szántóföldeink feküdtek, nagyon rongálják a záporok. Ennek megint az az
oka, hogy hajdanában a szénégetők azt követték, hogy a bükkfáknak még a
gyökerét is kiásták; mert a gyökérből égetett szén keményebb tüzet ád,
azért többet fizetnek a kovácsok. Ez pedig nagy hiba volt, mert ott
azután nem nőhetett föl a régi törzsökből az új csalit; ellenben minden
felhőszakadás vigan szaggatta a földult földet s mély árkokat mosott a
hegyoldalban fekvő szántóföldeinken végig, úgy, hogy most már nem lehet
ekével barázdát húzni a földeinken, csak úgy kapával miveljük s kendert
vetünk bele, meg lencsét, borsót. Ez a mi jó tiszteletesünk ugyan egyre
gyülölködik[8] vele, hogy nem lehetne-e valami olyan fának vagy bokornak
a magját megfogantatni a vizmosásokban, a mi az esőt megfogná: de egyik
se vallja meg. Nem marad meg ebben a sivány agyagban semmiféle fa.
– No én láttam a külföldön egy olyan fajta fát, a mi megered mindenféle
földben, még a holt agyagban is. Nemrég hozták be Európába; úgy hijják,
hogy robinia.
– Ugyan az Isten áldja meg nagy jó uramat, mondja meg ezt a szót a mi
tiszteletesünknek. Ha ez a segitség Isten kegyelméből beválna minálunk,
hogy mi ismét boldog szántó-vető emberek lehetnénk; hogy nem szaladna ki
lábunk alól az édes föld, bizony mindnyájunknak az áldása kisérné nagy
jó uramat jártában-keltében.
(«Azt! azt! – mondá magában Kadarkuthy. Épen a ti áldástokért járom én
most ezt a vidéket!»)
– Ezt tudva, még nagyobb igyekezettel fogom nagy jó uramat hasznos
járásában mindenüvé elvezetni.
(Az ördögbe is! – dörmögé a báró. Az kellene csak nekem.)
– Mert tudok ám én homokbányát is, olyant, a mi az üveghutásoknak
kivánatos; tiszta fehér; azt hordjuk a házainkba a szoba földét
beteriteni.
– A szoba földét?
– Igen is; mert hát földesek a mi szobáink.
– Hát mért nem padlózzák ki kendtek?
– Jaj kérem alásan, szükséges az nekünk, hogy földes legyen, mert az
asszonyaink gyertyaszentelőkor bevetik a szoba földjét rozszsal, az
csakhamar kicsirázik, mire fűbe megy, akkorra a kis libák kikelnek a
tojásból, ott a szobában kész legelőre találnak, azon elcsipegetnek; a
mint kitavaszodik az idő, már akkorra kitollasodtak, mehetnek az
anyjukkal a mezőre. Ezzel a móddal a mi fehérnépünk hat héttel hamarább
viheti a vásárra a libáit, mint a többi paraszt nép, a mikor még lázsiás
tallért adnak értük a városi urak, asszonyságok. Nem is csinálja ezt
utánuk senki, mert ez az ő titkuk.
– Hát talán erre a titokra is a tiszteletes tanitotta meg kendteket?
– Bizony, minden jóra ő kegyelme tanit bennünket, szegény ostoba földi
népet.
– Az Oltárkövön járva, láttam, hogy a kendtek házai mind
cserépzsindelylyel vannak födve. Talán ebben is a lévita tudós?
– Hát az meg úgy volt, – hogy követem alássan, – minden faluban vannak
hepcziás emberek, a kiknek könnyebb a lelkük, ha valami kontrabontot
csinálhatnak. Itt is akadt egynehány zúgolódó, morgolódó ember, a ki azt
dohogta a szűr alól, hogy minek volt már ezt a nagy bolond tavat
idehozni? a mióta ez itt van, a nád mind kiveszett, mert az a mély vizet
nem kivánja; már most ha valakinek a háza (Isten őrizz) le talál égni,
hol veszi a fedni való nádat? A Tiszáig nem kap sehol. Meghallotta ezt a
panaszt a tiszteletes s legelőször is azt a szokást hozta be, hogy
minden ház el legyen látva vizes káddal, csebrekkel, lajtorjával; a
gazdák sor szerint bakter számban czirkáljanak éjnek idején az utczán.
Csak egy utczánk van, az is hosszu. Azután a csunya kürtőket lebeszélte,
a mik a füstöt a konyhaajtón, meg a hiún eresztik körösztül; azok
helyett kéményeket rakatott. A hozzávaló téglát magunk égettük; annak a
módját is a szájunkba rágta. Mikor aztán az meg volt, akkor meg
cserépzsindely készitésre ösztökélt bennünket. Nem restelt ám maga is
vállig felgyürkőzve, odaállni a munkások közé s tanogatni, hogyan
nyomkodják a formázó vályuba az agyagot. Mingyárt azzal födette be
legelőbb a templomot, az iskolát, meg a paplakot, úgy, hogy mikor azt
meglátták a parasztok, mind azon imádkoztak, hogy bár csak leégne
egyszer a falu, hogy mind cserepes födelet rakhatnának.
– Hát nem tudták maguk fölgyujtani?
– De bizony azt tették. Egy házsártos ember, a kit magam többször
kalodába csukattam csunya káromkodásért, egy éjszaka maga fölgyujtotta a
házát (Isten bocsássa meg a bünét.) Nagy szél fujt, az asszonynép
sivalkodott: «végünk van, porrá ég a falu!» «Dehogy kell annak porrá
égni!» kiáltott a tiszteletes s aztán megmutatta, hogy holyan munkát
végeznek a debreczeni diákok, a masinisták, mikor ez a kiáltás, hogy «ad
arma»! meg «incendium»! s azzal maga fejszét ragadva, fölmászott az égő
házzal szomszédos ház tetejére, s kipróbálta rajta a tudományt. A
nádfödélnek csak a házgerinczén levő kötését kell elvagdalni s az egész
lecsúszik magától. A kévéket aztán kidobálta a nép az utczára; ott ha
meggyulladnak, könnyű eloltani. Ilyenformán egy pár óra alatt az egész
faluban minden nádtetőt levertünk s ezzel megszabadultunk attól a
veszedelemtől, hogy a házaink földig leégjenek, mindenünk hamuvá legyen.
– Hogy dolgozott ez az egy ember maga tiz helyett ebben a nagy
veszedelemben! Egy ingre vetkőzve! A hol egy tető kigyulladt a
sziporkáktól, ő rögtön ott termett a háztetőn! s az égő gerendát csak
úgy dobálta le, mintha petrenczerúd volna. Azt kiabálta a nép: «Ez a mi
igazi szent Flóriánunk»! – Igy került azután cseréptető alá minden ház.
S nekünk az nem került egyébbe, mint a magunk munkájába. – Bizony, nagy
jó uram, azt kell nekem mondanom, hogy ez a mi tiszteletesünk (nem
azért, mert keresztkomák vagyunk: ő az én fiamnál, én meg az övénél), de
valóságos őriző angyala ennek a mi falunknak.
(«No hát én ezt a ti őriző angyalotokat meg fogom ölni.»)
Az ösvény erősen alá felé hanyatlott; egy kanyarodónál, mint apró
fénybogarak, világítottak föl hosszú sorban a falu ablakai.
Ez itten Barátfalva.
A hazai helységek legkisebbike, melynek lakos-száma alig megy többre
háromszáz léleknél; a szomszédok között Dudar a neve, a mire minden
ember a rímet is hozzáteszi: «czudar.»
Biz ez czudar falu is volt, a míg a földesúr Barátfalvának el nem
keresztelte; ezt ugyanakkor tette, a mikor a lévitát ide küldte, a kinek
a számára, mint patronus, templomot, iskolát, paplakot épittetett. Jó
uraság lehetett.
Ez a szem elől elrejtett völgy, melyben Barátfalva rejtőzik, szabályos
háromszöget képez; a déli oldalát a szédítő magasságú Örvénykő
(Pogánykő, Oltárkő) alkotja; az előtte levő rengetegből tör alá az a
patak, mely a völgy fenekén képzett tavat táplálja pisztrángnak való
friss vizzel; az északnyugatit egy ősrengeteggel borított meredek
hegyoldal, melynek bükkfái a maguk szabadjára nőhetnek föl az égbe;
fejsze nem irtja őket, mert az elszállítás annyiba kerülne, mint a
mennyit a fa megér.[9]
A keletészaki cathetust pedig az a sivár domboldal képezi, melyen a
hajdani szántóföldek szégyenkednek; még télen sem tudják eltitkolni
kopár voltukat, mert a havat lesepri róluk a szél s mind az ördög
barázdáiba, a mély vizárkokba hordja össze. E csapinós hegyoldal tetején
kezdődik az a nagy fensík, melynek őserdejéből táplálkoznak a mészégető
telepek; s a hol a vágás szabad tért nyit, azon keresztül fehérlik a
mészkőbánya szakadéka.
Azon a lonkán, mely a szántóföldeket szegélyezi, most már egy sűrű
mogyorófa erdő emelkedik. Igazán hogy erdő! s ugyan emelkedik. A fiatal
mogyorógesztjének a fái a Bükkben nem bokrok, hanem sudarak, három öles
gyertyaegyenes csemeték. A mogyorótermés is kenyérpótlék.
Ez alatt a szakadékos hegyoldal alatt vonul egy magas kő-gát. Ezt még a
régi lakosok fundálták ki azért, hogy a kemenczékről alákanyargó
szekérutjukat megvédelmezzék. A lévita még magasabbra emeltette a
védőgátat, úgy, hogy most a nyári felhőszakadások rohanó árja sem
iszapolhatja el a halas tavat, hanem lefolyik a mély úton; annak nem
árt: mészkőből van.
Az egész falu egyetlen utczasorból áll, minden ház mellett kert.
Estenden, mint egy tűz-gyöngysor, úgy világít minden háznál egy ablak. A
falu közepén a toronytalan templom, mellette a paplak és az iskola.
A lévita lakása nem külömbözik a többi házaktól, a mik a Bükkben levő
falvakban láthatók.
Ezeknek a belső berendezése egészen eltér a más vidékbeli magyar
parasztházakétól, a miknél az utczaajtóból a konyhába lépünk s a
konyhából nyílik aztán kétfelé a két szobaajtó.
A bükkbeli házaknál a bejárás a kamrába vezet, ott van a hombár, a
lisztes láda, a szerszámok; de semmi tűzhely. A jobboldali ajtó a
lakószobába nyílik, a baloldali a vendégszobába; annak a siska
kemenczéjét kívülről fűtik. – A lakószobában van azután egy terjedelmes
tűzhely, mely fölött kandallóformára roppant nagy tapasztott süveg van
emelve, a mi a szikrákat fölfogja. És így egész lakályosan össze van
foglalva a konyha, az étkező, az alvószoba. Az a kandalló engedi látni,
hogy mit főznek vacsorára; zsírszag nem támadhat, mert azt kirántja a
tűz légvonata a kürtőn; legföljebb egy kis rántás-illat érzik, a mi meg
jól esik. S ugyanaz a tűzhely meleget is ád, be is világítja a szobát;
nem kell gyertya; még a kis benyílót is melegíti.
… Vajjon jut-e eszébe néha-néha a csodaszép Malárdy Herminának az a
vizió, a mit azon a rettenetes menyegzői éjszakán megálmodott a Malárdy
kastélyban?
«Kis alacsony házikóban ő a tűzhely mellett áll és főz; – megkóstolja,
mit főz? Cibereleves. – Soha sem evett azt úr korában; álmában ízleli
először. A tűzhelyen ül egy kis fiu és dudolgat. Szép gyermek; annak ad
egy pogácsát a tepsiből, most sütötte…»
Bizony így álmodta ezt a szép Hermina egy zivataros éjszakán!
A külömbség csak az, hogy nem cibereleves készül a tűzhelyen, hanem jó
vereshagymás lé, a mihez a lényeges alkatrészt: a tepertős gombóczot úgy
gömbölygeti két piros tenyere között egyenkint a gazdasszony s dobálja a
forró lébe. Mind fenn úsznak azok; egy sem marad a fazék fenekén.
Aztán meg az is külömbözik az álomképtől, hogy a kis fiú nem ül a
tűzhelyen: hanem előtte áll egy zsámolyon s a nyársra húzott ludat
forgatja. Már erre is alkalmatos. Ő váltotta föl a pesztonkát, a kinek
ki kellett menni a vendégszobát befűteni.
De az álomlátásnak folytatása is van.
… nyílik az ajtó, valaki jő be rajta, kopottas fekete ruhában, de arczát
nem láthatja, mert hátra felé fordult; hanem a házi kutya a szögletben,
meg a kis gyermek a tűzhelyen ráismernek; amaz eléje fut s kezét nyalja,
ez meg örömmel kiált: «itthon apa»… Most felé fordítja arczát a férfi;
ez a férj, a jó, a szelíd, a munkás férfi, odamegy nejéhez, megöleli,
megcsókolja. «Megjöttél? Itt vagy?» – szól a boldog nő s úgy meg van
nyugodva abban, hogy ők most olyan szegények, csakhogy ő itt van!
Lám! még sem álom.
«Itthon a táti.»
Az «elátkozott család» veszetthírű hőse.
Nem az a hajdani alak, az a magas, karcsu legény, kinek szabad
mozdulatai, könnyüded fejhordozása elárulják az igazi nagy urat,
szemvillanása megigéz, meghódít vagy föllázít, szájszögletein gúnyos,
hamis mosoly, öltözete ízléssel párosult pompa. Nem! Ez a barátfalvi
lévita, a kinek az arczát a külső vihar megbarnította, a belső vihar
megvénítette; nem is látszik most már magasnak, a mint fejét féloldalra
és előre hajtja, járásában nem az athléta ruganyossága, hanem az
anachoreta nyugodtsága van. Rátekintve alig gondolná az ember, hogy ez
az a bátor farkasvadász, ez az a tűzoltó Flórián, a ki égő gerendákkal
hajigálózik. (Hát még az a híres birkózó hajdanából!)
Öltözete fekete tóga. Nem reverenda; (mert hiszen nem fölszentelt pap.)
A reverenda selyemből van, a tóga csak teveszőrből. – Talán még ugyanaz
a tóga, a melyet Guthay Thadeus fölvétetett a fiával, miután a bársony
dolmányt levetteté vele? a melyben ott feküdt perczekig a Duna fenekén?
a melyben alvó mennyasszonya ablakában megjelent, hogy azt magával
elvigye? A régi öltönyöket sokáig elviselték a gazdáik. A divat csak
akkor változott, ha az egész ország változott, kivált a papi viselet
divatja.[10]
A lévita oda megy a feleségéhez s megcsókolja annak a tűztől piros
arczát, a kis fiú kezet csókol az apjának. (A fiú gyereket nem szokta az
apja csókolgatni, annak nem jó a kényeztetés.)
Guthay Lőrincz leveti a hosszú tógát (azt nem koptatják otthon) s egy
fehér gombos sárga flanell újjast ölt fel helyette. Ezt viselték hajdan
a családapák, a hogy a népdal énekli róluk: «ha egy abaposztó mentét
vettek, abban becsülettel megvénhedtek.»
Csak azután, hogy a tisztes tógát fölakasztotta az almáriomba a felesége
mennyasszonyi köntöse mellé, (együtt futottak el azok a világba: a
szőrtóga s a fehér selyem viganó azokkal az arany csipke fodrokkal) tért
vissza a táti. (Hát bizony «táti»-nak híttuk az apánkat még az én
gyerekkoromban is s nagyot bámultunk, mikor a jogász bátyánk hazatért a
kollégiumból, s «apám»-nak merte szólítani. Ez már újitás volt.)
Az asszonyka nem nyújthatta a kezét az urának; pedig tanult embernek
szokása volt a feleségnek kezet csókolni. El volt foglalva a gombócz
gömbölygetéssel. Ugyan a karjai is föl voltak tűrve egész könyökig, s
azokra is invitálva lett volna a csók; de az meg illetlenség lett volna.
– A Laczika forgatja a lúdat? – szólalt meg a lévita.
– Az ám. Hadd szolgálja meg a vacsorát. A Böskét kiküldtem a
vendégszobát befűteni.
– Helyes. Ma estére meghíttuk a bíró komát vacsorára; a vendégszobában
fogok teríteni.
A fölterítés természetesen a családapa kötelessége. Neki kell a
czintányérokat leszedni a polczról, a késeket megköszörülni jó élesre,
kenyeret szelni minden tányér mellé s az a kenyér kerék nagyságú, nem
minden ember birkózik meg vele; azután a csap alól megtölteni az órrost
illatos méhsörrel; az öntött gyertyát a regulázható tartóba tenni, (ez
már mathematica), a koppantót is mellé, a minek a kezelése, helyesen
kimért időközökben épen a családfő hivatala; tudatlan ember eloltja vele
a gyertyát; ha pedig bíró uramra bízzák, az a megnyálazott ujjával
csippenti el a gyertya taplóját s úgy teszi a hamvát a koppantóba. A
gyertyagyújtás sem valami könnyű dolog. Előbb ki kell csiholni aczéllal,
tűzkővel, azután az égő taplóra tenni a kénfonalat s annak a kék
lángjánál gyujtani meg a piros gyertyabelet.
Alig hogy készen volt mind ezzel a lévita, már hangzott odakünn a bíró
uram ismerős lépése; de az egyszersmind meg is volt duplázva; Guthay
Lőrincz fogta a gyertyát s kivilágított vele a pitvarba.
Biró uram elől jött be az ajtón, maga után bocsátva a másik jövevényt, a
hogy illett s a mint meglátta a tiszteletest, azt mondá:
– Szerencsés jó estvét kivánok tiszteletes uramnak; még egy vendéget
hoztam magammal, ha ki nem verne komámasszony bennünket.
Guthay Lőrincz és Kadarkuthy Viktor szemben álltak egymással.
Kadarkuthy sietett magát bemutatni az álnevén.
– Én Barra Áron vagyok, Székelyországból, üveghuta tulajdonos.
– Hozta Isten az urat.
(A régi magyaroknál nem volt szokás az üdvözlésnél a kézszorítás;
parolázni csak adás-vevésnél szoktak vagy fogadásból; férfiak egymással
össze nem csókolóztak.)
Biró uram sietett közbeszólni.
– Ez a vendég úr magyar zsidó.
– Tehát «schólem!» Azokat ott Erdélyben szombatosoknak hívják. Diák
koromban jártam köztük; egymást ezzel a mondattal üdvözlik: «min haólám
weád haólám.»
(Hej megszeppent erre a szóra Kadarkúthy. Ez a lévita tud zsidóul; ő
pedig egy zsidó szónak sem ura. Itt rögtön föl fog sülni a szerepével.)
– Csak azért mondtam, – szólt a biró, ravaszul hunyorgatva, – hogy
valamikép komámasszony holmi sonkával, kolbászszal ne találja
megtraktálni a vendégét.
– Ne tessék félni. Tökéletes «schólet»-et fog nálunk találni Barra úr.
(– Scholetet? Hát a’ mi a fránya lehet? – gondolá magában a bíró.)
A lévita megmagyarázta.
– Nálunk minden ételt lúdzsírral készítenek.
– De a libát nem a sakter metszette le, s így az még sem kóser.
(– Jaj de tudákos ember ez a biró, – mondá magában Barra Áron.)
Sietett valahogy kibújni ebből a kellemetlen szerepből.
– Óh kérem, én nem adok semmit a rituális teketóriákra. Nem adok sokat
az egész zsidó vallásra. Nekem csak alkalmatlanságomra van. Igen könnyen
ki hagynám magam téríttetni.
Azt hitte, hogy majd ez a pap nagy hirtelen kap az alkalmon, hogy nosza
most mingyárt elkaphat egy juhot a maga nyája számára.
Csalódott benne. A lévita vállat vont.
– Én nem vagyok hittérítő missionarius. A vallását mindenkinek
tisztelem, ki mit hisz, abban idvezül.
(De a bárónak egészen mindegy volt, hogy a paradicsomba jut-e, vagy az
Ábrahám kebelébe; ő nem hitt semmit, de izzadt attól a gondolattól, hogy
ha most ez a kálvinista theologus ki találja kérdezni a
Schulchán-Áruchból, rögtön kisül a komédia-játszása.)
– Beszéljünk inkább idejövetelem czéljáról.
– Igen is, helyes, mondá a bíró. – Tessék magukra maradni. Én megyek a
komámasszonyhoz, tudósítani, hogy vendéget hoztam.
Azzal átment a lakószobába.
A lévita levette a vendége válláról a puskát, vadásztarisznyát s
odaakasztá a falra a magáé mellé. Aztán a kozsokot is levetteté vele;
volt az alatt díszes flanell jankli, borsos szövetből, veres
szegélylyel, franczia nevén «bonzsur.» Divatviselet. – Aztán előhozta a
pipákat, a dohányos börböncét. Addig nem kezd diskurzushoz magyar ember,
a míg rá nem gyujtott.
A báró előadta, hogy mi czélja az idejövetelének, hogy ő homokbányát
keres, aztán meg vasmentes mészkövet, végül hamuzsírégetéshez alkalmas
erdőt. Ennyi volt az egész tudománya, a mit Parasztevics uramtól
beszerzett.
Emberére talált a tiszteletesben. Hogyne volna itten üveggyártáshoz való
telep? A legtökéletesebb kovarcz kinálkozik, még folypát is bőven
található; fa van elég és olcsó; tartott aztán vendégének egy olyan
szakszerű technikai értekezést az üveggyártásról, hogy annak szeme-szája
elmeredt bámulatában. Hisz ez az igazi üveghutás!
– De még egy beneficiuma is van ennek a vidéknek, a mi utilizálható az
üveggyártásnál, – folytatá a tiszteletes, – ez a mi hegyi patakunk. Ez
alkalmas arra, hogy egy nagy malomkereket elhajtson az üveghutánál.
A báró majd kivakkantotta, hogy mi a csodának kell az üveghutához
malomkerék?
– Ez a malomkerék pótolja a drága emberi munkát ingyen adott vízerővel a
fujtatókhoz és az üvegköszörülőkhöz, úgy, hogy finomabb üveget is lehet
majd produkálni, mint közönséges zöld palaczkokat.
A báró nyelvcsettentéssel fejezte ki a csodálkozását.
– Uraságod üveghutája ott a székelyföldön bizonyosan pusztán borvizes
üvegeket állit elő.
– Hogy kitalálta! Én csak azon csodálkozom, hogy tiszteletes uram annyi
nagy tudománynyal s azok mellett a virtusok mellett, a miket biró uram
az erdőn keresztül jöttünkben megismertetett velem, hogyan rekedhetett
itt ebben a kis nyomorult falucskában, hogy nem viszik el innen Hadházra
vagy Szoboszlóra, egy gazdag eklézsiába?
Hm. Fogas kérdés! Méltó, hogy az ember úgy tegyen, mintha a pipája nem
égne s követelné, hogy újra rágyujtsanak. Csak előrukkolt a felelettel.
– Nem vagyok fölszentelt pap.
– Hát miért nem szentelteti föl magát?
Még fogasabb kérdés.
– Hiányzik nálam a kánonszabta qualificatio, a vakonhivés a dogmákban.
Én skeptikus vagyok. A mit nem hiszek, azt nem prédikálom. Hogy csak
egyet mondjak: a pap azt hirdeti, hogy hat napokon munkálkodjatok, a
hetediket meg ünnepeljétek; ő maga pedig hat napon át nem dolgozik
semmit, s a hetediken véres verítékkel keresi a kenyerét.
A bárónak nagyon megtetszett ez a mondás!
– No látja, erre én is gondoltam már egynehányszor.
– Ez az én népem pedig ebben a kis völgyben nem teheti azt, hogy a
hetedik napot megünnepelje s akkor ne dolgozzék semmit: mert a szénégető
máglyáknak, a mészkemenczéknek vasárnap is égni kell; a hámoroknak, a
kohóknak a tüzét szombaton nem lehet kioltani, s ha egy üveghuta is jön
ide, az sem enged ünnepnapot ülni. A fuvarosoknak meg épen a vasárnap a
legerősebb munkaideje, mert Miskolczon hétfőn a hetivásár. Ez az én
völgyem olyan zug, a hol a pap mindennap prédikál, a munkás mindennap
dolgozik s a munka még jobban dicséri az Istent, mint az imádság. – Én
szeretek itten lenni.
(– Jobban tudom én, hogy miért szeretsz te itten lenni!)
A lévita olvasta a vendége arczából a kételkedést. Még jobban föl akarta
őt világosítani.
– Azt sem titkolhatom el, hogy a feleségem pápista. Az én puritán
előljáróim ezt is kánoni hibának számitanák be nálam; míg ez a kicsiny
község itten nem sokat gondol vele; hiszen még húsz év előtt az egész
helység római katholikus volt, a hogy a falu végén levő kereszt
tanusítja.
– A melyről hiányzik a fölfeszített Krisztus.
– Az ám. Azt ellopták a szentpéteriek.
– Ugyan? Ellopták a Krisztust? Az pedig már igazán «niet-und nagelfest»
volt.
A lévitának nem tetszett ez a frivol példaszó.
– Az ő náluk virtus.[11] Én a vallásos jelvényeket tisztelem, ha bár
felekezetem nem is fogadja be azokat.
– De hát a tiszteletes úr, mint theologus, nem tudta még a saját
feleségét sem a maga kálvinista hitére áttéríteni?
– Hogyan? uram! Hogy én az asszonyomat megfoszszam mindattól, a miben az
ő lelke megnyugvást talál? a Szűz Mária képétől, a kit szüntelen a
keblén visel? a térden elmondott imájától? az óvó keresztvetésétől? a
fogadott bőjtjétől, a mit beteg gyermeke fölgyógyulásáért vett magára; s
azoktól az apró, kedves szertartásoktól, a mikben a gyermekek öröme
találja a vallást, a hitet? Látja az úr ott a szögletben azt a zsámolyos
fenyőfácskát, körülaggatva aranyos papirból ragasztott lánczokkal? Ez a
karácsonyfa. Mennyi édes várakozást, mennyi ártatlan örömet hoz ez a
gyermekszívnek? S a gyermek öröme a szülőké is. De ha én egy nagy
alföldi városban megengedném azt, hogy a kálvinista paplakban egy
karácsonyfát, festett angyalokkal, égő viaszgyertyákkal fölállítsanak,
másnap engem kihordanának a határra. Itt eltűrik.
– Hát a tiszteletes úr nagyon szereti a feleségét?
A lévita csak a fejével intett rá.
(– Annál rosszabb rád nézve, – mondá magában a vendég.)
Hogy még jobban megfeleljen erre a kérdésre, még egy dolgot hozott elő a
lévita. Eleinte úgy tetszett, mintha más matériára akarná átvinni a
beszélgetést.
– Danavár biró uram bizonyosan elmondta uraságodnak, hogy én a tanításon
és prédikáláson kivül még azzal is foglalkozom, hogy az erdőinket
nyugtalanító farkasokra vadászok.
– Egészen kiváncsivá tett vele a biró. Magam is erősen passionátus
vadász vagyok, főkép ragadozó állatokra. Nekünk ott a székely földön
ebben nagy bőségünk van; nálunk még maczkó is kerül elég. S hogyan ejti
el a vadait, tiszteletes uram? Farkasveremben vagy vidrafogó vassal?
– Lőni szoktam őket. Van a régi irtványokban egy bozót, onnan szoktak
előjönni. Én odarakattam kövekből, fatörzsekből egy lesgunyhót. Onnan
szoktam az ordasokat lepuskázni.
– Nagyon szeretném, ha a tiszteletes úr elvinne egyszer magával egy
ilyen vadásztréfára.
– Az megtörténhetik; akár a legközelebbi kedden éjjel, a karácsonyi
ünnepek után. Az ilyen farkaslesre nagyon meg kell választani az időt.
Derült ég kell hozzá, fogytán levő holdvilággal. Tele holdnál a farkas
is meglátja a leshez közelítő vadászt s berkébe húzódik.
– Sok farkast elejtett már a tiszteletes úr?
– A mióta itt lakom, a negyvenötödiket.
– S a vadászzsákmányért szép pénzt kaphatott már?
– A füléért ád a vármegye tíz máriást, a bundájáért a szűcs másik tizet.
– S azt mind élire rakja a tiszteletes úr?
– Azt várom, a mig fölszaporodik ezerre. Azon vehetek valamit, a mi
Istennek is tetszeni fog, a híveimnek is; de legfőkép az asszonyomnak.
– Ugyan mi lehessen az?
– Egy kis orgona. Tudom, hogy a feleségemnek semmivel sem okozhatok
nagyobb örömet, mintha eljátszhatom előtte a «Stabat mater dolorosát»,
az ő kedvelt zsolozsmáját s Palestrina ájtatos symphoniáit.
Kadarkuthy Viktornak egyszerre fejébe tódult minden vére; egész arcza
veres lett a dühtől.
(Azt! Azt! A Stabat matert, a mivel a Malárdy kastélyban megvesztegetted
a pápista főúr büszke szivét! a mivel bevetted magad a leánya lelkébe! A
miért neked az apád, a puritán kálvinista prédikátor, még halálos
órájában sem bocsátott meg! A miért halálvonagló kezével kiadott
gyilkoló ellenségednek, hogy megmentse elátkozott ellenfelének fiát a te
életednek az árán, hogy ha a viz nem ölt meg, öljön meg a tűz! Ezt az
ájtatos nótát akarod te újból elorgonálni, a mivel lecsaltál egy szentet
az égből, te orgonás trubadur! s ezért kész vagy bevinni a templomodba
az orgonát!)[12]
Kadarkuthy közel volt hozzá, hogy fölugorjon a székéről, fölkapja a
kenyérszelő öreg kést az asztalról s házi gazdájának a szivébe verje!
… Az ajtó előtt gyerekbeszéd hangja hallatszott, halk kopogtatás
mellett.
– Szabad!