volt.
– Akkor sem hittem volna, hogy még valaha látjuk egymást.
– Meg ezt a szép magyar hazát: így a hogy most látjuk.
– Én mindig biztam a magyarok Istenében.
– Hej, de olcsón kialkudtunk volna akkor a némettel.
– Mondjuk, hogy drágán.
– Minden áron.
– Mikor engem vittek a haditörvényszék elé.
– Engem meg besoroztak közbakának.
– Engem meg vittek a lógerispitályba.
– Nekem az volt a bajom, hogy hadbiró voltam: elitéltek várfogságra,
nagy időre.
– Nekem meg az volt a bajom, hogy egészséges voltam: beváltam
főhadnagyból cserepárnak, masiroztattak Taliánországba.
– Nekem pedig a tavaszszal kapott seb kiújult a lábamon, azt le akarták
fürészelni a felcserek.
Szomorú visszaemlékezések.
Szerencsére hozták a marhasültet. Úri szokás szerint ugyanazon az
alpacca-ezüst tálon kétféle is volt felszeletelve: az egyikből még
csurgott a vér, a másik becsületesen ki volt sülve.
– Dejsz’ én meg nem birkózom ezzel a nyers birkával! tiltakozott a
bérlő. Hisz ez még elbődül, ha az ember a villát beleszúrja.
Az ügyvédnek ellenben az volt a szája ízére.
A rektor a rágós húsfélének békét hagyott, roszak voltak a fogai, inkább
a körülteremtettézett csemegékben gyönyörködtette az inyét, különösen
megnyerte a tetszését a szép árticsóka.
– Ilyet még soha sem ettem. Csak a botanikából ismerem. Articsóka!
Nálunk Bergengócziában meg nem terem. Hideg a föld: trias-képlet. Most
legalább megismerem az ízét.
– Nojsz’ ismerem én, verje meg a csoda! kiálta a bérlő; volt szerencsém
hozzá három álló esztendeig, a míg Velenczét meglaktam. A taliánnak ez a
mindennapi ebédje: olajba főtt árticsóka. Frustukra ánizsgyökér, rá egy
kupicza czukros szódavíz, vacsorára meg frutti di mare, a mitől a
tisztességes embert a nehéz nyavalya kerülgeti, ha csak azt látja is,
hogy más ember hogy tömi magába. Soha én alávalóbb, fertelmesebb várost
nem láttam annál a Velenczénél!
Ezt már nem hagyhatta ellenmondás nélkül a tudományok képviselője és
tanítója.
– No de édes barátom! Hogy mondhatsz ilyet Velenczéről? Hát a
Szent-Márkus-tér?
– Nem ér az fel egy szép tábla búzavetéssel, mikor érésben van, s a
pittypalatty ver benne.
– De a Doge-palota!
– Soha a tájékára sem mentem én! Láttam én azt már itthon a panorámában,
ott sokkal nagyszerűbb volt, mint a valóságban.
– De a makaroni! A rektornak épen egy szál makaroni ficzkándozott a
villája hegyén. Bergengócziában ez sem terem.
– Hogy fújnák rajta az itéletnap trombitáját! Ma is borzadok, ha szembe
jut, hogy ereszti le a torkába a piszkos facchino ezt a hosszú
tésztakötelet. No, csak nincs előttem csúfabb darabja a földnek annál a
híres Velenczénél, a hol én három esztendeig sikáltam a kaszárnya
lépcsőit.
Erre közbeszólt az ügyvéd is.
– No hát én meg azt mondom, hogy soha egész életem folyásán olyan jó
érzéssel vissza nem emlékezem valamire, mint arra a négy esztendőre, a
mit a rettegett Olmüczi kazamata börtönében eltöltöttem.
Mind a két asztaltárs kiváncsian fordult felé, várva a magyarázatát
ennek a paradox állításnak.
– Igen bizony. Ott képeztem ki magamat azzá, a mi lettem. E négy év
alatt megtanultam angolul, francziául olyan tökéletesen, hogy Gibbont,
Lamartinet fordítottam kötetszámra; aztán a mit jogász korunkban nem
tanítottak: a római jogot, az osztrák jogot, a Code Napoleont, a
külföldön dívó kereskedelmi törvényeket. Valamennyi a kis újjamban volt.
– Szegény pajtásom! sóhajta föl a bérlő, gyöngéden megczirógatva az
ügyvéd kezét s lehetett a szánó arczáról olvasni az indokolást; akkor
mégis csak jobb dolgom volt nekem a velenczei kaszárnyapalló sikálása
mellett.
Ellenben a rektor szemei még jobban kimeredtek, mint a milyen bámulatra
már a természettől alkotva voltak: neki az ütött szeget a fejébe, hogy
«hiszen akkor neked rengeteg sok könyvre volt szükséged, hogy ennyi
mindent bemagolj. Van a rabok számára az olmüczi áristomban könyvtár?»
– Az ugyan nincs; de Bécsből, Lipcséből mindent meg lehetett hozatni: a
várparancsnok megengedte.
– De hát telik arra a rabok lénungjából?
Az ügyvéd nagyot nevetett.
– Nem, pajtás, én nem éltem rab menázsin. Az első nap, a mint a zárkában
a helyemet kimutatta a porkoláb, egész bizalmas nyájassággal közölte
velem, hogy onnan kívülről gondoskodva van rólam, hogy a prófunton és
czibere levesen kívül szilárdabb táplálékkal lássanak el, s annak
bizonyítására behozatott a feleségével a számomra egy nagy tál kívül
mákos, belül szilvás buktát. A mire én elutasító választ adtam. «Dejsz
ez a morva nemzeti csemege nem jár belém!» – «Was? Kein Buchtel essen!»
förmedt fel a derék rabok-anyja. Hát ugyan mi kéne? Mondtam aztán neki,
hogy én nem szeretek mást, mint sült húst; ha az kapható, olyat
teremtsen elő. Attól fogva aztán mindennapra kijárt a roszbif adagom
bőséggel, s hogy nem untam meg, azt a mai ebéd menűje is bizonyítja.
– Hát a ki úr, az tömlöczben is úr, állapítá meg a bérlő. Hiszen neked
szép birtokod volt apai jusson.
A rektor ismét a skepsziszét ragyogtatta.
– De hát, mikor elitéltek, nem konfiskálták a birtokodat?
– Hosszú Hübnere[15] van annak. Dehogy nem konfiskálták! Hanem előbb
köpjünk be[16] egy pohár somlyait. Mivelhogy «infandum renovare jubes
rektorka dolorem». Te talán nem; de a pajtásom emlékezni fog arra a
fekete hajú, fekete szemű hölgyre, a ki engem az 1848/9-iki hadjárat
alatt mindenüvé kisért az ekhós szekeremen.
– Aha! Hogyne? A szép primadonna.
– Komédiásné? riadt fel a rektor.
– De énekesnő! csillapítá a bérlő. Tudva van, hogy az magasabb fokú
lény.
– Meg volt veled esküdve?
– Csak afféle házasság dobszónál.
– Nono! Miért nem esküdtél meg vele, ha szeretted?
– Azért, mert már volt neki férje, a kinek tartózkodási helye nem volt
kipuhatolható.
– Kérlek, kedves barátom, szólt a rektor, a szájához emelt poharat
érintetlenül visszatéve az asztalra, ha valami csintalan történet lebeg
a nyelved hegyén, én nekem engedd meg, hogy annak előadása alatt
kimehessek a mellékszobába; mert én nekem kötelességemmé tette az én
asszonyemberem, hogy ő neki híven mindent elmondjak, a mit láttam és
hallottam, – s az én feleségem rigorozus persona, – esperes leánya.
Ellenben a bérlő körömpróbáig hajtá fel a poharát.
– No, az én feleségem miatt elmondhatod, mert az tőrül metszett magyar
menyecske, a ki él-hal a pletykáért.
– Hát hisz az én saját feleségem is jól ismerte ezt az egész történetet,
a miben egyébiránt, biztosítalak róla, hogy nem lesz semmi pironkodni
való; akár egzerczicziumnak leirathatod a szittyáiddal.
– Az már enyhítő körülmény.
– Hát a rendkívüli idők mindent igazolnak.
– Hát biz’ a forradalom alatt sok e féle szokatlan viszony keletkezett.
Az események forgószele kerített bennünket össze. Én a nőt mentettem ki
kritikus helyzetből; ő pedig tűzben-fagyban követett engem minden
viszontagság között. El is választattam volna én őt a férjétől, hogy
feleségül vegyem; de nem volt abban az időben se törvényszék, se
konsistorium, magam sem mehettem oda, a hova akartam, hanem a hova
kergettek s így folytatódott az exlex állapot.
– Nagyon jó volt az akkor! szólt közbe a bérlő. Magam is láttam a
donnádat, mikor a szekéren kávét főzött; maga megőrölte a kávémalommal.
Nekem is töltött egy pohárral. S én akkor azért az egy pohár forró
mokkáért a lelkem üdvösségéből is odaadtam volna tíz esztendőt!
– Isten ne vegye bűnül ezt a mondásodat, felebarátom.
– No hát! folytatá az ügyvéd, mikor hegynek alá kezdett gurulni a
szekerünk, én már tudtam előre, hogy mi következik; akkor azt mondtam az
én primadonnámnak: «édesem, én már úszom; csak egy hajszál tarthat fenn,
hogy el ne merüljek, s még valamikor kijussak valahol a partra: ez a
maga hajszála».
A másik kettő nagy figyelemmel hallgatott oda.
– Ha engem elfognak, talán kivégeznek; azzal elvetem a gondját; de ha
fogságra itélnek, akkor a birtokomat is elkobozzák.
– Az ám, erősíté a rektor, azért rossz nektek, szegény földesuraknak,
hogy ha rossz fát tesztek a tűzre, nem dughatjátok tarisznyába a
dominiumotokat, futamodás közben; mennyivel jobb nekünk rektoroknak: ha
én a kalamárisomat, pennatokomat a zsebembe sülyesztem, azt mondhatom:
«omnia mea mecum porto».
– Hát ezen én ilyenformán véltem segíteni, az én barátnémat kérve fel a
közreműködésre: «Én te neked most adok egy kötelezvényt harminczezer
ezüst forintról, a mit te tőled vettem fel kölcsön; te azonnal
megfordítod a szekerem rúdját, téged áteresztenek az ellenséges
hadvonalon, vágtatsz lóhalálában Pestre. Ott felkeresed az én volt
princzipálisomat, P** urat, a kit jól ismerhetsz: törzslátogatója a
szinháznak, egy szép leánya is van. Annak átadod ezt az én
kötelezvényemet, hogy rögtön tábláztassa be a birtokomra. Ha azután
értesülni fogsz az elfogatásomról, s esetleg arról, hogy fogságra
itéltek s a birtokomat elkobozták, pert indítasz a lefoglaló kormány
ellen a betáblázott összeg miatt. Az adósleveleket minden kormány
respektálni fogja, ha az összeget ki nem fizetik is, de a kamatját
megkapod, s abból én nekem küldesz annyit, a mennyi a börtönben az
élelmezésemre szükséges: a többit megtartod magadnak.»
A rektor rátette a kezét a fiskáliséra, jelezve a közbeszólási
szándékát.
– Megállj csak, felebarátom. Az az általad kiállított kötelezvény
hamisítás volt. Te azt az összeget a te domicelládtól soha sem vetted
fel, és így tudva, nem igazat irtál alá; vulgo «csaltál»; ez pedig Sipos
úr szerint, a kitől a just tanultuk, kriminalitás.
Fittyet vetett erre a bérlő az ő felebarátja felé.
– Ülj le, amice! Igy tanította a just Sipos professzor; de ha Trombitás
professzortól[17] tanultad volna a just, akkor tudnád, hogy csalni in
thesi vétek, de in concreto a németet megcsalni virtus!
Ebből nagy jogi vita támadt volna a két iskolatárs között, ha a fiskális
nem komplanálja a kérdést azzal a nyilatkozattal, hogy «igazad van,
pajtás, ez nem volt korrekt dolog; a hogy a franczia mondja: ez több
volt, mint vétek, ez hiba volt. Hanem hát megbűnhödtem én azért
keservesen. Nagy strófot álltam ki s ezzel ki van egyenlítve a
vétségem.»
De még jobban kiegyenlíté a vitás kérdést a közbe jött töltött káposzta,
mely előtt csakugyan háttérbe kell szorulni minden disputának. Azok a
mosolygó töltelékek, meg azok a kaczérkodó húsos szalonnadarabkák, a
csábító disznófülek és farkak! Ezekkel nem versenyezhet semmi szőnyegen
levő tárgy.
A fiskális az alatt ráért folytatni a beszédet, a míg asztaltársai
megküzdenek azzal a nehéz feladattal, hogyan kell a disznófarkat izében
eltalálni. Ő karlsbadi utókurát tartott.
– Hát mind ennek az lett a vége, hogy én hova-hamarább oda kerültem a
kazamáta odúba. Remélem, hogy nem kivánjuk egymásnak az étvágyát
elrontani holmi martirpanaszkodással. Nem illik a magyarnak a sápítozás.
Aztán nem is lehetett semmi panaszom. Türhetően éltem a fogságban:
nemcsak a testi táplálékomról volt gondoskodva, hanem a szellemiről is.
Olvashattam minden könyvet, a mit csak megkivántam, csak a könyv czímét
kellett felirnom a porkolábnak, posta-fordultával már ott volt. Irhattam
is, a mit csak akartam. Többek között minden hónapban egy levelet a
barátnémhoz, természetesen németül fogalmazva, hogy a várparancsnok
megérthesse, a kinek a kezén az államfoglyok leveleinek keresztül kell
menni.
Csak az nyugtalanított, hogy én a leveleimre soha sem kaptam választ.
Pedig minden hónap elsején megérkezett a havi pénzem.
Mikor egy ízben a várparancsnok lejött a börtönömbe vizitálni, én
egyenes kérdést intéztem hozzá.
– Szabad kérdeznem, hogy lehet az, hogy én nem kapok hazulról levelet?
– Úgy lehet, hogy nem küldenek önnek levelet.
– De hiszen minden hónapban megküldi valaki számomra a rendes havi
pénzt. Ahhoz csak kell valami kisérő levélnek mellékelve lenni.
– Azok a levelek egyenesen én hozzám vannak intézve.
– Nem volna szabad nekem azokba a levelekbe belepillantanom?
– Majd ha kiszabadul ön innen, akkor megkapja a hozzám érkezett
leveleket, a mik önt érdeklik; lesz alkalma elolvasni.
– De hát meg van tiltva a hozzám tartozóknak, hogy egyenesen nekem
irjanak levelet?
– Nincs megtiltva.
– Akkor miért nem írnak?
– Arra nekik bizonyosan alapos okaik vannak.
Több szót aztán nem vesztegetett rám.
Én aztán elkeseredésemben irtam egy négyoldalas levelet az én otthoni
barátnőmnek, a miben kétségektől dúlt szivem állapotját ecsetelém, hogy
miért nem boldogít drága soraival, hogy legalább a kezevonását, a neve
aláirását megcsókolhatnám. Szeret-e még? Hogy éli világát? Remél-e még?
Erre sem kaptam semmi választ.
Leveleim tenora egyre keserűbb lett, a féltés is bántott;
szemrehányásokkal, gyanusításokkal halmoztam el minden újabb levelemben;
mind sikertelenül.
Pedig a havi pénzem pontosan megérkezett. Tehát kell, hogy rám gondoljon
valaki.
Egy napon aztán, a mint a várparancsnok ismét lejött hozzám vizitatióra,
mielőtt én állhattam volna elő a lamentátiómmal, ő szólított meg, nyers,
parancsoló szóval: «Államfogoly úr, ezennel megtiltom önnek, hogy több
levelet irjon az adressáthoz».
Meghült bennem a vér.
Miért nem szabad nekem ő hozzá több levelet irnom?
Valami bajba keverte volna magát?
– Többet nem mondhatok önnek; tartsa magát szigorúan a parancsolatomhoz.
Ettől fogva ezt a várparancsnokot tartottam én a világ legkegyetlenebb
tömlöcztartójának.
Nem is állhattam meg, hogy e miatti panaszomnak kifejezést ne adjak
előtte, természetesen államfogolyhoz illő mérséklet hangján; mire a
várparancsnok egész ridegen azt válaszolta, hogy «államfoglyoknak a
törvényes hitveseikkel levelezni meg van engedve; de szívbeli
viszonyokat szőni-fonni innen a börtönből, megfogható okoknál fogva
tilalmaztatik. Lám, az ön fogolytársának, Skrzbenzky urnak
megengedtetik, hogy minden hónapban küldeményt intézzen a feleségéhez
Krakkóba».
Tudniillik, hogy egy szobatársam is volt, lengyel szabadsághős, a ki a
krakkói népharczok alkalmával szerzett magának érdemeket az ittülésre.
Ez még előttem került ide, s már egészen beleminősítette magát az adott
helyzetbe. Egész nap fütyült, danolt, s egy kis asztalkánál késsel,
vésűvel, ráspolylyal faragott mindenféle csinos csecsebecséket
puszpángból, ébenfából; idő folytán engem is megtanított rá: raboknak ez
vigasztaló időtöltés. Az én lengyelem aztán az általa faragott
karpereczeket, násfákat hazaküldötte a feleségének: az tudta azokat
értékesíteni a lengyel úrnőknél, s igy tartotta el a lengyel a börtönből
a családját; az ő vagyonára is rátette a karmait a sas.
Ettől a börtöntárstól tanultam francziául és angolul is, jó kézikönyvek
segélyével. Én viszont a havi pénzemből juttattam neki. Csak azt nem
szerettem nála, hogy a várparancsnokot mentegette előttem. Ezek a
lengyelek a milyen féktelenek a szabadságban, olyan alkalmazkodók a
kényszerhelyzetben. Engem mindig csak vigasztalt és boszantott, hogy a
várparancsnok tilalma az én primadonnámhoz intézett leveleim ellenében
nagyon helyes okkal bír, a mit, ha én egyszer meg fogok tudni, magam is
helyeselni fogok.
– Ha tudod, miért nem közlöd velem?
– Egy lengyel soha el nem árulja a becsületére bízott titkot; még ha a
zsarnokának a titka is az.
Így teltek el az évek. Én az alatt akadémiát végeztem. A nyelveken kívül
jogi kodexeket magoltam be; egész könyvtár szaporodott a zárkám
padkáján. Minden könyvet, a melyet megkivántam, azonnal meghozatott a
várparancsnok a számomra; némelyik fel sem volt még vágva. Ez nagy
bizalom!
Egy szép napon aztán, szokatlan órában hallom a kulcsokat csörömpölni a
zárka-ajtóban; bejön a várparancsnok. Máskor az ilyen látogatásnál
mindig a fején volt a sipkája, most a kezében tartotta, s ezzel a
megszólítással tisztelt meg: «euer Hochwohlgeboren», a mi magyarul
annyit tesz, hogy «tekintetes úr».
Egy nagy ostyapecsétes levelet tartott a kezében.
– Örömhírt hozok önnek: mától fogva megszüntem az ön házizsarnoka lenni.
Ő felsége legkegyelmesebb elhatározásával önnek, több fogolytársaival
együtt, amnesztiát adni méltóztatott, hátralevő büntetése idejét
elengedve, s egyúttal a lefoglalt birtokát is visszaadva.
Ez a hír bizony nagyon jól esett fiúi szivemnek.
Azzal karom alá öltve a kezét, fölvezetett a börtönből a saját lakásába,
bemutatott az exczellencziás asszonyának, meginvitált reggelire, melynek
végeztével előkereste a szekrényéből az engemet érdeklő leveleket, s oda
tette elém. Gondosan be voltak skatulyázva kemény papirosba, s átkötve
spárgával. Biztatott, hogy bontsam fel a csomagot. Lehetett ott valami
ötven levél. De annak mind egyforma volt a borítéka: ugyan az a szürke
papiros, az az ostyapecsét, a mit a katonai kanczelláriában használnak,
a czímzet ugyanazzal a kézirással rákarmolva «ex offo» az itteni
várparancsnoksághoz.
– Nem olvassa ön el némelyikét? biztatott a tábornok.
– Hisz ez egész napra való munka. Majd ráérek a vasúton, unalmamból.
– Hát jól van. Akkor pakoltassa ön össze a holmiját: a legközelebbi
vonat egy óra mulva indul.
– Szabad lesz hazaérkeztemet táviratilag tudatnom az illetőkkel, hogy
kocsival várjanak az állomáson?
– Szabad.
Azzal beszólítá a várparancsnok az irnokát, s maga diktálta neki a
feladandó sürgönyt.
«Dohányfalva. T. cz. csendőrparancsnoknak. Tudassa ön X. úr gazdasági
felügyelőjével, hogy urasága Olmüczből, legfelsőbb megkegyelmeztetés
folytán holnapután délben E. állomásra megérkezik, alkalmatossággal
várják. – Várparancsnok.»
Én vakmerősködtem egy újabb kérelmet megkoczkáztatni.
– Nem volna szabad ugyanezt a hírt – az én barátnémnak megtáviratozni?
– Nem! szólt erre egész határozott ridegséggel a tábornok, s olyan
kézmozdulatot tett, a mi azt jelenti, hogy elmehetek.
Én aztán kihátráltam az ajtón, lementem a zárkámba. Az egész börtöni
szerzeményemet ott hagytam a lengyel pajtásomnak, a kivel könyek között
ölelkeztünk össze. Utitáskámba belegyömöszöltem a gúnyáimat, felyül
pedig azokat a leveleket; s azzal elpályáztam a vasúthoz.
Hogy micsoda érzés volt az, a mikor a czertifikátot felmutattam a vasúti
váróteremben a puhatoló rendőrbiztosnak, s hallottam ajkairól elhangzani
e megváltó szót: «passirt», mikor a vaskocsi elkezdett dübörögni
alattam, s a fütyülő mozdony gőzfelhője közül kivillant előttem a szabad
Istenvilágának zöld mezeje, erdeje, – azt majd csak a tokaji bor után
tudom elmondani.
Egyes egyedül ültem a kupéban. Eszembe jutottak a levelek. S engemet
rávitt a kiváncsiság, hogy a mellettem elfutó mezők, s a vonatot lassú
tempóban kisérő hegyek helyett a betűkkel tele papirosokat vizsgáljam.
Kivettem a boritékjából a legelsőt. Számozva volt és rendbe rakva mind
az ötven, vagy hány.
Ráismertem a primadonnám kéziratára: a betűk ugyanazok voltak, de annál
kevésbbé a levél irójára. Ez nem az én barátném, hanem az én haragosom.
A levél a várparancsnokhoz volt intézve, mint régi ismerőséhez. Annak
panaszolta el a baját, a mibe miattam keveredett, egész bizalmasan. Hogy
azzal a kötelezvénynyel, a mit rábíztam, milyen nagyon megjárta. Hajdani
princzipálisom, a kihez utasítottam, nemcsak nem tábláztatta be a
kötelezvényemet a jószágomra, sőt egyenesen kijelentette neki, hogy
azzal a firkával nem ér el semmit, mert azt az osztrák hatóság, a ki
most regnál, alaki hiba miatt érvénytelennek fogja tekinteni, külömben
is a csodák világának kellene beállni, ha a fiskus a perduellio miatt
elitéltek konfiskált földbirtoka után adósságokat kezdene el fizetni.
Hanem a helyett azt a tanácsot adta neki, hogy menjen el audiencziára az
osztrák főparancsnokhoz, s folyamodjék az én elkobzott birtokomnak
bérbeadásáért. A főparancsnok galánt ember: ilyen művésznőnek nem fog
semmit megtagadni. Rávitte a kényszerűség erre a lépésre, s azt siker
követte: megkapta a bérletet. De köszöni szépen az ilyen diadalt. Most
neki e miatt meg kell válni a szinpadtól, beülni egy dohos falusi
kastélyba, béresekkel, szolgálókkal huzakodni, teheneket fejetni,
tyúkokat ültetni, birkákat nyiratni, zsidókkal alkudni, számadókkal
ungorkodni, szántatni, vettetni, ha sár van, csizmában járni,
parasztszekérre ülni, s aztán minden garast megzsugorgatni, hogy a
bérlet összege kikerüljön, s még azonfölül nekem havi élelmezésre pénzt
küldeni. A pénz pedig most ritkaság. A magyar bankót beszedték, nem
adtak érte semmit. Ezt az ide mellékelt keserves harmincz forintot is
csak úgy tudta előteremteni, hogy az arany koronáját, a mit
jutalomjátéka alkalmával tisztelőitől kapott, eladta százhúsz forintért.
(Biz azt nagyon olcsón adta el! jegyzém meg magamban: nekem, a ki
«tisztelői» egyetemes neve alatt rejtőzöm, háromszáz forintomba került.)
Aztán tovább: micsoda unalom! nincs egy úri ember, a kivel szót lehetne
váltani, a legközelebbi kastély félnapi járó. A szobák teli vannak
egérrel, ő pedig irtózik a macskáktól. Olvasni való nincs a háznál,
esténkint pasziánszt kell játszani. A kályhák füstölnek. Légvonat van. Ő
már is tele van rheumával, katarrhussal, s ki nem jön a migrainekből.
És így tovább.
Át kellett látnom, hogy kettőnk közül nekem volt jobb dolgom – ott a
becsukott zárkában. Ott csakugyan nincs légvonat.
Visszatettem a levelet a boritékjába, s aztán a többi társai közé
kötöttem megint a hivatalos spárgával. A többi negyvenkilenczre nem
voltam már kiváncsi. A megkezdett panaszok bizonyosan fokozódnak
azokban, mert a falusi élet nyomorúságai nem szoktak gyönyörűségekké
átváltozni.
Csak a régi princzipálisomnak tettem magamban szemrehányást, hogy nem
tudta már fiskális létére a kötelezvényemben azt az alaki hibát utólag
helyreigazíttatni, s a kötelezett összeget a primadonnának kifizettetni,
a ki azután minden fáradság nélkül gondoskodhatott volna az
ellátásomról.
Ellenben teljesen rehabilitálva találtam a várparancsnoknak azt a
szigorúságát, a melynél fogva ezeket a leveleket magánál visszatartotta
s nekem át nem adta. Hisz én az ilyen levél olvasása után okvetlenül
arra fakadtam volna, hogy nem fogadok el ilyen keservesen felpanaszolt
segítséget: élek ezentúl rabkenyéren.
Hát a levélcsomagot visszadugtam a táskám fenekére, s aztán nagyobb
élvezetnek tartottam a vonat mellett elszaladó fenyőfákat, égerfákat
nézegetni, varjúfészkeikkel.
Ha egy varjúasszonyságnak a varjúhímét elfogja a csapóvas, az se
tartozik a párjának ételt hordani a helyébe, minek csábult el a
csalétekre? Nekem pedig hordtak! – Bizonyosan Illés próféta hollója is
nőstény holló lehetett.
No de hát mind ezt a keserűséget eltörlik a viszontlátás örömei.
Igyekeztem azokat képzeletemben alakba önteni.
Vajjon fog-e ő maga rám várni?
Egyenesen az ő czímére ugyan nem engedték meg (megfoghatatlan
szigorúságból) a táviratozást; de ha a csendőrparancsnok tudatta az
ispánommal, hogy kiszabadultam, jövök haza, lehetetlen, hogy az rögtön
ne szaladt volna az úrnőjéhez ezzel az örömhírrel, a miben nyomatékos
volt ez a szó «urasága». Hiszen ha én a gazdatisztnek urasága vagyok,
akkor már a birtoknak is ura vagyok. És akkor ő is a bérlőnőből úrnővé
emelkedett. Mert már most minden akadály daczára nőmmé fogom tenni. A
leveleket – no azokat elégetem. Vajjon vett-e magának új hintót?
Végre megérkezett a vonat E. állomásra. Itt kellett kiszállnom.
A lépcsőről leugorva, egyenesen a helybeli rendőrparancsnok hatáskörébe
kerültem. Kevés szavú, katonás magatartású férfiú volt. Milyen is
lehetett volna más?
A mint megneveztem magamat előtte, nem is engedte, hogy certifikátomat
előhuzgáljam: röviden tudatá velem, hogy az olmüczi várparancsnokság
táviratát megkapta annak az értelmében intézkedett: a kocsi, mely
Dohányfalvára fog szállítani, itt vár reám.
Én törtem magamat az úti közönségen keresztül az «Ausgang» felé.
A «Station»-ból kilépve, hirtelen széttekintek. Hol van itt egy új
hintó? Biz az sehol sem volt. De a régimódi utazó hintómat sem láttam se
közel, se távol.