princzipálisomhoz siettem. Este volt; otthon találtam. Nagy volt az
öröme, hogy újra láthatott, dicsérte a kinézésemet: mennyire
megemberesedtem négy év alatt. Arról is értesülve volt, hogy ezt a
magasabb akadémiai kurzust nem töltöttem el hiába, sokat tanultam,
különösen olyan tudományokat, a melyeknek most gyakorlati hasznát
vehetni: idegen jogot.
Mondám neki, hogy erre bizony nagy szükségem is lesz: ügyvédi
gyakorlattal kell keresnem a kenyeremet; mert a visszaadott birtokomból
semmi jövedelemre nem számithatok: a benne maradt bérlők nem fognak
fizetni, sőt azoknak van ellenemben még nagy követelésük.
Főnököm azt mondta, hogy ismeri jól az egész ügyet. Engemet is ismer:
hogy magamon nem segíthetek. Hanem bízzam ő reá az ügyemet, majd
eligazítja ő azt perpatvar nélkül. Azután ott marasztott vacsorára.
Hárman ültünk az asztalnál: az apa, a leánya, meg én. A leány nagyon
megszépült, a mióta utoljára láttam.
Megállhattam, hogy az indulataimat eltitkoljam előtte. Nem példálóztam
előtte a levelekre: még azt sem kérdeztem meg tőle, hogy kinek a számára
készül az a himzés ott a rámán? Mert ha az első szót kiejtem, akkor az
utolsó szót is utána kell mondanom, hogy én őt bámulom, becsülöm,
szeretem, s aztán a kezét megkérem.
Azt pedig most a becsület tiltotta. Hajótörött vagyok, a kit koldúsul
dobott ki a partra a hullám. Elébb embert kell csinálnom magamból,
mielőtt férjnek ajánlanám fel magamat. Most még senki és semmi sem
vagyok.
Még azt is megállhattam, hogy azt a karpereczet át ne adjam neki, melyet
a börtönben én magam faragtam elefántcsontból; az ugyan nem az ő számára
készült: de a kinek szántam, a kinek átadni akartam, az régen halott már
s annak a helyét régen ő tartja elfoglalva: régen a valóságban, ma óta
és örökké ezentúl az én szívemben.
Az én történetem aztán egészen rendes polgári lefolyásnak indul.
Szerelmes voltam egy esztendeig; de nem írtam verseket, hanem ügyvédi
okmányokat. Aztán felhasználtam az akkoriban megalakult magyar
földhitelintézetet (áldja meg az Isten a megalapítóit), könnyen
törleszthető kölcsönt vettem fel a birtokomra, abból azt fölszereltem
újra; a bérlete az én megkegyelmeztetésemmel megszünt. A főnököm
kiegyezett a hienáimmal, az álkötelezvényemet beváltva csinos kis
összeggel, a mit azok a mint megkaptak, rögtön eltüntek erről a
fél-földtekéről: azóta nem hallottam róluk semmit. Egy év mulva aztán
már mint nőmet vihettem haza az én falusi lakomba a választottamat, a
főnököm leányát, a ki engem, szegény eltemetett rabot hosszú időkön át
tartott a keze munkájával – s senki sem tudott róla, csak a zsidó
korcsmáros meg a felesége s azóta éltünk boldogan, mint Philemon és
Baucis.
Ez alatt a lakoma az utolsó fogáshoz ért.
A másik két czimbora kevés szóval elmondá a maga élettörténetét.
A bérlő szólt elébb:
– A mint én hazakerültem három keserves esztendő mulva Lombardiából, egy
szál kopott Waffenrockban a szülőföldemig per Schub szállítottak; ott
beálltam egy bérlőhöz ispánnak: derék jó ember volt, nagyon
megszeretett, hozzám adta a leányát: később a bérletét is átadta. Most
már vagyunk sokan, de az áldott föld, meg a magunk két tenyere
mindnyájunkat eltart.
– Engem pedig elrejtett s felfogadott jó Bergengóczia, – folytatá az
életrajzolást a rektor; – ott akadtam meg a rektorián: még most is ott
vagyok. Surculusaim pedig valának elegen, de az már egy sincs otthon: az
egyik fiam szengáli pap!
Ezt nagy büszkeséggel mondá. – Első rendű parokhia ez a kálvinista
hiveknél. Szengáli papnak a fiából magyar miniszter is lett már.
Azzal aztán összecsördültek a tokaji boros pohárkák.
– A ti egészségetekre!
– A magunkéra.
A bérlő ezután megismételte a kérdést:
– Hát a rajkónkból, a szép Pista gyerekből mi lett? a ki a műkedvelői
előadásainkon leányszerepeket játszott. Mit tudsz felőle, te fiskális?
azt mondtad, hogy él még? Mért nincs most ő is közöttünk?
– Hát bíz ezt azért hagytam a fekete kávéig, mert ez olyan fekete leves,
a mit semmi czukorral meg nem lehet édesíteni. A mi leányarczú Pistánk,
a mint a szabadságharcznak vége lett: nem akart belenyugodni a
világtörténetbe. Rajongó lelkű fiú volt: guerillacsapatot szervezett s
azzal bekalandozta a vidéket. A szabadcsapatot pedig élelmezni kellett.
Az ő rendszere mellett ezt a gazdagabb földbirtokosoknak kellett
teljesíteni, a kiket csapatostul meglátogatott. Egyszer aztán egy ilyen
földesúr megtagadta a látogatók kívánságát, a miért őt a mi szelídlelkű
pajtásunk, hazafiúi felgerjedésében agyonlőtte. Ezért aztán
hajtóvadászatot rendeztek ellene: a szabadcsapat szétrebbent,
elpárolgott; de ő maga kézrekerült, nem is tagadta a tettét. Ezért aztán
halálra itélték. Szegény özvegy anyja az uralkodó lábaihoz vetette magát
s kikönyörögte a fia életét. (Hiszen még nem volt nagykorú.)
Halálbüntetését átváltoztatták élethosszig tartó fogságra. Mikor én egy
időben a magyarországi börtönrendszert tanulmányoztam, véletlenül ott
találtam a mi czimboránkat a szamosujvári nagy államfogházban. Rögtön
ráismertem: a rabok arczát símára beretválják. Még akkor is olyan
leányarcza volt. Esztergályos munkát végzett. Odamentem hozzá,
megöleltem, megcsókoltam. A börtönigazgató azt mondá, hogy valamennyi
rab között ez a legjobb magaviseletű.
Én azt mondám neki, hogy szólni fogok az ügyében illetékes helyen:
vannak jó összeköttetéseim, hogy engedjék el hátralevő büntetését.
– Ne tegye azt uram, mondá ő ridegen, én nem akarok kegyelmet kapni:
nekem nincs semmi helyem a világban többé. Itt a helyem a börtönben: meg
vagyok vele elégedve.
S azzal folytatta az esztergályozást.
S azóta minden évben kapok a börtönigazgatótól tudósítást, hogy a mi
hajdani jó pajtásunk él és semmi baja.
Az utolsó levele itt van a zsebemben. Tőle is van benne egy sor:
olvassátok.
Az az egy sor volt: «Kedves pajtásaim! Ötven esztendő után üdvözöl
benneteket Pista.»
A három jó barát felszürcsölte a fekete kávéját azon keserűen s több
áldomást nem ivott.
AZ ASZTALOS CSALÁDJA.
(Elbeszélés.)
I.
Jánosnak hitták: nem volt az «aranyszájú szent Jánosok» közül való, csak
aféle jámbor Kis János (nem is irta a nevét két ss-el), a milyen van
minden városban három.
Ott volt az asztalos-műhelye abban az Andrássy-útra szögellő
keresztutczában, a melynek az egyik oldalát csupa kétemeletes paloták
állják végig, míg az átelleni sort bogárhátú földszinti házikók képezik,
félbeszakítva rozzant deszkapalánkokkal, a melyek feljül szegekkel
vannak kiverve; olyan ez az utcza, mint mikor a nyiri pajkos fekete
frakk és köcsögkalap mellé rájthúzlit és bagaria csizmát húz fel.
Kiss János mesternek természetesen ebben az ócska sorban volt a lakása:
egy olyan házikóban, a melynek csak két ablaka volt az utczára. Az egyik
ablak sűrű muskátli bokrokkal eltakarva: ott volt a tiszta szoba, a
másik pedig nyáron nyitva, télen pedig jégvirággal szépen elfüggönyözve;
hanem a legfelső ablaktábla szegletében volt egy kis bádog szélkelep,
melyet a belülről jövő meleg pára s a kivülről betörekvő friss levegő
folytonos berregetésben tartott. Ventillácziónak hivják azt a magyarok.
Ez volt a műhely.
Kis János nem nevezte a műhelyét ateliének, valamint magát sem titulálta
műasztalosnak. A czímtáblán ott díszlett a becsületes czíme: «Ifj. Kis
János, asztalos». Azt a házat, azt a műhelyt, de még azt a czímtáblát is
még az apjától örökölte, a táblára csak az «Ifjabb»-at kellett a név elé
iratni.
Az apja építteté a házat apródonként, a mint egy kis megtakarított pénze
volt: még egy szobát, még egy kamrát hozzá; a telket az anyja kapta
örökségben, a ki pesti születésű volt. Adósságra még akkor nem
építettek.
Kis János nem foglalkozott építkezési asztalos munkával: ő csak
butorokat készített. De azokat aztán meg lehetett nézni. Ki lehetett
volna azokat állítani akár a muzeumban; de ő azt soha sem cselekedte.
«Minek az a henczegés!» – «Jó bornak nem kell czégér!» – Így is volt
mindig annyi megrendelése, hogy alig győzött neki megfelelni maga, az
öreglegénynyel, meg egy inasgyerekkel (a kit még akkor nem csufoltak
«tanoncz»-nak.) Két gyalupadnál többet pedig nem lehetett beállítani a
műhelybe. Nyáron már kora reggel lehetett hallani a nyitott ablakon
keresztül a gyalu serczegését, a lemezfürész horzsolását, a miről az
öreglegény azt állította, hogy folyvást azt mondja: «milirám-strúdl». De
azonkivül még azokat a szép nótákat is lehetett hallani, a melyekkel a
fiatal mester kézi munkáját megédesítette. Igen szép tenor hangja volt.
Pedig soha sem tanították énekelni. Csak a hogy hallotta.
És aztán megtörtént, hogy a mint az átellenben épült kétemeletes palota
erkélyének a redőnyeit felhúzták, a nyitott erkélyajtókon át az asztalos
nótáinak a mását verte el valaki a hatalmas Beregszászy-féle zongorán.
Lehet, hogy csak véletlen volt.
Szombaton délután, mikor a gyárak gőzkürtői elkezdtek bömbölni, a hat
órát jelentve, Kis János is fájeramtot tartott, s akkor aztán, ha szép
idő volt, kiült a háza előtt levő kis lóczára; előhúzta a munkásköténye
alól a frissen sült czipót és a «Vasárnapi Ujság»-ot: s testi és lelki
nyugalommal élvezte mind a kettőt. A czipó hamarább elfogyott, mint az
ujság, abból maradt még holnapra is.
A lócza tulsó végén meg a német öreglegény tartotta a pihenőjét,
tiszteletteljes távolban a mesterétől, s szítta a keserves kapadohányt a
hosszúszárú selmecziből.
Kis János nem is ügyelt rá, hogy az alatt, a míg ő ujságot olvas, az
átelleni ház erkélypárkányára dülve egy szép leány nézi őt figyelmesen,
pálma-legyezővel ernyőzve a szemeit a nap tüze ellen.
Pedig bizony megnézni való alak volt az. Ilyen karcsú termet nem minden
bokorból kerül elő. Azután az a halovány, olajzománczú arcz, a nagy
fekete szemek, a sugár szemöldök, hej de sok fiatalembert tehettek már
holdkorossá!
Hanem Kis János sokkal inkább megnézni valónak tartotta azokat az
érdekes képeket, a kik az ujságban meg vannak örökítve: nagy emberek,
nagy úrhölgyek.
Egyszer odaszólt hozzá a Kristóf, az öreglegény, a pipacsutorán
keresztül:
– Majszter! ugyancsak nézi ám magát a szép kisasszony odafenn.
– Hadd nézzen. Szabad neki.
– Ha én majszternek vónám, bizom visszanézném.
– De hát minek?
– Azért, hogy belészeretném.
Kis János nagyot nevetett.
– Hát az olyan volna, mintha a tüskés borz az állatkertben meg akarná
csókolni a zsiráfot.
Erre Kristóf legény is elnevette magát.
A szép hölgy odafenn észrevett valamit, boszús lett, hátat fordított,
úgy dűlt az erkély párkányára.
… Soh’se haragudjék, szép kisasszony!
II.
Egyszer mégis csak össze kellett kerülni Kis Jánosnak a bűbájos
szomszédnővel.
Az volt az átelleni nagy bérház tulajdonosának a leánya, Florinda
kisasszony.
A papája pedig, a háztulajdonosságon kivül egy előkelő bankárüzlet
birtokosa is volt. Ott ragyogott a firmája a főváros legelőkelőbb egyik
utczájában. Üzlete kirakatában csábítóan pompáztak a százezernyi
nyereményeket igérő sorsjegyek, s egész halmaz aranypénzek a világ
minden országából; hát azok a szivárvány szinűre nyomott bankjegyek!
Azok az orosz ezer rubelesek. Közte nagy betűs hirdetmények,
czinóberben, ultramarinban, nemzeti szinűben «HOLNAP HÚZÁS!» –
«Sorsjegyek részletfizetésre!» – «PROMESSEK.» – «Öt forintért
kétszázezret!» – «Bizonyos nyereség!» – «Isten áldása Heuteroth-nál.»
Ez volt a neve a szép Florinda papájának.
Hát egy szép reggel (tizenkét órakor) odaizen a titkára által a bankár
Kis János mesterhez, hogy sziveskedjék meglátogatni valami megrendelés
végett. Mindjárt az is tudtára lett adva, hogy mi akar lenni az a
megrendelés: egy iróasztal.
A mester ebben a szakmában volt nagyon erős. Azonnal előkereste a
rajz-albumát, a mi saját komponálta szekrények és iróasztalok
tervrajzaival volt tele s sietett fel az úri lakásba.
Hát biz ő neki az a pompás bútorzat nem nagyon imponált: mind ismerte ő
már ezt; csak azt jegyezte meg, hogy egyik bútordarab nem illik a
másikhoz.
A czifra liberiás inas egyik teremből a másikba vezette, míg eljutott
vele abba a szobába, a melynek felszereléséről Kis János rögtön
kitalálta, hogy az a női budoár.
De még inkább kitalálhatta arról, hogy Heuteroth bankár úron kivül
Florinda kisasszony is ott volt, szalmasárga selyem otthonkában,
czigarettázva.
Az a czigaretta egy hölgy szájában az a füstölő, a mivel azt jelzi, hogy
maga magának tömjénez.
A bankár finom uraság volt: sietett az engeszteléssel, megkinálta a
meghivott vendéget az asztalkán levő szivarkás bőrbönczéből: gyujtson rá
ő is.
Kis János fülig elvörösödött.
– Köszönöm, nem élek vele.
– Ezek khinai czigaretták, igazi Fú-Cseu: az orosz czár számára
készültek.
– Akkor meg épen nem nekem valók.
Aztán elővette a rajzalbumát.
– Tessék választani belőle.
A bankár bele se pillantott.
– Nekem valami extra kell, mester. Nézzen szélylyel a leányom
budoárjában: ide kell még egy iróasztal, a mi a garnitura stiljével
összeegyezik.
– Értem, uram, majd elkészítem hozzá a tervet.
– De még valami más is kell. Ennek az iróasztalnak kell egy olyan
rejtekfiókjának lenni, a minek a nyitját semmi tolvaj, semmi detektiv ki
nem találhatja. Tud ön ilyet készíteni?
– Tudok. A bútordarab bele fog illeni a nagysága garniturájába s lesz
benne egy olyan rejtekfiók, a mire senki rá nem talál, a mit kulcscsal
ki nem lehet nyitni. Egy hét mulva készen leszek vele, s akkor egy hétig
itten hagyom, hogy próbálgassák kitalálni a rejtekének a nyitját. Ha
kitalálják nem kérek érte semmit; ha nem találják ki, az ára száz
forint.
– Én pedig ezt az összeget megduplázom, ha a rejtek csakugyan
kitalálhatatlan lesz.
III.
A hogy a magyar szójárás mondja: «egy csepp tüzem sincs, egy szikra
vizem sincs», ezek szerint bizonyára Kis János mesternek is egy
mákszemnyi ánglus vérnek kellett folyni a magyar ereiben, hogy eltérve
az ősi virtustól, az igért időnél ne egy héttel később, hanem pontosan
napjára küldje fel a kész iróasztalt Heuteroth bankár úrékhoz.
Egészen oda illett az a kisasszony szobájának garniturája közé, a hol
minden bútornak a táblázata rózsafából, a talapzata, a lábai pedig
eczetfából (szömörcze) készültek. A rózsafa az asztalos munkában
májszinűre hajló piros színben nyilatkozik, erekkel tarkázva, a
szömörcze színe ellenben tört halavány zöld, reczézett hullámokkal.
Ritka szép fanemű az mind a kettő, s a hozzávaló anyag nem is minden
asztalosnak a fáskamrájában hányja-veti magát. De Kis János mester
bővölködött mindezekben a ritka hazai bútoranyag fajtákban; volt neki a
raktárában nagy választékban diófa, cseresznyefa, égerfa, szilvafa,
kőrisfa, a melyek a hány annyiféle színváltozatot ád ki; némelyik olyan,
mikor ki van dolgozva, mintha valami festett tájkép volna.
A mesterséges faragások, elhajlítások meg a betétek is egészen
megfeleltek a franczia empire korszakából való ízlésnek, úgy hogy azzal
mind Heuteroth úr, mind Florinda kisasszony teljesen meg voltak
elégedve.
Hátra volt még a titkos fiók kifürkészése.
Florinda kisasszony nem akart a kikötött egy hétig várni. Vagy most,
vagy soha sem!
Az iróasztalnak volt öt fiókja elől, ugyanannyi hátul. Azt mind
valamennyit kihúzták, de semmi titkos fiókot sehol felfedezni nem
birának. Lábbal felfelé is fordították: úgy sem fedeztek fel semmit.
Ekkor aztán megadták magukat. Szépen kérésre fogták a dolgot, hogy
fejtse meg hát maga a mester a rejtélyt.
– Hát nézzék önök. Ezek a fiókok, kihúzva, mind egyformán hosszúk. A két
középső fiók feneke között azonban van egy hézag s abban van a
rejtekfiók. De annak a falán semmi kulcslyuk nincsen. Hanem az asztal
felső lapja be van vonva préselt marokin-bőrrel. Ennek az arabeszkjei
között van egy élek-e halok-e? virág. Ha azt megnyomja az ember a
hüvelykujjával, rögtön felpattan a titkos rugó nyomásától a rejtekfiók
oldala, kivülről láthatatlan sarkain elfordulva.
A bankár és leánya egészen el vala ragadtatva a csodálkozástól.
– No, ez igazán zseniális ötlet. Ezzel ön százezreket csinálhatna
magának, ha pátenst kérne rá a kormánytól.
Kis János nagyot nevetett erre. Az kellene még csak! Pátens.
– Mondja csak, – kérdezé a bankár, – csinált ön már hasonló rejtekfiókos
iróasztalt valakinek?
– Soha sem kivánt tőlem ilyent senki.
– Tehát ez az egyetlen? No akkor, kérem, ne is csináljon senkinek, hogy
ne tudják a titkát. Lássa ön, ha egyszer a leányom férjhez megy, ez a
rejtekfiók nagyon jó lesz neki, az érdekes tartalmú leveleit a férje
elől eldugni.
Kis János megijedt. Micsoda beszéd ez? Egy apától, a ki egyforintos
szivart szív, egy kisasszony leány előtt, a kit a sacré coeurben
neveltek! Nem fut az ki mindjárt a szobából? Hiszen az ő arcza (az
asztalosé) úgy kigyulladt e szóra, mintha valami gonosztetten érték
volna.
Florinda nemcsak hogy nem futott ki a szobából, de még csak el sem
pirult; finom piros ajkai gúnyolódó mosolyra nyiltak meg, kivillogtatva
gyöngyszínü fogsorait s balkezének lagymatag legyintésével mutatva a
papájának olyanformát, hogy «ne taníts te engem erre!»
– Hát «bánja a szösz!» mondá magában Kis János s kihúzta a zsebéből az
árjegyzéket, odanyújtva a bankárnak. «Egy iróasztal rózsa- és
szömörczefából, 100 frt.»
Heuteroth úr kivett a tárczájából két darab százast, s azokat a három
újja között megropogtatva, odanyújtá az asztalosnak.
A mester az egyik százast kihúzta a bankár újjai közül, a másikat ott
hagyta.
– Csak vegye ön el a másikat is, – mondá nagylelkű szemhunyorítással a
bankár.
– Az én árjegyzékem száz forintról van kiállítva.
– S miért nem akarja ön elvenni a másikat is?
– Mert én azt szégyenleném.
– Barátom! – szólt a bankár, ingerkedő nevetéssel, – a ki szégyenkedik,
az soha sem lesz gazdag.
– Gazdag az, a ki a sorsával meg van elégedve, s én az vagyok.
A bankár nagyot nézett a szeme közé: – hisz ez a bőrkötényes ember egy
«úr» – egy gavallér; csakhogy épen a frakkot megfordítva viseli: elülről
felkötve.
– Kérem, tessék helyet foglalni, kedves szomszéd uram; legyen
szerencsém.
Azzal helyet mutatott neki a selyem kanapén a leánya mellett; maga állva
maradt, háttal a márványkandallóhoz dőlve.
Kis János nem szabadkozott; leült szépen a drága kerevetre.
– Hát ön, kedves szomszéd uram, nem is sejti azt tán, hogy ön már most
is gazdag ember.
– Abban az értelemben, a hogy mondtam, igenis az vagyok.
– De fináncziális szempontból is az. Önnek a telke, mely az én házammal
átellenben fekszik, ez idő szerint testvérek között megér négyszög
ölenként száz forintot, a mi ötszáz ölnyi területnél ötvenezer forintnyi
értéket képez.
– Az nekem egészen mindegy.
– De lássa, ha rám bizná, én szereznék önnek a telkére a velem
összeköttetésben levő banktól egy akkora kölcsönt, hogy egy ilyen
kétemeletes házat építtethetne belőle, mint ez az enyém. A bank
negyvenkét esztendős hat perczentes törlesztés mellett átvállalná az
építtetést, a jövedelemkezelést, a miből még önnek is megmaradna ezer
forint tiszta jövedelme.
– Hát az asztalos műhelyem?
– Az is elférne a ház udvari lakosztályában s önnek ingyenben maradna a
szállás.
Kis János a fejét csoválta.
– Nem megy az! – Az udvarom közepén van egy nagy szederfa; az alatt ült
a szegény anyám az utolsó nyáron, mikor már jártányi ereje nem volt;
arra másztam én fel gyerek koromban a leczkémet tanulni; arra szállnak
fel esténként a tyúkjaim: azt én ki nem hagyom vágni senki kétemeletes
házáért.
A bankár nagyot kaczagott.
– Tudom, tudom! Ön idealista. Az asztalosok mind idealisták.
Kis János indulni akart. Ekkor Florinda kisasszony kezére tette a kezét.
– Maradjon még. Én is akarok önnek valamit mondani.
Akar neki valamit mondani? Egy ilyen porczellán kisasszony egy mázatlan
cserép kézművesnek?
– A papa azt mondja, hogy ön idealista. De hát lehet az idealizmust a
mostani modern világban igen jól összekötni a realizmussal. A mi hajdan
koldusbot volt, az most kincskereső vessző; Wünschelruthe, a hogy a
német mondja. Önnek is van adva a sors által ilyen varázsvessző.
– Ha én tudnék róla.
– Igen, igen. Az a gyönyörű tenor hang, a mivel munka közben a népies
áriákat énekli. Én sokszor hallottam önt dalolni s mindig azt mondtam
magamban: ennek az embernek egy aranybánya van a torkában, ha fel tudná
használni. A mai világban nagy ritkaság egy olyan érczes, csengő tenor
hang.
Kis János nem tarthatta vissza a nevetést.
– Drága nagyságos kisasszony, nem tudok én arról semmit, hogy én
danolok. Az nekem akkor jön, a mikor a gyalu a kezemben van; kivált ha
csomós a deszka, olyankor nagyokat rikkantok; de nekem fogalmam sincs
arról, hogy mi az éneklés; soha kótát nem láttam.
– Pedig nagy kár, hogy nem képezteti ki ezt a ritka tehetséget. A
művészet egyszerre a legmagasabb társadalmi fokra emeli az embert.
Erre a szóra nagyot dobbant valami Kis János mellében. Talán a szív?
Neki bizony még addig tudomása sem volt arról, hogy szíve is van. Mire
való is az a szív? Hanem a feje gyorsan felfogta a gondolatot. Ha az a
művészet egyszerre olyan magasra emeli az embert, akkor megtörténhetnék,
hogy Kis János a művész, ott énekelhetne az istennői Florinda mellett, a
ki az ő dalait a zongoráján kisérné.
Most meg aztán azt nem tudta visszatartani, hogy nagyot ne sóhajtson.
– A biz igaz, hogy énekesnek lenni nagy dicsőség, de nekem az a
természetem, hogy ha észreveszem, hogy hallgatnak rám, egyszerre a
torkamba fullad minden hang; ahhoz meg épen semmi kurázsim nincsen, hogy
én a szinpadra kilépjek, a hol minden ember rám néz; inkább nekimegyek
az ágyútűznek, mint a nagy publikum szeme tűzének.
Fel is kelt azonnal Kis János Florinda kisasszony mellől, nehogy még
kisértetbe essen; mire aztán a bankár ketté vágta a kényes tárgyalást
azzal, hogy a kabátja külső zsebéből előhuzott egy csomagot s azt az
asztalos elé tartá.
– Jól van, jól, mester, csak danoljon ön ezentul is magának. De hát én
tőlem semmi háladíjat nem akar elfogadni a nagyon kielégítő munkájáért –
készpénzben: hát fogadjon el tőlem egy sorsjegyet. Itt van száz darab:
válaszszon ki belőle jó szerencsére. Megütheti vele a főnyereményt;
kétszázötvenezer forintot nyerhet vele.
Kis János tisztelettel tolta félre az ajándékkináló kezet; aztán
lesunyta a fejét alázatosan, mintha szégyenelné azt, a mit mond.
– Tudja nagyságos úr, nem kivánom én az olcsó nyereséget; megelégszem,
ha a munkámért megfizetnek. Az a könnyen szerzett pénz olyan portéka, a
mi az igaz keresményt is elviszi magával. Most én egészen jól vagyok.
Felkelek hajnalban, dolgozom délig, akkor jól esik az ebédem, a mi
bizony nem pompás, de nekem jóizű; aztán megint dolgozom estig, s a mint
leteszem a fejemet elalszom reggelig; ajtóm, ablakom nyitva, tolvajtól
nem félek. A sok divatos nyavalyát nevéről sem ismerem. De ha én
egyszerre valami nagy gazdagsághoz jutnék, a mit sehogy sem szolgáltam
meg: biz én nekem nem kellene többé se a műhelyem, se a szerszámaim,
rossz szagúnak találnám az enyvet, meg a páczot, én is azt tenném a mit
más gazdagok, a kiknek a sok pénz csiklandja az oldalukat, hogy a
kávéházban lebzselnék, ott ütném a filkót, unalmamban a mulató helyekre
járnék, csintalan hölgyek közt tölteném az időt, dőzsölnék, devernyáznék
késő éjszakáig, mámoros fővel, elrontott gyomorral kerülnék haza; a
telet eltölteném dobzódással, a nyarat pedig karlsbadi kurával; a hogy
látom más uraktól.
Heuteroth úr nagyon furcsa képet fintorított erre a beszédre. Mintha
csak a saját arczképét festette volna le ez az asztalos! Ez az ő
életmódja: a bankár úré, szóról-szóra.
Kis János aztán valami nagyon okosat akart még mondani befejezőképen:
– Lássa, nagyságos uram, nekem is meg van a magam tékozlása. Az én
lukszusom abból áll, hogy az ivóvizet a Svábhegyről hordatom, minden
reggel frissen; a tejes asszonyom lát el vele. Ez én nálam olyan
finnyásság, mint mikor az urak undorodnak az itthoni pezsgőtől s
válogatnak a franczia sampányikban.
A bankár megorrolt, odaszólt a leányának francziául:
– Ez nem ideálista, hanem idióta (hülye).
Kis János pedig jól értett francziául; hiszen Párisban tanulta ki az
asztalosságot.
IV.
Ez napságtól fogva nem hallotta többet Florinda kisasszony Kis János
nótafikálását a szemközti műhely ablakán keresztül.
Ez orrol valamiért s tüntetőleg lakatot vet a szájára.