árnyrajzai láthatók lettek, s egyszer aztán, a mint egy fensikra
följutottak a vándorok, ott magaslott föl előttük a hatalmas Oltárkő,
melynek kopasz homloka már a vékonyuló ködön túl a tisztás égbe nyult
föl.
– No hála légyen a papnak! csak hogy már kijutottunk a ködből! –
dicsekedék a báró.
– Jaj, jaj, – obégatott a görög – nem kell vadász embernek papot
emlegetni!
Ő tudta jobban, hogy miből jutottak ki?
Nem köd volt az, hanem felhő. A felhők országán törtek keresztül. S a
görög már tudta, hogy mi lesz ennek a vége.
A mint a nagy sziklatömeget körülfogó pázsitos térre eljutottak, azt
mondá a görög:
– No itt mostan rostokot tartunk.
– Minek? – förmedt rá a báró.
– Hát majd tüzet rakunk, aztán szalonnát és kenyeret piritunk.
– De én nem szalonnázni jöttem ide, hanem föl akarok menni oda ni! Meg
akarom látni, hogy hol van hát az a falú, a mit keresek. Én nézni
jöttem, nem zabálni!
– Nézni jött? No hát jól van. Menjünk az Oltárkőre. Kend komám, Sámson,
az alatt rakjon tüzet, jó nagyot. Ne hagyja kialudni, míg visszajövünk.
S azzal maga vezette föl az Oltárkőre Kadarkuthyt.
Biz az fáradságos kis utazás! Az Oltárkő csak egy oldaláról megmászható,
a mely be van nőve cserjével; úgy kell az ágakba fogózva fölkapaszkodni
a kecskejárta ösvényen. Erős egy órai munka, a míg az ember a bércz
tetejére följut, a honnan aztán ellátni a gömöri hegyekig és a Kárpátok
lánczolatáig.
Ezuttal azonban nem lehetett e fölséges magasságból egyebet látni, mint
egy óriási nagy fehér tengert, mely köröskörül a látóhatárt is
eltakarta.
– Hát ez micsoda itt alattunk? – kérde a báró.
– Ez itt a felhő. Mi a felhő fölött állunk.
S az a napsütötte felhő olyan csodálatosan mimelte az oczeánt. Épen
olyan hullámos volt; a habok szálltak, duzzadtak a fölszinén; egy-egy
hóhegy szemlátomást emelkedett magasabbra, a másik alásülyedt; tündéri
tájkép volt az csupa fehérből és még fehérebből festve.
Kadarkuthy dühösen vágta a süvegét a földhöz s a szent ünnepnaphoz épen
nem illő kifejezésekre fakadt.
– Hát ezért másztam én föl a mennyországba? Hát már nemcsak odalenn a
földön minden kutyaházi, de még maga az ég is eldugja előlem azt az
embert, a kit nekem meg kell ölnöm?
– Lassan báró úr! – csititá a görög. – Nem kell az éggel pörölnünk,
mikor magunk is az égben vagyunk. Nem veszett azért kárba az ide való
fáradságunk. Én már is tanultam ki valamit, még pedig ebből a nagy
thalassából. Mi görögök igy hijuk a tengert. Nézzen csak oda báró úr, a
hová az újjammal mutatok. Nem veszi észre, hogy ebben a nagy hótengerben
egy kis barna-veres folt ütközik föl. Ez a folt nem megy odább a
felhőkkel, a mik folyvást hömpölyögnek, hanem egy helyben marad. Ez a
barna folt a szénégető máglyák füstje. Ezek karácsonynapján is égnek. Ez
nem munka. A honnan ez a füst jön, ott kell lenni Barátfalvának. Annak a
lakosai élnek szénégetésből.
– No ha ez igaz, akkor bezsindelyeztetem kelmednek a fejét, Parasztevics
uram.
– Aztán csak egy kis türelemmel kell élnünk. Jajh! A ki vadász, annak
nem szabad magát a lesben elunni. Ez a felhő nem fog ám naphosszant
odalenn maradni. A mint a nap, a kit mink Heliósznak hivunk, magasabbra
hág, a felhő is magasabb régiókba emelkedik. Látja a báró, hogy
nyomakodik már is egy csomó köd erre fölfelé? Most mindjárt eléri az
Oltárkövet, aztán egy kis idő mulva olyan sötétségben leszünk, hogy se
eget, se földet nem látunk. Hanem aztán oda alant a völgy lassankint fel
fog szabadulni. Egy pár óra mulva az egész tájékot úgy fogjuk látni,
mintha madarak volnánk. Azért csak patientia – baráttáncz! Most pedig
legjobb lesz, ha innen az Oltárköről lemegyünk s tanyát ütünk a tűz
mellett, s kenyeret, szalonnát pirítunk. Ezt a helyet, a honnan az a
füst fölszáll, onnan a lankáról is megláthatjuk, ha az idő föltisztúl.
Ezt a tanácsot csakugyan be kellett venni. Lemenni sokkal könnyebb az
Oltárkőről, mint fölmászni rá. Jó szerencse, hogy csak egy ösvénye van,
nem lehet eltévedni; mert a hogy a görög megjövendölte, néhány percz
múlva úgy elborította a fölszálló felleg az Oltárkövet s az egész
körülfekvő erdőséget, hogy nem lehetett benne más látni, mint azt a nagy
tűzverességet, a mit a Sámson által nagy faderekakból megrakott máglya
terjesztett.
A Sámson már azon mesterkedett, hogy a tüzet elparáholja; mert lángnál
nem lehet szalonnát pirítani, csak hamvadozó parázsnál.
– Nyomon vagyunk! – dörmögé a görög a komájához, a ki veresgyűrű fából
nyársot faragott mind hármuk számára.
A sűrű sötétségben nem is lehetett okosabbat tenni, mint a tüzet
körülhasalni s a hosszú nyelekre szúrt kenyérkarajt előbb két oldalán
megpirítani, azután a szalonnaszeletet a parázs fölé tartani s a zsirját
a kenyérre csepegtetni. E művelet közben sorba járt a szilvapálinkás
kulacs. Ez is okos találmány.
És ebben a mennyei sötétségben, e pokoli világítás mellett tartott a
görög bölcs oktatást az ő hű tanítványának, a bárónak.
– No hát Barátfalva már itt van, a lévitának is fogjuk a fülét. Hanem
már most nagyon okosan kell a bárónak az ostromhoz kezdeni. Tudja, a
hogy a hajdani görögök bevitték Trója falain át azt a bizonyos falovat.
– Soha se tudom én!
– Hát a mondó vagyok, hogy ha ma a báró csak beállít a barátfalvi lévita
házához, hát annak, mint a féle papos embernek, a legelső kérdése az
lesz hozzá: hogy «ugyan édes zarándokom, miféle szerzet vagy te, hogy
szent karácsony napját utazásra fordítod, a mikor minden keresztyén
ember helyben ül és áhitatoskodik?»
– Mondtam már, hogy én atheista vagyok.
– Az nem jó qualificatio. Mi keresztyének a pogánytól sem irtózunk úgy,
mint a vallásával nem törődő hitsorsosunktól. Ezzel a lévita ki fogja a
báró urat komplimentirozni az ajtón s szóba sem áll többet. Hanem mondja
neki a báró egész sério fizimiskával: «Én bizony szombatos vagyok.
Nálunk székelyeknél ez faluszámra dívik. Mi a bibliából csak az
ótestamentomot valljuk; ránk nézve a Jézus nem Messiás. Azért a
karácsonyát sem tartjuk meg.» Hát ezért az őszinte vallomásért a lévita
nem fog megharagudni. Sőt ellenben annál inkább megmarasztalja a
vendégét, a kit azután hivatalbeli kötelessége a haeresisből az igaz
hitre megtéríteni. Hát én azt mondom a bárónak, hogy álljon rá. Engedje
magát megátalkodott pogány vallásából az igaz keresztyén hitre
áttéríteni. Ezzel aztán végképen meg fogja nyerni a lévitának a
bizodalmát, a mivel kicsalhatja az erdőre.
A báró hátba ütötte a görögöt.
– No már Parasztevics uram, mondhatom, hogy életemben sok
félkézkalmárral volt ismeretségem, a kiktől egyetmást eltanultam; de
valamennyi között kend a csalafintaságnak a professora!
… Ez alatt föltisztultak a tájról a felhők.
A VILÁGON KIVÜL.
Csakugyan csodálatos egy földzugoly volt az, a mit Gúthay Lőrincz
menedékül kiválasztott, a hogy azt a felhők föltisztultával az Oltárkő
magaslatáról meg lehetett látni.
Erről a pontról olyan közel volt érhető, hogy a házakat meg lehetett ott
a völgyben számlálni, de a mellett teljesen hozzájárulhatatlan. Az a
sziklatömeg, melynek ponkjául az Oltárkő kiágaskodott, mint egy előre
dülő fal, zárta el az alatta meghuzódó völgyet. S azok az óriási
bükkfák, a mikhez hasonlókat az ó-világban alig lehet találni másutt,
mint a borsodi Bükkben, oly sürűséget képeztek előtte, a mi fölött csak
a sziklai sasnak volt járása.
A tulsó oldalon ismét egy irtatlan rengeteggel borított hegyoldal
fedezte a völgyet; a harmadik oldalát a háromszögnek aztán képezte az a
kopár, visszatetsző kép, a mit a mészkőtörés vápái mutatnak, velük
szomszédságban egy sárga hegyoldal, mely valamikor szántóföld lehetett,
de most csak a heves záporoktól kivájt mély árkok szakgatják
végtül-végig; a köznép úgy hija azokat, hogy az ördög barázdái.
E szakadékos hegyoldal fölött van azután az a vágás, a melyből a mészkő-
és szénégető-kemenczékhez a tüzelőt szerzik. Azok a kemenczék mind ott
láthatók a felső lonkán. Némelyikből fekete füst kanyarog föl, másokból
fehér. Ezek a mészkemenczék. Az idén nagy aratásuk lesz a mészégetőknek,
a miskolczi görögök templomot építtetnek a tavaszszal. Mind le van már
foglalózva a termés – még lábán.
A felső kemenczéktől kanyarog azután alá egy keskeny hegyiut az erdő
felé, egyetlen szekér számára való: ez az egyedüli bejárás az
országútról a faluba. Ezért nem esik ez a helység útba.
Ez az a falu, amelyiknek nincsen tornya, csak temploma.
Hanem ahelyett azzal kérkedik, hogy a házikók mind cseréppel vannak
födve, szép piros a teteje valamennyinek. A téglaégető ott van a falu
végén… Itt valami praktikus ember esze jár elől.
Valahonnan az Örvénykő oldalából egy forrás szökell elő, mely apró
zuhatagokban csereg a sziklákon alá; a völgyből aztán nem levén
kijárása, a szikla tövében kerek tavat képez, az most be van fagyva. Az
egész vidék olyan, mintha ezüstműves csinálta volna filigran munkában;
zuzmarával födve minden fa és bokor.
– Itt lakik a mi emberünk! Mondá Sámson.
Kadarkuthynak olyan nagy volt e fölfedezés fölötti öröme, hogy íziben
megpróbálkozék vele, hogyan lehetne a kecskejáráson lemenni egyenesen a
völgybe; hanem aztán csak visszamászott négykézláb; az nem lelkes
állatnak való ösvény.
A kinek megadatott Barátfalvába lepillanthatni, annak, ha oda akar
jutni, roppant nagy vargabetüt kell csinálni fél napi járóval: az
Oltárkőről leballagni Tardonára, onnan Szentpéterre, ott a falú végén
rátalálni arra a mély hegyi utra, melyet épen csak a két kerék-vágánya
külömböztet meg a záporvájta hegyszakadéktól s aztán azon haladni
fölfelé. Az út két oldalát képező sziklafal ki van koptatva a hozzá
fenődő tengelyvégektől: az mutatja, hogy ez járt út. Aztán meg az
elhullatott széndarabok.
Kadarkuthy Szentpéteren hátrahagyta a két útitársát. Sámson
bekvártélyozta magát a csárdába. Nemes Parasztevics uram megkapta a két
aranyát, s még egy csomó jó tanácscsal ellátva a pártfogoltját, engedé
őt szépen utjára menni.
Azt ugyan megtehette volna, ha egy csöp keresztényi indulat volna benne,
hogy kihúzza a klepshidráját, odatartsa a báró elé s aztán a korcsmáros
falon lógó miskolczi kalendáriomából kikeresse a deczembert s
megmagyarázza neki, hogy «nézd uram, elmult három óra, egy óra mulva
lemegy a nap, hova mennél most a hegyek, erdők közé? Sötétben, csikorgó
hidegben! Maradj itt a kocsmában reggelig. Durnyizzunk; nyerd vissza a
két aranyad!» – De hát csak hagyta menni. – Graeca fides! – A míg a
kuncsaft szolgáltatja magát, szolgáljuk hűségesen, barátságosan; a mint
kifizetett, nem ismerjük többet egymást.
Kadarkuthyt pedig kergette a vak düh. Dehogy maradt volna. Attól
tartott, hogy ha ő reggelig ott marad a csárdában, valami kutyafülű
hirül viszi a lévitának a veszedelmet s az neszét véve, megugrik előle.
Még ma akart vele találkozni.
Sebesen hajtott hegynek fölfelé; olyan út volt az, a melyről nem lehet
letévedni.
Pedig hát a legrövidebb nap még rövidebb szokott lenni az erdők között.
Egyszerre beállt a sötétség.
Ekkor kezdte észrevenni, hogy micsoda bolond merényletre vállalkozott.
Hisz ez az út egyre fölfelé visz, neki pedig a völgybe kellene valahogy
eljutni. Az út két felén meredek sziklafal.
Egyszer aztán a jobboldali sziklaoldal elmarad. Ott következett az
őserdő. Azaz, hogy csak akkor tünt szem elé, a mint a mély út egyik
oldala elmaradt.
Egy félredült kereszt jelezte, hogy ott egy mellékösvény kezdődik. A
kereszten még látható volt a tábla az INRI betükkel, de már a
fölfeszített megváltó alakja hiányzott róla.
Kadarkuthy kieszelte, hogy neki most ki kell térni a szekérútból, mert a
za szénégető telephez visz föl.
Annyit megtanult a görögtől idáig jöttében, hogy a mély erdőn keresztül
vezető ösvényeket az útba eső fák derekára mázolt mészfoltok jelzik. Azt
hitte, hogy ezekről a jelekről rátalál a faluba vezető útra magától.
Eddig csak adott valami világosságot a felhőkön keresztül sütő hold, de
az erdőben teljes sötétség vette körül; a mészjeleket nem tudta
megtalálni. Beletévedt a sürübe.
Alulról harangszó hangzott a távolban, de nem a szemközti völgyből. A
kálvinisták nem harangoznak estére; az a szentpéteri harang
angeluskongása.
Már arra gondolt, hogy visszaforduljon s megtérjen az elhagyott faluba a
két útitársával durnyizni.
Ekkor az erdő sürüjéből egyszerre valami világitó gömb bukkan föl
előtte. Egy koponya, sárga, mint a halálfej; két szeme és szája odvából
kisértetes fény tör elő.
– Ohó! – dörmögé – egy atheistának nem szabad se ördögöt, se kisértetet
hinni.
Az első világitó halálfő után következett a második, azután a harmadik
és igy tovább, mig tizenkettő lett belőle. S azok mind hosszú sorban
egyenesen ő feléje tartottak.
Mi lesz ebből?
Valami dödörgés hangját is hallotta s kezdett a kisértetes világításnál
fekete alakokat megkülömböztetni.
Mikor aztán közel jutottak, látta, hogy ezek bizony nem kisértetek,
hanem paraszt emberek; s azok a világító halálfejek megannyi lámpások,
kivájt tökkobakból, melyben faggyú mécs pislog.
– Jó estét, földi! – szólitá meg a legelsőt közülök, a ki alkalmasint a
többieknek vezetőül szolgált. – Ez az ösvény visz Barátfalvára?
A megszólitott magas szál férfi volt, báránybőr bekecsben, a fején
fekete kucsma; egyik kezében a világitó kobak, másikban egy hosszú nyelű
vasvilla.
– Fogadj Isten, felelt a földi. Mi, parasztok, ugyan Dudarnak hijuk a
falunkat, de az urunk elnevezte Barátfalvának; az urak úgy hiják egymás
között.
– Hogy hiják a földesurukat?
– Mi, parasztok, úgy hijuk, hogy «Borkúthy» (A báró nem ismerte ezt a
gúnynevet.)
– Nem tenné meg kend nekem jó borravalóért azt a barátságot, hogy
kalauzolna el a falujába?
– Megkövetem, én nem élek borravalóval: én vagyok a falu birája.
– Hát akkor valaki más az atyafiak közül.
– Ezek pedig nem a mi falunkból való emberek, mert ezek szentpéteriek;
hazatérőben vannak; én mutatom nekik az ösvényt az erdőn keresztül a
szekér-utig. Hanem elvezetem én az urat a falunkba, – nem pénzért,
csakúgy Isten nevében.
Azzal a többi lámpásvivőkhöz fordult.
– Kendtek már innen oda találnak a szekér-utra maguktól is. Adjon Isten
jó éjszakát!
– Jó éjszakát! dörmögék azok egymás után; voltak valami ötvenen,
asszony, férfi vegyest. A férfiak mind vasvillával, az asszonyok
csúczával ellátva.
– Mit kerestek ezek a szentpéteriek a kendtek falujában? – kérdezé a
báró – ilyen nagy ünnepen?
– Hát épen azért jöttek oda, mert nagy ünnep van, harmoniát, meg
prédikácziót hallgatni.
– Hát Szentpéteren nincs kálvinista templom?
– Ugyan, hogy van. De a tiszteletes olyan vén már, hogy csak alig hápog
s mindig ugyanazt a prédikácziót mondja el, a mit már könyvnélkül tudnak
a hivei, de azért senki sem érti; legátus ide nem jár, mert a
szentpéteri pátronusoknak az a szokása, hogy a kertajtón szöknek meg a
siklus elől; a kántornak meg olyan recsegős a hangja, hogy a vakolat
potyog le tőle a falról. Ezért aztán a hivek délelőtt a saját falujokban
állják ki a sátoros ünnepet; ott fölveszik az úrvacsorát, délután pedig
csapatostul átjönnek mihozzánk, ahol aztán hallanak angyali szép
harmoniát, s ahogy a mi tiszteletesünk prédikál, azt azután megérti még
a gyerek is; mert nem czifrázza ez a szót, de még is olyan szépen adja,
hogy ríva fakad azon még az embernyi ember is.
– Guthay Lőrincznek hiják a tiszteletest ugy-e?
– Igen is; az a becsületes neve.
– No hát én is épen ő hozzá szándékozom.
– Mindjárt tudtam. Ilyenkor télen gyakran látogatják a vidéki urak. Vele
együtt járnak farkasra vadászni.
– A tiszteletes hires farkasvadász.
– Bizony nagy jót teszt velünk, mikor ezeket a férgeket pusztitja, a kik
miatt nem merjük a tehenünket odakinn legeltetni, s a lovainkat is
stzázsálnunk kell; a disznainkból valóságos dézsmát fizetünk nekik.
– Én azonban valami nagyobb dologért keresem a tiszteletest. Én székely
vagyok, üveg-huta-tulajdonos. Itt is akarnék egy üveghutát fölállitani;
az ahoz valókat akarnám kiókumlálni. Kovarczbányát keresek.
– Óh kérem alássan, abban meg épen nagy szolgálatára lehetek az úrnak;
szivesen elvezetem mindenfelé, magam fogok segiteni a turzásnál. Abban
nőttem én föl.
(No ez nem volt kedvére a bárónak; hogy rajta és az ellenfelén kivül még
egy harmadik is őgyelegjen együtt! Ettől pedig most már meg nem
szabadul. A turzáshoz paraszttenyér szükséges).
E közben szépen ballagtak egymás mellett a biró által jól ismert
ösvényen.
Kadarkuthy meg akarta nyerni a biró jóindulatát.
– Hogyan van az, biró uram, hogy kend, a ki csak egy kis falunak a
birája, olyan okosan tud beszélni; holott annak a nagy városnak,
Miskolcznak, a birájával alig lehet az embernek eligazodni?
– Hát hogy a miskolcziak miért tartanak maguknak olyan birót, a kivel
nem lehet dűlőre jutni, annak az okát a miskolczi pógárok jobban tudják;
hogy pedig nekünk, szegény dudari póroknak jobban föl van vágva a
nyelvünk, azt megint csak annak a mi lévitánknak köszönhetjük. Mert az
olyan ember, hogy vasárnap délutánonként oda gyüjti a hiveit az
iskolaházba s kirakja előttük a maga tudományát. Beszél nekik az ország
történetéből, meg azokról a nevezetes dolgokról, a mik a nagyvilágban
véghez mentek; idegen nemzetek szokásairól; máskor meg a földmivelésről;
és még a nyavalyákról s a gyógyitó erejü füvekről; nyáron tanogatja
apraját-nagyját a kertészkedésre; de még – megkövetem – a német szóba is
beleveregeti a fejünket.
– Hát aztán mire jó kendteknek az a német szó?
– Hát arra, hogy most már nem csupán Miskolcz a világ, a hová a
holminkat vásárra vihetjük, hanem eljárhatunk egész Selmeczig, a hol
jobb árakat kapni.
– Csak nem hordják kendtek a szenet, meg a meszet Selmeczig?
– Azt nem; hanem elhordjuk az almánkat, mézünket, viaszkunkat, meg a
lúdtollat, lúdzsirt, a miért a selmecziek jól megfizetnek.
– S az mind terem itten?
– A mióta ezt a lévitát hozzánk küldte a jó Isten. Azaz, hogy a
mennybéli Úron kivül még a földesuraságunk is küldte egy olyan
paksussal, a kiben az volt irva, hogy a mi robotot, uri szolgálatot
eddig teljesitettünk, azzal jövendőben mind a lévitának álljunk helybe.
Nagyon szegény volt ám ez az Isten háta mögött levő szurdék. A házaink
mind náddal tetőzve. No nád, az volt elég. Az a patak a mi az
Örvénykőből bugyog, itt a mi völgyünk lapályán csunya mocsárt
támasztott, a mint a sziklák közt megszorult. Azt benőtte a nád; a hol
meg a csincsése volt, ott a fű úgy tele volt mérges virágokkal, hogy a
szarvasmarha mind fölfújódott tőle. S az egészségtelen kigőzölgéstől
nyaratszaka ki nem veszett a falunkból a patécs, meg a harmadnapos
hideglelés; éjszaka nem lehetett alunni az ezernyi meg ezernyi
kuruttyoló békától.
– De hisz ott most egy tó van.
– Az ám. Ezt a tavat a lévita csinálta. Az volt ennek az első dolga,
mikor idekerült, hogy kiparancsolt bennünket úrdolgára s a hol a völgy
megszorul, czölöpöket veretett le velünk két sorba, azokat befonatta
rőzsével, a két sor czölöp között betömette kövekkel. Mi lesz ebből? Hát
az lett belőle, hogy egy hónap mulva a mocsár helyén négy singes
mélységü tó szaporodott össze, hogy a nádnak még a bugája is elveszett
benne. A hegyi patak pedig egyre hordta magával az apró pisztrángokat, a
mik ott gyültek meg a tóban. Az első esztendőben a lévita nem engedte
meg a tóban a halászást, még a másodikban is csak horoggal; de most már
szigonynyal is foghatjuk s akkora pisztrángokat kapunk, mint a karom.
Ennek is jó árát adják ám a selmecziek. S a mióta tele van a tavunk
pisztránggal, mórest tanul a béka; nem kuruttyol. De a sok lázakat is
mintha csak elfujták volna a vidékünkről. Nincs már sárgaképü, kékszáju
ember a falunkban. – Azután meg hozatott szép ludakat a lévita a
városbul, minden asszonynak adott belőle egyet. Most már azok is úgy
elszaporodtak, jó dolguk van a tóban! hogy az asszonyaink egész
kereskedést üznek velük.
– Hát nagy gazda a kendtek lévitája?
– Gazda? De azt mondom, hogy az egy pátriárka! Hát a mint nem sok
esztendővel ez előtt a szomszédfalubeli kocsmáros behozta
Lengyelországból az alamáziát,[7] nem tudom én, miből csinálják azt?
olyan, mint mikor a vizet ojtatlan mészre öntik, hogy egyszerre föl forr
tőle, ebben is tűznek kell lenni valamiképen: hát ez a mi fuvarozó
népünk nagyon rákapott az alamáziára. S annak meg az a szokása, hogy az
okos ember bolond lesz tőle s a békességes ember veszekedő. Én már arra
ösztökéltem a tiszteletest, hogy prédikálja ki a kathedrából az
iszákosságot; de ő azt felelte erre, hogy «betegség ez, édes komám, nem
prédikáczió kell ennek, hanem orvosság».
Itt félbeszakitá az előadást biró uram ezzel a közbemondással:
– Mert hogy én vagyok a tiszteletes uram fiának a keresztapja.
– Gratulálok. Szabad a becses nevét kérdeznem?
– Danavár János. Igen is, szolgálatjára.
– Jól van, Danavár uram. Folytassa. Hát aztán kitalálta a lévita az
alamáziának a medicináját?
– Ugyan kitalálta. Szerzett méhkasokat Kazinczon, azokat fölállitotta
egy szárnyékban. A mi vidékünk, ez a völgy is, de még inkább a vágások,
tele vannak egész esztendőn át virággal; egy esztendőben háromszor is
rajzanak a méhek. Most már minden embernek van méhese a kertjében. S
aztán a lévita megtanitotta az asszonyainkat, hogyan kell a méznek az
aljából márczot késziteni: méhsert. A szinmézet eladják, a sonkolyt
szintén; az aljából készül a méhser. És ez olyan magakedveltető ital, a
mi ezt a mi népünket egészen elkapatta a gonosz pokolitaltól, az
alamáziától. Igy gyógyitotta ki ezt a mi gonosz betegségünket a mi
lévitánk.
– No azt a márczot majd én is megkóstolom.
– Az pedig ugyan jól izlik ám a lúdpecsenyére. A lévita bizonyosan
lúdpecsenyét át uraságodnak vacsorára. Uraságod azzal él úgy-e bár?
Kadarkuthy nagyot nevetett erre.
– De hát honnan az ördögbe gondolja kend, hogy én lúdhússal élek?
– Hát ezt úgy vetem ki magamban azzal, a mit a tiszteletestől hallottam.
Uraságod azt mondta, hogy Székelyországból való. A tiszteletes azt
beszélte előttünk, hogy Székelyországban laknak magyar zsidók. Uraságod
karácsony ünnepén utazik. Ezt nem teheti más, mint görög vagy zsidó, a
ki a mi ünnepeinket nem tartja. De a beszédje uraságodnak egész
magyaros. Azért rá kell térnem, hogy uraságod nem lehet más, mint magyar
zsidó s ha zsidó, akkor libasült az eledele.
– (Hogy az ördög vigye el az ilyen föleszelt parasztokat! – gondolá
magában Kadarkuthy.)
– De hát ennek a kendtek levitájának valami pénzes embernek kell lennie,
hogy úgy ajándékozgat az egész falu népének ludat, méhkast.
– Takarékos ember biz az s nem is veti föl a nagypénteki lidérczhozta
pénz; de hát ha nem csurran, cseppen; – egyszer-egyszer az elejtett
farkas bőréért kap tiz máriást a vármegyétől, megannyit a szűcstől; ez
az ő jövedelme, meg az a kis dáczia, a mit a híveitől kap. De hát azt ő
mind nem rakja élire. Egyszer már, az ő ideje alatt, volt annyi fölös
pénz a falu kasszájában, hogy arról lehetett tanakodni, mire
fordittassék az? A presbiterek azt mondták, hogy épitsünk rajta a
templomunk mellé tornyot, legyen a mi falunknak is nyele. Erre azt
mondta a mi tiszteletesünk, – különös mondás ám az egy paptól, – hogy
«hogy nem a tornyok hirdetik az Isten dicsőségét, hanem a gyümölcsfák» s
fölbiztatott bennünket, hogy keritsünk be egy községi gyümölcsös kertet
odafönn a vágásban. Ott van elég vadalmafa. Azután hozatott
Erdélyországból ojtóágakat egy olyan almafáról, a mit úgy hínak, hogy
«oláh-alma», azzal ő maga, meg a betanitott suhanczok valamennyi vad
csemetét beojtottak. Olyan ez az oláh alma, hogy azt semmi tolvaj meg
nem kivánja, mert zöld marad késő őszig s a ki akkor beleharap, még a
gyökerét is elátkozza, olyan savanyu; hanem aztán mikor tavaszszal
lehozzuk a hiuból, a hol gyékényre volt kiterítve, akkor olyan illatot
ád, mint a rózsa s az ize külömb a dinnyénél. Ezt az almát hordjuk mi el
aztán messze földre; a hány zsák almát fölteszünk a szekérre, annyi zsák
búzát hozunk vissza helyette cserében. A mi kenyerünk a fán terem.
– Hát aztán szántóföldjük nincs kendteknek maguknak?