn?
– Az unokám. A fiam már nem jön vissza, az apja se jött vissza, a
nagyapja se.
Az ember borzongva nézett a víz felé, hol a sötétben nem látszott többé
a hajó. Egyszerre érezni kezdte, hogy fázik. Indulni készült.
– Éji szállást kell keresnem. Messziről jövök.
– Messziről? – ismételte az asszony közönyösen, mialatt keresőn nézett
bele az éjszakába. Messziről?… De nem tudta fölfogni, hogy az ember
földön járva is jöhet messziről.
– Ott… ott…
A világitótorony fénye a rév előtt egyszerre kiemelte a feketeségből a
hajót. A vörös világ kévéje végigsöpört a bárka fedélzetén, az emberek
mintha tűzben álltak volna egy pillanatra. És megint sötétbe tűnt az
egész.
– Itthon vannak, – mormogta az anyóka csendesen és a vándorló felé
fordult, mintha öntudatlanul adni akart volna neki valamit abból a
jóból, amit érzett.
– Isten áldjon, – mondotta az ember – és összemarkolta mellén a lobogó
gallérköpönyeget.
– Négy szöglete van a szobánknak, – dünnyögte az asszony – és mi csak
ketten vagyunk: Angus, meg én. Elférsz ott te is.
Az ember bólintott:
– Hajnalban úgyis tovább megyek.
Most, hogy Angus hajója a rév vizén járt, az asszony másra is bírt
gondolni.
– Aztán hová mégy?
– A városba.
– A nagy városban? – kérdezte az anyóka olyan irtózattal, mintha ez a
szó egy ellenséges valaminek volna a neve, ami megbélyegzi azt, aki
közel merészkedik hozzá.
– Nem kell oda menni, – dadogta kisvártatva és szegény agyában egyszerre
sok, sok óriás kunyhónak a képe merült föl és végtelen sok fuvarosszekér
és hajók és lámpák. Köd, hideg nyomorúság és rossz leányok és minden
bűn, amiről valaha életében hallott. – Nem jó odamenni, – ismételte
csökönyösen és csak rázta a fejét.
– Hát te soha se voltál ott?
– Soha! – mondotta fölháborodva. Senkim se járt arra.
Az ember csodálkozva nézett rá:
– Pedig közel van ide…
– Közel?… Az asszony olyan mozdulatot tett, mintha azt a közelséget el
akarná taszítani a kezével.
– És ő? Ő se volt ott? – kérdezte a vándorló kétkedve, mialatt arrafelé
intett, hol Angus rozzant, vén hajója tépett vitorlával, megzúzott
bordákkal úszott be a révbe.
– Ő se, – felelte az asszony szárazon.
Körülöttük a partot véges-végig ragadozó fehér hullámkarmok
marcangolták. Kinn, a zátonyok fölött vadul bömbölt a tenger. A távol
éjszakában egy eltévedt gőzös szirénje tülkölt, mintha magányos kínjában
a láthatatlan révhez rimánkodott volna.
Az anyóka egyszerre ellenségesen nézett a vándorlóra.
– Ne szólj Angusnak a városról. Oda nem mehet. Oda nem engedem!
Az idegen semmit sem értett többé.
Az asszony keresztet vetett magára és a nagy Ismeretlen borzalmával
mondotta:
– A városban túlsok a veszély…
Boldogasszony Arkádiában.
Valamikor régen, az Erymonthos lankás oldalán, fekete cyprusok alatt
emelkedett az Aphrodite templomának márvány homloka. Hosszú sorban
ragyogtak a ióni oszlopok. Közöttük lassan lengtek a tavaszi szellőnek
kifüggesztett virágfűzérek láncai és az ünnepélyes csendben egy-egy
rózsa szirma nesztelenül hullott le az előcsarnokban őrködő szent
delphinek és galambok kőformáira. Az áldozati oltáron meggyújtott
myrthus fűszeres füstje, mint egy ottfeledett, néma hymnus karcsún,
egyenesen szállt föl az árkádiai istenek azúrjába…
Múltak az évek. Elhagyatottan állt a templom. Ösvényét nem érintette
immár halandó lába. A vadon burjánzó füvet emberi léptek helyett csak
magányos hyácintusok szaggatták föl. Az ősi cyprusok roskadozva hajoltak
meg szomorúságuk súlya alatt. Lombjaik közé nem szálltak le többé
Aphrodite galambjai és a szent hetairák könnyü térdei körül nem vertek
többé hullámokat a bokrok virágzó gallyai.
De egy napon a mezők csendje hirtelen megszakadt. A magas Phigalia felől
egy csapat keresztény zarándok jött le a tájra. Megpihentek a pusztuló
templom oszlopai alatt és mert Palesztina felé arra vitt az út, új
oltárt emeltek a régi fölé és reá helyezték az istenasszony szobrát,
mely a bozótba zuhanva, elfeledve hevert nagy idők óta. Mezítelen
márványtestét ájtatosan befedték hosszú zarándokköpenyükkel, örökifjú
fürteit, melyek a tenger hullámzásának képére voltak formálva, nehéz
aureolával koronázták meg.
Új melegség járta át az elhagyott, megzöldült márványokat. Ismét
lobogott a szent tűz. Ismét szállt a myrrha és a tömjén füstje. Felhői
mint hajdan, illatosan foszlottak szét az áldott mezők fölött és az
annyi gyümölcsözéstől kimerült vén olajfák megifjodva nevettek a
szellőben száz meg száz ezüstajkukkal… A nagy Nyár behatolt az újra
fölszentelt templomba és hasonlóvá tette önmagához. Beletükrözte szőke
ragyogását a háromlábú pogány urna szentelt vizébe, meggyujtotta az
ereklyetartót, a mécsek és a kelyhek aranyát és egy pillanatra habozva
borult Krisztus szűz anyjának szobra elé, mely fenségesen, fénytelenül
emelkedett az árnyak között. Aztán… megérintette a Nyár egy égő sugárral
a mozdulatlan kőkezet.
És csoda történt. A márvány kék ereiben lüktetve indult el az élet; a
dermedt mell fölszabadult, duzzadva emelkedett a durva köntös ráncai
alatt és odabenn a kőben megdobbant a Boldogasszony szíve. A szent Szűz
homloka körül lángott fogott a nehéz, byzanci aureola, meleg lehelete
nyomán kinyílt az ajka, azúrral szegett szeme fölött megrezdültek a
hosszú pillák. A Boldogasszony könnyű mozdulattal vált el élettelen
talapzatától és leszállt oltárának lépcsőin.
A templom csillogó kövezetén tétován, ingadozva állt meg; ámulva
tekintett a kincsekre, melyek környezték. Magára hagyatva az ismeretlen
gazdagságok ragyogásában, hirtelen félelem fogta el. Egész lelke riadtan
fordult hátra. És újból látta a nazarethi kunyhót, Judea szelid halmait,
pálmák árnyékában a kutat, falainak övében a lármás Jeruzsálemet, a
mezítelen Golgothát. Szeme megtelt könnyel és pillantása az égre
menekült, mely mélyebb volt, mint a fehér galileai boltozat, hová isteni
fia tekintett, mikor a népnek az új Igét hirdette a Genezareth köves
partjain.
„Jézus szerette az eget, a termést, a virágokat, a vizeket, mindent, a
mi élt és tiszta volt.“ És mintha ez a gondolat kézenfogta volna a
Boldogasszonyt, kilépett az előcsarnok oszlopai alól.
A magas légből kerengve, rejtélyes galambok seregei közeledtek a
földhöz. Kitárt szárnnyal egy pillanatra mintegy megálltak az aureolás
szent fő felett, aztán kivált a fehér csapatból a legfehérebb és a
Boldogasszony vállára ereszkedett, mialatt ő lassan haladt le a templom
lépcsőzetén. Ösvényén suttogva távolodtak egymástól a cyprusok, hogy
utat engedjenek neki; a hyácintusok lába alá sereglettek; körülötte,
mint légies virágok, koszorúban ringtak a pillangók.
És a Boldogasszony elindult a régi Árkádia mezőin. De a mozdulattól
homlokán lobogó lángot vetett a nehéz aureola; sűrű fátyola alatt
fullasztó lett a lég. Lankadtan, ingadozva állt meg újból. Mintegy
álomban, leemelte fejéről a szentséges koronát és gyöngéden az
érintetlen fű közé helyezte.
Gyorsabb lett a lépte, szabadabb a lélegzete és, mintha még mindig
álmodnék, mentében egy vad liliom virágára függesztette szomorú
fátyolát. Sötét haja fékevesztetten áradt szét a vállán és a viharos
hullámokban a nap tüze hirtelen vörös tündöklést gyújtott.
Isteni bájjal emelte kezét a homlokához, szintúgy, mintha el akarná
törülni a súlyos aureola nyomát; és e mozdulat árnyékából szeme
szomjasan itta föl egy végtelen pillantásban az örök ifjúságot, mely a
mezőkön, az erdőkön, a forrásokon, az egész mindenségen végiglüktetett…
Mely messze időkben ismerte ő ezt a tájat? Mikor volt az, hogy jöttére
kivirágzottak itt a myrthusok?
Lágy nevetés ömlött szerte a légben és a Boldogasszony egy szentségtörő
ajak lehelletét érezte a nyakán. Két karját védekezve emelte föl;
riadtan fordult hátra.
Maga mögött egy szárnyas, szép ifjút látott, aki, mintha gyors repülés
után akarna lecsapni, kitárt szárnyakkal ereszkedett alá.
– Aeolos és Eos szülötte vagyok, – mondotta dallamosan. – Nem ismersz
hát reám?
A szent Szűz merengve pillantott körül. Révedezve nézett a messzeségbe,
hol a Kyllene magasba nyúló orma megsebezte az eget. És mintha onnan, a
szemhatárról terjedt volna szét a földön, jött volna feléje az
elfeledett antik mosoly, kinyílt az ajka és mosolyogni kezdett ő is.
– Zephyros? Te volnál? Reád ismerek!…
– Te mondád, – susogta a tavasz szárnyas szelleme. – Dicsértessék a
visszatérted.
A Boldogasszony, hogy elrejtse legyőzhetetlen mosolyát, földre sütötte a
szemét. Lelkében ekkor távol, homályos képek ébredtek és eltakarták a
galileai látományokat. Úgy rémlett neki, mintha élt volna, mielőtt a
csillag leszállt Bethlehemben, régebben, sokkal régebben, a végtelen
időkben, az örökkévalóságtól fogva, mielőtt az első virág kinyílt,
mielőtt az első tavasz kivirágzott a földön. Ő nemcsak az a szegény,
alázatos asszony, aki egy judeai falu kútjából merte a vizet és kit
önakaratán kívül választott az Ur angyala. Egy másik végzete is volt.
Nemcsak Isten fiának adott ő életet, de talán a világ boldogságának is.
Lágyan futó kacajjal lebbent át Zephyros a légen és amerre elszállt,
csillanó rezgés, susogás és illat ébredt a nyomában. A fák törzsökében
asszonyi formák mozdultak, légies leányok hintálták magukat a lombok
között, asszonyi testek lüktettek a források felszínén. Az erdők
mélyéből elfojtott nevetés, zengő dobogás hallatszott és a Visszatérő
lépte alatt, mintha a nap aranyából termettek volna, csillagos virágok
nyíltak a mezőn.
– Narcissos! – kiáltotta a Boldogasszony és hangja olyan új volt, hogy
összerezzent tőle. Aztán riadtan hallotta ismét a távolból visszatérő
kiáltását és a szomszéd berek sziklafalán egy szomorú leány formáját
látta meg.
– Echo! – szólította a nevén most, hogy fölismerte; majd sietve indult
le a domboldalon a gránátalmaligeten át, melynek gallyain egyszerre
termett a lomb, a virág és a gyümölcs. Hallotta, amint feje fölött nagy
gazdagságukban megpattantak a biboralmák, hallotta, mikor lábához
hullottak, föltárva leves drágaköveiket.
Álmodozva hajolt le egy gyümölcsért, mely aranyvörösen csillogott a fű
között és e percben döbbenve emlékezett: újból látta a szép királyi
pásztort, ki a választás mozdulatával nyújtotta neki az itélet
aranyalmáját. Mint akkor régen, most is csak szépségének pompáját
viselte volna? Fátyoltalan volt hát megint?… És egy istenasszony
léptével haladt tovább a völgy felé.
Odalenn, ősi platánusok százados árnyában, kanyargó partok között futott
az Erymanthos folyó. Tajtékzón, sustorogva verődött az érdes szírteknek,
zsongva hömpölygött a sima kavics fölött. De egyszerre a domb felől
közeledő léptek neszére várakozó, fenséges csend támadt a völgyben.
Elhallgattak a suttogó platánok, elnémultak az állhatatlan vizek és a
rengeteg egy pillanatra visszatartotta nagy lélegzetét. A folyó megállt
medrében, ragyogó béke terjedt szét fölötte; átlátszó, mozdulatlan
tükörré lett. És a kék tükörben a Boldogasszony egy mondhatatlanul
tiszta testet látott, egy diadalmas főt, melyet a nyárnál gazdagabb
hajzat koronázott és két nagy szemet, melyben egyesült minden
csillagzatok hatalma.
– Aphrodite! Aphrodite!
Az isteni név végigfutott a mindenségen, a füvektől az erdőkig, a
harmatcsepptől az óceánokig, a rögtől a messze hegyekig és a szelek
megszámlálhatatlan szárnyai fölkapták, vitték magukkal mint repülő
lantok húrjai.
– Aphrodite!
A forrásokból kék naiádok merültek föl; a fák törzsökéről, hamadryádok
váltak le, kinyújtva lombos zöld kezeiket; a bozót sűrűjéből
szőröstestü, dévaj satyrok szökdécseltek elő. Zene, kacagás hallatszott
az egész földön és a harmatos lejtőn, a pineák rőt oszlopközén dübörgő
vágtatással nyargaltak át a kentaurok csapatai.
– Aphrodite!
És ekkor karcsú mezítelenségében, ragyogón, mint egy tiszta láng, a
gyermek Eros is hirtelen megjelent. Ibolyaszínű sötét haja lobogott a
szellőben, a foga fehérebb volt a jázminvirágnál és kezében a végzetes
íjj olyan hullámos, mint az anyja ajka.
– Aphrodite!
Valóban ő volt hát az ezer hymnusban, ezer imában ünnepelt. Az éjek
megtermékenyítője, a látható és láthatatlan, a vágyak vivője, aki
uralkodik minden felett, ami élő a magas légben, a termő földben, a mély
tengerekben. Valóban ő volt hát! Egy, öröktől fogva egy, ki a fiatal
földnek szépséget és szerelmet adott és az elaggott világnak reménységet
ad.
Olyan mozdulattal tárta ki karját, mintha egyetlen ölelésben akarná
átfogni a mindenséget.
– Mily álomból ébredek? – Pillantása híveire tévedt. – Élnétek
valamennyien?
– Élünk, – felelt egy óriási zengő kar. – A te öved az élet örök köre. A
te leheletedben élünk. Mi a Természet vagyunk.
– És én? Ki volnék én?
– Te, – csendült a kar szava, – te minden asszony és minden istennő
vagy. Győzhetetlen, örökkévaló, ki a fényt és árnyat szövöd, aki erőt
adsz mindeneknek és megfékezel minden erőket. Óh, csillagok, óh,
tengerek istenasszonya! Te, ki a magot megérleled, te, ki a végtelen
forgatagában kerengsz.
A hymnus fölszállt, terjedt az ürben, megérintette a föld végső határait
és az ezernyi és ezernyi hangot fuvolájának szavával a kecskelábú, kóbor
isten, a nagy Pán vezette.
– Halljad istenasszony, halljad népeid hymnusát és add meg, hogy soha el
nem múló örömödben élhessünk tovább.
De ekkor hirtelen egy szomoruan édes hang hullámzott el az ujjongó dal
fölött. És hirtelen elnémult az éneklők kara. Nagy csend támadt
köröskörül; titokzatos rémület reszketett át minden teremtményeken, mert
ismét meglátták a kereszt árnyát, mely egy messze napon a keleti égen
emelkedett, ismét látták a vér szent fátyolát, mely mint baljóslatu
felhő a szemhatártól a szemhatárig terjedt és hallották a szelet, mely
végtelen siránkozásba csapott át.
Az istenasszony mellében egyszerre fölvette a szív a távol hang édes,
szomorú lüktetését: tulajdon szíve dobbanásában ismert reá a lengő bronz
ájtatos dallamára. És ő is látta újból az emelkedő fekete keresztet és a
kereszten meglátta vérző fiát. De oldalán ott volt a szárnyas gyermek, a
szép lángoló ifjú, gyilkos cyprusnyíllal, csalhatatlan aranyíjjal a
kezében.
Bánatos asszonyi, fájó anyai büszkeség fogta el… az ő fiai a legnagyobb
istenek… És két fia közül melyik volt kedvesebb néki? Jobban melyiket
szerette? Azt-e, aki megsebzett minden embert, vagy azt, akit minden
ember megsebzett? Azt-e, aki megszenvedtetett mindeneket, vagy azt, aki
mindenkiért szenvedett? A myrthus-koszorúsat? A tövis-koronásat?
Mint akkor régen, térdén érezte ismét a keresztről leemelt meggyötört
test súlyát és a szeretet irgalmával hajtotta le fejét. Ez a mozdulat
istenibb volt a szépségnél.
Mikor hívón megint leszólt hozzá a bronz szava, szomorúságába
zárkózottan elindult, hogy fölvegye ösvényén lépteinek nyomát. Nem
fordult hátra, hasztalan hangzottak föl az elhagyottak kiáltásai, a nagy
Pán könyörgése, a dryádok siralmai, a kentaurok riadt vágtatása. Nem
állt meg többé, csak a vadliliom előtt, hogy fölvegye fátyolát, csak az
aureola előtt, hogy fölvegye a fű közül. Aztán fátyolosan, megkoronázva
haladt tovább a gyászos cyprusok felé. Fekete árnyék borult reá; kialudt
benne minden boldog emlék; leigázva némult el örökre.
És a magasban a bronz csak énekelt tovább. Az elsötétült légen lassú
borzongás reszketett át; a megszentelt oszlopok közé titokzatos homály
ereszkedett. Mikor átlépte a templom küszöbét, egyetlen egyszer,
visszavágyóan hátrafordult. Feje fölött szárnycsattogás hallatszott. Az
alkony komor tüzében fehér galambok seregei oszlottak szét és eltüntek
az esthajnalcsillag ragyogásában, mely mint az ég első könnye csordult
ki a boltozatból.
A Boldogasszony behatolt a csendes homályba. Lassan közeledett az
oltárhoz. Körülötte nem csillogott többé semmi: láthatatlanná lett a
fogadalmi kincs. Az éjszaka olyan hideg és szegényes volt, mint a
nazarethi kunyhóban, hová az Ur hirnöke elhozta neki a csodás igét:…
Ave… gratia plena: benedicta tu inter mulieres.
Elérte az oltárt és egy utolsó sóhajjal megadta magát az ijedt csendnek.
Érezni kezdte, hogy jeges dermedés emelkedik térde felé, érezte, hogy
szíve dobbanása késedelmeskedve gyengül.
Fölhaladt a lépcsők fokán; elfoglalta talapzatát; megtalálta a régi
mozdulatot. Merevedő testét elhagyta az élet végső melege, ereiben
színét vesztette a megalvó, sűrűsödő vér, az aureola súlya alatt tömören
keményedtek össze a szállongó, könnyü fürtök. Szíve nem dobogott többé
és az egyenletes, jeges dermedés mozdulatlan, emléktelen kőszoborrá
változtatta azt, ki a boldog Arkádia tükröző vizében egy pillanatra
viszontlátta önmagát.
Az egyiptomi aranykigyó.
Letette a tollat és hátradőlt a karosszékben. Egész életén át dolgozott.
Elkészült a nagy munka. Hajdan, ha erre a pillanatra gondolt, sokkal
ünnepélyesebbnek képzelte el. Most, hogy bekövetkezett, kopottan
változatlan maradt körülötte minden. Az óra tovább ketyegett a falon. Az
íróasztali lámpa épp úgy füstölt, mint az előbb. Nem történt semmi
különös pedig – ő befejezte „Egyiptom pusztulásának“ tizedik kötetét.
Elhasznált pergament-arcán sajátságosan kezdtek mozogni az aszott
ráncok. Valami mosolyogni akart volna odalenn, sok minden alatt, a lelke
legmélyében, de a szája sehogy sem engedelmeskedett… Torzan
széthúzódott: elfelejtette a mosolygást régen.
Fiatal ember volt, mikor szerződést kötött a tudomány igazával, – a
saját hírnevével. Azóta szívósan, fanatikusan dolgozott.
Bejárta a Nilus nagy, hallgatag völgyének a romjait. Átkutatta a thebaei
sziklasírokat. Szóra kényszerítette Abydus királytábláinak sok ezeréves
néma rejtélyét. Leolvasta a templomfalak és obeliscusok kőmondáit…
kemény gránitromokból és lepkekönnyű papyrus-tekercsekből tanult.
Már őszült a haja, mikor az összegyűjtött anyaggal, mint egy rablott
kinccsel, elrejtőzött poros, csendes kis szülővárosába. Ott hosszabbak
és egyformábbak voltak a napok, mint máshol. És ő a történelem
bölcsészetének az algebrájával zavartalanul magyarázhatta meg Egyiptom
pusztulásának valódi okát.
Az első kötetben a legrégibb Egyiptom talányos arca fölött szaggatta
szét a mondák ködfátyolát. A másodikban összerombolta a hyksosok
pásztormeséit. Aztán dühösen, irgalom nélkül harcrakelt az évezredek
bűvöletével… Letépte a bálványdinasztiák aranypólyába göngyölt mumiáiról
a festett istenarcokat. Emberekké törpítette a Ramsesek és Tunidák és a
saisi pharaók emberfölötti árnyképeit. Megölte az actiumi tenger és a
Nilusmente valamennyi meséjét.
Gondolatainak és tudásának érintésétől meghaltak a mondák, elapadtak a
mesék. Csak hideg, föltétlen tények maradtak. Csontvázak, romok és
sírok. Ezeknek a gúnyos tanuskodásával bizonyította be hetedik
kötetében, hogy a lealázó szenvedély, mely az imperátor Antoniust egy
királyi hysterika – a degenerált Kleopátra rabjává alacsonyította, a
psychosisnak egyik fajtája volt. A hátralevő három kötetben azután a
pharaók birodalmának végét a kiélt fajok elöregedésének csalhatatlan
törvényeivel igazolta.
Alapos munkát végzett. Elméletét józan pontossággal vezette végig
harmincegy egyiptomi dinasztián és tíz folio-köteten…
Közben, igaz, hogy eljárt kissé az idő, de hát… Fáradt gyengédséggel
pillantott le a kéziratára és mintha elismerést várna valahonnan,
tétován körülnézett a penészfoltos négy fal között.
Az ernyős petróleumlámpa világánál tátottan ásítottak feléje a meddő
karosszékek. Sohase használta őket senki. Az elferdült könyvespolcról
kifejezéstelenül meredtek rá a mállott kézikönyvek. Rég kivette a
lelküket, nem volt többé köze hozzájuk.
Egyszerre sajátságos ürességet érzett maga körül. Az üresség tőle indult
ki és szétáradt az íróasztalon… Valaminő halvány, ijedt kérdés kezdett
botorkálni a homloka mögött. Mit fog csinálni holnap? Holnap és azután?
Az üresség még egyre terjedt. Elharapódzott a dohos divány, a székek, a
könyvespolcok fölött. Kivájta a bútorokat a helyükből és maga állt
mindenüvé. Aztán kiment a csukott ajtón a pitvarba. A vén tudósnak
hirtelen eszébe jutott, hogy odakinn sincs senki. A városkában sincs
senki. Sehol sincs valaki. Az üresség pedg ment tovább, ment és nyelte a
távolságot és a tért és már mindenütt ott volt, mire az öreg ember
kereső gondolatai megérkeztek.
Először esett meg vele életében, hogy észrevette a magányosságát.
Az arca olyan kifejezést öltött, mintha kérdezni akarna valamit. Hát
csak dolgozni lehet egyedül? Ő most örülni szeretett volna!
Nyugtalan lett. Szinte fájdalmasan emelte ki, sok üléstől gémberedett
testét a karosszékből.
A szék nyögött. A deszkapadló ropogott. Járkálni kezdett a szobában.
Kidugta a fejét a pitvarba. Sebesen megint visszahúzta. Kinyitotta az
ablakot. Nem tudta, hogy kinyitotta. Visszaült az íróasztalához és
ritkán pislantó, merev madárszemével az ajtóra nézett.
Miért néz az ajtóra? Ugyan ki jöhetne? Az atyját, az édesanyját régen
eltemette. Barátai sohasem voltak. Az asszonyok pedig… Ő csak
aranybarnatestű, gyöngyös egyiptomi királynőket ismert, akik sok ezer év
előtt meghaltak már.
Összevonta a szemöldökét, mintha messzelátón át elmosódott, távol
vidékeket nézne. Egyszerre eszébe jutott valaki… Iskolásfiú volt még
akkor. A nyers, fiatal éhségektől nem tudott aludni. Az akácok
virágoztak és a nagy egyiptologus rossz verseket írt. Azóta sok idő
eltelt. A városkában már régen vén tudósnak hívták a gyerekek és a
szomszéd utcában szomorúan, lassan megöregedett egy szép barna leány.
Ott, annak az utcának a végében, az összebúvó zsindelytetők fölött, ütni
kezdett a plébánia-templom toronyórája. Az öreg nem számlálta, hányat
üt. Mindegy volt neki. Úgyis csak az időről mondott valamit. Az időről,
amely múlik, vagy talán már el is múlt.
A fal mentén nyekkent a polc. A lámpa sercegett. Kiszívott kanócán
körbe-körbe szaladgált a láng. Leguggolt, pislogott… Egyszerre nem volt
ott többé.
A vén tudós sötétben maradt. Bosszankodva keresgélte a gyufát. Az egymás
fölé hányt jegyzetek alatt fölborított valamit. Egy régi agyagváza sima,
hűvös kis testéhez ért a keze. Ki tudja, mióta állt már az íróasztalán?
Lomtár volt. Apró régiségeket tartott benne. Ahogy jobban odanézett, úgy
rémlett neki, mintha látná a sötétben. A formáját, a színét és szája
előtt a szétgurult régiségeket.
Nem értette, mi történt. Idegesen pillantott maga mögé… Odakintről, a
vasrácsra hajló akácgallyak között, gyöngéd, enyhe holdvilág derengett
be az ablakon. Mire visszafordult, már ezüstös köd káprázott az
íróasztalán is. Az öreg belehajolt a holdfénybe és megfeledkezett róla.
Nézegetni kezdte a kicsiny régiségeket. Kéziratán ezeréves
scarabaeus-kövek, múmiapólyák foszlányai, zöldmázos terracotta-fetisek
hevertek. Közöttük egy elvékonyult arany kigyókarperec.
A multkoriban… Megrázta a fejét… Azelőtt volt; vagy harminc év előtt.
Luxor, – de lehet, hogy Abu Simbel környékéről hozta magával az apró
holmit. A pikkelyes aranykígyót pedig?… Most már emlékezett: egy
tevehajcsártól vette a gizehi nagy Sfinx tövében. És azóta sohasem akadt
ideje, hogy tudományos alapon határozza meg a kis karkötő korát és
muzeális értékét.
Egy pillanatra valaminő kötelességszerü kényszert érzett, hogy
világosságot gyújtson és elővegye a nagyítóüvegét, de azért mégsem
mozdult. Furcsa, jóleső fáradság lepte meg. Lefegyverzetten, zsibbadtan
pihent, mintha mindenből kikapcsolódott volna és semmivel sem függne
össze többé. A fejében kerekek voltak, melyeken azelőtt szíjak forogtak
és munkára kényszerítették a kerekeket. A szíjak könnyen, simán
lesiklottak. Most maguknak forogtak a kerekek, zümmögtek és nem végeztek
semmit. És ez jó volt.
A nyitott ablak előtt szél járt az akácfák között, izgatott terhes szél.
Szagok sodródtak vele és zöld színekre kellett gondolnia tőle. Mintha
virágos rétek repültek volna át a városon és erdők és hegyi vízek és
fölszántott, nedves barázdák.
Az akácgallyak inogtak az ablakrácson. A holdfény mozgott az
íróasztalon. Az öreg gyorsan, erősen lélegzett. Egyszerre meghökkent…
Olyasmit érzett, mintha fejében a fölszabadult kerekek visszafelé
forognának, elferdülve, sebesen. Egy pillanatig tartott. Aztán már nem
birt ilyesmikkel törődni. Köröskörül valószínütlenül elbillent minden.
Mintha a holdfény és a sokszagu, bomlott szél légverése nyúlt volna a
dolgokhoz.
A holdfény, a veszedelmes hamisító… Nem gondolta tovább a gondolatát, de
azért nyugtalan félöntudattal oldalt hajolt, hogy kivonja magát a hold
világosságából. Mozdulata közben elkáprázhatott a szeme. A kígyó finom
testén emelkedni és horpadni kezdtek az aranypikkelyek. Aztán, mintha
fészekben lenne, hirtelen karikába csavarodott a pharaók históriája
fölött. Lapos kis fejét emelve tartotta. Jáspis szeme fénylett, mintha
látna.
A tudós nem vette le róla a tekintetét. És mialatt mereven nézte, a
nilusmenti kigyó ott a holdfényen, rejtélyesen hívni kezdte a Mesét. Az
öreg ember tiltakozó agya hiába vergődött. Nem a könyve Kleopátrájára,
hanem arra a másikra kellett gondolnia. Az jött feléje, tapadó ezüstös
fátylai alatt, isteni mezítelenségében. Jött… És egyszerre egész
bűbájával kilépett a megöltnek hitt meséből az az álomszemű egyiptomi
királyasszony, aki Antonius ajkán, tébolyítón marcangoló csókjával, egy
percre visszatartotta a világ lélegzetét.
Az öreg ember apró madárszemével riadtan, elragadtatva pislogott, mintha
gyönyörű, idegen fénybe nézne: az aranykigyó urrá lett Egyiptom
tizkötetes pusztulása fölött… De csak egy pillanatra. A tudós már nem
gyönyörködött. Hirtelen zavaros aggodalmat érzett. Hátha az a régi mese
az élet és az igazság és az ő könyve, az agyrém? Hátha nem a kilobbanó
nagy vénségben, hanem magában a nagy, lángoló ifjúságban: a szerelemben
van benne Egyiptom igazi története?
Két kezével kapott a fejéhez, mintha a fajok elvénülésének a tántorgó
elméletét akarta volna föltámogatni a homloka mögött. Begörbülő ujjai
között szánalmasan kezdett remegni a feje és szegény öreg szeme
kétségbeesetten meredt az ajtó felé, mintha várna valakit, aki neki ad
igazat. De onnan, az ajtó felől, megint csak az üresség tudata állt
eléje. Senkije sem volt a világon. Behúnyta a szemét és fölsóhajtott.
Valaminő tévedés lehetett az életében… Vajjon nem volt-e meg ugyanaz a
tévedés a könyvében is? Bizonytalanul derengett át a gondolatán, hogy
mind a kettőben megölte a mesét, hogy nem volt szíve egyiknek sem…
Ebben a pillanatban belökte a szél az ablakot. Az öreg fölrezzent és
kinyitotta a szemét. A holdfény már lefordult az íróasztaláról. A
becsapódott ablak mögött, a megszokott, otthonos penész-szag érzett és
„Egyiptom pusztulásának“ fehérlő kéziratán, a kis aranykígyó, már csak
egy darab élettelen archeológia volt.
A vén tudós megdörzsölte a szemét, mintha bolondot álmodott volna és
egészen föl akarna ébredni. Kissé szégyelte magát. Oldalt nézett,
köhögött, a torkát köszörülte. Aztán fölényesen visszatette a vázába az
aranykígyót és… a tíz kötet indexére és a halhatatlanságra gondolt.
Ő volt.
A nagy orosz mocsarak felől repülő, fehér förgeteget hajtott a szél a
határmenti városra. Az örvénylő hóban meleg emberi hajlékok kitaszított
fénye didergett remegve az ablakok előtt. A házak alján kisértetiesen
követték egymást a behavazott utcalámpák. Föllobbanó, eltünő apró
fénypontok. Mintha viaszgyertyás körmenet kanyargott volna lefelé a
hegyoldalon. A holtra fagyott folyó vén hídján két kicsiny lángsor
szaladt át. A toronyóra tompán ütött. És ekkor egyszerre, mintha
láthatatlan kezek tüzet csiholtak volna egy óriási fekete falon, lefutó
ragyogások támadtak az éjszaka sötétjében: a templom csúcsíves ablakai
élni kezdtek a zimankó alatt…
Az emberek elbújtak, még kutya sem ugatott. Csak túl a sorompón, kinn az
országútján vergődött a hóviharban egy magányos szekér a városvégi
korcsma felé.
A korcsma ivójában már sokan voltak. A nedves venyige füstölt, az ázott
darócruhák gőzölögtek a pálinkaszagú melegben. A hosszú asztal körül
fáradtan, szótlanul ittak az emberek.
Fuvarosok, munkások, züllött diákok, csavargók. Az egyetlen széken egy
katonaviselt ember ült. A kemence mellett a megolvadt, havas lábnyomok
között vöröshajú asszony feküdt a padlón. Félig nyitott szemmel,
fájdalmas arckifejezéssel aludt. Szétterített szoknyáján két gyerek
vinnyogott.
A korcsmáros időnként bedugta fejét a söntés felől és egy darab szénnel
számokat írt a falra, ott, ahol még tartott a vakolat.
A fuvarosok pálinkát akartak.
Valaki leesett a lócáról. Mikor a földre ért, fölébredt és káromkodott.
Megdörzsölte a térdét, aztán lehúzta a csizmáját, a lámpa felé emelte és
hunyorogva átnézett lyukas talpán.
A diákok nevetni kezdtek. Az ember haragosan meredt rájuk. A félszemén
tejfehér hályog volt, egészen olyan, mint a lovak szemén, az arca vörös
és fényes volt a fagyástól.
Most már mindenki nevetett. A korcsmáros véletlenül rálépett a földön
kúszó gyereknek a kezére. A gyerek visított, a vöröshajú asszony felült
és szitkozódva hívta az Istent.
– Hiába hívod, úgy se jön!
– Bezzeg nem jön, – dörmögte a félszemű ember, – nálam se járt soha.
– Nálam se…
– Az Isten is olyan, mint a pénz… csak az urakhoz megy.
Egy hórihorgas, borzas diák fölsóhajtott:
– Hogy van pénz a világon, azt még csak elhiszem, de hogy Isten volna,
azt már igazán…
Az apró, szurtos ablakok alól fuldokló köhögés hallatszott és egy
csavargóformájú tüdővészes ember hirtelen felkönyökölt a lócán. A szeme
sajátságosan égett, kiálló pofacsontján tüzelt a feszes bőr. Rekedten
rivalt a diákra:
– Se pénz, se Isten, se urak, se semmi!… Mindennek vége legyen!
A kemence irányából aggodalmas hang emelkedett:
– De hát mi lesz, ha semmi se lesz?
– Hát semmi! Az a legegyszerűbb…
A félszemü közelebb csúszott a tüdővészes csavargóhoz.
– Honnan kerülsz ide, testvér?
– Az asztal alól, – dörmögte a katonaviselt.
A fuvarosok nyitott szájjal röhögtek.
A tüdővészes ember sebes, bizalmatlan pillantással nézett körül, aztán
olyan halkan felelt, hogy csak a közel ülők hallhatták.
– Szibériából?… – ismételte ijedten a félszemű és hirtelen odébb
húzódott.
A diákok összenéztek. A borzas diáknak krétafehér lett az arca.
– Te is megszöktél?
Az orosz nem felelt, csak köhögött fuldokolva rettentően és a köhögése
úgy hangzott, mintha a mellében vásznat hasogattak volna.
– Sokan voltatok odaát? – kérdezte a diák elgondolkozva.
– Sokan…
– Hát ők hol maradtak?
Az orosz lehorgasztotta a fejét és fásultan faragni kezdte az asztal
deszkáját.
A félszemű nyugtalan lett. Többször egymásután az ajtóra nézett.
A katonaviselt oldalba lökte.
– Tán vársz valakit?
– Csendőrt vár! – a diák szava beleveszett a rekedt munkáshangok
zsivajába. Az asztal végén ordítozni kezdtek a részeg fuvarosok.
– Se Isten, se cár, se urak, se semmi!…
A lármázó emberek egymást tüzelték, egyik-másik már ököllel verte az
asztalt. A poharak csörrenve, mereven ugráltak. A korcsmáros
fenyegetődzött.
A katonaviselt megint oldalba lökte a félszeműt.
– Csak ordítani tudtok! Ha most bejönne ide a cár, úgy állnál előtte,
mint a beteg kutya. A csendőr előtt is úgy állnál, az urak előtt is.
– Nem állnék föl senki előtt! – a félszemű dühösen rázta csizmáját a
levegőben és a hangja sűrű lett, mint a sár.
– Nem állnék föl az Istennek se, a cárnak se! A csizmámat vágnám a
fejéhez, hadd lássa, milyen rongyos.
– Fogd be a szád! – rivalt rá a katonaviselt.
– Te fogd be a szád! – kiáltoztak a munkások ellenségesen. – Te se a
cárnak, csak a ruhájának állnál föl.
– Hiszen a ruha a cár! – üvöltötte a borzas diák. – A csendőr is csak
ruha, az urak is csak ruhák!
A félszemű csúfolodva vigyorgott a katonaviselt emberre.
– Jönne be ide a cárod egy rongyos daróckaftánban, tudom Istenem, hogy
nem állnál föl előtte, pedig három évig görnyedtél a kabátja előtt…
Az orosz szárazon köhögött.
– Minden csak ruha a világon, csak a ruha mondja, hogy ki kicsoda,
mondja annak, aki elhiszi… Egy pillanatra lopva, elégedetten
föltekintett, aztán mintha megfizették volna érte, figyelmesen faragta
tovább az asztal deszkáját.
A katonaviselt nem mert többet szólni. A munkások lázba jöttek.
– Nem tiszteljük senki ruháját!
– Nem tisztelünk semmit!
– Csak a pálinkát…
– Az éhséget!
– Azt se, amíg lopni lehet!…
– Ülve maradunk a csendőr előtt is, még a cár előtt is!
A félszemü tenyérével csapkodta a padlót.
– Nincs olyan hatalom, amelyik felparancsolna engem innen… Nincs olyan…
A korcsma fölött ebben a pillanatban, nyugalmas, érces szárnycsapással
suhant át valami az éjszakán. A falban megrezzent az apró ablakok üvege…
Odakinn tompán zúgott át a hóviharon a templomi harangok éjféli szava.
– Karácsony van. Krisztus a földre jött, – mondotta a vöröshajú asszony
a szegletben és keresztet vetett.
Az emberek erőltetetten nevetni kezdtek, de a durva, idétlen arcok
gyűlölködő izgalma, mintha fölengedett volna. Bárgyú visszagondolás
kifejezése tükröződött az ittas szemekben.
Ők is meghallották a harangzúgást. Öregek, férfiak, munkások, csavargók,
mindannyian elmúlt karácsonyéjjelekre emlékeztek. Behavazott templomok,
éjféli misék, térdeplő népek, megszentelt gyertyák…
– Nem állunk föl… dadogta egy hang halkan, csökönyösen.
– Nem állunk föl… – hörögte a többi fojtottan, akadozva, mintha a
harangzúgás szorította volna össze a torkukat.
És ekkor váratlanul, szelíden, lassan kinyílt a korcsma ajtaja. A
harangzúgás hirtelen hangosabb lett. Fenségesen tódult a külső nagy
sötétből a korcsmaszobába.
Odabenn hirtelen csend támadt.
A hóviharban rongyos daróckaftánban egy koldus állt a küszöbön. Az arca
halvány és szenvedő volt, sötét haja nedvesen csapzódott a vállára.
Nagy, fénylő szeme, mely nem parancsolt és nem tiltott, a végtelenség
magányos szomorúságával nézett az emberekre.