VII.

Azon európaiak között, kikkel Teheranban találkozám, Bloqueville urat

meg kell még emlitenem, e minden fényképészek legdrágábbikát, ki a Sah

szolgálatában részt vett egy a Turkomanok ellen intézett hadjáratban,

ott azonban fogságba esett, és 10,000 arany roppant összegen kellett

kiváltatnia. Bloqueville ur, tetőtől talpig franczia nemes ember, e

mellett becsületes, derék fiú, kalandvágyát kielégitendő, egy varga

betűt tett a belle Perse felé. Az orvosi pálya, az európaiaknak majdnem

egyetlen foglalkozása keleten, igen profan valaminek látszék előtte. S

végre is a photographiát találta olyannak, mi e tájakon még kevésbé

kiaknázott müvészet. A király haladéktalanul szerződteté s harczfestész

minőségében a khoraszani hadsereghez csatlakozott. Hogyan örülhetett a

király előre, arra a gondolatra, hogy diadalmas hadseregének hőstettei

immár megörökítetnek, mely sereg minden tagja egy-egy Rusztem gyanánt

iratott le előtte.

Fájdalom, hogy a sors könyvében egészen másképen volt feljegyezve. A

huszonötezer Rusztemet, 5000 turkomán rabló támadá meg és tönkre verte.

Nagy részük elfogatott, s minthogy a foglyok roppant száma nagyon

lecsapta árukat, közülök 5–6 arany váltságdijért sokat vissza lehetett

váltani. Bloqueville úr is majdnem megszabadult már ezen az áron,

azonban a turkomanok kieszelték, hogy a szőke fürtös ifjuban bizonyára

valami külföldi növény lappang. Többet követeltek tehát érette, s

minthogy a turkoman követelés minden persa vonakodás után növekedék, a

teherani udvarnak végre be kellett nyugodnia 10,000 aranyat tenni le a

franczia alattvalóért, a mire bizonynyal rá nem állottak vala, ha a

szajnaparti nagy sah, követe Bellaunay ur által azt nem üzeni: „Ha

aranyotok nincsen, majd én szuronyokat kölcsönzök. A másfél évig tartó

alkudozás alatt, Bloqueville urnak, a hajdani testőrtisztnek igen sulyos

állapota volt, és elég módja kitanulni azt, mennyi különbség van egy a

Champs Elyseén élő gentilhomme, és a nyakán kezén nehéz lánczot hordozó

turkoman rabszolga sorsa között. Hányszor gondolhatott a szegény

franczia a szép Párisra, midőn rongyokba burkolva, s hidegtől reszketve,

valami szegényes turkoman sátorban költé el lóhúsból készült

cotelettejét. Igazán sokat szenvedett, s mikor engem, bajtársát ujra

meglátott, sirt örömében. Ő tökéletesen ismerte, mi a középázsiai élet,

s ő tudta legjobban felfogni azokat a gyötrelmeket, melyeket nékem kell

vala kiállanom.

Minthogy épen turkomanokról beszélünk, nem hagyhatom emlités nélkül,

hogy néhányan a puszták e fiai közül, megérkeztemről értesülvén,

Astrabadból, hol üzleti ügyek miatt tartózkodtak, hozzám jöttek s a mi

igazán különös – tőlem a fatihát (áldást) kérték.

A mint álliták, minden fatihámnak igen szerencsés hatása volt, és

Gömustepeben égnek a vágytól engem ujra láthatni. S bárha európai

öltözetben voltam, a puszta fiai mély alázattal borultak le előttem; én

áldást mondtam rájuk, egy pár koránverset idéztem; s ők egészen épülten

távozának. Ez volt az utolsó formaszerüség, melyet alkalmaztam, s

vallásos nevezetességem gondolata ujra phantasztikus rajongásokra

vezetett. Kevessé több kalandorsággal és vakmerőséggel mit ki nem

lehetne vinni e babonás nomadok között! A keleti hősök pályafutásának

rendesen ez a kezdete. Az ember rejtélyes, varázshomályba burkolózik,

százan és százan követik aztán, s csak akarni kell és mindenható

parancsnokukká válhatunk.

A tavasz első szellőlegyenésével búcsut mondtam Persia fővárosának, az

igazi keleti müveltség ezen székhelyének s a szokott póstauton Tebriz,

Erzerum és Trebizondon át a fekete tenger felé haladtam. Ha Meshedtől

Teheranig elég jól fel valék szerelve mindennel, keleti utazó állásához

képest, innen tovább az európai touristák minden kényelmével

rendelkezhetém. Jobb lovaim és fegyvereim voltak, több pénzem, s a mit

könnyü elgondolni, személyem iránt több tisztelet és megkülönböztetés.

Ugy szólván játszva értem el Persia határára. Azon rendkivül barátságos

fogadtatás a tebrizi európai koloniában, s kiváltképen az angol consul

barátságos asztalánál felhangzó champagnei pohárcsengés, amaz örömek

előjelei valának, melyek reám nyugaton várakoztak. A képzelem, boldog

reménység legszebb szineivel a legvonzóbb képeket varázsolá elém, melyek

a Kaleidoskop tarka idomzataiképen kápráztak ittasult szemeim előtt, s

bármennyivel többet adott is utóbb a valóság, várakozásom fölött, még is

boldogabb voltam akkor, midőn jövendőmet rózsás varázs szinekben

sejtelemszerüen a phantasia festette elejbem.

Mikor Azerbajdsan keleti határán átléptem azt a halmos tájat, mely a

török Kurdisztanba vezet, meg nem állhatám, hogy vissza ne fordúljak s a

végbucsu még egy tekintetét ne vessem Iran földére. Iran, a keleti

czivilizatio minden hibáival és kinövéseivel, még is csak mindig érdekes

ország leend az európai utazóra nézve. A képmutatás és kétszinüség,

miket itt a hosszas és régi zsarnokság teremtett, bárha megvetésre

méltók is szemeinkben, s bárha az irani nép udvarias modorát és kitünő

szellemi képességeit háttérbe szoritják is, mind a mellett egész keleten

csak az egy Iran az, hol e tehetségek s a magasb müveltségre való

törekvés, királynál ugy mint a pórnál, feltalálhatók. A keleten határos

tartományok nyers és vad szokásai – bárha némi különbséggel – a nyugati

határokon is észrevehetők. Kis-Ázsia kurdjai és ozmanjai, annyira

mögöttük állanak a persáknak, mintha egészen más anyagból volnának

faragva. Bizonyos igazság, hogy az ázsiai műveltségnek Iran a

kutforrása, s mind e mai napiglan majd nem egyedüli székhelye.

Mikor Trebizondhoz közel, az Erzerumba vezető nyári uton, a pontusi

hegység azon meredek lejtőjére értem, honnan a fekete tenger már

látható, azon helyre, melyről Xenophon a 10,000-nek visszavonulásáról

szóló leirásában oly lelkesülten emlékezik, ott az Euxinus setét kék

árjaiba utólsó ábrándos álmaimat eltemettem. Mily elfogódott szivvel

vettem bucsút két évvel ezelőtt e helytől, mily nehezen tudtam megvállni

a Lloyd társaság hajójától melynek lobogója még sokáig hivógatólag

lebegett felém. S ma ujra megláttam ezen lobogót, ugyanazon kikötőben, s

mi több, ugyanazon hónapban. Mennyivel más érzelmek ostromolták most,

ennél a tekintetnél, szivemet! Azon partra jutni, hol a már-már utra

kész gőzhajó horgonyoz, majd annyit jelent, mint Europa közepén lenni. S

kivált ha még oly szerencsés az ember, hogy a pompával és kényelemmel

berendezett Lloyd gőzösön külön cabinban kelhet utra, semmi sem oly

könnyü mint az európai életbe teljesen beleképzelni magunkat, bárha

talan kitüzött czélunktól még néhány napi távolságban volnánk is.

Mithridatesz ősi székvárosában csak két napot töltöttem, s miután,

néhány kevésnek kivételével, miket kedves ereklyék gyanánt megtartottam,

majdnem minden uti podgyászomat eladtam volna, Május közepe táján, az

„Il Progresso“ gőzösre keltem. A hajó, gyorsan szegve a habokat, a

délnek eső Bosporusnak tartott; mindig nagyobbá és nagyobbá lőn a

távolság, mely a Pontus partvidékétől elválasztott s tekintetem sokáig

fájdalmasan csüggött azon. Itt kezdtem meg egykor egész a Timur távol

eső fővárosáig terjedő vándorutamat, s itt is végződék az. Lelkem előtt

még egyszer átvonultak a multak képei, mosolygók és komolyak, mint a

minők a valóban is valának. De csakhamar felserkentem álmodozásaimból,

tekintetemet elforditám a multról és Ázsiáról, s arra szegtem irányát,

hol jövőmnek kell virúlnia – Európa felé.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Mindezen tartományok kerületekre osztvák (bulukat); ezek

ismét városi, mezővárosi, vagy falusi járásokra oszlanak. Amazok főnöke

a Kalenter, emezeké: Ket-khuda.]

[Footnote 2: Az őket sujtó zsarnoki törvények közül csak egyet akarunk

említeni. Minden akasztott embert, kinek három napig kell függnie, ők

köteleztetnek őrzeni; s ha a holt tetem netalán ellopatnék, vagy a szél

lerázná, vagy valami baleset által az akasztófa feldőlne, büntetés

gyanánt az őrálló zsidó száz tumant (= osztr. arany) kénytelen fizetni.]

[Footnote 3: Kuriózum gyanánt meg akarom említeni, hogy Gobineau gróf, a

franczia kormány Teheranban lévő követe, siíta rokonszenvét

kézzelfoghatólag megbizonyítandó, daczára annak, hogy a katholika egyház

„legifjabb fiának“ képviselője volt: török collegájának boszantására, a

követség palotájának udvarán egy szalma Omert repítetett a levegőbe.]

[Footnote 4: Ez a királyi lobogó az arabok első betörésekor ezek kezébe

jutott, s Omer Khalifa gazdagon megjutalmazá annak átszolgáltatóját.]

[Footnote 5: Mint ezt Mir Ali Sir persa történelmi könyvében állitja.]

[Footnote 6: Cyrus, Achämenesnek, egy állitólagos Pasargadei főnöknek,

utóda volt, s ez okból az ő utódait Achämenidáknak is szokás nevezni.]

[Footnote 7: Soká nem találkozott senki, a véres itéletnek

végrehajtására; mig végre is egy bizonyos Merdesah – nevü férfiú

jelenkezék, kinek atyját Khoszru hajdan megöleté. Mikor az agg fejedelem

a fegyvert, mely életének véget vetendő vala, megpillantaná,

felkiáltott: „Jól van, úgy is illendő, hogy a fiú mérjen halálcsapást,

atyjának gyilkosára.“]

[Footnote 8: „Mondják, hogy ezen fejedelem, midőn a vesztett csata után

lánczokra verve a földön ülne, egy katona valami szerény kis estebédet

főzött számára, némi húsneműt apritva egy szükszájú kis bögrébe. Valami

éhes kutya lopózott oda eközben, s fejét a szűk bögrébe dugta, de onnan

hirtelen kihuzni nem tudván, hussal – fazékkal, az egész főzési

készlettel elszaladt. A szerencsétlen fejedelem hangosan felkaczagott.

„Mi lehet a kerek ég alatt olyas, a mi a te sorsodban lévőt ennyire

megnevettetheti?“ kérdé egyik az őrök közül. „Lásd – mondá Amer – házi

készleteim felügyelője, még csak ma reggel is arról panaszkodott, hogy

300 teve sem elegendő konyhaedényeim hurczolására; s ime most, az az egy

kutya is elég arra, hogy minden konyhaszerszámommal és eleségemmel

együtt elszaladjon!“

(Malcolm.)]

[Footnote 9: Épen ezen Ak-Kojunlu voltak azok, kik megkülönböztetésnek

okáért, fövegeiken veres gombot, vagy mások állitása szerint; inkább

veres posztót, kendőt viseltek, minél fogva. Kizil bas (veres-fej) nevet

nyertek, honnan a magyar „Kazul“ szó is származott, mely kifejezéssel

régiebb költőink Persiát jelzették.]

[Footnote 10: Az ozmanlik elleni harczaiban diplomatia fegyvereit is

megragadta; összeköttetésbe helyzé magát a nyugati hatalmasságokkal, kik

közül a velenczei doge és I. Mátyás, magyar király, követeket is

küldöttek udvarába.]

[Footnote 11: Lásd „Teheranba“ czimü kirándulás V. szakaszát.]

[Footnote 12: Ezen tüzelőszer készitése itt valóságos iparágat képez, az

istállókat rendesen csak tavaszszal szokták tisztogatni, a trágyát

polyvával és szecskával összekeverve, a ház előtt szétteritik, s ott

hagyják, mig meg nem szárad. A nagyobb mennyiséget téglákra vagdalják

vagy vetik, s azután összerakva gondosan, elteszik télire. Egész Khináig

feltalálható ez, mindenütt ott, a hol a vidék a fának szükében van;

Khinában Huc abbé tudósitása szerint argolnak nevezik. Legjobb tőzeget a

kecske és juhtrágya szolgáltat, melyet még vasolvasztásra is használnak.

Alantabb fokon áll az ökör és tehénganéjból készült, – legrosszabb pedig

a ló- és szamártrágyából való.]

[Footnote 13: Mi azonban a látszatnak kiváltképen hátrányára van, ez az,

hogy mindkétnemű szerepeket, csak férfiak töltenek be, minthogy az

izlami törvény a nők nyilvános helyen való megjelenését meg nem engedi.]

[Footnote 14: Igy a többi között Dr. Polak, egykor különösen kedvelt

orvosát is lerajzolta s ezt irta alája: „Croqui de Nasr-ed-din Chah.“]

[Footnote 15: A balakhane-től származik, az olasz balcone s a német

balkon.]

[Footnote 16: Bárha a Dél-Persiáról szóló müvek nagy része szolgálatomra

állt, mégis, az aránylag legrövidebb leirást, James B. Fraser müvét

használtam. Tudományosabb tárgyalás nem is illenék e könnyü tourista-mű

keretébe.]

[Footnote 17: A kellemes égalj-on kivül a hires „khulari“ nevű sirazi

bor is egyik főoka ezen általános mulatási kedvnek. A khulari ízére és

erejére nézve a mi tokajinkhoz hasonlítható. Csak abban különbözik ez

utóbbitól, hogy két-három évnél tovább nem igen tartható, s a helyett,

hogy megsavanyodni hagyjuk, inkább minden termést egyszerre

elfogyasztunk, mondák nekem a persák. Mert itt nem örmények foglalkoznak

a bortermesztéssel – mint ez rendesen szokás – hanem mohammedan persák.]

[Footnote 18: Mert, a mig némelyek dalait vidám poharazások közben

éneklik, mások szent irás gyanánt szokták tekinteni e könyvet, melyből a

jövendő mintegy jóslatképen megtudakozható. Ez utóbbiak a koranon kivűl

Hafiz könyvét ismerik a legnagyobbnak, kinyitják találomra, e szavakat

ejtvén közbe:

„Ej Hafizi sirazi

Ber men nazr endazi

Men talibi jek falem

Tu kasifi her razi.“

(Oh Hafiz, sirazi, vess reám egy tekintetet, tőled akarom megtanulni

jövendőmet, mert te vagy minden titkok felleplezője); s a kinyilt lapról

akarják megtudni aztán jó vagy balsorsukat.]

[Footnote 19: A mint már alkalmilag a turkmancsaji békeszerződésnél

említők: Persiának nem áll jogában a Kaspitengerre hajókat bocsátani.]

[Footnote 20: Imam Riza, Imam Musza fia, mint magas származású Alevita,

az akkor még rejtőző schiíta nagy ragaszkodása folytán, Harun al Rasid

fiának Meemun Khalifának féltékenységét és irigységét vonta magára, ki

őt Tuszba a mai Meshedhez közel feküdt városba száműzte. De minthogy

amaz itt is az általános tisztelet tárgya volt mondják, hogy a Khalifa

megmérgezte volna. Halálát vértanúságnak tekintik, s a város ép ezen

okon nyerte Meshed, azaz: vértanúság helye nevezetét.]

[Footnote 21: Imam Risa sirja fölé az épületet, mai alakjában Sahrukh

Mirza, Emir Timur fia emelteté. Fénykorát a Szefevi-k alatt érte el, kik

Meshed fontosságát mind jobban és jobban emelni akarták, hogy a

zarándokokat a mekkai sokba kerülő vándoruttól elhajlitsák.]

[Footnote 22: Mind e pusztitások között az Őzbégegtől szenvedt Meshed

legtöbbet 1587-ben, Abdul Mumin a bokharai Khan, vezérlete alatt ütöttek

a városra, s a lakosság nagy részét foglyul vivék; kivülök még az

Afghanoktól és azon polgári háboruktól, melyek Meshed falain belül

dulongtak. Mondják, hogy Nadir fiai a sir fölötti domnak 520 font nehéz

arany golyóját rabolták el; ujabb időben a lázadó Szalar is sok

drágaságot eltulajdonitott.]

[Footnote 23: Ezen állomásokat épen nem mondhatjuk szabadon választott

lakóhelyeknek, minthogy a falaik közé zárkozott lakosok, földműveléssel

nem mernek foglalkozni, s a kormány csak az utak fenntartása végett

lakatja őket e négy helységben. Abbaszabad, példáúl, épen oly gyarmat,

mely kiválólag e czélból telepíteték; a lakosság georgiai származású, és

sok van még arczában a kaukasi faj sajátságaiból, bárha, mint nekem

egyikük mondá, a nép szépsége folytonosan csökken, minthogy itt a hires

Kakhiti-bor, a Kaukazus tokaija, egészen hiányzik.]