szarvasbőr keztyűs kezével egy fakó csézára, melynek a rúdja mellé egy
magányos szürke ló volt fogva, erősen pettyegetve a tisztes öregkor
rozsdás szeplőivel, a bakon pedig ott gunnyasztott a jámbor Iczig, az én
régi regále-bérlőm, magyarul: korcsmáros.
– Hát ez fog engem hazaszállítani?
– Én is ezzel jöttem ide.
– E szerint vissza is együtt fogunk utazni?
– Természetesen.
– No hát természetes! Egy lovas bricskán, zsidó kocsissal,
zsandárőrmesterrel az oldalamon. Ez hozzátartozik a hazatérő államfogoly
parádéjához.
Azért még sem állhattam meg, hogy félpanaszképen oda ne szóljak a jámbor
Iczignek, ki szépen kalapot emelt előttem:
– Adjon Isten jó napot, szomszéd. Hát maga jött ki értem? Nem esett
tudomására a nagyságos asszonynak a hazajövetelem?
Az öreg korcsmárosnak csak leesett az álla bámultában.
– A nagyságos asszonynak? A híres primadonnának? Hát a tekintetes úr nem
tudja? Hol van az már? A más világon. Hisz az első esztendőben, hogy ide
költözött, meghalt a nagy kholerában.
Majd hanyatt estem erre a fejbeütésre.
Az én kedves barátném meghalt! Régen meghalt!
Ezért tiltotta hát meg én nekem az én zsarnokom, a kegyetlen
várparancsnok, hogy leveleket küldözzek hozzá, szemrehányásokkal,
szerelemféltéssel teljes leveleket – egy halotthoz.
De hát akkor ki küldte nekem azt a többi levelet a mellékelt
segélypénzzel együtt? Ki volt hát a nőstény holló?
– Ki küldte nekem a fogságba a havi pénzt? Erre az utóbbi kérdésre ugyan
rögtön megtalálhattam volna a választ ugyanazokban a levelekben, a
melyeket magammal hoztam, s melyek közül csak az elsőt olvastam el; de a
hordár már elvitte az utitáskámat az Iczig szekerére, s itt a
pályaudvaron csak nem állhattam neki a levélolvasásnak, a mit
megtehettem volna unos-untig a vasuton.
– Jájh; sopánkodott az én kocsmárosom. Csakhogy haza hozta a tekintetes
urat az Úr Isten, hogy megszabadít bennünket azoktól a nagyságos
uraktól!
– Nagyságos uraktól?
– Hát igen is. Ebben a mostani világban minálunk csak a tisztességes
embereket hívják tekintetes uraknak, a többi mind nagyságos úr.
– De hát kik azok a nagyságos urak?
– Hát semmit sem tud a tekintetes úr? Hát nem irták meg levélben?
Nem árulhattam el, hogy megirták azt hihetőleg; de én durczából nem
olvastam el a későbbi leveleket.
– Oh, oh, oh! Szegény megboldogult tekintetes asszony! De nagy hibát
követett el azzal, hogy meghalt! De még nagyobb hibába esett azzal, hogy
olyan hirtelen halt meg; nem telt bele huszonnégy óra, mire a doktort
kihozták a városból, már vége volt. De legnagyobb hiba volt, hogy nem
hagyott semmi rendeletet, se irásban, se szóval. Hát aztán az történt,
hogy a temetésre előjött valahonnan mind a két nagyságos úr: a
tekintetes asszonynak az ura, meg a fia. Jeles két uraság! Hiszen
tetszik őket ismerni. No, énnekem teljes világi életemben sok nevezetes
lumpot, korhelyt, duhajt, volt szerencsém megtapasztalni: de… nem szólok
többet… Üljünk fel tekintetes uram a szekérre, majd az úton elmondom a
többit.
Én odaültem a korcsmáros mellé a kocsis ülésbe. Az Iczig hajtotta a
lovat: ez úgy volt szoktatva, hogy minden lépésnél kellett egyet rántani
a száján a gyeplűvel: különben megállt. A kocsmáros rágyújtott a pipára
a kénes gyufával, szomorúan dörmögve: «trafik»; nekem is szolgált tűzzel
a nem szelelő szivarhoz, a miből többet elrágtam, mint elszívtam. «Hol
vannak a régi jó idők?»
– Hát a két nagyságos úr, a mint beült az örökségbe, mindjárt felkutatta
a fiókokat. Találtak-e készpénzt, mennyit, azt nem tudja senki, mert
másnap már felmentek Pestre; de egy hét múlva megint visszajöttek; s
másnap már a megboldogultnak a hires nevezetes szinpadi kosztümjeit
hozták oda hozzám, hogy adjak rájuk zálogot. «Isten a világ fölött!» nem
vagyok én zálogos, uzsorás. Mit csináljak én a görög palástokkal? Vigyék
az urak Pestre! Az ærarium náluk hagyta a bérletet. Ők aztán kiadták
parczellákban zsidónak, parasztnak subárendába. Igásbarmot, lovat,
hintót szekeret mind eladtak potom áron; még azokat a pompás svájczi
teheneket is mind elpocsékolták. Akkor aztán gazdatisztre, béresre,
kocsisra sem volt szükségük, azt is mind szélnek eresztették. Az ærarium
azzal biztosította a maga követelését, hogy az albérlőknél szekvesztrum
alá vetette a fizetséget. Mit tehettek a nagyságos urak? Élni csak kell.
Rabolni pedig nem szabad, mert itt a zsandár; de meg nincs is kitől. Hát
azt tették, hogy eladogatták a kastélyból a butorokat. Azokat a szép
almáriomokat, a préselt bőrkanapékat, a drága könyvtárt, a zongorát.
Mikor annak mind vége volt, került a sor a konyhaedényekre, utoljára
eladták az ágyneműt, a nyoszolyát maguk alól; most úgy alusznak, mikor
reggel hazakerülnek valahonnan, hogy két székre végig fektetnek egy
salugáder szárnyat, az a nyoszolya, azon végig nyújtoznak; egy pléd a
takarójuk éjjel, nappal a köpenyegük. Vagy mit mondok? Nappal a ruhájuk,
éjjel a köpönyegük, mert ezek nappal alusznak, éjjel kóriczálnak.
A két hallgató hangos nevetésre fakadt.
– Egy salugáderen alusznak! kiáltá a néptanító.
– Eszembe jut erről a pozsonyi diáknóta, mondá a bérlőpajtás: «Da
schliefen alle neunundneunzig Schneider auf einem Kartenblatt».[18]
– Igy aztán világos lett előttem, hogy miért kell nekem hintó helyett a
korcsmáros egylovas czézáján a bevonulásomat tartanom.
– Haj! haj! haj! sohajtozott a jó Iczig. Nekem is adósok ezek a
nagyságos uraságok erős summa pénzekkel. Mindent kontóra vitetnek. Egyre
azzal biztatnak, hogy majd uzsorával fizetik ők azt vissza, csak azt a
nagy pörüket megnyerjék, a mit az ærarium ellen folytatnak.
Megütött ez a szó.
– Pört a kincstár ellen? Mi lehet az?
– Az ám. Nagy pört. Sok ezer forintig. Az ifjú nagyságos úr sokszor
bejön hozzám egy pohár gugyira, a mit föl se irok az ajtóra s olyan
bizodalmasan elbeszélget velem. Tetszik tudni: az öreg nagyságos úr, az
apja, igen derék, becsületes ember, hanem a fia, az még nagyobb
hunczfut, mint az apja. Azt mondta, hogy irásuk van; mutatta is nekem az
irást. Nem tudom, nem értem, mert én csak zsidó irást ismerek.
Elbeszélte, hogy voltak ők már a gubernátornál is Budán, a
minisztereknél Bécsben, még a császárnál is: úgy félnek már tőlük, hogy
mindenütt kidobják az ajtón. De ők azért nem tágítanak. Lesz még szőlő,
lágy kenyér. Járnak ők még négylovas hintón. Isten adja; de én nem
kívánom. Tegnapelőtt, mikor a telegráfos meghozta a depest a
zsandárkomiszér úrnak, az meg odajött hozzám, elmondta, hogy mi hírt
kapott: a tekintetes úr hazajön; megparancsolta, hogy jőjjek ki fuvarba
a vasúthoz; több cséza nincs a faluban, csak az enyém. Hát én is tüstént
ellátogattam a kastélyba. A nagyságos urak akkor csinálták a toalettet.
Mondom nekik a nagy örvendetes újságot, hogy a tekintetes úr kiszabadult
a tömlöczből, ő felsége elengedte a büntetést, a jószágát is visszaadta,
itt lesz ma vagy holnap. Azt gondoltam, hogy erre a szóra majd egyszerre
elindul az orra vére mind a kettőnek, hogy már most mehetnek innen, a
merre látnak. Nem a! Hanem inkább azt kiáltották, hogy «juhhé! Ez
kellett nekünk!» s összefogóztak, az apa meg a fia, úgy tánczolták a
kállai kettőst; majd megbolondultak örömükben. Én nem tudom, minek
örültek olyan nagyon?
Magam sem tudtam elképzelni.
Ez alatt rendben megérkeztünk az én ősi kastélyom elé.
Kértem Icziget, hogy az útitáskámat vegye le a saraglyából.
– Hagyjuk azt ott, tekintetes uram! Nem fog maga ebben a kastélyban
megmaradni. Van én nekem egy szép tiszta szobám; jobb lesz magának oda
bekvártélyozni magát. Nem háborgatja senki. Nagyon csendes most az
ivószoba.
Elfogadhatónak tartottam az ajánlatot.
Azonban mégis csak kiváncsi voltam rá, hogy mi lett az én ősi házamból,
a mióta elhagytam: bementem a nyított kapun.
Üres volt az egész udvar, felverte a laboda, az ebkapor. Nem kellett
félnem, hogy a kutya megugat.
A folyosóról benyítottam a hajdani étkezőszobába. Egészen üres volt: de
azért nem mondhatnám, hogy egy élő lényt sem találtam ott, mert egy
egész raja az egereknek futott szét a betoppanásomra, eltünve a padlóba
ásott lyukakon, s a szomszéd szobák keresztül rágott ajtajain át. Az
első gondolatom az a mély sajnálkozás volt, hogy vajjon miből élnek ezek
a szegény egerek ebben a házban? Pedig hogy nagyon otthon érezhetik
magukat, azt bizonyíták az ablakok, a melyeknek a szegleteiben
három-négy egérlyuk volt egymás fölé vájva: egész kontignáczióra.
A többi szobákon is végig nyitogathattam, a nélkül, hogy e barátságos új
települőkön kívül valakit megzavartam volna. Végre akadtam egy ajtóra, a
melyen az egérrágta nyilás kukoriczacsutkával volt bedugaszolva. Ahá!
Itt lesznek ők! Ez itt a konyha. Bizonyosan azért választották ezt
hálószobául, mert ez márványnyal van kirakva, a miben az egér nem tud
elhelyezkedni. Benyítottam.
A takaréktűzhely természetesen hiányzott belőle. A kandalló fülkéjében
hevert a spirituszos gyorsfőző, egy törött tükördarab, meg egy
hajfodorító vas; nélkülözhetetlen kellékei egy garçon-lakásnak.
A középen pedig egymás mellé szorítva volt a négy nádszék, s azokra
fektetve a két redőnytábla: ezen az ascetai nyoszolyán feküdt családi
egyetértésben a tékozló apa a fiával. Irigylésre méltó álmuk volt. Egy
gyapjas nagy kendővel takarva mind a kettő.
Előbb hangos szóval, majd gyöngéd ránczigálással igyekeztem őket
fölkelteni; de nem jutottam kivánt sikerhez. Az egyik azt mondta a
költögetésemre, hogy «czupász», a másik meg rám mordult: «eredj, disznó,
nem iszom többet».
No, ezekkel hát alaposan megismerkedtem.
Azzal visszamentem az én Iczigemhez, a ki a kocsin várt reám.
– Minden jól van, mondám neki.
– Alusznak még? találgatá az öreg.
– Béke velük.
Azzal kikocsikáztunk az Iczig lakásához.
Megérkezésünkre a felesége, meg a leánya jöttek elénk a boltajtóból. Az
asszonynak viseltes aranycsipkés főkötő volt a fején, a leány elég
csinos alak volt. Bevezettek az extraszobába. Felajánlottak minden
kitelhető földi jókat, a mi tőlük kitelik: mit kivánok? Grogot?
Bischofot? Barbarászt? Puncsot? Vagy khinai theát? Én mind valamennyit
megköszöntem. Nem kivánok egyebet, mint egyedül hagyatást s abszolut
pihenést. Ez teljes mértékben ki lett szolgáltatva. Hat óra hosszant
senki sem nyitotta rám az ajtót.
Hejh, fiuk! Ti nem tudjátok elképzelni, micsoda érzés az, mikor az ember
négy esztendei fogság után azzal a gondolattal dűl hátra a székébe: ma
nincs a szobám ajtaja bezárva.
Legelső dolgom volt az útitáskámból elővenni azt a félredobott
levélcsomagot. Ki volt hát amaz ismeretlen őrangyalom, a ki a
kebelbarátném halála után az én nyomorult létezésemről gondoskodott?
Nagy meglepetés várt rám: mindjárt a legelső levél, mely az elhalt
barátném panaszos levele után jött, felvilágosított a talányról. Azt a
levelet és az utána következőket az én egykori princzipálisomnak a
leánya irta: a családi nevének a kezdőbetűje után jött a keresztneve,
Mariska.
Visszaemlékeztem rá, 1848-ban nyúlánk növendékleány volt, akkor került
haza a növeldéből. Szép, nagy kék szemeit olyan jól tudta rejtegetni
selymes szempillái alá. Arra is emlékezem már, hogy mikor a márcziusi
napokban divatba jött a kokárdaviselés, (minden férfinak a melle fel
volt diszítve ezzel a népszerű érdemrenddel), a kis Mariska hímezett a
számomra arany, ezüst és selyemfonálból egy országczímerével diszített
ilyen kokárdát s én azt az egész szabadságharcz alatt a mellemen
viseltem, még azután is megtartottam, a tárczámba elrejtettem: azt nem
vették el tőlem.
Hát a kis Mariska küldözte nekem négy éven keresztül a börtönben
ellátásomra való pénzt, havonként harmincz forintot. A küldeményhez
kisérő levelet is írt, a várkormányzóhoz intézve, s abban leányos
szemérmetességgel könyörgött, hogy bánjanak velem jól: ne tudassák velem
egy szóval sem, hogy a pénzt ki küldi?
Most aztán már azt is megértettem, hogy mért volt a várkormányzó
irányomban olyan visszautasító. Derék, lovagias ember volt. Nem árulta
el előttem egy leánynak a titkát, a mit az a becsületére bizott.
Ezt hát egészen megértettem. De kevésbbé tudtam világosságot teremteni
egy másik kérdésben. Minden levelének az utóirata ez volt: «atyámnak ne
tessék írni: ő e pénzküldeményekről nem tud semmit!»
Ez nyugtalanított. Tudtam, hogy a volt princzipálisom nem vagyonos.
Földbirtoka nagyon kevés. Háztartását csupán az ügyvédi gyakorlata
fedezi. Honnan vette hát ezt a pénzt a lánya? Pénzt, a miről az apa nem
tud semmit! Egy szép leány, a ki 16, 17, 18, 19 esztendős korát éli.
Nagyon megzavart ez a kétség! Micsoda áron jutottam én a börtönömben a
mindennapi ételemhez?
Nem tudtam az asztal mellett maradni. Felugrottam s elkezdtem alá s fel
járkálni a szobában nagy dobogással. Mig egyszer aztán a déli
harangszóra benyította az ajtót a jámbor korcsmáros s meginvitált az
ebédre.
Egyedül a számomra volt terítve. A jó paprikás gulyáshús ott párolgott
már az asztalon.
Én azonban demokrata elveim által diktált kötelességemnek tartottam azt
az indítványt tenni, hogy a házigazdám családjával együtt legyen társam
az asztalnál.
A korcsmáros nagyon megköszönte e kitüntetést, de a feleségének, meg a
leányának dolga van odakünn a konyhában; ő maga azonban megteszi azt,
hogy leül az asztal tulsó végére; de az étkezésben részt nem vesz, a
minek az okát könnyű volt kitalálnom.
Pedig mondhatom, hogy pompás gulyáshús volt, a minőt már négy év óta nem
élveztem. Nem tudják ezt másutt úgy csinálni. Hányszor vágyakoztam utána
az idegen földön! Ha egyszer egy tál gulyáshússal összetalálkoznám, a
tál fenekéig fogyasztanám, még «móres»-nek valót sem hagynék belőle. S
most itt előttem van, s én csak nézek a tányéromba, szívom az illatát a
fölséges eledelnek s alig tudok belekóstolni.
– Nincs ápítusa a tekintetes úrnak? kérdezé a gazdám.
– Bizony nincs.
– Tudom ám én, hogy miért nincs. Azok a levelek rontották el az
etyepetyéjét, a melyeket sorba elolvasott. Most azon töri a fejét, hogy
honnan kerítette azt a minden hónapi pénzt a szép Mariska kisasszony, a
miről a papa nem tudott semmit.
– Kitalálta, szomszéd; hát maga mit tud róla?
– Én sokat tudok, mindent tudok. Hát lássa, tekintetes úr, a múlt
esztendőkben volt egy furcsa módi a magyar úri kisasszonyok, úrasszonyok
között. A kinek volt egy férje, vagy bátyja, vagy más egyebe börtönre
itélve, hát az azt követte, hogy csinált egy szép stikkolást,
kanapévánkost, vagy mit, szépen selyemmel, zseniliával kiczifrázva,
aztán azt kilutrizta az ismerősök között. Az én feleségem volt a
házalónő, a ki ezeket a himzéseket elhordta házról-házra; mindenütt
megtettek egy számot egy forintjával. Mikor meg volt rakva mind a
kilenczven szám, akkor a budai lutrin kihúzták a számokat, a kié az első
szám volt, az nyerte a vánkost. A kilenczven forint a mi összegyült, jó
volt három hónapra a rab uraságnak. Akkor aztán stikkolt a kisasszony
megint másik vánkost, vagy szőnyeget, a zsidó asszony megint elhordta
házról-házra, megint lett pénz. Így ment az rendiben.
De ez meg már épen elvette a kedvemet az étkezéstől. A torkom
elszorította a keserűség, elkezdtem sírni, mint egy gyermek. Hogy engem
hosszú éveken keresztül egy gyönge leány tartott el a keze munkájával,
börtönéletemben.
– Módi volt ez, tekintetes uram, ebben az időben a mi dámáinknál.
Módi volt! Milyen módi?
El nem hiszi ezt a dolgot nekem senki a mai asszonyi állatokból és férfi
állatokból keveredett társaságban, hogy voltak valaha ilyen tündérei a
magyar világnak! Hogy volt valaha ilyennek divatja!
– No, most hát megtudta a tekintetes úr, a min aggóskodott; már most hát
egyék abból a gulyáshúsból.
– Dehogy eszem, szomszéd! Most múlt már el csak igazán az étvágyam.
Fogjon be rögtön, be akarok menni a városba.
Iczig gazda belém nézett.
(Van egy diák szó: «sagacitas», a szótárban ez magyarul így adatik
vissza: «szellemi érzékek élessége», én hát csak maradok a díák szónál.)
Ez a sagacitas a kiváló tulajdona a sémi fajnak; arabnak, zsidónak
egyaránt.
Kitalálja, hogy más ember mit gondol?
Iczig gazda az asztalra könyökölt s nem mutatott semmi készséget az
utasításom figyelembe vételére.
– A tekintetes úr a hajdani princzipálisához akar bemenni?
– Igen, szomszéd uram.
– A tekintetes úr gavallér ember. Fáin ember! Porczellán ember. Gondolja
magában: ez a Mariska kisasszony egy «Prachtexemplar». Ennek én tartozom
valamivel. Nagyon sokkal, hogy azt a kamatok kamatjaival együtt le nem
fizethetem másképen, mintha a kezemet fölajánlom neki. Most már megint
földesúr vagyok. Birtokom van. Partie vagyok. Háládatos akarok lenni.
Úgy-e igaz?
Kellemetlen ember ez az Iczig! A vesémbe lát!
– No, hát én arra kérem a tekintetes urat legeslegalázatosabban, hogy
kegyeskedjék megvárni, a míg az a két nagyságos úr odaát a kastélyban
fölébred, toalettet csinál és Staatvisitet tesz a tekintetes úrnál. Az
nem fog változtatni az elhatározásán, a csézám itt fog állni az ajtó
előtt befogva. A tekintetes úr be fog menni Pestre, a régi
princzipálisához: csak hogy egészen más okoknál fogva. Elébb hát tessék
hozzá látni a gulyáshúshoz. Még jön lúdpecsenye öntött salátával és
túrós galuska. Tudom, hogy Olmützben nem igen traktálják ilyennel a rab
uraságokat.
Én elismertem, hogy a gazdámnak jól indokolt az az indítványa, s aztán –
egy kiéhezett rab tehetségével hozzá láttam a jó magyaros ebéd
elfogyasztásához. Az alatt is az én házi gazdám mindenféle népies
közmondásokkal iparkodott a gondolataimnak irányt adni, a milyenek: «a
csalánba nem üt a ménkü», – «rosz pénz nem vész el», – «magától meghalt
verebet még senki sem látott»; – aztán meg «a gonosz mindig párjával
érkezik».
S hogy ne soká törjem rajta a fejemet, csakugyan megérkeztek: «ők
ketten». Nagy robajjal törtek be a korcsmaajtón. Az apa és fiú. Nehéz
volt első tekintetre kitalálni, hogy melyik az öreg, melyik az ifjú? Az
öregnek a haja fekete volt (a melanogéntől) és csigákba bodorítva, az
arcza borpiros, a fiatalnak a tarkója meg már kopasz volt s az arcza
sápadt, kiélt, ránczos; csak a nagy kidülledt szemek vallottak
mindkettőnél a családi leszármazásra. Először láttam őket életemben. Már
így elevenen. Alvó helyzetükben az arczuk nem volt látható. Mégis
megtudtam, hogy kicsodák. Annál fogva nem is mutatták be magukat.
Hanem az apa (az a festett hajú), oda rohant hozzám, átölelt,
megcsókolt, (hogy mi jogon? nem tudom), aztán elkezdett sírni, egyre
emlegetve: «Szegény jó Taszszink!» (Ez volt a megboldogult neve.)
Elismerte, hogy közös a veszteségünk. A fia azonban nem jött kezet
csókolni, (azt vártam), hanem fanyalgó pofával odahúzott egy széket az
asztalhoz s arra leereszkedett.
A korcsmáros tudta már, hogy ez mit jelent. Hozott még két tányért,
hozzá étkező szereket, poharakat, két palaczk bort s azokat oda tette az
asztalra. Ezek természetesen az én vendégeim.
Az apa nem is kináltatta magát, kiszedett a gulyáshúsból s hozzálátott
nagy mohósággal, tele szájjal is egyre sápitozva: «Szegény jó Taszszink!
ha ő élne!»
A fiú ellenben szemrehányó fitymálással fordult a korcsmároshoz: «Már
megint gulyáshús!»
Mire a jámbor Iczig mosolygó alázatossággal hozta elő a mentségét.
– Az osztrigák még nem érkeztek meg.
– Hiszen most van a szalonkák szezonja!
– Tyhű, nagyságos úrfi! A szalonkát meg kellene lőni. Ki merne most
lövöldözni? Mindjárt megfognák a zsandár urak. Mért nem tetszik
puskaengedélyt kérni a magas kormánytól?
– Köpök a kormányra! – fakadt ki a nemes ifjú s aztán csak majszolta
foghegyen a gulyáshúst.
– No no, fiacskám! – csitítá a magzatját a papa. – Ne ilyen fenhangon a
kormányról.
– Hát mi közöm nekem többé a kormányhoz? – pattogott a fiacska. – Nem
elutasított-e bennünket a jogos követelésünkkel? Itt van. Tessék nézni.
Azzal kihúzott a belső zsebéből egy paksamétát, melynek a hány levele,
annyiféle színű papirosra volt írva; valamennyin kétfejű sasos bélyeg.
Kitárta előttem.
Ekkor vettem csak észre, hogy hová jutottam. Ezeknek a peres leveleknek
a «dócéja» az én kötelezvényem volt, melyet elfogatásom előtt a
barátnémnak (annak a mi Taszszinknak) adtam: egy szinleges adóslevél,
hogy az elkobzandó birtokaimból ennek az erejével harminczezer forintot
megmentsen a számomra. A várkormányzóhoz intézett első levélből, melyet
még a barátném írt, értesültem róla, hogy az osztrák kormány ezt az én
iratomat érvénytelennek nyilvánította alaki hiba miatt. – Én ugyan két
tanúval is aláirattam a szerződésemet, az egyik volt az inasom, a másik
a kocsisom, de azok, a mint én foglyul letartóztattam, s a barátnémat
hazahozták, úgy elszöktek a szekeremmel meg a lovaimmal, hogy azt se
mondták, merre mennek. Az osztrák törvény pedig megköveteli, hogy a
hitelesítő tanúknak a lakhelye is ki legyen téve, hogy előidézhetők
legyenek. S a németnek igaza van.
– Itt van! Nézze ön! – zokogott az apa, kezével a kitárt iratra
ütögetve. – Így fosztottak meg bennünket a mi jogos örökségünktől! A mi
szegény jó Taszszink keserves keresményétől! A mit ő a gázsijából
megtakarított, a mit vendégszerepléseivel összeénekelt, a mit
nélkülözésekkel, kölcsönzésekkel felszaporított. Ha ezt a megboldogult
tudná!
– Ne érzékenyülj el, papa, – csitítá őt a fiacska, – idegenek előtt!
Ez az «idegenek» lett volna az Iczig. De ez meg, érezve a rántás
illatot, sebtén kiszelelt az ivószobából, sejtve, hogy itt őtet, mint
tanút akarják felhasználni.
– Légy nyugodt, papa, – mondá az ifjú, a villával piszkálva a fogait. –
Mondtam én neked mindig, hogy van Nemezis a földön. Nem tart örökké a
rossz világ. «Még jőnni kell, még jönni fog», azt mondja a költő. A
miért minden nap egyesíténk az imáinkat, az végre beteljesült. A mi
szeretett barátunk kiszabadult sulyos börtönéből s birtokaiba
visszahelyeztetett. Most már semmi dolgunk többé a kormánynyal. A
kormány kétségbe vonhatta e kötelezvény hitelességét; de ő maga, a ki
ezt írta, nem fogja a saját írását megtagadni.
Most már láttam, hogy micsoda kelepczébe kerültem. A saját tőrömben
vagyok megfogva. Isten büntetése az rajtam, a miért koholt kötelezvényt
adtam ki magamról, soha át nem vett összegről, az osztrák hatalmasok
kényszerítésére. Azok nem ismerték el az írásomat érvényesnek; de hogy
tagadjam el én saját magam az aláírásom hitelességét? Hogy mondjam én
azt ki – biró előtt, – hogy a mit aláírtam, az nem igaz: én soha pénzt
nem kaptam a művésznő barátnémtól? Száz ember közül kilenczvenkilencz
azt tenné az ilyen esetben: akár esküt tehet le rá; de én vagyok az a
századik, a ki ezt nem teheti. Én nem mondhatom azt, hogy hazudtam,
hamisságot írtam. Nincs a világon akkora kincs, a mennyiért ezt
megtehessem.
Apa és fiú azzal az éhes vicsorgással néztek rám, a melylyel két
ólálkodó farkas néz az áldozatul szánt bikára.
– Jól van uraim, – mondám nekik fölkelve az asztaltól. – Ez törvényes
ügy, a mi elintézésre vár. Semmi szavam sincs önökhöz többet.
Arra ők is felugrottak az asztal mellől s kétfelől a két karomba
csimpajkoztak, fenhangon kiabálva: «Elébb ismerje ön el az aláirásának
hitelességét, tanuk előtt! tanuk előtt! Héj, Iczig! korcsmáros!»
A kiabálásra bejött a korcsmáros.
– Híjon ide még egy tanut! – rikoltozá a fiú. – Ez az úr nyilatkozni fog
az aláirása hitelessége felől.
Az Iczig sunyi mosolygással felelt.
– Mindjárt behívom a másik tanut. Itt van a konyhában. A Rokomozer.
De erre a névre az én két emberem egyszerre elugrott mellőlem s mintha
ostorhegyre vették volna, úgy szaladt ki a szobából.
Én el nem tudtam gondolni, mi lelte őket.
A korcsmáros felvilágosított róla.
– A mióta oda tetszett lenni, új rend jött a világba. Behozták az
«adósok börtönét». A Rokomozer egy olyan hitelező, a ki a zsebében
hordja a két jeles uraság ellen szóló itéletet. Az adóst azonban csak a
lakásán kivűl szabad elfogdosni. Ezek az urak úgy szoktak étkezni a
korcsmában, hogy a míg az egyik falatozik, addig a másik lesi az
ajtóban, hogy nem jön-e a Rokomozer a zsandárral s ha a ménkűfogót (így
hivták az osztrák zsandár sisakját a hegyes végeért) meglátja csillogni,
akkor utczu, szaladj! futnak haza, bezárják magukat a szobába.
– Most már hát igazán be kell mennem a városba.
– De egészen másféle oknál fogva, mint az elébb tetszett gondolni.
Azt is eltalálta.