megtudta a nevét és lakását.
Ennél aztán másnap bekoczogtatott a keleti városok ismeretes alakja: a
közvetítő vén asszony, besugva neki, hogy egy előkelő hölgy, egy
csodaszép tündérnő, őt választotta ki kegyosztása tárgyául. Bizonyítékul
átadott neki egy drágaköves arany gyűrűt.
Ennek a gyűrűnek az előmutatóját fogja várni az alkonyi muezzim-éneklés
után a Haszszán-mecset mögött egy gyalog-hintó, két hordozóval; a kik őt
egyenesen elszállítják a húrik édenébe: a költők által megénekelt
paradicsomba.
A fiatal vitéz képzelete bizonyosan bekóborolta már ezt a tündérvilágot
s most örömmel fogadta a meghívást, mely azt a valóságban is feltárja
előtte.
A Hasszán-mecset mögött várt az ifjú vitézre a hordozó hintó, a két
emelőlegénynyel, s az eunuchhal a kit a herczegnő megbizott. Beültették,
s csak akkor vette észre, hogy a gyaloghintó ablakai nem üvegből, hanem
macskaezüstből vannak, a min a világosság áthat ugyan, de keresztül nem
lehet rajta látni; ki sem lehet törni, mert hajlik.
Nem láthatta, hogy hová viszik. De őt sem láthatta meg senki az útfélen,
a ki a zsöllye ablakán be akart tekinteni.
A palankin a herczegnő palotájában ért czéljához: itt kibocsáták az
ifjút.
A vigyorgó duéna ott várt reá a tornáczban s kézen fogva, maga után
vezette, egyik fényes teremből a másikba.
Az ifjú vitéz az ezeregyéjszakai mesék világát látta elevenné válni.
Kápráztató pompa, mámorító illatár, virágos bokrok, gyümölcs-pazar fák,
s azokon ugrándozó majmok, repkedő madarak; szökőkút rózsavízből,
süppedő selyem pokrócz a padlaton, selyem függönyzet a falakon, aztán
andalító énekhangok, a mik egyre közelebb jőnek; mig kétfelé nyilik a
nehéz selyemkárpit s a pompák pompája, a bájos hölgycsoport előre
tánczol, csábító mozdulatokkal, ingerlő szökeléssel, körüllebegve az
elbűvölt idegent, mig aztán a mindent elhomályosító fény kitündöklik:
maga a paradicsom királynéja, a kinek az arab költő ezt a nevet adta:
«napsötétség» és igen jól találta; mert a hol ő leveti a fátylát
fejéről, ott a halandó nem lát többé se napot, se holdat, csak az ő
arczát.
Ez Nazli-Hánem.
A szerencsés ifjú aztán a gyönyörök minden poharát sorba ízleli: fenékig
üríti. A bort csókkal édesítik. Az álmot csókkal ébresztik.
Egy ilyen tündéréjszakáért nem is drága fizetés a halál.
De milyen halál!
Hajnalhasadtával azt mondja a tündér-menyasszony az elbűvölt
vőlegénynek:
– Eddig csak úgy szerettünk, a hogy férfi és nő szeretnek. Most jön még,
hogy úgy szeressünk, a hogy az istenek szerettek hajdanában! Azok a
pogány istenek: a kik nektárt ittak, ambróziát lélegzettek, a kiknek
szárnyas gyermekük volt, s a kiknek még a bűne is dicsőség volt. Nézd:
ebben az arany fiólában van a nektár és ambrózia. Ha ebből iszunk, mi is
istenekké leszünk.
Ő maga ivott előbb a szűk nyakú arany kulacskából, aztán az átölelt
ifjúnak nyújtá.
Annak a kulacsnak pedig az a bösztörsége volt, hogy két rekeszre osztva,
kétféle ital volt benne. A kulacs kupakjának egy félrecsavarásával
változott az ital. A mit a herczegnő ivott belőle, az tiszta bor volt; a
mit az ifjúnak nyujtott, az erős álomital volt. Rögtön elaludt tőle.
Akkor aztán a herczegnő egy nagy rézgombra ütött az öklével, s annak a
harangkondulására előjött a padló csapóajtaján négy izmos eunuch. Kettő
czepelte magával az üveggel bélelt fürdőkádat, másik kettő pedig két
hordó nagyságú korsót hozott a vállán.
Abból a két korsóból valami zöld szint játszó folyadékot töltöttek a
medenczébe.
Az egyik eunuch kihúzott a göndör hajából egy fehér kakastollat s azt
belemártotta a zöld folyadékba. Mikor kihúzta onnan, a toll veres volt s
összezsugorodott.
Azután azon a gömbölyű ablakon, mely a Nilus felé néz, felhúzták az ércz
redőnyöket, hogy a napvilág teljes fényében oda süthessen arra a
medenczére.
Akkor odamentek az alvó ifjúhoz, a kinek a feje még oda volt hajtva a
tündérnő keblére, ajkai még nedvesek voltak az utolsó csóktól. Azt
felemelték s odavitték a fürdőkádhoz; de előbb a két kezét
selyemzsinórral hátrakötötték.
Ez alatt szép csendesen aláereszkedék a padmalyból egy vastag üveg lap,
mely a földig érve, az egész szobát kétfelé rekeszté. Nazli-Hánem
kerevetén fekve, keresztül láthatott az üvegfalon.
Láthatta, hogyan merítik bele a rabszolgák azt az ifjút, a kit
szerelmével boldogított, abba a fürdőkádba.
A mivel az meg volt töltve, az hígított vitriol volt.
Nehány percz mulva aztán életre tért a maró érczsavanyban fürösztött
ifjú.
De minő életre.
Egész testét égette már a gyilkoló folyadék. Ordított a pokoli kín
miatt.
Ekkor aztán Nazli-Hánem elkezdett beszélni hozzá az üvegfalon keresztül.
– Úgy-e te voltál, a ki az én hősömet megölted? Úgy-e te vagy a
mamelukok gyilkosa? Hát jó-e a pokolba kerülni? Hogy esik a gyehenna
fürdője? Ordíts! üvölts! Káromold az eget! Azt akarom én hallani.
S mentől kínosabb torzpofákat fintorított a halálra gyötrött, annál
jobban kaczagott rajta a herczegnő, s ott nézte nagy gyönyörűséggel a
kétségbeesett szerető vergődését, a míg az meg nem halt.
Akkor aztán kiemelték az eunuchok a megölt ifjút a halálos fürdőből s a
hulláját kidobták a gömbölyű ablakon át a Nilusba.
A palota lépcsőin ott sütkéreztek a kajmánok; azok rögtön rohantak a
préda után.
Az üvegfal ismét fölemelkedett; akkor aztán Nazli-Hánem kiült az ablakba
s legeltette szemeit azon a tréfás látványon: hogyan osztoznak a sok
fogú alligátorok a kapott prédán. (A krokodilnak nincs se szaglása, se
izlése.)
Később aztán abban gyönyörködhetett a herczegnő, hogy a vitriolos
lakomától felpuffadt kajmánok hogy jönnek oda a lépcsőkre, kínjukban
meggebedni.
– No, majd holnap jobbat kaptok!
Így folytatta ezt a démoni gyönyörűséget Nazli-Hánem hosszú időn át.
Egyenkint elemésztette a bátyja testőr-csapatjának szinevirágát, a
nélkül, hogy valaki sejthette volna, hogy azok hová lettek. Háromszáznál
többet elvezetett már közülök a gyönyörök paradicsomán keresztül az égő
pokolba. Elébb megízleltette velük az üdvösséget, azután meg a
kárhozatot. Örömét találta mind a kettőben. Rettenetes boszút állt a
mamelukok gyilkosain.
Egy napon maga a testőrség ezredese ellen veté ki a hálóját.
Randolfi korzikai eredetű olasz volt. Sámsoni erejű férfi. Azt azonban
már Delila asszonyság is kitalálta, hogy Sámsont hogyan kelle erejétől
megfosztani.
Randolfi már régóta gyanakodva kémlelőzött a herczegnő palotája körül.
Testőreinek titokteljes eltünését egyenesen ő neki tulajdonította.
Midőn a susogó banya ő neki is elhozta a gyönyörűségek zálogát, a
gyémántos jegygyűrűt, az ezredes megjelent a légyotton, s engedte magát
a zárt palankinban a herczegnő palotájába szállíttatni. Ő vele is azt
tették, a mit a többivel. Előbb fürdőbe vitték, ott a rabnők illatos
olajokkal bedörzsölték; aztán keleties selyem ruhákba felöltöztették;
semmi fegyvert, ártó szerszámot nem hagytak nála. Randolfi bízott
oroszláni erejében. A tündértánczok és csábító énekek által
félbeszakított hosszú lakoma után, a gyönyörök mámora közepett őt is
megkinálta a paradicsom királynője a túlvilágra magasztaló bájitallal.
De Randolfi minden mozdulatára vigyázott a csábító tündérnek s
észrevette, hogy az, miután maga ivott az ezüst kulacsból, annak a
nyakán egyet fordít. Ő, hatalmas öklébe fogva a kulacsot, a
hüvelykujjával visszafordította a kulacs nyakát: úgy ivott belőle. Az
pedig nem volt más, mint czukros rózsavíz.
Ekkor aztán elálmosodást szinlelt; a szemét lehunyta; nagyot lélekzett,
mint a ki mély álomba merült.
A gong harang kondulására előjött a szomszéd szobában leskődő négy
eunuch, s leemelte a fekhelyről a mozdulatlan alakot.
Az ezredes álomütöttnek tetteté magát.
A rabszolgák felhúzták a padlat alól a fürdőmedenczét, aztán kettő
közülök megtölté azt a gyilkos érczsavanynyal.
Randolfi a fojtó szagáról ráismert a vitriolra.
A másik két rabszolga e közben lebocsátá az üvegfalat, mely a szobát
kétfelé választá.
Az áldozatnak szánt férfi lecsukott szempillái alól látta, hogy a kéjek
istennője hogy alakul át a boszúállás Erynnisévé. Ez arcz nem Circe képe
volt már; hanem Megæráé! Parancsoló kézzel inte a rabszolgáknak, hogy
hajtsák végre halálos munkájukat. Azok hozzá fogtak, hogy Randolfi
kezeit hátra kötözzék.
Ebben a pillanatban talpra ugrott az olasz, s megragadta két karjánál az
egyik rabszolgát, oly erővel hajítá azt az üvegfal felé, hogy az
keresztül tört rajta, halálos sebektől elborítva, úrnője lábaihoz.
És aztán a másik hármat nagy hirtelen utána.
Nem kellett neki szablya, hogy összeaprítsa őket; elég fegyver volt az a
széthasadt üvegfal. Annak az éles szilánkjai, mint a kaszabörtön, úgy
hasogatták össze a rajtuk keresztül hajigált testeket, a kiknek mély,
tátongó sebeiből fecskendett a vér a rettenetes tűndér alakjára.
Nazli-Hánem meg volt bénulva a rémülettől. Se egy kiáltást tenni, se
helyéből megmozdulni nem tudott. Csak elmeredve bámult erre a csodaerejű
férfira, a kihez hasonló hőst soha nem látott. Várta, hogy mikor fog ő
rá is kerülni a sor? Mikor ragadja meg rettenetes ökleivel? Vagy mit fog
tenni?
Az athleta, a négy rabszolgával elbánva, azt az erőmutatványt tette,
hogy azt a vitriollal félig töltött rézkádat a két fülénél fogva
felemelte magasra s arra fordítá, a herczegnő felé.
Nazli-Hánem eliszonyodva veté magát fekhelyére, arczát hosszú hajával
eltakarva, hogy azt ne érje a pokoli tűzeső. A viador azonban mást
gondolt. Odavitte a rézmedenczét a felnyitott gömbölyű ablakhoz s azon
kihajította.
A krokodilok ott ácsingoztak már, százfogú torkukat a vízből kitátva,
várták a mai nap lakomáját.
Mikor aztán az a nagy tömeg vitriol a Nilusba zuhant: az ott egyszerre
lobbot vetett; a víz forrni kezdett, a kajmán-banda iramodott gyors
úszással a Nilus szigete felé, megrettenve a sistergő haboktól. Akkor
aztán Randolfi is kiugrott az ablakon át a Nilusba.
A vizet felforraló vitriol, sűrű fehér ködöt támasztva hömpölygött a
habok felszinén odább, s e romboló elem védelme alatt úszott tovább a
menekült férfi is, láthatatlanná téve a feje fölött lebegő érczsavany
füstjétől.
Mikor Nazli-Hánem ismét fel merte emelni a fejét s hátra nézett,
elbámult, hogy áldozatát nem látta sehol, csak az elvérzett, vonagló
rabszolgákat az ágy fülkéje előtt.
Hová tünhetett el? A fürdő-kád sem volt ott.
Öklével háromszor ütött a gongra; erre befutottak a rabnői. Ájuldozott
valamennyi, mikor azt a sok vért meglátta. Azt parancsolá nekik, hogy
nézzenek ki az ablakon, mit látnak. Azok mondák, hogy semmit sem látnak,
mint egy, a víz szinén úszó felhőt. A kajmánok szilaj czikkázást
mivelnek a vízben. Ez megnyugtatá. A megmenekült áldozatot bizonyosan
széjjeltépték a víz szörnyei.
Azt a négy rabszolgát is kidobáltatá az ablakon. Legyen a kajmánoknak is
egy Bajrám-ünnepük egyszer.
Aztán fürdőbe vitette magát; lemosatta tagjairól a vért, attól még
fehérebbé lett a bőre; a vérszagot elüzette ambrával, pézsmával, s aztán
felöltözött legpompásabb ruháiba s palankinjába szállva, elvitette magát
a városba, sorba járta a bazárokat, bevásárolt, sorbetet ivott, s végül
látogatást tett az alkirály palotájában.
A hárem bejáratánál két eunuch lépett eléje, a kik bő palástot vetettek
a fejére, s abba egy percz alatt úgy beburkolták, hogy se mozdulni, se
kiáltani nem tudott.
Aztán ismét palankinba tették; órákig jártak vele, lépcsőkön fel és
lefelé, míg utóljára ismét kiemelték a hordozó zsöllyéből, akkor egy
székbe ültették; az himbálózott, mintha a levegőben lógna; a tekerő
csigát hallotta csikorogni, a kötelet zsurlódni: egyszer aztán földet
ért a szék s akkor aztán csöndesség lett körülötte.
Ott elkezdte magáról lebontani a palástot, melybe be volt burkolva, míg
egészen kiszabadítá belőle a fejét.
Egy gömbölyű teremben találta magát, melynek nem volt se ajtaja, se
ablaka. A világosság egy gömbölyű nyiláson hatolt le e börtönbe sok
ölnyi magasból. Ugyan ezen a résen bocsáták alá a kosarat, melybe
naponkinti étele és itala volt téve, vékony érczsodronyon.
Itt maradt holtig Nazli-Hánem, az örök feledékenység vermében, a hova őt
Mehemed Ali, a testvére, elzáratta.
Kilenczvenkét esztendős volt, a mikor meghalt.
HÁNYAN VAGYUNK MÉG?
(Elbeszélés.)
Hárman ültek együtt a hosszú terített asztalnak a végén az «Angol
királynő» vendégfogadó földszinti étkezőszobáinak egyikében, ott, a hol
a képviselőház elnöke szokta tartani a képviselői lakomát.
Az asztalon tizenkét tányér volt, megfelelő étkező szerekkel,
poharakkal, nyomtatott fogásrenddel és vékony pohárkákba dugott
thearozsákkal. Az asztalkendők dinnye alakú gerezdekbe hajlítva a
tányérokon.
Tizenkét teríték az asztalon és csak hárman ülnek az asztal végén? Ennek
a magyarázata az, hogy már elmúlt két óra, a mi rendes viszonyaink
szerint túlhaladott álláspontja az ebédkezdés idejének. Még várnak
valakit, vagy valakiket, de addig is «domitorium»-nak hozzálátnak a jó
szerémi szilvapálinkához, a mit miskolczi gyürkés czipóval nyomtatnak
le. Ez csak sarkantyút ád az étvágynak.
A ki az asztalfön ül, az egy előkelő fővárosi ügyvéd; a feje egészen
kopasz, alig billeng fülei mögött egy-egy kondor bibolácska, a minek az
a szokása, hogy soha sem őszül meg, makacsul megmarad gesztenyeszinűnek,
a mi némi ellenmondást képez a felkunkorított bajuszszal, mely
koromszínű. Ez szabad: a bajuszt koromszinűre festeni. Szakáll, haj,
szemöldök mind követheti a maga változatosság iránti szabad akaratát; de
a bajusz a miénk, annak mi parancsolunk. Különben a szakáll sem a maga
ura, annak is van törvénye, a borotva: az learattatik. Az arcz piros és
sima. Látszik, hogy jól van táplálva. Csak a szemek árulják el az
előhaladott kort. A szemhéjak duzzadtak, s a látószereknek két
szemüvegre van szükségük, az egyik az orrcsiptető, mely az olvasáshoz
szükséges, a másik a fülbekapaszkodó pápaszem, melylyel távolba lehet
látni; szobában azt a homlokra feltolva viselik.
A matrózhurokra kötött fehér nyakravalóba egyszerű gyémántgombos melltű
van nyársalva; a mellény sárga pikét, oldalzsebéből lecsüggő nehéz
aranylánczczal, melynek végét kárniól pecsétnyomó, ezüst Szent
György-tallér korallkéz, arany plajbásztok, aczél szivarvégcsikkentő és
kisded aneroid húzzák lefelé. A hátra nyesett szárnyú dohányzó kabát
oldalzsebéből sárgavörös keztyű újjai kandikálnak elő.
Ez a házigazda, a ki a kupiczákba töltöget.
A másik kettő a meghivott vendég.
A jobbkéz felől ültetett vendég alacsony, köpczös termetű férfi, szürke,
kurta zekében, melynek a gallérja hiúzprém. A zeke ezüstgombos és
zsinórra jár: de most ki van gombolva, mert ebéd előtt ez így tanácsos;
az előre domborodó testrész ezt megkívánja, melyet nem egész akkurátusan
fedez a kalotaszegi varrottas mellény, úgy hogy az alatt a következő
csattos szíj lyukait meg lehet számlálni. (Majd később szaporodni
fognak.) Természetesen zsinóros magyar nadrágot s gombfejü sarkantyús
csizmát visel. Inggallérja és ingeleje koczkás rózsaszínű vászon,
virágos himzésekkel. Arcza, homloka széles, naptól égett kordovánszínű,
a mitől erősen elüt a gunár ősz haj gubanczos volta, s a sárgára őszült
szakáll, meg a fakóvá pipázott bajusz. Az arcz kifejezése mérgesen
jókedvű.
A második vendég, a ki balfelől ül, háttal van felénk fordulva; de az
elejéből sem ismerjük meg jobban, mert iparkodik az arczát mindig lefelé
hajtani, mintha keresne a földön valamit; homlokát a tenyerébe
támasztja, s a száját csak akkor nyítja föl, a mikor a kupiczát
kihörpinti. Arczvonásai kemények, bőrré váltak, rajta a szőrféle,
úgynevezett koldússzakáll, rövid borostásra nyirva; ilyen a haja is,
rövid, sűrű, elől homlokig, hátúl nyakig benőve. Fekete selyem
nyakkendője az ádámcsutkáig föltekerve; viseléstől fényes fekete kabátja
végig begombolva.
– Ugyan szép volt tőletek, hogy eljöttetek a meghivásomra, fiúk! (fiúk!)
szólt a házi gazda, összekoczintva kupiczáját a két szál vendégével.
– Hát hogyne jöttünk volna? monda a zöldszakállú. A kiben egy csepp
magyar vér buzog, csak feljön a millennáris kiállításra; ámbár az ilyen
gazdaféle embernek, mint magam, ilyenkor van a legsürgősebb dolga
odahaza. Most gépelik a repczét. No, de otthon van a fiam, utána lát a
dolognak, nem kell miatta aggódnom.
– A fiadból is mezei gazdát csináltál? Nagyon helyes.
– Höher Péter! A fiam diplomás ember.
– Miféle diplomája van?
– Hát gépész diplomája. Gépésznek taníttattam ki. Igy aztán rábizhatom
az egész gazdaságot.
Erre aztán a koldús-szakállú is megszólalt.
– Hát bizony engem is a fiam segített ki, hogy erre a szent napra
feljöhessek Bergengócziából a szép fővárosba.
– A fiad is néptanító?
– Egygyel feljebb. Az már lelkész. Káplán a legjobb dotáczióval biró
helységében a Bakonynak. Nagyon szeretik a hivek. Ha az öreg testál,
pedig közel van már hozzá, megmarasztják papnak. Most távollétemben ő
szolgál helyettem. A scytháknak ugyan most már vakácziójuk van; de a
hivek megkivánják a mindennapi beéneklést.
– No, csakhogy eljöttetek, szólt két kezét egyszerre nyújtva a
vendégeinek az ügyvéd.
– Hát bizony többen is lehetnénk, jegyzé meg neheztelés hangján a bérlő.
– Láthatjátok, hogy tizenkettőre teríttettem. Tizenketten voltunk
összenőtt jó pajtások, a kik ez előtt ötven esztendővel, végezve jogot a
kollegiumban, egymásnak parolát adtunk, hogy ötven év mulva, ezen a
búcsúpohár napján összejövünk itt az «Angol Királynő» fogadóban. De én
még külön levélben is meghittalak benneteket; ha netalán elfelejtettétek
volna a fogadást.
– S csak ketten kerültünk elő fogadásra, meghivásra.
– Még egy negyedik pajtást várok, a ki megérkezhetik, hétnek az
elmaradása alaposan indokoltatott, a nyolczadikét majd magam igazolom.
De úgy-e bár megegyezünk abban, hogy ebéd előtt nem beszélünk szomorú
dolgokról?
– Okos beszéd! Az rontja az étvágyat.
– A levestől a töltött káposztáig nem szabad egyebet előhordanunk, mint
a diákkori kalandjainkat.
– Hát töltött káposzta is lesz? De már akkor ereszszünk egyet a szijon.
– Az őzderéknél aztán már beszélhetünk a honvéd világi viselt
dolgainkról. Ott is együtt voltunk.
– Őzderék, sohajta fel a mester; ezt csak a képes könyvből ismerem.
– Majd aztán a dorongos fánknál áttérhetünk a háború utáni dicsekedni
valókra.
– Dejszen ha én dorongos fánkkal kerülök szembe, nem beszélek én akkor
az olmüczi prófuntról, diskurált a bérlő.
– A többit aztán elhagyjuk a fekete kávé utánra: addig ne számláljuk
meg, hogy hányan vagyunk.
– Nem is jó az a népszámlálás, szólt a rektor a hogy a diák mondja: «rex
David populum numeravit et perdavit».
Közbejött a főpinczér meg a pikoló. Amaz ezüst tálczán hozott egy
levelet, emez meg a fülénél fogva egy fedeles kosarat.
Az ügyvéd felbontotta a levelet, átfutott rajta.
– Itt van ni! Most már ez sem jön. Hiába, a schneider csak schneider!
Hiszen tudjátok: a Friczó. Mikor megbuktunk, ágy alá vágta az ügyvédi
diplomát, szabó műhelyt nyított. Jól meglépesedett mellette. Azt irja,
hogy nem jöhet: mert huszonnégy darab bandérialis díszöltönyt kell
megteremtenie negyvennyolcz óra alatt. Becsület, hazafiság, s a többi.
Ezer milliom bocsánatot kér, s maga helyett küld hat palaczk
harmincznegyediki tokaji aszút. Ilyen nép ez a schneider!
– Vivát! Annál több jut nekünk! újjongott a bérlő.
A néptanító fejét csóválta.
– Pedig ő volt közöttünk a legjobb mathematikus, ez előtt ötven
esztendővel.
– Nem «pedig», hanem «mert», igazítá helyre a fiskális. A ki rőffel
dolgozik a mathematikában, többre megy, mint a ki astrolabiummal
kalkulál. A Friczó háromemeletes Hausherr.
Aztán a főpinczérnek adta ki a napi parancsot.
– Már most nem várunk senkire. Tálaltasson rögtön.
A főpinczér megkérdezte udvariasan a vendég uraktól, hogy miféle
levesnek adnak elsőbbséget: tessék választani, van rákleves, van
bableves disznókörömmel, aztán meg potage imperial.
A bérlőnek nagyra nyiltak a szemei.
«Olez!» (Alles!) kiáltá, bekeblezi ő mind a hármat, nem vesznek azok
össze odabenn.
Hanem a néptanító azt mondta, hogy «quidquid agis, prudenter agas et
respice finem» (bármit teszel, okosan tegyed s gondold meg a végét.)
Bablevest kapok én otthon is minden héten háromszor; ráklevest nem
ehetem, mert attól viszketős lesz a hátam. Lássuk az imperialist. Az
talán a «fritillaria imperialis»-ból készült.
A levesevés alatt pedig okos ember nem beszél.
A levesre egy kis pohár old sherry következik. Koczintanak.
– Ugy-e fiúk! kezdi a fiskális, nem nehezteltek érte, hogy ide hivtalak
meg benneteket, a vendéglőbe, és nem a saját házamhoz? a mióta özvegy
vagyok, nem tartok otthon konyhát.
– Pedig az nagy kényelem, véleményezé a bérlő.
– Hát a fiam végett nem tehetem, a ki nem ebédelhet otthon.
– Talán a hivatala miatt?
– Az ám: a hivatala miatt.
– Micsoda?
– Habitué.
A két vendég összenézett. Ezt a hivatalt egyik sem ismerte.
– Hol? tudakozá a rektor.
– Az orfeumban.
Ez már érthető volt.
– Jól készült fiatal ember? folytatá a tudakozást a rektor.
– Oh mindennap el szokott készülni. Igen jeles fiú. Csak három hibája
van: az, hogy nem ért a kártyához, nem ért az iváshoz, s nem ért az
asszonyokhoz.
– Hisz az nagyon jó.
– De azért mégis szereti mind a hármat. Én aztán kénytelen vagyok magam
is mindenütt ott járni, a hol a fiam jár.
– Azért, hogy a kihágásait megóvd?
– Azért, hogy azokat helyrehágjam. A mit ő a kártyán elveszt, azt nekem
kell visszanyernem; a hol ő a bornál kidűl, ott nekem kell helyt
állanom, s mikor ő egy podiumi istennőbe belebolondul, azt nekem kell a
kezéről elütnöm, nehogy a fiam feleségül vegye.
– No, ez mulatságos egy állapot! mondá a bérlő.
– Nagyon mulatságos. Már alkuban vagyok egy skriblerrel, hogy csináljon
az állapotomból operettet vagy regényt, a milyent még a publikum nem
pipázott: «Apa és vetélytárs!»
– No, csak ne mórikálj! Soha se tedd magad! Ismerünk régi időkből. Hires
svadronőr voltál te már jurista korodban is. Minden leánynak elforgattad
a fejét. Tudod, mikor műkedvelői előadást tartottunk a kollégiumi
könyvtár javára?
– Hogyne tudnám? A «szerelem és champagnei»-t. Jancsi pajtás játszotta a
széltoló «Szélszaki» szerepét.
Jancsi pajtás volt a rektor. Szörnyen elszégyenlette magát erre a
visszaemlékezésre. Hogy ő valaha szinpadon szerepelt, még pedig mint
széltoló! Ha ezt valaha megtudná az Eötvös-egylet!
– Te pedig adtad a tudákos professzort, monda a fiskális, a bérlőt
oldalba taszítva.
– Tudákos professzort? ismétlé a derék ember, az átelleni tükörből
önmagát vizsgálva, s végig simított termetének gömbölyüségén, szépen
engesztelve: úgy-e nem szégyenítettelek meg ezzel: te, legbecsületesebb
része az emberi testnek! De te voltál a tüzes szerelmes!
– No, ugyan volt is miért tüzeskednem! Hisz a primadonnánk, a bájos
mennyasszony, maga is iskolatársunk volt: a szép Pista gyerek. Akkoriban
még igazi kisasszonyok nem vállalkoztak műkedvelői előadásokra: minden
női szerepet fiúk játszottak. A vén duennát adta a Laczi, (később a
veres sipkás honvéd zászlóaljnak tizenöt ütközetben győzelmes
kapítánya), a szeretnivaló primadonna pedig volt a mi szép Pistánk. Oly
gyönyörű alak volt a női ruhában, hogy egy svalizsér tiszt halálosan
belé szeretett s a kezét ajánlotta neki. Mennyi bukétot hajigáltak a
lábához!
– Igaz a! bizonyítá a rektor. Emlékezem már rá. Ej de szép fiú volt.
Pingálva sem láttam szebbet. Hisz aztán ő is együtt harczolt velünk. De
azóta nem hallottam hirét. Él-e még?
– Él, felelt rá az ügyvéd.
– Hol?
– Hagyjuk ezt a fekete kávé utánra.
A második pohárkoczintásnál (a rénusi lazacz után) maga kezdé el a
házigazda az emlékeztető szót.
– Héj, fiúk, mikor koczintottunk utoljára egymással poharat?
– Negyvenhét esztendeje, felelt meg rá a tanító.
A bérlő utána számitott: «49-et a 96-ból: marad 47. Akkurát! Nem hiába,
hogy mindennap algebrát tanít a komám. Ugy-e patronus?»
(Neki a nálánál szegényebb pajtás «komám» volt, a gazdagabb «patronus».)
– Ott a pankotai malomnál! tudjátok? mondá az ügyvéd.
– A hol a fegyvert leraktuk, mondá a bérlő.
– Keserű pohár volt, könyjeink hullottak bele.
– Én meg úgy tudom, hogy savanyú volt: eczetes bor.