mást meg mást izibe! No hát most jó tanitványra találtok bennem!»
A LAVATER.
No ugyan jó helyre küldte a viczispánné asszonyság Kadarkuthy bárót a
miskolczi kálvinista espereshez.
Volt annak a tudós férfiúnak igen szép rendes prædicatumos neve, a min
titulálták, ha levelet irtak hozzá; de szóközben csak úgy hitta azt
mindenki, hogy a «Lavater.»
Azokban az években uralkodott egész európaszerte a «lavaterismus.»
Lavater (zürichi református prédikátor) volt a megalkotója annak a
rendszeres tudománynak, mely szerint az arczvonásokból, a szemöldökből,
szemekből, az orr, a száj alkotásából, az arczredőkből biztosan meg
lehet ítélni minden ember jellemét, ezekből ki lehet találni a
legtitkosabb indulatait; azok az arczvonások rávallanak a gyilkosra, a
gonosztevőre, a kéjenczre, a boszúállóra.
Hiszen még alig mult ennek száz esztendeje, hogy a Lavater «Phragmente
über Physiognomie» czimű munkája az egész mívelt társadalomban valóságos
fanaticus fölgerjedést idézett elő. Azokról beszélt minden ember. Egy új
világ lett általuk föltárva a társaság előtt. Láthatóvá lett maga az
emberi lélek.[4]
Ha az avasi nagytiszteletű valamely társaságba betoppant, egyszerre
üdvös megszeppenés szállta meg a kebleket. Minden ember iparkodott az
arczvonásainak olyan kifejezést adni, a mely a titkos erényeket tüntesse
elő, jól tudva, hogy ez a lavateri férfiú kiolvassa az embernek a két
szemöldöke hajlásából, az orrczimpáinak a fintorodásából a legféltettebb
rossz szándékait s azokat följegyzi magának.
Az ilyen jegyzetekkel teli vannak otthon a fiókjai. Azokat ő systematice
osztályozza, mint Linné a növényeket s rémséges sok árkus papirost
teleírt már velük. Jaj lesz Borsodnak, Abaujnak, de még Hevesnek is, ha
azokat egyszer kinyomtatja.
Ha pedig valaki látogatóba ment hozzá, az meg épen kész préda volt a
számára.
Azt a nagytiszteletű úr az utczai szobájában fogadta, bő beszéddel
ellátta; úgy ültette magával szembe, hogy profilban legyen fordulva az
ablak irányában.
Az ablak előtti emelvényen ugyanis a nagytiszteletű úr kisasszonya ült
és rámánál himezett, a ki aztán az alatt, a mig a látogató hallgatott
vagy beszélt, vagy épen nevetett: azon módon kinyirta a kis ollójával
egy darab fekete papiroslapból a konterfáját, úgy, hogy ráismert arra
minden ember. Ezt a művészi ágat úgy hitták akkor, hogy «silhouette.» Ez
is általános divat volt akkoriban. Silhouette nélkül egy úri ház sem
szűkölködött. Ott láttuk az ágy fölött fekete rámában nagy apánkat a
vuklis hajával, a máslis czofjával és nagy anyánkat, magasra tupirozott
hajával, táritoppos főkötőjével, bodros krézlijével és kettős tokájával;
még a szempillák is hiven megtartattak a fekete árnyékrajzokon, a miket
müvészolló hozott létre.
Ebbe a veszedelembe ugratta bele a jó viczispánné az ártatlan mitsem
sejtő bárót.
Hiszen a mint belépett és bemutatta magát a nagytiszteletű úrnál, a mint
az egyszer az arczába bepillantott, már el volt árulva minden, a mi
jellemét képezé.
Ez az egymást keresztező két redő a homlokon, ez a csalárdság; ezek a
legyezőként összefutó vonalak a szemszögletekben a kéjenczséget
hirdetik; ez a beharapott felső ajk az alattomosság symboluma; a
kiduzzadt alsó ajk pedig a kegyetlenségé. A jobb szájszeglet
félrehúzódása, a félhold alakú redővel a ravaszságot árulja el. A
szemöldökben kérlelhetetlen harag lakik.
A báró elmondta az esperesnek idejövetele okát, czélját, úgy, a hogy azt
az alispánné tanácsolta neki. Azt hitte, hogy már nagyon jól megtanult
hazudni.
Hazudni! Lavater előtt! Nevetséges dolog.
Az esperes engedte neki kibeszélni magát.
Pedig milyen mézédes tudott lenni! Hogy forgatta szemeit az ég felé,
hogy nyomkodta a tenyerét a mellére, hogy vékonyította hangját a szelid
sápogásig. (Hiszen ezt mind tanulta ő a komédiások közt hajdan.)
Mikor aztán a kérdés föl volt téve, hogy no hát hol található a
balsorsából megváltandó barátfalvi lévita ebben a nagy erdőben: a
nagytiszteletű úr összefonta a két karját a mellén s így szólt:
– A báró úr tudja, úgy-e bár, hogy mi az a logica?
A bárónak már a nyelve hegyén volt, hogy «tudja a kakuk!» de csak
visszaszívta.
– Miért vannak léviták? és miért vannak eklézsiák, a melyek lévitákat
tartanak? «Az ok megelőzi az okozatot.» Ez egy logicai maxima. Úgy-e
bár, hogy az?
– Az.
– Tehát az ok az eklézsia. Összeverődik imitt-amott egy csomó nostras;
szegény emberek: rusticusok, szénégetők, a kik között egy potior sem
találtatik, sem pedig Melchizédech, a ki őket szárnyaik alá fogadja.
Ellenben az áhítat megszállja lelkeiket, valaminthogy megszállja a lélek
nélkül szűkölködő pacsirtákat, fülemüléket az az instinctus, hogy
énekeljenek.
– Kérem a macskákat is odaszámítani.
– Tehát énekelni óhajtanának, de nincs, a ki őket arra megtanítsa.
Ellenben gyermekeik is vannak, a kikre szintén ráférne az ábéce –
– Meg a skutika.
– De nincsen, a ki ebben tudósokká tegye. Az Úr napját is megtudják vagy
a helybenlakó más vallásuak, vagy a szomszéd falvak harangszavából; de
nincs, a ki e szent napon előttük a szentírást magyarázhatná. Vannak
szülötteik, azokat nincs, a ki megkeresztelje; vannak szerető párjaik,
azokat nincs, a ki összeadja; a halottjaikat nincs, a ki elbúcsúztassa.
Most jön a hysteron-proteron.
A báró szétnézett: mi lehet az? úgy hangzik, mint a szitakötő.
– Ugyanekkor támad egy peregrinus: egy afféle iskolából eliminált
studiosus, a kit consilium abeundival az alma mater kapuin kivül
rekesztettek, a kinek «hátán háza, kebelében kenyere», nincs testének,
lelkének hová lenni: az odavetődik az általam körülírt nostrasok közé;
azok kapva-kapnak rajta, ott marasztják; adnak neki lakást, konvencziót,
mensa ambulatoriát; ez azután elvégez mindent, a mit pap, kántor és
rektor szokott teljesíteni; beharangoz, beénekel, prédikál: gyerekeket
tanít, keresztel, kopulál, búcsúztat, a mihez mind ért, mert az ilyen
peregrinusok rendesen quadriennis theologusokból szoktak válni, a kik
valamelyes kánoni hiba miatt pappá föl nem szentelődhettek. Tetszik
érteni?
– Tökéletesen értem.
– Már mostan a logica regulái szerint mi a conclusio? Az ilyen lévitás
eklézsiának igen nagy oka van a maga existentiáját sub rosa folytatni;
de még nagyobb oka van magának a lévitának arra, hogy az esperes házának
a falára föl ne firkálja a nevét; mert a mint a tractualis
consistoriumnak tudomására jut, hogy valahol a kebelében egy ilyen
lévitás eklézsia latitál, az azt rögtön transformálja filiává, a lévitát
a törvénytelenül bitorolt functióktól eltiltja, s azontúl a községnek
kötelessége lesz a hozzá legközelebb eső anyaeklézsiának fizetni a
papbért, oda járni föl ájtatoskodásra, onnan hozatni el a papot a
szertartásokra, oda járatni a gyermekeit iskolába. A mi aztán nagy
angária! Hát ezekből már most mi a logikai concatenatio? Az, hogy ha
posito, empyrice existál és subsistál valahol egy barátfalvi lévita,
annak a létezéséről hamarább lehet tudomása a Klimius Miklós holdban
lakozó embereinek, vagy a Gulliver liliputi lakosainak, mint a borsodi
református tractus esperesének.
– E szerint az úr sem akar róla tudni semmit, hogy hol kapható meg az a
gézengúz barátfalvi lévita! – kiálta föl Kadarkuthy, mérgesen ugorva föl
a helyéről. Hisz itt, úgy látom, hogy minden ember összeesküdött ennek a
gonosztevőnek a rejtegetésére.
– Kérem, kérem, csak tessék még ülve maradni – szólt az esperes, a bárót
vállára tett kezével a székre visszahanyatlani kényszerítve. (Valami
elektricitásnak kellett az ujjaiban lenni, az is nagy divat volt a
mesmerismus korszakában.) Tehát az elsőt concedálom, hogy nem tudom, hol
van az a barátfalvi lévita? de a másodikat negálom, mintha nem akarnám
tudni. Sőt most, a báró úr denunciatiója után egyenesen kötelességemmé
van téve, hogy ezen clandestinus abusus kideríttessék. Azért én
utbaigazítást adok a báró úrnak, hogy mely úton nyomozza ki egész
biztossággal ennek a charádának a titkát.
– No már azt meghallgatom.
– A báró úrnak egyenesen a miskolczi biróhoz kellett volna menni, a
kinek minden bizonynyal tudósnak kell lenni valamennyi a Bükkben létező
falvak neveiről; mert hiszen az ő fürmendere szedi be a hetivásárra
feljövő jobbágyoktól a helypénzt, azoknak czédulákat oszt s a czédulára
fölírja a falúnak a nevét. Querczina András uram minden bizonynyal
fölvilágosítást fog adni a báró úrnak.
– Querczina András! Querczina András – ismételgette a furcsa nevet a
báró.
– Ha el tetszenék felejteni a nevet, könnyen rátalálhat a kalodáról, a
mi a háza elé ki van téve; ott van a Pecze-partján.
– Köszönöm. Megyek Querczina András uramhoz.
– Még egy tanácsot tessék tőlem bevenni. Ha Querczina András uram elé
fog járulni a báró úr, a világ sűrű kincseért elő ne hordja neki azokat
a bölcs dolgokat, a miket én előttem közrebocsátott, mert a mint az ezt
a szót meghallja: «testamentum», az egyszerre nem tud más nyelven, csak
tótul, de abból is nagyot hall. Kiabálhat aztán annak a fülébe akár
tubuson keresztül, abból ki nem vesz egyéb szót, mint azt, hogy «nye
rozumim». Mivelhogy olyan messze esik ő a törvénytudománytól, mint Makó
Jeruzsálemtől. Azért Querczina András uram előtt egy szót se szóljon
azokból a larvatusokból, processusokból, testamentumokból, a miket
előttem produkált.
– Hát mit hazudjak neki?
– Sőt inkább egészen igazat mondjon neki. Kezdje azon, hogy «no
Querczina uram, mennyiért csinálna nekem egy ilyen jó termetemre való
kosokot farkasbőrből?»
– Kosokot?
– No igen; mert ha azt mondja neki, hogy «bekecset», azt nem érti meg;
hanem ha azt mondja: «kosokot» azt megérti, mert az tótul is kosuch.
– De hát mi a patvar szükségem van nekem egy kosokra?
– Nagyon nagy szüksége van rá a bárónak. Lássa a báró, ha ebben a
külföldi habitusban barangolja keresztül-kasul a vidéket, híre
futamodik, minden ember szájróladja tovább, hogy itt jár a «csuma!» Nem
kinálták még meg valahol aludt tejjel? Azzal szokták a garabonczás
diákot megengesztelni. Az, a kit meg akar találni, jó eleve neszét
veszi, odább áll egy vármegyével; mire a báró rátalál a rejtekére, már
csak a hült fészke lesz ott. Azért tanácsos lesz a bárónak, ha e mostani
ornátus helyébe, a mi lehet módi-ruha Versaillesben, de minálunk
maskara, valami olyan öltözetet vesz föl, a minőt a külső emberek
széltében viselnek.
– Köszönöm a tanácsát, elfogadom. Ezt bizony magamtól is fölérhettem
volna ököllel. Hát aztán a miskolczi biró fog nekem varrni ilyen
öltözetet?
– Mivelhogy ő signaturájára nézve szűcsmester.
– Hol lőtték ezt a birót?
– Nem lőtték ezt, kérem alásan, mert ezt úgy választották.
– De hát az ördögök ültek a miskolcziak nyakára, hogy egy szűcsmestert,
egy tót embert választottak meg birájuknak?
– Ne tessék rossz opiniót formálni a báró úrnak az én városom lakóiról.
A legimpossibilisebb factumoknak is meg van a maga rátiója. Rövideden
elmondom a dolgot.
Erre csakugyan kiváncsi volt a báró. Ismét ülő poziturába tette magát, a
mi a házi kisasszonynak alkalmat adott a silhouettejének tökéletes
kinyirogatására.
– Hiszen mindenkinek méltó megütközésre adhat az okot, – beszél az
esperes, – hogy egy ilyen nagy városnak, mint Miskolcz, melynek
lakosságát jó részben nemesség, birtokos uraság képezi, hogyan lehet
választott birája egy törvénytudatlan személy; egy kézimunkával
foglalkozó mesterember; még azonfelül tót. Mind megmagyarázzák ezt ennek
a mi nevezetes városunknak a rendkivüli viszontagságai. Mert
nevezetesnek bizvást állítható. Anonymus azt jegyezte föl, hogy Árpád
fejedelem hadai már itt találták Miskolcz várost s pihenőt tartottak
benne. A későbbi uralkodók királyi város rangjára emelték s nagy
privilégiumokkal ruházták föl. A török hódoltság azonban sűrű
veszedelmekkel látogatta meg a várost. Biráit a basák elhurczolták s egy
esztendeig is ott rohasztották az egri áristomban. Ha a harácsot elő nem
teremtette, a ló hevederéhez kötötték, úgy hurczolták magukkal.
– Ahá! Hát ezért nem szeretnek az urak miskolczi biróságot vállalni.
– De később még nehezebbek lettek az állapotok. A kurucz-labancz világ
alatt kétfelé is kellett harácsot fizetni a városnak, úgy, hogy volt
idő, a mikor minden igavonó marhától megfosztatva, kapával mívelték a
lakosok a szántóföldeiket. Ezekben az időkben már nem lehetett birót
kapni Miskolczon, úgy, hogy a gyülekezetben határozat hozatott, hogy a
mely polgár a biróválasztásra föl nem jön, fizet negyven forintot, a ki
pedig a biróságot el nem fogadja, fizet 200 forintot.
– S a nemes urak inkább megfizették a 200 forintokat, mint hogy
nyereghez kötve szalajtassanak Egerig? Magam is azt tettem volna.
– Ekkor aztán az történt, hogy egész Miskolcz város áttért a református
hitre. A pápista templomokat mind átadta a kálvinistáknak,
lutheránusoknak. Ez a mi avasi templomunk az ideig Szent István
templomának hivatott. Szent István király volt a város védszentje. A
város pecsétjén is Szent István alakja volt a czímer: fején koronával,
jobbjában a királyi pálczával, baljában az ország aranyalmájával. Az
ideig «királyi város» volt Miskolcz, czime: «civitas regia». A nagy
változás után azt mondta a cœtus, mit nekünk ez a királyi czifraság, a
mi annyi pénzbe kerül, fogadjunk olcsóbb czímet: legyünk «oppidum», s az
akkori biró rendeletére a régi czímert is elhagytuk, vésettünk a királyi
alak helyébe egy kurucz hajdút, csákós kalpaggal, a ki az egyik kezében
három arany búzakalászt, a másikban pedig egy szőlőfürtöt tart s lábait
verbunkos tánczra igazítja.
Hej de nagyot kaczagott erre a szóra Kadarkuthy.
– No, ez igazán remek gondolat volt!
– Dehogy volt az. Ebből a czímerből megint csak azt eszelte ki minden
ellenségünk, hogy hej de sok buzája, bora lehet Miskolcz városának, hogy
úgy kérkedik vele az a czímerbeli hajdu! s még jobban megsarczoltak
bennünket; a vezérek csak úgy adták-vették, csereberélték a várost, mint
valami bona vaccát. Végre aztán csendesség lett. Elmúltak a kuruczok,
elmúltak a törökök.
– Hát ekkor csak megpihentek a miskolcziak?
– Meg bizony; de nem ingyen. A magas kamara a várost maga magának
zálogba adta. A burkus háború alatt a miskolcziak negyvenezer forintot
vettek kölcsön az eperjesi Pulszky Sándortól, azt küldték föl a
királynénak, a ki azért negyven esztendei háborítatlanságot
engedélyezett nekik. Most ez az idő vége felé jár. Új contractust
kellene kötni a városnak a kamarával. De íme ez alatt a kamarai
direktor, herczeg Grassalkovich Antal uram, azt a praktikát gondolá ki,
hogy a miskolczi nemes urakkal külön egyezkedett ki jó előre. A polgárok
magukra maradtak, a kik között nincs törvénytudó ember. Most azután
ezeknek az együgyű embereknek, respective a városukat reprezentáló
birónak az officiuma leend egy olyan in omnibus versatus urasággal
pertractálni az új contractus iránt, mint a gödöllői herczeg, az
omnipotens director cameralis.
– Hát azért választottak olyan birót, a ki mindezekhez semmit sem ért?
– El tetszett találni. Mert ez a maga tudatlanságával jobban meg fogja
védelmezni a város igazait, mint kilencz prókátor a maga tudákosságával.
Mert ezzel csak kétféle dolog történhetik; vagy mindenre azt fogja
mondani odafönn Budán: «nye rozumim» (nem értem), akkor odafönn Budán
fognak ráverni ötven botot; vagy pedig azt fogja mondani: «já rozumim»
(igen is értem), akkor meg idelenn fognak ráverni a polgártársai ötven
botot.
– És így biró uram horoscopja tökéletesen ki van mérve? szólt nevetve a
báró, a ki ezt az állapotot fölöttébb mulatságosnak találta.
Ezalatt az esperes kisasszonya is elkészült a nevezetes látogató
árnyképével, még a szétálló czopfja is hiven ki volt faragva.
A báró előhúzta a kalapját a hóna alól s úri fejbólintással rekomendálta
magát.
A mint a külső ajtót is betette maga után, (kis városainkban – nagy
okosan – mindenütt két ajtó őrzi a bejárást) az esperes kisasszonya
leszállt az ablak előtti pódiumról s odavitte az atyjához a kész
silhouttet, melyet a nagytiszteletű úr kielégítőnek talált.
És azután elővette az asztal fiókjából a nagy kapcsos foliánst, mely már
csaknem meg volt töltve hasonló arczmásolatokkal; az új silhouettet egy
üres lapra gummi arabicummal fölragasztá, alája pedig ezeket a lavateri
megjegyzéseket irta:
«engesztelhetlen bosszúállás»,
«alattomos incselkedés»,
«telhetetlen luxuries»,
«raptusos dementia»,
«gyilkolási mánia».
Ezek mind olvashatók a kitárt arczvonásokból, a lavateri systema
szerint.
BIRÓ URAM.
Hajh bizony nem is a mostani Miskolcz városa volt ám az a száz és
egynehány év előtti város; nem az a palotákkal ékes, szinházas,
városházas metropolis, a ki két képviselőt küld az országgyülésre.
Sok nagy változásnak is volt alávetve; egyszer a tűzvész rontotta le
porig; máskor meg a rohanó árvíz söpörte el, hogy csak a «papszer» házai
maradtak meg belőle; sőt egy rettenetes napon a kőeső törte pozdorjává.
Nem jégeső, hanem valóságos kőhullás: valami meteorfelhőnek a leomlása,
a minők a földpályát keresztezik; egy emberfőnyi nagyságú követ most is
mutogatnak belőle a muzeumban.
A mult századbeli házak nem képeztek egymáshoz támaszkodva utczasort,
hanem mindenik között volt egy tágas udvar, palánkkal elzárva; alul
embermagasságig kőből volt a ház, ablak nélkül, szegletei támaszokkal
megerősítve: ez az árviz ellen volt; a kőfalra volt építve a lak,
boltozatos szobákkal, vastáblás ablakokkal: ez meg a tűzvész ellen volt.
Aztán minden háznak a kifelé fordult szegletén volt egy kukullorium s
azon egy keskeny ablak: ez meg a portyázók megfigyelésére volt
kitalálva.[5]
Mert ámbátor Károly király elrendelte, hogy Miskolcz városát tövissel
kell körülkeríteni a kurucz portyázók betörései ellen való biztosságul,
azért mégis megtörtént elégszer, hogy nem is a kuruczok, hanem a
labanczok s más afféle tolvajok, mikor a népség kinn volt a mezőkön,
szőlőkben, beszáguldoztak s végig rabolták a várost.
Egy ilyen félig emeletes házban lakott a Szinyva és a Pecze között
Quercina András biró uram. A biróságát jelképezte a kapuja mellé
nyujtóztatott kaloda; a mesterségének pedig ott lógott a czímere, a
házhiúból kidugott rúdon, pléhtáblán a neve, alatta egy hiúzfej, az
alatt meg három rókafark. A palánk ajtaján kellett bemenni; a műhely
ajtaja a folyosóra nyílott. Hogy szűcsműhely, azt hitelesíté az ajtóra
kiszegezett farkas-irha. Nyári lövés lehetett, mert nagyon vedlett volt.
Fülei hiányzottak. Bizonyosan ott hallgatnak már a vármegyeház
kéményében.
A báró benyitott a belső üveges ajtón. A műhely egyúttal hivatalos
várakozó szoba volt. Az egyik szegletében ott állt egy trabális erős
alak, nagyon furcsa öltözetben, mely állt egy hegyes kalapból, azt a
kezében tartá, azután egy fehér-piros csíkos zubbonyból, ökölnyi
czinkgombokkal, bő tarka plundrából és veres török papucsokból.
Ezt meg sem látta a báró. Méltóságán alul volt, hogy észrevegye.
Hanem a műhelyt kétfelé osztó «pudli» mögött már egy régi ismerősre
talált.
Ez volt a tegnapi asztaltárs, a derék Matus.
Ezuttal nem volt már ünnepi öltözetben; csak úgy könyökig felgyűrt
ingujjakban parádézott.
De a mint a Matus megpillantotta a műhelybe belépő bárót, utczu neki,
vesd el magad! fölszaladt a padlásra. Egy fahágcsó egyenesen odavezetett
föl a műhelyből.
A jámbor Matus, a maga egyenes úton járó eszével azt concludálta, hogy ő
a tegnapi huszonöt botokat azért kapta meg a vármegyeházán, a miért oly
nagyot talált ütni a nagyságos báró úr hátára; most ez aztán jön a
biróhoz panaszra s most még a város részéről is meg fogja kapni a maga
kutyaporczióját, a hogy dukál.
Dejsz a Matust manapság marczafánkkal sem fogják lecsalogatni a
bőrszárító padlásról. Az most önvédelmül azt találta ki, hogy egy
nádpálczával elkezdte a padláson sorban fölaggatott irhákat porolni
(ahogy ez a molyok végett szükséges), úgy, hogy a nagy püföléstől egy
szót sem lehetett hallani.
Pedig hát ebben az egész dologban nem a Matus volt a hibás, hanem az
első viczispán tót nyelvtudása, a ki a helyett, hogy «uder», a mi
megütést jelent, azt parancsolta, hogy «zabi», a mi pedig jelent
agyonütést.
Azonban kevés vártatva nyílt a műhelyből befelé vezető ajtó s kilépett
rajta egy megtekintésre méltó alak, a kiről az első tekintetre föl
lehetett ismerni, hogy ő a városi drabant.
Elől-hátul púpos volt, a két löcslába térdeivel befelé görbülve, a
tenyerei a térdein alul lógtak. Az ilyen termet nem is való egyébnek,
mint városi drabantnak. Sótartó alakú csákó volt a fején, termetét zöld
frakk ékesíté, vörös gallérral; a válláról szíjpantalléron nagy görbe
kard csüngött alá, a mi megjelenését annál félelmesebbé tette.
A belső szobából ez a parancshangú utasítás hangzott elő:
– Zavolaty toje prkoprczár.
A drabantnak szeme-szája tátva maradt, mikor szétnézett a műhelyben. Ő
az imént, a hogy bement a biróhoz jelentést tenni, csak egy instanst
hagyott idekinn és most itt van kettő.
Azt a másikat (saját vallomása nyomán) úgy jelenté be biró uramnak, hogy
«povrazolezecz», a mi jelent kötélentánczolót.
És most biró uram azt parancsolja, hogy hívja be a «prkoprczárt», a ki
nem más, mint bukfenczhányó.
Biró uram előtt ugyanis kötélentánczoló vagy bukfenczhányó mindegy s
lehet, hogy igaza is van.
Ha van logika a világon, akkor a drabantnak azt kellett konkludálni,
hogy ez a másik a bukfenczhányó. Pojáczának elég pojácza volt.
Intett a bárónak, hogy jőjjön a biró uram szine elé.
Biró uram alacsony, tömzsi, tagbaszakadt emberke volt; himlőhelyes
arczú; egyik szemöldöke feljebb állt, mint a másik; nagy fogai miatt a
száját nem bírta összecsukni. Ujjatlan bőrmellényéből flanell ujjakba
rejtett karok nyúltak elő, nagy tenyerekkel; a fejébe nagy vadmacska
süveg volt nyomva, olyan alaposan, hogy a füleit kétfelé nyomta.
– No, frisko! frisko! Spjevácz! Muzsikácz! kiáltá a belépő báróra.
A báró nem értett a hallott szóból.
A drabant aztán megmagyarázta neki a dolgot.
– Biró uram előbb azt akarja megtudni, hogy hogyan tudunk énekelni és
muzsikálni?
– Sehogy sem tudunk.
Biró uram erre türelmetlen lett, rárivallt kategoricze a báróra:
– Csi znacze, csi nye znacze, ale spjevacze, muzsikacze!
(Akár tudtok, akár nem tudtok, azért énekeljetek, muzsikáljatok.)
A báró most már nevetett.
– Ugyan mi az ördöggel muzsikáljak?
Biró uram odamutatott a báró vállán függő hosszú bőrtokra; azt hitte,
abban valami fagót van.
A báró aztán kihúzta a bőrtokból a szép lazzarino csövű duplapuskát.
– Ojoj! mondá biró uram. Puska? (Ez tótul is puska.)
A drabant vette észre, hogy aligha tévedést nem követett el; azt kérdezé
hült pofával a bárótól:
– Hát az úr nem bukfenczhányó komédiás?
Erre válaszképen úgy ütötte pofon a báró a drabantot, hogy annak a
sótartó csákója menten a jobb fülére csúszott; le nem repülhetett a
fejéről, mert oda volt kötve az állához szíjjal. A biróra pedig
ráordított a báró tele torokkal:
– Én báró Kadarkuthy vagyok, földes úr! Atta teremtette!
Ez egyszerre nagyot változtatott a situatión. Hát persze, hogy azon
kellett volna kezdeni, hogy «atta teremtette!» Szóból értik meg a
magyart.
Biró uram hirtelen lekapta a macskabőr-süveget a fejéről s azt mondá:
«mi tetszik, kérem alásan?» Tudott már magyarul is.
A mint azonban a báró hangosan elkiáltá a nevét, arra a szóra a
műhelyből nyiló ajtón át bedugta a fejét az a másik és sietett a
tévedést fölvilágosítani.
– Én vagyok a komédiás.
Erre biró uram végképen elszörnyedt.
– Óh te stariospicza! rivallt a drabantra s a másik még immunis
arczfelére egy akkora pofont alkalmazott, hogy a sótartó a bal fülére
csúszott vissza. Hozod be mingyárt az igazi komédiást!
Aztán a két nagy tenyerét dörzsölve, azt kérdé mosolygó ábrázattal: «mit
tetszik parancsolni a pan welkomozsnye báró úr?»
– Hát én egy derék farkasbőr kosokot akarok magánál megrendelni.
– Zsinórral vagy szironynyal?
– Ahogy szokás. Aztán meg egy ilyen prémes süveget, mint biró uramé.
– Aha. Diva kocskabőrből. Az nagyon szép.
– Aztán meg egy olyan kecskebőr nadrágot, a milyen a Matusnak van.
– Ah! A milyen a Matusnak van? Potyszem csak Matus! Hozd ide a
koza-ircha-nohaviczádat!