is volt, mert Viktort valami hét iskolából csapták ki s azután
emlékeztették vidám hahotázás közben az itt meg amott történt
kalandjaira, a miknek fele sem volt igaz, a másik fele pedig nem volt
dícséretes; de hát a gyerekkori csinytevésekre embernyi fővel
visszatekinteni csupa gyönyörűség. – Kadarkuthy Viktor vehette észre,
hogy őt már az itteni társaságban egész legenda kör veszi körül; ismerik
már jobban is, mint kellene.
Aztán, a mint körül nézett, az is világos lett előtte, hogy miért
találják ki az ő signalementját a külsejéről, még az ostoba hajduk is?
Nem viseli ezt a divatot már senki idehaza. Vége már a kalapos király
epochájának! A bécsi Kleiderordnung szabta öltönyöket elégették vagy
kapczának hasigálták; mindenki az ősi zsinóros dolmányokban, mentékben
pompázik s ha azok között az ő condamnált gúnyája megjelenik, mindenki
egyszerre rámutat: «az ott a báró!» s jó ha még valami epithetont is nem
tesz hozzá.
A barátságos hajdú azonban új fordulatot ad a társalgásnak, azzal a
tudósítással lepve meg az uraságokat, hogy «az asztalon a leves.»
A szétnyilt ebédlő-ajtón aztán a vendég urak, egymást rangfokozat
szerint előbbre taszigálva, átszivárognak.
Legelsőnek tolták előre a bárót. Ő volt az egyedüli mágnás a
társaságban, s a mágnásoknak mindig nagy praerogativájuk volt a régi
magyarok között.
A nagy ebédlőben már akkor jelen volt a háziasszony, a vicispánné.
Ketten együtt a férjével képviselték külső megjelenésükkel a
megtestesült allegoriáját annak az örök szép mondásnak, hogy «extra
Hungariam non est vita.»
(Héj gyerekek! Mostani gyerekek – ősz szakállú gyerekek! Mikor most azt
hirdetitek, hogy Magyarország elpusztult, nem féltek, hogy ősanyáitok
(nem is apáitok) föltámadnak a sírból s főzőkanállal vernek benneteket
agyon?)
Hogy mi volt egy magyar lakoma a régi jó időkben (pedig most is
ugyanaz), azt leirta a jó Szirmai Antal kapitális versekben.[2]
Nem csak abban áll a magyar szakácsművészetnek a titka, hogy egyes
ételeket milyen izlésesen tud előállítani, hanem hogyan tálalja föl
egymás után, úgy, hogy az elköltött étel valósággal kivánja az utána
következőt, s mikor már az ember azt hiszi, hogy egészen jóllakott,
akkor hoznak megint valamit, a mire azt kell mondani, hogy «de már ebből
eszünk!»
A vicispánné az asztalfőt foglalta el, jobbról ültetve maga mellé bárói
vendégét. Régi szokás szerint a ház ura az asztal túlsó végén telepedett
le. Talán baráti jóakaratból tették ezt, hogy senki se érezze magát
degradálva az által, hogy az utolsó helyre jutott; de a hogy némelyek
emlékezünk még rá, ez inkább azért történt, hogy a házigazda joga és
kötelessége volt a pulykát, libát, nyulat föltrancsirozni ott az
asztalon, a miket nagy fatálra téve eléje hoztak, derék két ágú villával
s hatalmas szeletelő késsel, a nyulnál kétfogantyús vágó bárdot is
mellékelve hozzá. Annak tehát szabad helyen kellett ülni, hogy hivatala
közben a szomszédjait oldalba ne könyökölje.
A báró eleinte szabadkozott, hogy ő már egyszer megebédelt, hanem aztán
mikor azt a jó disznótoros levest hozták, egyszerre megjött a kedve a
másodszori megebédeléshez. A leves után fánkot hoztak, attól a báró
megijedt; azt gondolta, valami hajigálni való golyóbis, míg a
háziasszony rá nem biztatta, hogy csak kóstolja meg. Aztán az is
megtetszett neki. Nagy búzditására szolgált a túlsó félen ülő jurassor,
a kit úgy hittak az urak egymás között, hogy «Duoduo», azért, mert a
fánkból és a töltött káposztából kétszerkettőt szokott mindjárt kivenni
s azokat egészben rakta be a szájába.
A fánkevés hosszabb időt foglal le, mert azt mindenki megrepetálja, a
Duoduo pláne megquadruplázza; ez alatt a vicispánnét ölte a kiváncsiság,
hogy milyen lehetett az első vicispán ebédje, a mit magnificus vendége,
a báró, végig élvezett.
Kadarkuthy elmondta azt elejétől végig, úgy, a hogy átszenvedte.
De ezzel az előadásával egyszerre úgy fölcsapta az «égót» az egész uri
asztal előtt, hogy mindenki az ő szájából leste a szót. Minden ujabb
ételfogása a böjti ebédnek általános kaczajkitöréseket idézett elő.
Kadarkuthy azon percztől fogva fidélis czimborának vált be. A ki a
társaságot meg tudja nevettetni, az halhatatlan ember! Hozzájárult a
sikerhez az is, hogy az első vicispán volt az egész vármegyének a
«ginyó»-ja. Így hitták azt, a kinek a rovására (a háta mögött) a többiek
dévajkodni szoktak.
Az a bizonyos «zabi do chrbat!» épen repülőszónak maradt fönn a
társaságban. A mint a Duoduo egy egész fánkot vagy szármát
(káposztatöltelék) begyürt a szájába, a convivák chorusban kiáltották
rá: «zabi do chrbat» s arra a szomszédjai jókat ütögettek az esküdt
hátára, hogy meg ne fulladjon a nagy falattól.
A Duoduo aztán ezért a bűnbakká tételért aként állt boszút a bárón, hogy
fölhordta neki a tiz-tizenőt év előtti csintalan casusait, a mik szintén
hálás auditoriumra találtak.
Ezt meg a báró sokalta meg. Egy-egy csinytétel fölemlitésénél fölugrott
a székéről és protestált.
– Azt nem én követtem el, hanem az a másik, a pseudo Kadarkuthy Viktor,
a ki miatt engem az apám tömlöczbe csukatott, mint rablóvezért.
Ez már nem volt tréfa. Egy börtönbe zárt nemes ember.
A vicispán complanálta a dolgot.
– Habet rectum. Magam is emlékszem a casusra. Az idősb Kadarkuthy
bárónak sokféle processusa volt a surculus masculusával; némelyik
előttünk jött levatába, másokban mint delegatum judicium voltunk
exmittálva; az öreg báró aztán egyszer azt a tromfot találta ki, hogy
egy kicsapott diákot fogott el, azt adta ki az egyetlen fiának; roppant
sok mórióskodást elkövetett vele. De mi is lett abból a pernahajderből
azután? Egyszerre csak hire szakadt.
– Hát hiszen épen abban járok én itt most Borsodban, hogy az uraktól
előkérjem azt a gézengúzt, a ki itt rejtőzködik álnév alatt. Mert nagyon
rosszul ismernek, a kik azt hiszik, hogy én valaha egy rajtam elkövetett
infámiát lenyelek.
– Mint a csikot… szólt közbe a jurassor.
Megint nagy nevetés hangzott föl.
De a kaczajchoruson keresztűl recsegett a báró hangja.
– Hát hiszen ha mind azt a sok schabernakot pardoniroznám is a
friponnak, a miket a nevemben elkövetett, hogy helyettem megházasodott,
elvette a legszebb vicispánkisasszonyt Csalóközben, azzal világgá
szökött: de azt csak nem amnestiázhatom meg, hogy engem, magyar nemest,
miatta börtönbe vetettek, egy esztendeig zárva tartottak! Micsoda?
Ez a mondás egyszerre nagy komolyságot idézett elő az asztaltársaságban.
– Ez már serio-dolog, mondá a vicispán. Ezt csakugyan ex officio kell
persequalnunk. Főfiscalis úr! Melyik articulus szól erről a
criminalitásról?
– Larvatus.
– Mit mond a törvény a larvatusról?
A főfiscus intett az asztal vége felé ülő juratusának, az előhozta a
kanczelláriából a Corpus juris II-ik kötetét. A nagy foliókönyv nem fért
el az asztalon a tányéroktól, poharaktól, a juratusnak kellett hozzá
eleven pulpitusul szolgálni.
– Larvatus, mondá a főfiscális, rátalálva az indexben, 1723:46.
paragraphus.
– Az nem illik rá! kiáltott közbe a szemközt ülő vicefiscalis. (Neki,
mint fiatalabbnak ezt jobban kellett tudni). Ennek a delictumnak a
qualificatiója «stellionatus».
– A stellionatusnak hire sincsen Verbőczyben, veté oda lesujtó flegmával
a főfiscalis.
– Hát az Verbőczynek a hibája, pökhendiskedék a vice, a franczia
törvényhozás ismeri ezt. Stellionak nevezik azt a gyikot, a melyik a
szinét elváltoztatja, innen stellionatus annak a vétsége, a ki álnév
alatt grassál. S minthogy a báró úr Francziaországban lakik, a franczia
törvény szerint allegálhat.
– Ne disputáljanak az urak, kérem, azon, hogy mi a neve annak az
impostorságnak, kiáltott közbe Kadarkuthy, hanem azt mondják meg, hogy
mi a büntetése?
A főfiscalis aztán rá olvasta a törvény sanctióját: «a larvatus,
convincáltatván, annak, a kinek a kárára elkövette az álorczásságot,
holtig való rabszolgaságra odaitéltetik; annak szolgálni tartozik;
gazdája csupán arra köteleztetvén, hogy élelemmel és ruházattal
ellássa».
– Hisz ez pompás egy törvény! kiáltá föl a báró, kinek gyilkolási kedvét
a jó ételek és a bőségesen töltögetett ürmös bor erősen lelohasztották.
Hisz ez még annál is derekasabb satisfactio, mintha az ember duellumban
lelövi a megsértőjét. Hát igazán nekem fogja itélni a törvényszék a
gézengúz személyét rabszolgául? oda kell neki menni, a hová én megyek? a
székem mögött állni, ha leülök? s a batyumat utánam hordani?
– Úgy van! úgy van! helyeslék mindnyájan a jogtudósok.
– Aztán olyan ruhába kell neki járni, a milyenbe én öltöztetem? Török
mameluknak fogom adjusztirozni. Nem! Nem! Inkább szerecsennek.
Befestetem a pofáját chinai tussal, a mit a szappan nem visz le. Láttam
én már ilyen megfestett szerecsent egy komédiás truppnál. (Majd
kivakkantotta: «a minek magam is tagja voltam.»)
Mindenki azt mondta rá, hogy teljes joggal fogja mind ezt elkövetni a
neki itélendő rabszolgával. Ha viselte a báró képét, viselje a Mungóét
is.
Ez a szép kilátás teljesen megnyerte Kadarkuthy tetszését.
– No hát alig várom, hogy ezt a ficzkót a kezem közé kaphassam s
körülhozdozhassam az egész országban világcsudájára.
A vicispán egy kicsit lehütötte a heveskedését.
– Hanem erre valamicskét várni kell a báró úrnak, a míg a larvatus
processusa a maga forumait megjárja s az itélet in optima forma
ratificáltatik és promulgáltatik.
– S meddig fog ez eltartani? kérdé a báró, gonoszakat sejtve.
– Hát, hogy accuratus legyek, felelt meg rá a vicispán, épen a
pulykatrancsirozás levén hivatala, mely alatt ráért a juridicai
praxisból informatiokat szolgáltatni a cliensének, tehát a prima
instantiánál az edictalis citatio, currentatio, desertio után
következnek az inquisitiók, a mik több vármegyékre kiterjednek, a
præsidialisok, a confrontatiók, benevolisatiók, authenticatiók, a
replicák, a duplicák és triplicák, az exceptivák, az ubicatiók, az
alibik, a juramentumok, a juridicus disputák a competentia fori fölött,
azután következnek az appellaták törvényszék, curia, tabula
septemvirálishoz, accidentaliter a novisatio, eventualiter a suprema
gratia, hát ez mind összevéve eltarthat úgy huszonöt-harmincz
esztendeig.
Ebből a diákszózuhanyból csak az utolsó szavakat értette meg a báró.
– Harmincz esztendeig? Én addig perlekedjem?
– Hanem időközben a perköltségeket előre compensálja az actor.
– Akkor süssétek meg az egész törvényteket! kiáltá föl a báró feldühödve
s majd kiütötte haragjában az egész pulykapecsenyét a hajdú kezéből.
Kaczagni nem próbáltak rajta, csak úgy csendesen befelé nevetett
mindenki magában.
– De hát majd megrövidítem én ezt a processust, harsogott a báró, csak
az urak mondják meg nekem a rejtekhelyét, a hová elbujt a csalafinta.
Hol van az a Barátfalva?
Az urak egymás szemébe néztek: «Barátfalva?» motyogta valamennyi s a
fejét rázta hozzá.
«Soha sem hallottam!» volt az általános viszonzás.
– No már pedig itt kell neki lenni! bizonyozott Kadarkuthy, előrántva az
apja levelét, a mit az a gézengúz apjához, Guthay Thaddeus uramhoz irt,
a ki a fiát holtnak hitte, a Duna fenekén eltemetettnek vélte.
Ez világos documentum.
– Már pedig a nürnbergi codex szerint egy tolvajt sem szabad addig
felakasztatni, a míg el nincs fogva: véleményezé a judex nobilium, a
kinek ez a causa legcompetensebb módon a peripheriájába tartozott.
– Hát nincs egy mappa a világon? – okvetetlenkedék a báró.
– Mappa? Hogy ne volna? – szólt az alispán s azonnal riasztá a jurátust
a kanczelláriába.
Az nemsokára visszatért egy óriási pandektával, a mit alig bírt a két
karjával átölelni.
– Itt van a «Cosmographia».
Az is volt az! Cosmographia. Az egész világ leirása, fölséges
fametszésekkel és térképekkel földíszítve. Csak a mult században jelent
meg, 1629-ben. De tökéletes mű volt az. Voltak abban kétfejű emberek is,
meg repülő krokodilusok. – Benne volt abban Magyarország is, de nem mint
önálló királyság, hanem mint alkatrésze (nem Ausztriának) hanem
Sarmatiának: összekötve Lengyel- és Csehországgal s megtalálható volt
abban Misceutz város is; de azonkívül semmi emberlakta hely Borsod
vármegyében.
– Hát nincs ennél ujabb mappája Magyarországnak? kiabált veszekedő
hangon a báró. Hiszen azóta csak fölmérték Magyarországot.
– Az a baj, hogy fölmérték… dörmögé az asztalnál egyik uraság.
A bárónak erős memoriája volt; emlékezett rá, hogy ezt az urat «hites
mathematikusnak» mutatták be, a mi annyit jelent magyarul, hogy
«indzsellér.»
– Tán épen az úr mérte föl?
– Procul absit! A német mérte föl: a bécsi német.
– Hát aztán hol van a fölmérés?
– Hamuvá lett.
– Mért lett hamuvá?
– Mert megégettetett.
A báró már az öklével kezdte ütögetni az asztalt.
– Hát miért égették meg?
– Nem tetszik ebből a fáin jó eczetes uborkából? – kinálgatá a
vicispánné.
– Köszönöm, nem kell uborka! Azt akarom megtudni, hogy miért égették el
a vármegye mappáit?
De már akkor minden embernek a tányérján volt a pulykapecsenye s erre
olyan késvilla-koncert keletkezett, hogy a báró kérdése elveszett benne,
azután pedig egy pár áldomás riadt bele az amabilis confusióba; de nem
aféle személyes toasztok, mint a minőkkel a mai világ emberei teszik
mind magukra, mind másokra nézve keservessé a lakomázást, hanem amolyan
joviális rigmusok, a miknek előadásában különösen excellált a Duoduo.
Aztán csak egynek el kellett kezdeni s rögtön visszaechózott rá a másik:
– Vagyon egy főváros, melynek neve Buda, Buda mellett egy víz, melynek
neve Duna, a Dunában egy hal, melynek neve harcsa; – vicispányunk,
vicispánynénk az Ur Isten tartsa!
Volt, a ki vissza tudott rá kontrázni, a vicefiskális.
– Adjon Isten minden jót, bort, pecsenyét, olcsó sót; a lengyelnek sok
borsót, ellenségnek koporsót.
És így tovább.
A báró látta, hogy nem lesz ám ennek vége soha: kapta magát, ő is úgy
tett, hogy fölugrott az asztal mellől, fölemelte a tele poharat, s
egyenesen odaszólott a vicispánhoz:
– Uram, uram, Igriczy János vicispán uram, szólok az úrnak!
– Hallom a szép szót, antiphonált rá a vicispán.
De a mit a báró mondott, az semmiképen sem volt pohárköszöntő.
– Azt kérdem a vicispán úrtól, hogy miért égették el a vármegye mappáit?
Arra aztán a vicispán megfelelt neki egész méltósággal:
– Azért uram, mert azok a megkoronázatlan király törvénytelen factumai
voltak.
Hát azt bizony csak az olyan vadember nem tudja, aki gyermekkora óta
kinn lakott Párisban. Most azután épen semmit sem értett a dologból a
báró.
A báró azonban olyan volt, mint a csuka: hogyha valamit megfogott, azt
ki nem eresztette a fogai közül. Erővel praetendálta, hogy az egész
vidám társaság a helyett, hogy a máslásos poharakat kocintaná össze, az
ő dolgával foglalkozzék.
– De hát valami lajstromnak csak kell lenni, a melyben a vármegye
helységei össze vannak írva! – szólt oda zordonan a megyei
mathematicushoz, őt tartva ebben tudósnak. Az pedig épen a salátás tálat
tartotta a kezében, azt hitte, hogy annak szól az interpellatio:
«tetszik ebből az eczetes zöld paprikából? Mondhatom, hogy fölséges!»
– Eh! nem azt kértem.
– De egy csöppet sem csíp.
– No én most mindjárt harapok! Hol van a borsodi falvaknak az
összeírása? Azt csak nem égették el?
No hát azért megint át kellett küldeni a jurátust a cancelláriába, a ki
azután úgy állt boszút a többszöros háborgatásért, hogy nem került
vissza, csak a mikor már az ebédnek vége volt; inkább a dorongos fánkot
is otthagyta.
A közben egyre zajosabb lett a vendégségi jó kedv; a neki pirult arczú
urak elkezdtek anekdotázni: csintalankodtak; a vicispánné maga is
nevetett rajtuk egy kicsit; azután észrevétlenül elhagyta az asztalfőt.
Ugy szokás, hogy a fekete kávét maga készítse el a háziasszony. Ezt
mindenki tudja. Azért nem lett abból asztalbontás. Egy-kettő a vendég
urak közül felkelt, átment az oldalszobába rágyujtani, a többi ott
maradt, quaterkázni; a perceptor maga elé vette az egész csemegés tálat
s abból a mogyorókat kiszedegetve, egyenkint feltörögette és
megropogtatta.
Végre előkerült a jurátus a nagy lajstromozott könyvvel. Volt már hely
az asztalon, a hova kiterjeszsze.
Az urak rögtön hozzáfogtak Barátfalva kereséséhez.
Nem volt szerencséjük benne, pedig a vicispán maga is segített már a
munkában.
– Pedig itt kell neki lenni a Bükkben, Borsod közepén! – bizonyozott
Kadarkuthy. – Hiszen csak nem lehet egy falut ellopni a vármegyéből.
– Van ám annak valami hübnere, báró úr, – magyarázá a vicispán. – Itt e
vidéken, különösen a palócz meg a matyó nép között az a szokás, hogy
egymás falujának a nevéből gúnyt űznek; egész csufondáros nótákat
csinálnak egymásra. A kigúnyoltak aztán megunják a boszantást, más nevet
adnak a falujoknak; de azt rajtuk kivül senki sem követi. Igy lett
Büdöskutból Abád, Varasóból Jákfalva, Cinegésből Telekes. Egy falunak az
a neve, hogy «Kakastyúk», de a ki ezt a nevet mondja ki az odavalók
előtt, azt megverik, inkább Kőkosárnak hivatják a falujokat. Szent
Istvánt senki sem nevezi másnak, mint Salamentának. Visnyót meg
Eskerenának, Domaházát Csobankónak, sőt van egy falu a vármegyében
Dorogma, a melynek a hány pusztája van, annyiféle név alatt vallja be
magát a miskolczi vásárra fölránduló paraszt: Csetreng, Gyékényes,
Báróháza, Pengyom, Gyolcsinges a lakása, de Dorogmát egy sem nevezi
hazájának. Bizonyosan így leszünk a Barátfalvával is, hogy a parasztok
megúnták a régi kicsúfolt nevét a helységüknek s azt választották a
helyébe, de még ezt a publicum nem acceptálta.
Kadarkuthy mérges volt már, mint egy gyerek, a kinek a többi gyerekek
nem akarják megmondani, hogy hová dugták el a sipkáját.
Ez alatt a perceptor ur szerencsésen elkészült az utolsó szem mogyoróval
is s arra ő megszólalt. Eddig mind hallgatott.
– No hát urak, nekem vannak pozitiv documentumaim annak a bizonyságára,
hogy Barátfalva a mi vármegyénkben fekszik.
– Hol vannak? – kérdé a vicispán.
– Hát a kéményben.
– A kéményben? kiáltának egyszerre valamennyien.
– Hát persze hogy a kéményben. Másutt csak nem tarthatom a
farkasfüleket.
– Ah! Tehát farkasfülek?
– Mivelhogy a Bükkben nagyon elszaporodtak a farkasok, a tekintetes
vármegye elrendelte, hogy minden elejtett farkasért tiz máriás
fizettessék az illetőnek a domestika cassából. Azóta én nálam, több
esztendőn keresztül, állandó rubricát képeznek a behozott farkasfülek, s
azoknak a párja alá mindig ez van írva átvevőnek: a barátfalvi lévita.
Legjobban elbámult a báró.
– Ah! A barátfalvi levita farkasvadász?
– Az ám, – erősítette a perceptor. Egy télen át beküldöz tíz-tizenkét
farkas-irhát a városba.
– Talán úgy fogja őket a farkasveremben?
– Nem az. A farkasok mind regulárisan lőve vannak: vagy a homlok
közepén, vagy a fültövön keresztül. A szűcsmester, a ki a farkasbőrt
megveszi, maga hozza azt oda a hivatalba, előttem metszi le a füleit,
azoknak semmi keresetük a bundán. Aztán a szűcsmester is tiz máriást
fizet a vadásznak. Szép jövedelem az! A hogy más eklézsiában a hivek
bárányokban, gödölyékben adják ki a papnak meg a rectornak a
deputátumát, aként a barátfalviak farkas irhákban róják le a dáciát; a
hányat lelőhet a lévita, annyi húsz máriás üti a markát.
Kadarkuthynak magas véleménye kezdett lenni üldözőbe vett ellenfeléről.
A ki egymagában farkasra vadászik, az hozzászokott, hogy az életével
játszszék. S biztos kezének kell lenni. Az európai dúvadak közt a farkas
veszedelmesebb, mint a medve, mert ez egyedül jár s a farkas csoportban;
s a medve csak haragos, de a farkas éhes.
Ez a lévita nem lesz az a soványtermetű, gyerekeket virgácsoló
anachoréta, a kinek chinai tussal szerecsenné lehet festeni a pofáját.
Annál jobb.
– De hát perceptor úr nem látta a lévitát soha?
– Nem jár föl a városba; mészégetők által küldi föl a vadász-zsákmányait
a szűcshöz.
– Akkor egy ilyen mészégetőt kellene valahogy kézrekeríteni; az útba
igazíthatna.
– Abszurdum! A hány mészégető, szénégető van a világon, az mind
eltagadja, hogy hol lakik. Hisz a többi parasztok mind ő rajtuk élesítik
a nyelvüket; azt danolják: «Dudariak nem élhetnek, ha csak szenet nem
égetnek; akkor is csak úgy élhetnek, ha bükkfaszenet égetnek.» A magyar
paraszt ezt tartja a legalávalóbb keresetmódnak a világon.
Most már a vicispánné is beleszólt a tanácskozásba. A kávét
rendbehozván, ismét visszatért a társaságba.
– Mondok én kegyelmednek valamit, édes báró uram. Ha olyan nagyon fúrja
az oldalát annak a megtudása, hogy hol lélekzik az a barátfalvi lévita:
hát ennek a legbiztosabb kútforrása az, hogy sétáljon föl az Avasra,
látogassa meg a kálvinista esperest, annak már csak bizonyosan tudni
kell azt, hogy a tractusához tartozó egyházi személyek hol és merre
laknak?
Ecce ni! Hisz ez valóságos Columbus tojása!
– Kisztihand gnädige! – mondá erre a báró. – Mindig azt mondtam én, hogy
dámáknál van az igazi ész. Megyek a paphoz.
– De előbb fogadjon el tőlem egy jó tanácsot, édes báró. Ez a mi papunk
egy igen kegyes, jámbor ember. Ha ahhoz úgy ront be a báró, mint a ki
boszúállásra keresi a maga lévitáját, az azt fogja mondani: «hallja
kend, báró úr, én lelkipásztor vagyok, nem perzekutor hadnagy; ha
gonosztevőt keres kend, menjen a szolgabíróhoz.»
– Hát mit csináljak, tekintetes asszonyom?
– Jöjjön, üljön ide mellém a kanapéra. Mára már úgy is későn esnék az
esperes vizitájára menni. Este az idő, rövid a nap. A mi esperesünk a
tyúkokkal nyugszik le s a kakasokkal kel föl. Külömben sem szokás
gyertyagyujtat után hivatalos dolgokban alkalmatlankodni.
A hajdú már hozta a szép máramarosi vasgyertyatartókat az erdélyi
kecskefaggyú gyertyákkal, kettőt az asztalra, a mi nagy luxus volt!
A báró hát leült a vicispánné mellé a pamlagra, az urak mentek a
pipatoriumba, vagy folytatták az asztalnál a kvaterkázást.
– Hát lássa, édes báró, – szólt az alispánné csöndes halk hangon, – én
nem azt mondanám az esperesnek a kelmed helyében, hogy a Guthay papfiút,
a barátfalvi lévitát keserű boszúállás végett keresem, hanem azt
mondanám neki, hogy megszántam szegény nyomorultat, hisz eléggé
megbűnhődött már azért, a mit bűnül elkövetett, ne szenvedjen többet.
Ellenben azért akarom őt feltalálni, hogy elmondjam neki: ne
bujdokoljon, tovább nem üldözi senki; én, a kit oly nagyon megbántott,
megbocsátok neki; apja a halálos ágyán áldását adta rá, kit élőnek
tudott még: jöjjön elő a világba; ha a papi pályán akar maradni, tegye
le az exament, szenteltesse föl magát, megválasztják a szép talentumáért
egy jó eklézsiába.
– Ezt hazudjam én az esperesnek? – kérdé a báró hüledezve.
– Nem! Igazán mondja.
A báró a hozzábeszélő asszonyság szemébe nézett. Soha sem szokott szembe
tekinteni, mintha attól félne, hogy valaki meglát valami titkot a
szemében. Erre a szóra kénytelen volt az alispánné szemeibe nézni.
Olyan csodálatos szemek voltak azok: nagyok, világoskékek, nyugodtak.
Valami varázslat ömlött ki belőlük, a mi a fenevadakat megszelidíti.
Kadarkuthy érezte a varázslat hatását.
– No hát én erről a thémáról még többet is tudnék mesélni az esperesnek.
– Azaz hogy igazat mondani.
– Valóságot mondani. Fölfedezhetném előtte, hogy erre a gézengúzra (t.
i. a lévitára) nagy világi szerencse vár. Egy gazdag úr, a vele
elszökött alispánleánynak a nagybátyja, a leány atyjával összeveszve,
azt kitagadta az örökségéből s szép vagyonát mind ez elszökött
unokahugának testálta s ha az tíz esztendeig az ő holta után nem fog
jelentkezni a massáért, akkor az egész birtoka szálljon a városi
ispitályra. Csak jelentkezni kell a feleségének az új vicispánnál (a ki
úgy tudom, csizmadia czéhmester volt a városban) s ők azonnal tehetős
emberek lesznek, a kik nem szorulnak többé a paraszthordta lukmára,
kongesztre, dáciára.[3]
– No lássa, édes báró! Ez az igazi ember! Az igaz keresztyén ember. Igy
szeretem magát. No hát Isten áldása kísérje minden jártában-keltében!
Tudtam én, hogy a báró derék ember. Hát már most igérje meg, hogy ha jó
szerencsével fog járni, ha azt a szegény bujdokló ifjút elátkozott
sorsából kiszabadítja, hát visszatérőben megint bejön hozzánk, fölkeres,
s én nekem elmondja mindazt, a mit Istennek tetsző dolgot végzett, hogy
én is hadd örüljek együtt az örvendezőkkel.
– Ugyan visszajövök! – fogadá Kadarkuthy, szépen kezet csókolva búcsuzás
fejében a vicispánnénak s azután, a mint megszabadult e varázslatos
anyai arcz bűbájos tekintetétől, megint rátalált a maga daemonára.