V.

Alig volt annyi időm hogy felugorjam, s a csoport fegyverzörej,

szitkolózás, tombolás és kiabálás közben már is leszállott –

természetesen elreteszelt – ajtóm előtt. „Holla, ho! Fel! Ki innen! Ki

van itt! Szipeh Szalar neje, a fejedelmi vérből származó herczegasszony

érkezett meg! Rögtön távozzék mindenki!“ Kiki tudni fogja, hogy ajtómat

nem nyitottam meg azonnal. A lovagok megkérdék a postamestert ki volna

odabenn, s mikor tudomásukra esett, hogy ez hadzsi, s még hozzá szunita,

akkor valamennyi karddal és puskatussal dörömbölt ajtómon, s azt

kiabálák: „Hej, hadzsi! Elhord magad, ha azt nem akarod hogy lisztté

őröljük csontjaidat.“

Kritikus, – de nagyon kritikus pillanat volt ez. Azt az egyetlen

menhelyet elhagyni, hol az ember oly jól érezi magát, s a zordon

hidegben az éjet szabadban tölteni, az mindenesetre igen kellemetlen

tréfa, s talán nem is a rosz következmények félelme, mint a meglepetés

és a hirtelen történt megzavartatás indított arra a vakmerő gondolatra,

hogy ne engedjek, hanem viadalra keljek. Tatárom, ki együtt volt a

szobában velem, elhalaványodott. Felugrottam ülő helyemből, puskát s

kardot ragadtam, tatáromnak a pisztolyt nyomtam kezébe, azzal a

meghagyással, hogy az első adott jelre tüzet adjon; igy közelíték az

ajtóhoz, azon szilárd elhatározással, hogy az első betörőt

haladéktalanul lelövöm. Ugy látszik odakinn megsejtették szándékomat,

mert alkudozni kezdének, sőt észrevettem azt is, hogy az ostromlókat

elegans perzsabeszédem csakhamar meggyőzte a párbeszédek közben a felől,

hogy tévedtek, midőn engem bukhariotának tartának. „De hát ki vagy te

igazán? Beszélj! Ugy látszik te nem vagy hadzsi.“ – hangzék kivülről.

„Mit, hadzsi! Ki a hadzsi?! – Kiáltám, – félre a gúnynevekkel! Nem

vagyok én sem bukhariota, sem persa, hanem szerencsés vagyok európai

lehetni! Nevem Vámbéry Szahib!“ Ezen szavakra odakünn csend állott be

egy pillanatra. Ez ugy látszék meglepte amazokat, de még jobban

tatáromat, ki az ő hadzsitársától most hallá e nevet legelőször, a

kegyes muszulman tulajdon ajkairól azt a vallomást, hogy ő nem igaz

hivő. Halálsápadtan, nagyra meredt szemekkel bámult reám. Két tűz közé

jutottam. Egy jelentékeny kacsintás azonban megnyugtatá utitársamat, a

persák is alantabb hangon kezdték aztán; az európai név, a keletiek e

nagy rémszava, villanyos hatásu mindenütt. A piszkolódást udvariasság, a

fenyegetéseket kérelem váltá fel, s midőn végre könyörögve kértek, hogy

legalább csak a főlovagok kettejét fogadjam szobámba, a többiek szivesen

megelégesznek istállóval és kamrával, megnyitottam az ajtót a remegő

persák előtt. Arczvonásom illustratioul szolgált előbbi állitásomnak. Az

egymásközt váltott szavak mindig élénkebbek de barátságosabbak is

lettek, s valami félóra mulva az én persáim araktól (pálinka) mámorosan

egy sarokba vonultak, s úgy horkoltak mint lovaim. Tatárom

megnyugtatására is kellett néhány felvilágositással szolgálnom; a jó fiú

szivesen hajolt. S mikor a jövő reggel a jeges halomtájat elhagytam, s

Damgan barátságosb siklapályán folytatám utamat, elszörnyedve gondolék a

mult éji kalandra – s az Ahuan-i éji szállást, bizony nem egy hamar

fogom elfelejteni.

Damgant sokan a régi Hekatompylenek (száz kapus város) tartják, a mi

olyan állitás, mit régiségbuváraink minden áron érvényre akarnak

juttatni, bárha az egész környéken semmi nyoma sincs olyan város

romjainak, melybe száz kapu vezetett volna. Görögnek és persának, kik a

fillentésben jó formán megegyeznek egymással, csak kötve kell hinni.

A száz kapuból nyolczvanat bizvást elengedek, de a mai igénytelen

Damganban, csak egy husz kapus hajdani várost is aligha lehet

felfedezni. Az egész helység nem igen számít többet ezer háznál, s a

puszta bazar közepén álló szegényes két karavanszerai eléggé

megbizonyitja, hogy kereskedelmi szempontból e hely távolról sem oly

fontos, mint sokan hiszik.

Fraser, az angol utazó sajnálja, hogy a Csihl dukhteran (negyven szűz)

vagy a csihl szeran (40 fő) talányát, kik egy sirba temetve pihennek,

senki sem tudja neki megfejteni. A müszülman előtt szent szám a negyven

de szent kiváltképen a persa előtt, és a csihlten, a 40 ember, kiket a

mohamedan monda szerint Mozes levert s azután ujra feltámasztott,

számtalan helyen feltalálható. Nevezetes a dologban azonban az, hogy itt

Damganban, épen a hölgyvilágot emelék a vértanui méltóságra, mely

körülmény Damganban sokkal feltünőbb lehet, mint talán Kölnben, minthogy

amannak hölgy világa, nem nagyon szigoru erkölcsössége folytán, az egész

környékben meglehetősen rosz hirben áll.

Damgantól két állomásnyira van Szimnan, mely pamutjáról, de még inkább

fehér theasüteményeiről hires. Persiában minden városnak meg van a maga

sajátsága, melynél fogva azt nem csak Persia hanem az egész világ

legelső helyének szokás tartani. Sirázban a legjobb juhhus, Iszfahanban

a legszebb őszibaraczk, Nathenzben a legjobb körték, sat. s a mi a

dologban a legkülönösebb az, hogy a fennen magasztalt czikkeket, az

illető helyeken vagy igen silányokul, vagy a mi egészen nevetséges,

épenséggel sem lehet feltalálni. Szimnan theasüteményeinek hirét már

Meshedben, sőt már Heratban is hallottam. Azonban e tekintetben igen sok

tapasztalatot szereztem már magamnak, s ennek következtében nem sokat

vártam ettől sem. Mikor a bazarban kérdezősködtem a sütemény felől, sok

időig kellett fel s alá járnom, mig végre egy pár penészes példányhoz

jutottam. „Szimnan“ – mondá valaki „csakugyan hirneves ezen czikk

folytán, de a kivitel oly roppant nagy, hogy a süteményből mi magunknak

mi sem marad.“ A másik igy szólott: „Igaz, Szimnan, hajdan nagyon hires

volt e czikkről, de a mostoha idők ezt is megváltoztatták.“ Itt legalább

még is volt mentegetőzés és kifogás, azonban más egyebütt, a hazugság a

maga teljes meztelenségében szokott előtünni.

Innen az ut Lazgird, Dehnemek, és Kislakon át megy Teheran felé a hires

Khavar-szoroson keresztül. Ezen hegyi utat a hires Caspiae Pylae-nek

tartják, s a maga nemében igazán páratlan. Az ut, magas, fekete

sziklatömegek között, vadregényes és számos éles kanyarulata igen

alkalmas rejtekhelyet szolgáltat a rablócsapatok számára. Valamint

hajdan, ugy ma is igen sok utonálló van itt; némely sziklát

lélekégetőnek, apagyilkosnak sat. neveznek. Az erős viszhang még

rémitőbbé teszi az utat, s ennek benyomását igen világosan láthatám

tatáromnak arczain. Én, kezem a fegyveren, egészen egyedül vonultam át

ezen uton, s igaz, hogy nem egy gyanus külsejü emberrel találkoztam;

annak okáért mindjárt jobb kedvem lett, mihelyt a mélyedés másik

torkolatánál a tágas, termékeny Veramin lapályra kijutottam. Ezen sikon,

melynek éjszaki szélén a régi időkben s a mesevilágban oly hires Ragesz

városa emelkedék, hajdan, – úgy mondják – sok város és falu állott; sok

nép kavargott itt már, görögök, arábok, tatárok, mongolok és afganok.

Maga Ragesz városa a középkorban valóságos kincs volt, mert ez szolgált

nyughelyül a Szeldsukidák, a Gaznevidák sőt maguknak a Timuridáknak is.

Ma puszta rom. Az európai régiségbuvár feliratokat keres a kőhalmok

között, a persa vadászhelyűl becsüli a gazdag sikságot, s ha a

földalatti számos vizvezeték nem léteznék, melyek a régi műveltségről

tanuskodnak, a Veraminról hallható mondákat, puszta költeményeknek

kellene tartanunk.

A melyek Meshedbe érkeztemkor, ugyanazon érzelmek, s talán még

hatalmasabban, hatottak át most is, azon gondolatnál, hogy nemsokára

ujra meglátom Teheránt; azt a Teherant, honnan kalandos utamra

kiindultam, s hol oly sok jó barátom él, kik bizonyára réges régen a

boldog öröklét ölében gondoltak. Hogy utamat siettessem, a két utolsó

állomást egygyé akartam kötni. A tizenhárom órányi lovaglás mindenesetre

igen fárasztó, gondolám magamban, azonban most olyan állomásra jutok, a

hol legalább is két hónapig megpihenek. Ezen édes reményekben ringatám

lelkemet, s kora reggeltől, késő estig szakadatlanul odább lovagoltam.

Mikor a nap utolsó sugáraival tekintett alá, a távolban Teheránt és Sah

Abdul Azim kupolájának ragyogását pillantottam meg. Maig sem tudom, a

tulságos öröm tette-e, vagy a hirtelen beállott éjszaka, – mert ez

évszakban az alkony igen rövid a tájakon – vagy a lankadtságé, mely

elbádgyasztott, elég az hozzá, a persa főváros tőszomszédságában

eltévedtem, s még pedig közel azon nevezetes romokhoz, melyek azon

sziklák aljánál fekszenek, hová a Gebr’ek (tűzimádók) a holttesteket

szokták kitenni a madarak zsákmányául. Két óra hosszat kelle

bolyonganom, árkon bokron, vizen sáron keresztül gázolnom, mely

alkalommal lovam egyszer hasig merült a hideg vizbe; cserjén bokron

keresztül kellett törtetnem, mig végre késő éjjel az utra akadtam.

S nem különös-e még is, hogy az egész uton semmi bajom sem történt, oly

távoli országokat bejártam bántatlanul, átéltem oly veszedelmes

kalandokat, mindenem megmaradt; kézirataim, utazásom drága zsákmánya,

mit sem szenvedtek, s ime itt, a biztos kikötő küszöbén, benyilóján, oly

veszteséget kelle szenvednem, melyet soha elfeledni nem tudok, ugyanis

az átnedvesülés következtében legbecsesb irományaim egyikét

elvesztettem. A sorsnak szeszélyei vannak, mondja a keleti, gyermekes

az, a ki ezeknek ellen akar szegülni!

Midőn Teheran kapujához értem, – az már zárva volt. Az éjet egy ujabb

Karavanszerajban töltém, s mikor másnap a rendesen eltorlaszolt

bazárokon ütések és szitkozódások közben átlovagoltam, nem egy persa

mondá boszús csodálkozással: „Még is csak vakmerő egy bukhariota!“

Néhány európaival is találkoztam, kik álöltözetemben nem ismertek rám,

de azután édes öleléssel köszöntének. Nem sokára a török követség

kapujához jutottam, s ki irhatná le örömemet, mikor ujra megláttam azon

helyiségeket, s azon barátokat, kiktől s melyektől tiz hónappal előbb

oly rajongó és kalandos tervek között távoztam, s kik akkor bennem a

bizonyos veszélybe rohanót látták, s engem e napiglan a közép-ázsiai

barbarság és ármányosság áldozatának tartottak.