IV.

Az ut, Nisapurból három napi járatig tart Szebzevárig. A közbeneső

állomásokat sokan leirták már, nem is valami különösen érdekesek, úgy

maga a város sem, mely erős kőfallal körülvéve, meglehetősen termékeny

síkságon fekszik. Szebzevártól négy nap kell Mezinanig, melyet nevezetes

állomásnak tartanak, minthogy itt kezdődik Khorazan négy rém-statiója,

Abbaszabad[23], Mijandeschd, Mejame és Sahrud. Ez Persia négy

rémállomása, – ki ne hallott volna felőlük? Oly gazdagok a

veszedelmekben, s a tarka, regényes történetekben, hogy méltán az iráni

nép Scyllája és Charybdiszének mondhatók; a ki nagy bátorságról akar

szólani, nem szabad naplójából e négy nevet kihagynia. „De miért?“ –

Kérdi talán valaki. A felelet igen egyszerü. Ezen állomások ott vannak,

azon nagy lapácznak végén, mely éjszakra a Turkomán sivatag felé nyulik.

Persiától sem hegy, sem folyó nem választja el azokat, s minthogy a

sivatag ez orv fiai igen kevés figyelemre méltatják a politikai

határokat, becsapásaik igen gyakoriak, s épen ez a négy hely az, melyen

majdnem legtöbb bajt okoznak. Itt ritkán van gyér aratásuk, mert ép e fő

ut visz Khoraszanba, mely uton a gazdagon megterhelt karavanok s a jól

felszerelt zarándokok igen gyakoriak. A persa soha sem fárad bele, ha a

Turkomanokkal való kalandok elbeszélésébe kezd. Ezen állomások egyikén,

a többi között ez az eset fordult elő: Egy persa tábornok előre küldé

hatezer főből álló csapatát, s maga csak néhány pillanatra maradt el,

hogy Kalianját kiszívhassa: mikor aztán kedvtöltése végeztével, egy pár

szolgától kisérve, emberei után indulna, futamos lovaikon rajta ütöttek

a Turkománok. Egy pár percz alatt kirabolták, elfogták, s néhány hét

mulva Khivában 25 aranyért rabszolgául eladták. Itt történt az is, hogy

Imám Riza sirjához vándorló egy zarándok megtámadtatott; a rohamot

messziről látta már, s csak annyi ideje volt még, hogy csekély

vagyonkáját egy kő mögé rejthette; mikor Khivába vitték eladatás végett,

ezt irta gyengédszivü hitvesének: „Kedves lelkem! Itt s itt, ilyen és

ilyen kő alá negyven aranyat rejtettem: Küldj ide váltság dijul

harminczat belőle, a tizet pedig tedd el, mig a turkoman földről

visszatérek, hol most rabszolga munkát kell cselekednem.“

A félelemre és óvatosságra mindenesetre elegendő ok van itt, de az

irániak szerencsétlenségének főoka mégis kiváltkép nevetséges

gyávaságukban rejlik. A Karavanok itt nagy tömegben szoktak összegyülni;

égő kanóczos ágyúk, s kivont fegyverü katonaság kiséri őket. Gyakran

igen tetemes számmal vannak együtt; s még is, mutatkozzék bár csak

egy-két vakmerő rabló, azonnal elvesztik minden bátorságukat és

lélekéberségüket, eldobálják fegyvereiket, odaadják mindenüket, s végül

még kezüket is odanyujtják azon békók alá, melyekben nehéz és gyakran

élet fogytig tartó rabságra hurczoltatnak. Én ez állomásokon egészen

egyedül vonultam át, csupán tatárom kiséretében, a mit európai soha még

nem tett meg én előttem. Persze intettek mindenfelől, hagyjak fel vele,

de mit törődtem én turkesztani öltözetemben a turkomán rablócsordákkal!

Kiváltképen tatárom tekingetett epedve körül, ha talán földieit

megpillanthatná; s ha a puszta néhány fiával, a siíta földön

találkoztunk volna is, azt hiszem, hogy az ő hitükön lévő mollaht, nem

csak hogy nem bántalmazák, hanem a rájuk mondott fatihaért (áldás) – még

gazdagon meg is ajándékozák vala. Négy napig bolyongtam a sivatagon, az

esthomályban egyszer utamat is eltévesztém, de turkomant nem láttam; nem

találkoztam mással, csak egy pár reszkető persa utitársasággal. A

turkomanoktól való félelemnél sokkal inkább gyötört az állomások

rettenetes hosszusága, s kiváltkép az utolsó Mejame és Sahrud között,

melyen tizenhat óra folyásáig ültem nyeregben. Ez egész Persiában, sőt

mondhatnám egész Ázsiában a leghosszabb állomás, s lovat – embert

rettenetesen kifáraszt.

Könnyen elgondolható annakokáért, mily fürkész tekintettel keresi az

utazó a Sahrud városát körülvevő kerteket. Minthogy ez hegyen épült, már

mértföldnyi távolságban látható. A fáradt lovag azt hiszi hogy már közel

jutott hozzá: de mily rettenetes a csalódás, melynek folytán az első

megpillantás után még öt mértföldet kell áthaladni, mig az ember

kapuinál bevonulhat. Az út a legegyhangubb, s a szemet semmi sem vonja

magára; nyaranta, a teljes vizhiány mellett, kész gyötrelem lehet.

Szerencsétlenségemre egy – Sahrud közelébe eső falut néztem amannak,

mely egy völgymélyedésben rejtezik; képzelhető tehát milyen ingerült

voltam, midőn tévedésemről kellett meggyőződnöm, s midőn az óriási

állomást, még egy jó félórával kénytelen valék megtoldani. Éjfél előtt

ültem nyeregbe, s már több volt esti hat óránál, mikor átvonulván Sahrud

gonosz kövezetén, a legjobb Karavanszeraj-ok egyikébe szállottam. Lovam,

a szegény pára egészen ki volt merülve, nem kevésbé önmagam is, de a

mint a karavanszerai négyszögében bádgyadt tekintettel körül néznék,

legnagyobb bámulatomra Britannia egyik fiát pillantottam meg, egy

valóságos angolt, a ki igazi manchester-arczczal ült az egyik czella

ajtajában. Magános brit, Sahrudban, ez bizonyára ritkaság, több mint fél

csoda. Én ő rá bámultam, ő meg én rám, csodálkozó tekintettel méregetve

engemet. Bukharai öltönyöm, rendkivüli bádgyadtságom, megzavarták

phlegmájában, s ki tudja milyen véleményt táplált magában felőlem, én

azonban, minden kimerültségem daczára, ellene nem állhatván e rendkivüli

találkozásnak, lankadt léptekkel közeliték hozzá s egy: „How are you,

sir?“ (Hogy van ön, uram?) megszólítám. Úgy látszik nem értett meg, s én

ujra ismétlém kérdésemet. Akkor meglepetten szökött fel ültéből, s a

mint mondani szokás, arcza minden színt mutatott, s egy „Well J“ (Én

ugyan) – mondással fejezvén ki bámulatát, hebegő nyelvvel kérdé: „Hol

tanult ön angolul? Tán csak nem Indiában?“ Kiváncsiságát fokozni

akartam, s remek tréfám is lett volna vele, de a hosszú uti-statio,

tökéletesen elvette minden kedvemet. Megmondtam neki ki vagyok. Öröme

kimondhatlan volt. Tatárom nagy bámulatára, ki engem még mindig igaz

hivőnek tartott, az angol megölelt és hajlékába vezetett. Kedves estet

töltöttünk együtt, – s a következő napot, az ő kedvéért nyugnappá

tettem; s kimondhatatlanul jól esett a jó embernek, hogy hat hónapi

távollét után, messze az európai világtól, akadt valakire itt Persia

mélyén, a kivel az ő kedves nyugatáról beszélhetett. Neve szegénynek,

kit nehány hónappal e találkozás után megöltek s megraboltak az uton:

Longfield. Ő egy birminghami nagy kereskedő ház ügyében járt itt pamut

vétel végett, sok pénzt vitt magával rendesen, s elfelejté, mint

fájdalom igen sokan, hogy Persia nem az a polgárosult ország, minőnek

ezt az európaiak charlatán képviselői hazudozásai nyomán tartják, s hogy

az utlevelekbe és a király ajánló irataiban igen kevéssé lehet

bizakodni.

Sahrud igen jelentékeny kereskedelmi város Mazendran és Irak tartományok

között; az előbbihez igen regényes, de igen rosz ut vezet, egész a kaspi

tengerig. A környék vizdús, s kivált a Rudi sah (királypatak) igen szép,

melynek tiszta és édes vize élénk morajjal hömpölyg át a városon.

Karavanszeraji több található, s ezek egyikében van a „Kavkaz“ czimü

orosz nagy kereskedelmi társaság egy faktoriája, mely ujabb időben

Astrakhan, Baku, Astrabadon át üzött beviteli kereskedelmével az angol

kereskedelmet Khorasanból majdnem teljesen kiszorította. Az orosznak

igen nagy befolyása van a kamcsatkai öböltől kezdve, mind egész

Konstantinápolyig, s ez senkire nézve sem oly veszedelmes, mint a brit

oroszlányra, melynek már is nagyon a sarkában van, s eljő az idő, mikor

éles körmeit testébe is bele fogja vágni.

Innen, Teheran még tizenegy napi távolban van. Az egész ut biztos.

Állomásra állomás jő, s alig van valami figyelemre méltó, hacsak az a

különbség nem, mely Irak és Khorasan lakossága között észrevehető. Az

utóbbi tartomány, szomszédja levén Közép-Ázsiának, több durva szokást is

átvett attól, mig ellenben Irakban, a finom irani műveltség mindig

szembeötlő. Itt az utazót – természetesen csak akkor, ha nála pénz

szagot éreznek – mindig a legnagyobb előzékenységgel fogadják; s mindent

adnak, de ugy, mintha a világért sem pénzért cselekednék. A vendéget

kellemes tüneménynek szokás tekinteni, meg is ajándékozzák, a

legudvariasabb hódolatok quintessenciájának kiséretében – de jaj a

tapasztalatlan erszényének! Én, kinek dél-persiai utazásaim alkalmával

volt módom az irani illemet elegendőkép tanulmányozni, ilyen esetekben

magam is adtam az iranit, A komplimentumokat komplimentumokkal

viszonzám, sőt még magasabb hanguakkal. Elfogadám ugyan az ajándékokat,

de virágnyelven kértem az adományozót, vegyen ő is részt adományaiban, s

ez bombasztikus phrasisaimnak a Szaadi és más kedvencz költőiből idézett

számos citatioimnak csak alig tudott ellenállni. Megfeledkezett magáról,

mohón nyult az ételek és gyümölcsök után, miket a Khondzsán (fatál) maga

hozott elém, s gyakran jelentékeny fejcsóválás által adta tudtomra:

„efendi, te iránibb vagy magánál az iráninál, sokkal simább, semhogy

megcsiphetnélek.“ S valóban, Persiában az óvatosság nagyon is szükséges!

Évszázados, sőt mondhatnám évezredes megrögzött szokások, annyira

megtaniták Persia lakosait a ravaszság és külső finomság gyakorlatára,

hogy a gondatlan europait, sokszor a legegyszerűbb paraszt, sokszor még

a legkisebb gyermek is kijátszsza. Nyelv, mozdulat, izgés-mozgás együtt

működik mind, hogy a helyi viszonyokba be nem avattak

félrevezettessenek. Kiváltképen az európai az, a ki elbizakodván

czivilizácziója fölényében, a keletit lenézi, megveti, – s így, a mint

igen könnyen gondolható, épen ő az, a kit legtöbbször jégre visznek s

rútul megcsalnak.

Minél közelebb jutottam Teheranhoz, az évszak annál zordonabbá

változott; különben is deczember vége felé jártunk már, s bárha a

mélyedésekben hideg és fagy keveset alkalmatlankodott is, annyival

inkább tette a magaslatokon, minthogy az égalji különbségek, Persiában

3–4 óra járásnyi távolokban már is nagyon észrevehetők. A zord idő

kiváltképen igen nagy aggodalmat okozott Gose és Ahuan állomások között,

mindakettő hegyen fekvő magános póstaház, melyek az utazók nagy számához

képest, alig adnak mindig elégséges menedéket. Goseben oly szerencsés

voltam, hogy a csaparkhanet (póstaház) egészen üresnek találtam; meleg

falai közt tehát egészen átadtam magamat a kényelemnek, minthogy odakinn

már valóban szigorú, mérges hideg volt. Ahuan felé már több helyütt hóra

is akadtam, s a hideg éjszaki szél gyakran leszállított lovamról, hogy

lábaimat menéssel melengessem. Mikor magába Ahuanba érkezém, a hó már

néhány lábnyi magas volt, s oly keményen megfagyott, hogy az út sok

helyütt, valóságos hótelepek között vezetett. Fedél és tüzelő fa, – ezek

valának legföbb vágyaim, melyek a magánosan álló ház megpillantásakor

keblemben támadának, s bármily messze csapongott is tekintetem a hólepte

halmosvidéken, sem hajlékot sőt csak egyetlen romot is fel nem

fedezheték. Mint rendesen szokás, a csaparkhanebe figyelemgerjesztő

zörejjel csörtettünk be. A póstamester igen udvarias volt – jó előjele a

szállásnak, s mikor a nagyon kormos, de jól fedező szobába vezetett,

egészen boldognak érzém magamat, s csak fél füllel hallgattam szavaira,

melyekben áradozva széltiben és hosszában elmondá, hogy Szipeh

Szalarnak, a persa generalissimus és hadügyminiszternek hitvesét várja

minden pillanatban, kinek Meshedből való visszatértében, még ma,

legfölebb holnap kell ezen mennie. Szipeh-Szalar asszonyság, a mint

gondolható, legalább is 40–50 szolga kiséretében utazott; általa e szűk

hajlékban meglepetni, épen sem volt valami nagy öröm; én azonban igen

keveset törődtem most e fatalis eshetőséggel, hanem lovammal egyetemben

egészen kényelmemnek éltem. Mikor a kandallóban vidoran lobogott a tüz,

s a meleg thea a csészében párolgott, elfeledém akkor a kiállott

hideget, nem gondoltam többé rá hogy valaki meglepjen, s jókedvüen

hallgatám a vad Boreas süvöltését, mely úgy látszik, meleg menhelyemen

serkentgetni szándékozik engemet. A thea után jótékony meleget érzék

magam körül és magamban, s azért levetém ruházatomat; egész élvezettel

fogtam estebédemhez, a pilav és a csirkesült már majdnem készen volt,

azonban, mikor éjféltájban már-már lukullusi vacsorámhoz kezdenék, a

szélzugás közepette lódobogás és hangok nesze üté meg füleimet.