«nohavicza!»: két nádpálczával kezdte el verni a bőröket.
– Eredj föl a padlásra! parancsolá biró uram a drabantnak, ki azalatt
visszatért a kötéltánczossal. Hozd le a Matust fülénél fogva a
padlásról.
A drabant megsimogatta egyik tenyerével az egyik arczpofáját, a másikkal
a másikat, s azt felelte, hogy «harmadik pofám nincs!» és nem ment a
Matust lefülelni.
– No, hát akkor gyere velem te a magazinba! mondá biró uram, gallérjánál
fogva előre lódítva a rendnek őrét, te meg, komédiás, mulattasd addig a
méltóságos báró urat; lamatye czigánszke kolisa!
A báró úrral együttmaradt komédiás ugyan nem vetett czigánykereket a
méltóságos úr distrahálására, hanem a helyett oda lépett eléje s jól a
szeme közé nézett s azután jó lerchenfeldi dialektussal odaszólt neki
németül:
«Herr Baron von Kadarkuthy! haben Sie nicht einmal Frater Seraphinus
geheissen?»
Kadarkuthynak először hosszúra nyúlt az ábrázatja; a szája tátva maradt,
a szemei elmeredtek; fakó arczbőre közepén a harag vörös foltja gyulladt
ki. Hallatlan vakmerőség! Egy báró Kadarkuthy Viktort azzal az
interpelláczióval állítani szembe, hogy nem hívták-e őtet valamikor
Frater Seraphinusnak.
De nagyhamar ismerős mosolygóssá torzult vissza a haragos arcz, a mikor
a megszólító arczába jobban belenézett. Kezdett föltámadni az emlékezet.
Az! Az! Nemcsak Frater Seraphinus, de még annál is jobb. «Dóri, der
amerikanische Affe!» Az volt a szép idő! A bécsi «Paradiesban!»
– Ah! ah! Titanides Sámson! rikkantá el a báró, az én hajdani mæstróm? A
kinél én majomember voltam.
– S a kinek a Colombináját elszöktette a majomember.
– Hát aztán mi lett a Colombinából?
– Nem jött vissza; most már a maga kezére dolgozik.
– De hát hogy ismert rám Sámson mester?
– Hát a mint azt tetszett mondani: «én vagyok Kadarkuthy Viktor». A név
után.
– De hisz én soha sem mondtam meg kendnek a családi nevemet, mikor
együtt bolondoztunk.
– A báró nem mondta meg, de megmondták a kolostorban, a honnan
megszökött, mikor a Colombinám miatt ütöttem a nyomát bottal. Aztán nagy
fátumom volt nekem már akkor a Kadarkuthy Viktor névvel. Ez okozta
minden szerencsétlenségemet. Én egy nagy celebris szemfényvesztőnek a
társaságában jártam be a világot, a ki Cagliostro tanítványa volt,
Cairoi Ludolfus volt a neve. Egyszer egy hatalmas gazdag úr kastélyában
produkáltuk magunkat a Csallóközben, a ki a leánya eljegyzését
ünnepelte. A vőlegényét úgy hítták, hogy Kadarkuthy Viktor. Akkor
hallottam először ezt a nevet. Szép, karcsú legény volt. Én birkózásra
híttam föl a parasztokat s egyiket a másik után vertem földhöz. Ekkor a
fiatal vőlegény akaszkodott velem össze. Hát én nekem nagy volt a
respektusom az úri familia iránt; nem akartam, hogy a vőlegény
nyomorékká törjön a kezem között, csakúgy könnyedén bántam vele; a
furfangos suhancz pedig fölhasználta ezt a kiméletemet s egy betyáros
gáncsvetéssel úgy döntött a földre, hogy fejemet egy vasrúdba csapva,
elszédültem.
– Donner und Dória! kiáltá föl a báró. (Hát nem csak farkasvadász, hanem
akrobata is?)
– Nagy szerencsétlenség lett ez rám nézve. Mert a principálisom, a
Cairoi bűvész, menten elcsapott a megszégyenülésért. Én aztán kénytelen
voltam megint magam állítani össze komédiás truppot. Elindultam a
majomemberemet meg a Colombinámat keresni. Tudakozódtam a kolostorban a
fráter Seraphinus után. Ott tudtam meg, hogy azt báró Kadarkuthy
Viktornak hívják. Akkor hát az a másik, a ki velem megbirkózott a főúri
kastélyban, nem volt az igazi. Az igazi Párisban éli világát. Ez itt egy
pseudo báró. Ekkor irtam én a báró úrnak, hogy jőjjön haza. Nem
emlékszik rá?
– Hogyne emlékezném!
– S meg sem köszöni?
– Köszönöm a manót! Egy esztendeig ültem a kassai börtönben ezért a
szivességért.
– De most már legalább Kadarkuthy báró lett az úrból, de én pocsékká
vagyok téve; mert akárhol ütöm föl a komédia-bódémat, hogy itt van a
legyőzhetetlen Titanides Sámson, mind azt kiabálják föl rám, hogy:
«Földhöz csapott a csallóközi vőlegény!» A kiről most már jól tudom,
hogy az senki sem más, mint a barátfalvi lévita.
– Hát ezt honnan tudja a mester?
– Honnan tudom? Hiszen tudja annak a históriáját minden ember ezen a
vidéken. Tudják a viczispánok, a szolgabiró, az esperes, a parasztok, a
hajduk; de az egy sem mondja meg, mert mind valamennyien szinpathiáznak
vele. Szereti azt minden ember, férfi, asszony, gyerek. Csodákat
beszélnek felőle. Hogy mentett meg a nagy hegyi árvízből tíz gyereket
egy maga; hogy pusztítja a dúló farkasokat; hogy téríti meg a rossz
embereket igaz életmódra; hogy tanítja meg az embereket vad fákból
gyümölcsfákat csinálni, a kőből is olajat csavarni; s aztán milyen
prédikácziókat tud tartani, hogy azokért a harmadik faluból is eljárnak
Barátfalvára. Hanem azért, ha azt kérdi egy idegen ember, hogy hol van
Barátfalva, arra mindenki azt mondja, hogy «tudja a fránya!»
– Ah! E szerint engem szándékosan bolonddá tartott eddig minden ember?
– Hát persze, hogy persze. Utoljára ide küldték a biróhoz, a
szűcsmesterhez, a ki a farkasbőröket rendesen megveszi a lévitától. De
hát fogadjunk, hogy majd mikor rákerül a sor arra a kérdésre, hogy hol
lakik hát az a derék vadász, a ki ezeket a toportyánférgeket rendre
lövöldözi, biró uram holdvilágbanéző pofát fog csinálni s azt feleli:
«ojojoj! az túl lakik a Verhovinán, még Lengyelországon is túl, az ott
lakik Muszkaországban.»
– Most mit csináljak én ezekkel az emberekkel?
– Ezekkel semmit. Hanem énvelem csinálhat valamit a báró.
– Kenddel, hej?
– Vélem hát. Nekem kell arra az átkozott ficzkóra rátalálnom, a ki
engemet világcsúfjává tett. Én fogom annak a búvóhelyét kiszaglászni,
mint a trüfli-kutya a szarvasgombáét, hogy, ha kikapartam,
előczibálhassam: «no, hát most mutasd meg, hogy milyen akrobata vagy?»
– Itt, itt! a miskolczi nagy piacz közepén kell neki megbirkózni velem a
népség szeme láttára, a barátfalvi lévitának! Dejsz ezt el nem engedem a
bőrének.
A komédiás teletorokkal röhögött ennek a kapitális ötletének. A
barátfalvi lévita fog birkózni a piaczon a Sámsonnal! Oda is fog vágatni
a padlóhoz. Majd egészen máskép fog bánni a Sámson a diákkal, mint a
hogy bánt a czifra vőlegénynyel!
Hanem Kadarkuthy azt mormogta a fogai közül:
– Az ám! Ha én hagyok neked belőle valamit.
– No, már hagysz, – dörmögé vissza a Sámson.
S aztán mind a kettő magának tartotta, a mit gondolt.
A discursust németül folytatták.
Ha a szücs-biró hallgatózni találna is az ajtón keresztül, nem értene
meg belőle semmit.
De hátha tud németül? No, nem a biró, az nem tud, csak tótul; de a
szűcsmester tudhat németül is, a hogy magyarul megtanult az első
«teremtettére.»
Nyitotta már az ajtót.
Querczina uram jött elől, mögötte a drabant.
A fegyveres vitéz alig látszott ki a prémes menték, kosokok halmazából,
a mi a két vállára volt rakva. Az egész magazint magával hozta.
A biró ellenben nyalábbal czipelte a kész kecskebőr nadrágokat és prémes
süvegeket.
A sok drága portékát mind lerakták a hosszú asztalra egymás sorjába.
Lehetett belőlük válogatni; volt ott báránybőr bekecs is, rókamálos is.
A bárónak csak a farkasbőr bekecsek tetszettek. Fölpróbált
kettőt-hármat, melyik lesz kommótusabb?
– No ez lesz igazán modális! – mondá a biró, egyet kihúzva a többi
közül. Ilyen kosokja, tudom, a császárnak sincs. Egészen fekete
farkasbőr.
– Fekete farkas? No, ez igazán ritkaság. Ennél maradjunk. Mi az ára? –
mondá a báró.
– Csak úgy, mint a többi. Negyven vonás forint.
– Ah, az drága! – ellenkezék a báró. Hiszen kelmed tíz máriásért veszi a
farkasirhát a barátfalvi lévitától.
– Kicsoda? Micsoda? Cso ti robis! Itt sülyedjek el a földbe, ha valaha
hírét is hallottam a barátfalvi lévitának!
– Nono! Májszter! Nekem a tekintetes perceptor úr mondta, a ki a
farkasfülekért tíz máriást szokott fizetni a vadásznak.
– Úgy? hát az a vadász a lévita? No, azt nem tudtam, én csak úgy
ismerem, hogy vlkójáger.
– No, ha ismeri, akkor hát csak tudja, hogy hol lakik.
– Ojojó! Hogyne tudnám? Az a Barátfalva itt van mingyárt a szomszédban,
a Verhovinán túl, Dunajecz mellett, a hideg völgyben, ott teremnek a
legszebb farkasok.
A két kuncsaft összenézett.
– Hab isz nid xagt? – motyogá a Sámson németül.
A báró aztán lealkudta a kosok árát negyven kurta forintra. A süveget,
meg a lábhüvelyt aztán ráadásul kapta, nagylelkűségből. Azokba mingyárt
bele is pánczélozta magát.
– Hát te másik, neked mi kell? – förmedt rá a biró a komédiásra.
– Concessa kell piaczi productióra.
– Aztán mit tudsz?
– Sámson vagyok.
– Ha Sámson vagy, hadd látom, hogy emeled föl a fogaddal ezt az asztalt?
Az pedig meg volt rakva prémes bekecsekkel.
Válasz helyett a Sámson azt tette, hogy a kis púpos drabantot fölkapta a
karjánál fogva s még azt is odadobta az asztalra, úgy emelte föl azt a
fogaival.
– Hujúj! Megkapod a concessát. Fizetsz előbb egy máriást! Ez taksa
neked. Nem neked! Tüled! Nekemnek. Rozumis?
ITT VAN HÁT BARÁTFALVA.
Matus meglátta a padláslyukon át, hogy a báró eltávozott. Azt is látta,
hogy az most átöltözött; a gunyáját is itt hagyta. Azonnal lejött a
padlásról. A nádpálczát is hozta.
A májszter, meg a drabant a fölhalmozott szőrmeárúkat czepelték vissza a
magazinba.
A báró által levetett öltönyök ott hevertek a padon; majd visszajön
értük egyszer, (ha visszajöhet).
A Matus neki állt s a báró selyem puliderjére olyan huszonötöt vert a
nádpálczával, hogy ha az maga is benne lett volna, bizony megemlegette
volna.
Az ordália befejezése előtt a majszter is előkerült a magazinból. Ő meg
dühös volt a Matusra azért, hogy nem jött le a parancsára a padlásról,
magának kellett czepekedni s irányadó véleményének akként adott
kifejezést, hogy ő meg az öklével ütögetett a Matusnak a fejére; de a mi
a vitézt nem akadályozta abban, hogy tovább folytassa a leszámolást a
puliderrel: «huszonhárom, huszonnégy, huszonöt!»
– Hát te sibenyecz! mért nem jöttél, mikor hittalak?
– Nem hallottam a porolástól.
– De már most «ezt» meghallottad?
– De legalább kitöltöttem a boszúmat!
S ezzel a világ rendje helyre lett állítva. Legalább egy időre.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A két szövetséges társ pedig ballagott odább a Szinyva partján.
A báró, (most már egészen autochton bükkbeli magyar dzsentrinek
öltözve), meg a komédiás.
– Kérem, kérem, – mondá a báró, tenyerét hátrafelé tartva, hogy a
kompanyonját tiszteletteljes távolságtartásra figyelmeztesse. Az utczán
külömben is csak egy szál padló képezte a gyalogjárót.
– De hiszen, kérem, én valamit akarok közölni a báró úrral, s azt nem
kiabálhatom fönhangon, hogy az egész utcza meghallja.
(Az egész utcza állt egy osgyányi fazekasból, a ki a gyékényes
szekeréről kiabálta, hogy «vegyenek bögrét, köcsögöt!»)
– No hát, nem bánom, jöhet kend mellettem, de akkor tartsa a kezében a
süvegét.
Ez úgy is illet! A ki komédiás, hordja a markában a sipkáját, mikor egy
rangbeli urasággal beszél.
– Még azt hihetnék, hogy egymáshoz tartozunk!
– Pedig az már régen volt.
A komédiás tehát előadta a maga egész fölfedezésitervét.
A vármegyének mappája nincs. Ha volna, sem érne semmit. Ellenben van a
Bükk kellős közepén egy messze kimagasló bérczorom, a mi még Gömörbe is
ellátszik. Azt úgy hivják, hogy «Örvénykő, Pogányoltár!»
A ki annak a sziklacsúcsnak a tetejére fölmászik, az mint egy
földabroszt, úgy látja maga alatt elterülni az egész Borsod vármegyét,
valamennyi hegyeivel, völgyeivel, folyóival és helységeivel együtt.
Akkor azután egészen könnyű föladat lesz, kikeresni a helységek közül
azt, a melyiknek a neve Barátfalva.
Miről lehet azt kitalálni? Arról, hogy annak a helységnek nincsen
tornya. A legkisebb faluban is, a hol maga harangoz a pap, van egy
torony, a hol harangozhat; de a mely helységnek csak lévitája vagyon,
annak se harangja, se tornya nem vagyon, (a hogy palócz nyelven
mondják).
Erről fognak ráismerni. Még más egyébről is. A szénégető, mészégető
kemenczékről. A terv beválik.
Most csak egy jó kalauzról kell gondoskodni, a ki Miskolczról a rengeteg
Bükkön keresztül, a Hámor, Diósgyőr, a Paulinus kolostor megkerülésével
elvezesse a turistákat az Oltárkő hegytetejéig.
– Nehéz lesz a dolog, – véleményezé a báró. Holnap karácsony vasárnapja.
Ilyen nagy ünnepen ez a bigott nép nem vállalkozik kalauzságra.
Fittyet hányt erre a scrupulusra a komédiás.
– Karácsony ám, a kinek karácsony! De nekünk görögöknek holnap csak
Eustrát napja van; a mi karácsonyunk tizenkét nappal hátrább esik. Az én
házi gazdám pedig szintén görög; elvezet az bennünket az Oltárkőre, ha
jól megfizetjük; az én gazdám, a Parasztevics.
– S ismeri az jól a vidéket? a Bükk erdőséget?
– Hát ki ismerje, ha nem a Parasztevics? Az én patriotám! A
macedó-görög! Hisz az a gubicsszedő. Az a hivatala.
Tudta is a báró, hogy mi az a gubics?
Megmagyarázta aztán neki Sámson, hogy ez az, a mi nélkül a cserző vargák
nem élhetnek.
Parasztevics uram a saját házában lakott, egyike volt azoknak a
görögöknek, a kiknek az ivadékai a jelen század közepén a félmilliósok
osztályát képviselték Miskolczon, (tisztességes spekuláczióval).
Ez még most csak a gubicson kezdte.
A mint a vendége, a Sámson bemutatta neki a bárót, a görög igen szivesen
fogadta. A két honfitárs egymás között új görög nyelven beszélt, a mit a
báró nem értett. Az első szavaknál a görög meginvitálta az asztalához
ebédre a bárót s föltette eléje a drága jó hajvárit (caviar), a mire
következett a hatalmasan fölvereshagymázott olajos bab; de a mint a
Sámson még tovább beszélt, már akkor csiramálé és zucsok is került az
asztalra, (az előbbi csirás búzából, az utóbbi mustba mártott dióból
készült), sőt végtére annyira ment a vendégszeretet, hogy
bőjtmegszegéssel még disznósajtot is tett föl a báró elé, a mivel az
aztán tökéletesen jóllakott. Italul szolgált a márcz. (Ez meg aligha nem
mézből támad.)
Ez alatt a két görög nyélbe sütötte a tervet.
Két körmöczi arany a díja a vezetői szolgálatnak.
A terv pedig ebből áll.
A görög elvezeti az erdőkön keresztül a két kutatót az Oltárkőig; onnan
aztán majd rátalálnak a keresett helységre puszta szemmel.
– De hát olyan nagyon ismerős-e Parasztevics uram a Bükk erdőséggel? –
kérdezé a báró.
– Hogy a Parasztevics ismerős e a Bükk erdővel? – felelt bántódottan a
görög. Hisz Parasztevics kedvéért még nótát is csináltak a palóczok.
Azt el is danolta hatalmas fűrészhangon.
(Ugyan kár volna, ha ezt a szép nótát népdal-gyűjteményeink meg nem
örökítenék.)
«Barczikára nem mehetsz,
Ott gubicsot nem szehetsz:
Három a polyka.
Ott lakik az Óváry,
Töltött puskával vári:
Három a polyka.»[6]
– Csak azért akartam megtudni, – mondá a báró, – mert akkor, ha olyan
jól ismeri Parasztevics uram az erdők minden zege-zugát, talán egyenesen
rá is tudna az úr vezetni bennünket Barátfalvára.
– Barátfalvára!? – kiálta fel sértődötten a görög, – hát tanult a báró
úr physicát?
Nem is várta be, hogy a báró ráhagyja, hogy tanult.
– No, ha tanulta, akkor tudhatja, hogy a gubics csak tölgyfán terem; a
ki pedig szénégető, az bükkfából égeti a szenet; hogy keresne a
Parasztevics bükkerdőben gubicsot?
A báró most már igazán méregbe jött.
– De már, hallja kend Parasztevics uram; a mi sok, az sok! Engem minden
ember orromnál fogva hurczol, hatan hatféle tudományból bizonyítják,
hogy ők nem tudnak a barátfalvi lévita felől semmit, corpus jurisból,
geographiából, logikából, pedig mind a hatan tudják, hogy hol van? S
most még kend előáll nekem a physicából bizonyítani, hogy nem tudhatja?
Ördög szánkázta lelke! Hogy a kutya tutulja meg kendet!
– No csak ne szánkáztassa a méltóságos úr az ördögöt az én lelkemen; a
kutyával se tutúltasson meg engem, a mi igen nagy káromkodás, mivelhogy
a kutya akkor tutúl, mikor valakinek a halálát érzi. No, hát én vagyok
az a hetedik, a ki igazán nem tudja, hogy hol lakik az a barátfalvi
lévita, de a ki a báró urat rá fogja egyenesen vezetni. Erre már nemesi
parolámat adom.
(Ezzel a szóval kellett értésére adnia a bárónak, hogy a házi gazdával
ne beszéljen per «kend», mert az nemes ember. A macedó-görögök mind
nemes emberek voltak, Igaz, derék, hazafias érzelmű, magyarul beszélő
nemes emberek.)
– Hanem már most én adok egy jó tanácsot a bárónak, a mit jó lesz
bevenni. A komám, a Titanides Sámson már elmondta nekem, hogy miféle
közös szándékuk van méltóságtoknak azzal a barátfalvi lévitával. A mivel
az a báró urat megsértette, azt bizony az én hajdani hazámban sem
bocsátaná meg senki. Az én dicső őseim a trójai háborút sokkalta kisebb
okból indíták meg. Tehát, ha boszút akar érte állani, azt helyeslem;
hanem a planumot nem komendálom. Ha most méltóságtok ketten beállítanak
Barátfalvára, azzal a szándékkal, hogy a lévitát kihúzzák a parokhiából,
az a sok goromba mészégető, szénégető csákányt, fejszét ragad, s úgy
agyonveri mind a kettőjüket, hogy a kakas sem kukorít utánuk többet.
– Ebben van valami, – dörmögé Kadarkuthy.
– Hát az én plánumom a következő. Ne menjenek maguk mind a ketten
Barátfalvára együtt. A lévita már ismeri Sámson komát. Hanem menjen csak
a báró egyedül, a Sámson pedig maradjon hátra valamelyik nagyobb
faluban, a hol csárda van; teszem Kazinczon vagy Szent-Péteren s ott
várja be a dolog végét.
– Helyes.
– De aztán a báró se rontson be a lévitához azzal a szóval, hogy «én
vagyok a báró Kadarkuthy, hozom a menydörgős ménkűt». Hanem mondjon
valami mást!
– Az az, hogy hazudjam. Derék provinczia ez, a hol az embert mindenki
arra tanítja, hogy mit hazudjon.
– No hát persze! Hazudni csak «kő.» Ha az emberek nem hazudnának
egymásnak, olyan marakodás volna a világon, hogy soha se lenne vége. Hát
teszem föl, mondja a báró azt, hogy onnan Erdélyből jött, válaszszon a
székely Bara, Barta, Barna nevek közül egyet, aztán adja ki magát
üveghutásnak. Mondja azt, hogy üveghutának való helyet keres a Bükkben,
a kamarától árendában, vagy ha uraságé, zálogban, harminczkét
esztendőre.
– Attól tartok, hogy az a lévita tudja, hogy miből készül az üveg.
– Hát hisz azt a báró is megtudhatja. Nem tanult technologiát?
– Nem is akarom megtanulni!
– Jól van! Hát ne beszéljen egyébről, mint erről a három dologról.
Először is olyan homokbányát keresni, a mi az üveghez való kovarczot
előteremti; másodszor olyan erdőt, a hol a hamúzsír-égetés nagyon
kevésbe kerül; harmadszor olyan mészkőbányát, a mely nincs vassal
keverve. Ennyit csak meg tud a fejében tartani a báró úr?
– No, ennyit igen.
– No, a többi aztán akkor jön magától. A báró fölkéri a lévitát, mint a
vidéket ismerő jártas kalauzt, hogy keressenek homokot és mészkövet, a
mi ott bizonynyal van elég.
– De én nem tudom megkülömböztetni a homokot a mésztől.
– Hát hiszen nem is kerül arra a sor. A kosta mindig készen áll az
idegen utas kalauzolására; annak olyan passzió a kutyagolás, mint a
gavallérnak a kalamajka. Ez alkalommal pedig az is kecsegtető lesz rá
nézve, hogy ha egy üveghuta támad a környékén, abban az ő hiveinek majd
nagy keresete nyilik. Ekkor aztán ő is vállára kapja a puskáját, – mert
puska nélkül nem sétál az ember a Bükkben, – s szép csendesen elindulnak
követ keresni a hegyek közé. Mikor aztán jó mélyen benjárnak a sűrű
erdőben, majd csak találnak valahol egy tisztásra, a mi eltart
ötven-hatvan lépésnyire. Itt azután megállítja a kisérőjét a báró, s azt
mondja neki: «hallod-e te Gutay Lőrincz, nem vagyok én Barna Áron,
üveghutás, hanem vagyok báró Kadarkuthy Viktor, a kinek a nevét te
kuszpitoltad, a ki helyett megházasodtál, s a kit te miattad tömlöczbe
csuktak. Tudod-e, hogy mi az a vendetta?»
A báró a vállára ütött a görögnek.
– Ezt jól találta el, nemes uram.
– No, mert az én hajdani hazámban is így szokták a vitájukat eligazítani
az igazi klephtek. No, hát akkor azt fogja mondani a báró az
ellenfelének: «már most hát mérj ki hatvan lépést ebből a tisztásból
magadnak, ott állj meg és vedd a fegyvert kezedbe s aztán majd addig
lőjjünk egymásra, a mig kettőnk közül egyikünk a mohos fűbe nem harap.»
– A lelkemből beszél, nemes uram!
– Még egy okos dolgot mondok, ezt is a klephtektől tanultam. Mikor az
ember puskás ellenséggel áll szemben, arra vigyázzon, hogy a puska
elsülésekor két lángot lát-e, vagy csak egyet? Ha kettőt lát, akkor meg
se mozduljon, mert a lövés félre megy; de ha csak egyet lát, akkor
ugorjon félre, mert a lövés egyenesen a fejének van czélozva.
– Jól van, úgy teszek.
– Akkor aztán csak két dolog történhetik meg. Vagy a lévita lövi agyon a
bárót, vagy a báró a lévitát. Az első esetben, ha a komám két napig
hiába fog várni a báróra a falusi csárdában, egyenesen feljön Miskolczra
s följelenti a szolgabirónak, hogy Kadarkuthy bárót meggyilkolták. Arra
kijönnek a perzekutorok, a lévitát megfogdossák, lánczraverik, úgy
kisérik be; törvényt látnak fölötte; itt a statárium, három nap mulva
lógni fog. Ne búsuljon a báró! Meg lesz a statisfactiója! A gyilkosa
lógni fog!
– Köszönöm alássan.
– Ha pedig a báró hagyja leterítve az ellenfelét, szépen odább ballag.
Azt majd eltakarítják a farkasok. Úgy is előbb-utóbb ez a vége a
farkasvadásznak.
– De hát én akkor hogy birkózom meg a lévitával? – okvetetlenkedék a
Sámson fölugrálva.
– Te szamár vagy, az is maradsz! – ülteté le a gubicsos. Hanem még egy
elvégezni való van, báró uram.
– Ugyan mi kell még?
– Hát ez a frizura. Ezzel a csopfba csavarított hajjal nem lehet ám
székelyt játszani, mert a lúfő nem így hordja a sörényét.
Nosza tehát meg kellett látogatni még Tozsót is, a borbélyt; az is görög
volt.
Az ollók és borotvák mestere nagy gyönyörűségét találta a báró
hajzatának átalakításában; de még több öröme telt az ostoba tudatlan
külföldi frizőrök fuser munkájának leszólásában.
– Hogy tönkre tették ezt a gyönyörű szép hajat! Azzal a sütögetéssel!
Egészen megveresítették. A haj vége csupa molyos. Minden szál kétfelé
van hasadva. No majd rendbe hozza ezt a Tozsó. Csak a Tozsóhoz tessék
egy hétig eljárni. Fogadom, hogy nem lesz ilyen szép haj Európában. No
most még egy kis pergamenolajat dörzsöljünk közé. Milyen gesztenyeszínű
haj lesz ebből.
A báró az eléje tartott tükörből meggyőződhetett felőle, hogy az
ábrázatja csakugyan sokat nyert a magyarosan vállra omló hajazat által.
A Tozsó kapott érte egy máriást.
– Holnap megint legyen szerencsém.
A borbély-műhelyből aztán visszamentek a nemes úr házához a haditervet
megállapítani. A Sámsont a piaczra küldték.
– Még ma kezdjük meg az útat, – mondá a görög – mert az Örvénykő jó
messze van. Ma eljuthatunk a Hámorig.
– Hát ott mit hazudjunk? – kérdé Kadarkuthy.
– Azt mondjuk, hogy nyers vasat akarunk venni.
A Sámson visszakerült a piaczról; összevásárolt czipót, szalonnát,
foghagymát; megtöltötte a kulacsot slivoviczával, a mi mind szükséges a
kiránduláshoz. A tarisznyát ő czipelte.
Puska is kell az ilyen erdei sétához. A bárónak ott volt a magáé; a
görögnek volt egy duplája, meg egy simplája. A simplát a Sámsonnak
akarta adni.
– Nem kell nekem puska; ha engem a farkas megtámad, agyondobom kővel;
úgy tudok én hajítani, hogy az többet ér a puskánál. S ha többen jönnek
rám, egynek megkapom a két hátulsó lábát s azzal verem agyon a többit.
– No no komám! Nem jó az a henczegés. Az én patriotám, Miló, csak
nagyobb Hercules volt kendnél, még is összetépték a farkasok. Az a
toportyán csunya féreg.
Estére csakugyan bevergődtek a Hámorba. Ott szállást kaptak s azután
kora hajnalban neki vágtak az erdei útnak.
Télen az erdei séta nagyon egyhangú, nem hangzik benne egyéb madárszó,
mint a varjúkárogás. Növelte az unalmasságot az, hogy a mint följebb
vitt az út, sűrű ködbe jutottak: a mi annál búszosabb lett, minél
magasabbra kerültek; az ember alig látta tőle az előtte bandukoló
alakot.
Egyszer-egyszer harangszó hangzott föl valahonnan a völgyből, (karácsony
napja volt) a görög ismerte már a harangok hangját: «az ott Mályinka» –
«ez itt Barinka» – «most meg Tardonán harangoznak. – Mindenütt dicsérik
a Jézust!»
Ők pedig mennek embert vadászni.
Az út egyre meredekebben vitt fölfelé. A sűrű ködben meg-megzörrent
valami. «Csak egy őz volt!» biztatá a görög a bárót, a ki már a
puskájához kapott.
– Nem farkas?
– No csak nyúl ne fusson keresztül az uton; mert az szerencsétlenséget
jelent.