A persa főváros, mindjárt az első tekintetre a civilisatio és műveltség
székéül látszott, oly helynek, hol az európai élet egész teljességében
feltalálható. Ha az ember nyugatról jő keletre s bevonul a városba, igaz
nem talál elegendő szavakat a nyomorult agyagviskók és girbegörbe szük
utczák által gerjesztett undor kifejezésére.
De egészen másnak tünik fel e város az utazó szemében, ha Bokharából
jön. Bokhara csak hatvan napi járó föld távolságra fekszik ugyan
Teherantól, de a két város socialis viszonyai között, századoknak
elválasztó mélysége tátong. Mikor megérkeztem után először lovagoltam a
bazáron végig, gyermekes örömmel, sőt mondhatnám némi csodálkozással –
mely igen kevésben különbözött tatárom bámészkodásától – tekinték az
európai gyártmányu számos fényüzési czikkre, a szövetekre, kendőkre,
játékszerekre, – kiváltképen a festett csehüvegnémüek valának azonban
azok, a mik figyelmemet a legnagyobb mértékben magukra vonták; az
európai művészet iránt olyan tiszteletre gerjedtem akkor, mely fölött ma
csak mosolyoghatok. Akkor azonban ez nem lehetett másképen. Ha az ember
úgy utazik, mint a hogy én utaztam, ha úgy bele éli magát a tatáréletbe,
mint a hogy én kényszerültem, – nem lehet csodálni, ha az ember jóformán
maga is tatárrá lesz. Az az igazi incognito, mikor az embernek az idegen
alakban is teljes öntudata van még hajdani lényéről, az csak igen rövid
ideig tart: az elszakadottság, s idegen elemek szünetnélküli környezete
akarva nem akarva átalakítják az embert. Az utazó hiába daczol ez
átváltozással, – a jelennek fris benyomásai háttérbe szorítják a multat,
s ezen állét, akaratunk ellenére, valóságossá változik.
Barátaim azonnal észrevették e változást lényemben és modoromban, s ez
nem kevés mulatságot szolgáltatott nekik. Nevették köszöntéseimet,
beszédközben alkalmazott taglejtésemet, járásomat s kiváltképen
felfogásomat; sokan még azt is állították, hogy arczkifejezésem is
tatárjelleget öltött, s szemeim egy pár vonallal ferdébben állanak mint
annak előtte. E megjegyzések néha a legkedélyesebbek valának, s magamat
is mulattattak; de lehetlen egyszersmind be nem vallanom, mily különös
érzelmet gerjesztett bennem az a gondolat, hogy ezután ujra az európai
életmódhoz kell hozzászoknom. Eltekintve attól, hogy a hetekhosszat egy
helyben való nyugton maradás egészen különösnek tetszett, sok olyan
európai szokás volt, mibe nem egy könnyen tudtam bele találni magamat.
Kiváltkép a ruhák valának azok, melyeket igen szűkeknek és szorosaknak
találtam, s a hajazat, melyet mostantól fogva növelni kezdettem,
valóságos tehernek látszék fejemen, s ha egy szobában több európai volt
jelen egyszerre, kik élénk vitatkozásokat hasonló taglejtésekkel
kisérték, mindig azt hittem, már már hajba kapnak egymással. S hát még a
persa szolgálatban álló franczia tisztek feszes maguktartása és szilárd
lépése, milyen furcsának látszott az én nekem! Bárha igen örültem
európai földieim büszke, feszes maguk viseletének, ez sokkal nagyobb
ellentétet képezett a középázsiaiak vontatott görbedt járásával, melyhez
szemem annyira hozzászokott s melyet én magam is elsajátítottam, sem
hogy a legnagyobb mértékben fel ne tünt volna. Messze vezetne leirnom
mindazon benyomásoknak egész sorát, melyeket Iran fővárosa reám
gyakorolt. A ki nyugat és kelet különbségét ismeri, annak alig szükséges
mondanom, hogy Teheran, Bokharához képest, valóságos Párisnak látszék
előttem. A teherani persa világ bámulása igen nagy volt midőn kalandom
szerencsés végződéséről értesült. A ketman (az Iszlam által
engedményezett alakoskodás) igen jól ismert és begyakorolt tudomány bár
a keletieknél, de még is megfoghatatlannak látszék előttük, hogy ebben
egy frengi is oly kitünő legyen. S bizonyára az általam elért sükert nem
is irigylették volna annyira, ha különösen jó tréfának nem látszék vala
előttük, mit én, halálos ellenségeiken, a szunníta tatárokon elkövettem.
Bárha Persia a turkesztani sivatagok legközelebbi szomszédja is,
mindazáltal igen zavart és mesés fogalmakkal birnak felőlök. A félvilág
hozzámtódult tudomást szerezni magának mindenekről. Több miniszterhez
meghivtak, sőt végre még azon magas szerencsében is részesültem, hogy ő
felségének a királynak, a világ forduló pontjának, az egész világegyetem
legmagasságosabb uralkodójának is – mint őt a persák nevezik –
bemutattattam. Hosszadalmas czerimoniákat kellett végig játszanom, mig
végre a palota kertjében ott állottam az ifjonti Naszer eddin Sah előtt,
s azon bizalmas felszólitást nyertem, vázolnám előtte utazásom
éleményeit. Nagy tüzzel feleltem meg kötelességemnek, s a körülálló
miniszterek nagy szemeket meresztettek, – nem győzvén eléggé csodálkozni
a fölött, mint utóbb megértém, hogy én minden remegés nélkül megállani
mertem a király előtt, kinek fenséges tekintete, máskülönben, még a
legbátrabbat is meg szokta rendíteni. A királynak egyébiránt úgy látszék
megtetszett előadásom, minthogy egy rendjelnek, s a mi még becsesebb,
egy persa shawl nékem adatását rendelé el. Az elsőt, egy egyszerü ezüst
darabot megkaptam ugyan, azonban az utóbbit, melynek legalább is 50
arany az értéke, a miniszter, ugy hiszem, jobbnak látta magának
megtartani, a mi a teherani udvarnál egyáltalában nem tartozik a
ritkaságok közé. A király ő felsége lehazudja és megcsalja minisztereit,
mit ő excellentiáik azután, fájdalom nem a maga helyén, hasonló módon
viszonoznak. Alárendelt hivatalnokok megcsalják a népet – ez viszont
azokat. Ebben az országban minden hazudik, csal és ámit, s ez a világ
legtermészetesebb cselekvési módjának tartatik, a becsületesen
cselekedőt ellenben, nagy bolondnak vagy eszelősnek nézik.
Hogy a most mondottakra világositó példával szolgáljak, csinos kis
történetecskét akarok közleni, mely teherani tartózkodásom alatt fordult
elé. A király – a mint tudva van – igen kedveli a vadászatot, s maga is
igen jó lövő, a ki az évnek legalább is két harmadát ilyes
kirándulásokon tölti, nem csekély bosszuságára udvari tisztségének, kik
a harem puha párnáit, az izletes konyhát, s más egyéb élvezeteket, ilyen
alkalommal sátorozással, órákhosszat tartó lovaglással s szegény
parasztkonyhával kénytelenek felváltani. Visszatérte után a király
rendesen az európai követségeket is meg szokta ajándékozni a vadászati
zsákmány egy részével, a mit általában igen nagy szerencsének tartanak.
De a jó követeknek, a királyi kéz ejtette nyulakért, foglyok s más egyéb
vadért tetemes enamval (borravaló) kell az átadót megajándékozniok.
Eleinte még csak szivesen türték e kellemetlenséget, de a midőn e
királyi küldemények már már igen gyakoriakká kezdének válni, azon
meggyőződésre jutottak az illetők, hogy a királyi szolgák, uruknak hire
és tudta nélkül, a piaczról hozzák ezeket az ajándékokat, csupán csak a
gazdag borravalóért. Megkérték tehát a külügyminisztert, lenne szives
ennek utána, ezen küldeményeket, hitelesség okáért, néhány sor irással
kisérni. Ez ugyan használt egy ideig, de az ajándékok nem sokára még
gyakoriabbakká váltak. Szorgosan utána láttak aztán, s ime kiderült,
hogy a miniszter ő excellentiája egy gyékényen árul a királyi
cselédséggel, ő irja a piaczon vett ajándékok mellé a hivatalos
czédulákat, s a nyereségben aztán velük együtt osztozik. Mindezt pedig
pompás tréfának tartották, hogy ők most hogyan rászedték a frengiket, s
mikor a királynak tudomására esett, maga is igen jó izűt nevetett rajta.
A közeledő tavaszt bevárandó, Teheranban két hónapot kelle töltenem. Az
idő a lehető legkellemesebben múlt e kis európai gyarmatban. –
Visszatértem őszinte örömet gerjesztett, s egyik a másikkal versenyzett
hogy szerencsét kivánjanak, s ott tartózkodásomat különféle
előzékenységgel megédesitsék. Az illető követségek nem mulaszták el
kormányaikat sajátságos kalandjaimról tudósítani. Nekem ugyan igen
furcsának látszott az egész; egyáltalában nem tudtam felfogni, mi
rendkivüli van a keresztül játszott dervisszerepben, s csodálkozással
tapasztaltam, hogy távozásomkor el valék látva Franczia és Angolország
legtekintélyesebb kormány férfiainak szóló ajánló levelekkel.
Kiváltképen meghatott azonban magyarországi földimnek, Szántó urnak
részvéte, ki a persa fővárosban a szerény szabómesterséget üzi. E
sajátságos ember, ki egy tiszamenti faluban született, a katonai sorozás
elől menekvendő, megszökött, minthogy kényelmesebbnek tartá a könnyű
tűvel tartani fegyvergyakorlatokat, mintsem a nehéz puskával. Eleinte
Konstantinápolyba ment, onnan Kis-Ázsián át Arabiába, onnan ismét
Délpersián keresztül Indiába, s még pedig nagyobbrészint gyalog. Már
Khina fővárosa felé akart indulni, midőn értésére estek a hazájában
1848-ban történt forradalmi események. Ezen hirek annyira fellelkesiték
a hazafias lelkü szabómestert hogy a hazatérésre határzá el magát, a
szabadság zászlaja alatt küzdendő. Azonban Indiától Európa igen messze
van, kivált ha az ember csak vitorlás hajón teheti meg az utat, s igy
Stambulban már a világosi katasztrophának hirét kellett hallania.
Megcsalatkozva reményeiben, ujra megragadta tehát a vándorbotot és a
varrótűt, s Tebriszen keresztül Teheranba utazott, hol véle én is
találkoztam. Különösen csodálatos volt beszéde, mely mindazon szólamokat
egyesité, miket a különböző országokban sajátjává tett. A beszélgetés
elején még csak ment a dolog úgy a hogy, de mihelyt tűzbe jött, német,
magyar vagy franczia szavakat kevert a török, arab, persa, kurd és
hindosztaniak közé, ugy hogy az ember feje egészen belekábult, és össze
kellett szedni annak minden nyelvtudományát, a ki őt meg akarta érteni.
Becsületes szive tulboldog volt, midőn földiének szerencsés menekvéséről
értesült s igénytelen vagyoni állapota daczára, minden áron egy
nadrággal akart megajándékozni, s minthogy ezt én egyáltalában el nem
fogadhatám, rábeszélte tatáromat, hogy legalább az vegye el ajándékát. A
közép ázsiai hangosan felkaczagott a neki oly nevetségesnek látszó
ruhanémü fölött, s mikor csupa kiváncsiságból magára vette, a jó Szántó
magán kivül volt örömében és büszkeségében, hogy ő a legelső a világon,
a ki egy tatárt nadrágba bujtatott.