Persiában, valamint minden az uralkodó személyétől függ, épen úgy az
utak biztonsága és kényelme is a tartományt kormányzó tiszteknek
tulajdonítandó. Meshedből Teheranba utazni, mindig vakmerő vállalatnak
szokott tekintetni; de kiváltképen Khorazan az, hol a Turkomanok,
Beludzsok és Kurdoktól való félelem, főleg a félénk persának, nem
csekély aggodalmat okoz. Azon időben mikor én tettem meg ez utat, e
vidéken Murad Mirza parancsnokoskodott, ki az ország kardjának
nevezteték. Erélyes és tehetséges férfiú volt, s egyéb magasztalásokon
kivül, mikkel őt méltán illeték, szokott mondás vala: „hogy valami kis
gyermek is nyugodtan haladhatna az uton, aranynyal telt tányérral
fején;“ – egyrészről legméltóbb elismerés, az ország biztonsága
érdekében elkövetett fáradozásait illetőleg, más részről a legnagyobb
felbátorítás az általános közlekedésre.
Jó kedvüen keltem útra, tatárom társaságában. Nisapurba két út vezet: az
egyik hegyes tájon, a másik valamivel síkabb dombvidéken. Az utóbbit
választám. Jó paripámon haladva, tatárom kiséretében, kinek lova a
szükséges utazási készletekkel megrakva gazdagon, a szerencsés
visszatérés érzelmei, s a jól felszerelt utazás kellemei ritka
vidámságra gerjesztének. Az ember rendesen találkozik zarándokok vagy
árúczikkek Karavanjaival, s ilyen alkalommal rendesen kölcsönös
köszöntés szokott történni. Mily nagy volt bámulásom, midőn az egyik
Karavannak, mely déli Persiából a szent város felé vonult, vezetőjében
ugyanazt a sirazit ismertem fel, kinek társaságában két évvel az előtt,
Persepolis, Naksi Rusztem, s a felséges Hafiz szép szülővárosának
romjait szemlélgetém. Ha az ember Ázsiában valakivel huzamosb ideig
utazik együtt, azokat már fél rokonoknak szokás tekinteni. A becsületes
sirazi kimondhatatlanúl örvendezett, a mikor felismert; a Karavannak
bele kellett nyugodnia egy kis óranegyednyi megállapodásba, s mig mi a
homokos földön a barátságos Kaliant (a persa pipát) szippantgattuk, a
szép multnak sok kedves képe elevenült meg lelkem előtt. Felséges
emlékei az ó persa czivilisatiónak! Mennyire áthatott; mennyire
fellelkesített a reátok való visszaemlékezés! Valerian, lánczaival,
Sapur, büszke alakjával, a jótékony Ormuzd, mind e művészi domborművek
délibábként látszottak előttem lebegni a levegőégben; de most ezerszerte
nagyobb volt varázsuk, hiszen a mesés Baktria és Sogdia – e rémhelyek
még a nagysándori csapatokra nézve is – hátam mögött valának.
Meg kellett igérnem a jó sirazinak, hogy szülőföldét nem sokára ujra
meglátogatom; s miután az igéret őt megnyugtatta volna, elváltunk. Ily
vidám haladásközben töltvén az első napot, – ez épséggel sem fárasztott
ki engemet; éjszakára a Serif Abad állomásra érkeztem. Ez az első est
volt, melyet jól felszerelt utasképen töltheték. Eddigelé a fát és
lisztet össze kellett elébb koldulnom, s a nyughelyért áldást és imákat
mondanom; félnem kellett, hogy a házból étlen fognak elutasítani. Most
azonban úr voltam; büszkén lovagoltam be a póstaházba s nyers hangon
foglaltam el a szállást; mert bárha külsőmre nézve egészen keletinek
látszám is, a póstamester csakhamar észrevette, hogy olyan utazóval van
dolga, ki szabadon rendelkezik az élet hatalmas varázsitalával. S mit
meg nem tenne a persa pénzért! Tatárom izletes estebédet készített;
rizs, czukor, zsir, hus – volt minden bőven; a szegény jó özbég szemei
örömtől csillogtak, midőn, a multak emléke mellett, az őt körülvevő
gazdagságra tekintett; s vacsoránk is, bárha nem is lukullusi, mind a
mellett elég jó volt, legalább egy persa állomáshoz aránylag.
A jövő reggel, a 9 mértföldre fekvő Kademgiah-ba kell vala eljutnunk.
Khoraszanban kilencz ferszakh igen sok, a mint a példabeszéd tartja:
abban a tartományban oly végtelen hosszú a mértföld mint az
asszony-csacsogás, és a ki mérte, annak elszakadt a láncza. Az európai
utazók általában sokat panaszkodnak a hosszadalmas utakról. De mi volt
nekem mind ez aprócseprő nehézség, a ki a gyötrelmes Turkesztanból
érkezém. Egészen egyedül tatárommal, jól fegyverkezve és lóval ellátva,
még csak most élvezém igazán a valódi utazás örömeit s oh, ti, a kik a
zárt waggonban, a legforróbb juliusi melegben a kormos, poros conducteur
arczában vagytok kénytelenek gyönyörködni, tudjátok-é ti mi az igazi
utazás? Jobb a ti kitömött támlányszékeiteknél a jó nyereg. Az ember
szabadon mozog, minden akadály nélkül; „Bädekerje“ – a kantárszár,
törvénye a kard, s hatósága – a mely védi – puskája; szabad vele
mindenki, de ő is szabad mindenkivel; s ha még az ország nyelvét és
szokásait is ismeri, ha tolmácsot, ajánló iratokat és védőrséget
nélkülözhet, – akkor – utazása, valóban felséges! Egész nap a
szabadlégen lévén, déli nyugalma kétszerte oly édes, s ki irhatná le az
estnek boldogságát, mikor az utas a pihenő helyen ott ül közel legelésző
lovához, nyerge és utikészleteitől környezve, szemben a vigan lobogó
tüzzel, mely estebédét késziti! A leáldozó nap bucsúsugárai hiába
versenyeznek, az örömnek azon fényével, mely szemeiből tündököl! A napi
járat után oly mondhatlanúl jól esik az estebéd! A szabad égboltozat
csillaghimes mennyezete alatt százszorta üditőbb az álom, mint a
herczegileg berendezett hálószobák pazar-fénynyel elhalmozott
nyugágyain!
Kademgiah, második állomásom neve, lábnyomot jelent, és szent
bucsújárási hely, hol a vallásos meggyőződés a kemény márványkövön az
egykor ott állott Ali lábnyomait véli felfedezetteknek. Az ilyen szent
lábnyomok Keleten nem tartoznak a ritkaságok közé. Keresztyének,
mohammedanok és budhaimádók egyaránt szenteknek tartanak ilyeket,
számtalan ilyen találkozik s én csak mindig azon csodálkoztam, hogyan
lehetnek e csoda emlékjelek oly tágas terjedelmüek, hogy az ember
hajlandó lenne inkább valami óriás elefánt lábnyomainak tartani. De a
vallásos rajongásnak kevés gondja van a logikára és az alaki szépségre.
Sirázban példáúl, van egy három lábnyi hosszú ilyen lábnyom; a heráti
szinte akkora; igy a Sinai hegyen is, – a távoli Khotenben s a khinai
tatárságban hasonlóképen mutatnak ilyen lábnyomokat, mely utóbbit a
hagyomány szerint a szent Dzsafer Bin Szadik hagyta volna. Ezzel a
szőrszálhasogatással azonban keveset gondol a jámbor. Mundus vult
decipi, ergo decipiatur.
Ezen szent helyek véduralma alatt sok és számos tanya áll a kegyes
zarándokok számára. Ezek egyikét én is elfoglalám egész kényelemmel, s a
nyárfák árnyékában már-már thea iváshoz fogtam, midőn egy pap jelent
meg, engemet fontos – kegyes arczczal a szent hely megszemlélésére
serkentgető. Minthogy a papnak ez időszerint egy csésze theára volt
szüksége, ezen óhajtását teljesítém. További tolakodása azonban azt
bizonyítá meg előttem, hogy bizonyos pénzbeli kivánságai is volnának, s
miután a hideg márványkő, mely a szent nyomokat viseli, annyival kevésbé
érdekelt, minthogy utam közben sok ilyent volt alkalmam megismerni, mit
tehettem egyebet, mint néhány kran (frank) odavetése által a vendégtől
és a szent kötelesség teljesítésétől megmenekülnöm.
A harmadik napijárat alacsony dombvidéken vezet át, az egész Persiában
sőt mondhatnám az egész Ázsiában oly hires Nisapur síkon. Dzsölgei
Nisapur (Nisapur síkja) a persa szemében a szépség és gazdagság ne
továbbja. Neki ott tisztább a levegő és illatosabb mint bárhol máshol,
ennek vize legédesebb a világon, ennek terményei páratlanok az egész
teremtésben, s ha még büszke örömmel odamutat az éjszakkeletre fekvő
hegységre, mely türkisbányákban és nemes érczekben bővelkedik: – könnyen
érthető, hogyan tündökölhet szeme a mikor szülőföldének e tájékáról
beszél. Reám, mind a sík, mind a közepén fekvő város kellemes benyomást
gyakorolt ugyan; de épenséggel sem valami elvarázslót. A történelmi
nevezetességek eszembe sem jutottak volna, ha utközben egy persára nem
akadok, ki az idegent csakhamar felfedezvén bennem, közelebb jött
lovával, s minden felkérés nélkül tulságos áradozással eldicsérte
szülővárosát. „Mit használnak szavaid! – kiálték – Nézzed e szétszórt
romokat! Mered-e ezt virágzó állapotnak mondani? Nézd e védbástyákat,
miket a földmüves a turkomanok rablásai ellen emelt, ezt mondod-e te
virágzó műveltségnek?“ De a persa nem hagyta magát zavarni és
megjegyzéseimre süket maradt. Hogy a műveltség képe teljes legyen, az
iráni szemeiben, a romoknak nem szabad hiányozniok, s minden gúnyoros
megjegyzésem daczára ezernyi faluról és vízvezetékről szólt, mik e
síkságon találhatók.
Nem sokkal jelentékenyebbnek találtam magát Nisapur városát is. A bazar
meglehetősen tele van európai és persa árúczikkekkel, s még is hiába
keresi itt az utazó a gazdagság és építészeti emlékek azon nyomait,
miket a keleti történészek oly annyira magasztalnak. A város egyedüli
nevezetességét a türkisz köszörüsdék képezik, minő több van itt.
Természetes állapotában ez ékkő szürkés szinű, s azon annyira magasztalt
égszin kék szinezetét, csak is gyakori köszörülés után nyeri. Minél
setétebb kékje, minél magasb az alakja, minél simább a felülete, becse
annál nagyobb. Az ereket már hibákúl tekintik; különös tünemény, hogy
némely kő, egy pár nappal a köszörülés után szinét elveszti. A
tapasztalatlan vevő, ki előtt e körülmény ismeretlen, a persa
csalárdságnak igen könnyen áldozatává lesz, s nem egy zarándokkal
történik meg, hogy Nisapurban a legszebb azurkék türkiszeket veszik, s
mire hazaérnek, azokat, mint bádgyadtakat és szinükhagyottakat akár
elvethetik. E bányák ma már távolról sem oly jövedelmezők mint
annakelőtte, miután mind valamennyi együttesen, kétezer arany csekély
árért van bérbe adva; s maga a türkisz kereskedés is, mely hajdan
Európával, kiváltképen pedig Oroszországgal nagyban üzetett, igen nagyon
csökkent.
Mielőtt Nisapurt elhagynók, még két hirneves költőről kell
megemlékeznünk, kiknek sírjai által Iran ezen városa nem kevéssé érzi
magát megtiszteltetetnek. Az egyik Ferid ed din Attar a nagy mystikus és
bölcsész, ki a Mantik et tejr (madarak logikája) czímű érdekes munkát
írta. Ebben a tollas világ minden faja fel van sorolva, melyek lételük
oka megtudásának kiváncsiságától gyötretve, epedő ajakkal keresik az
igazság forrását. Ez a fontos kérdés, – sast, keselyüt, sólymot, hollót,
galambot, gerliczét és csalogányt, – s mind valamennyit egyaránt
érdekel. Hudhudot, Salamon varázsló madarát mint tanítót, keresik fel, a
mely mindentudó, s a legcsudálatosabb párbeszédekben tőle kérnek
tudósítást a kivánt dolgok felől. Ő a szerény szerepét játszsza, bölcs
tanácsokat ád, s arra az ösvényre vezeti a tömeget, a mely Szimurghoz, a
keletiek phönixéhez visz, mely egyszersmind a legmagasb világosság
jelképe is. Hogy a madarak az emberiséget jelentik, Hudhud a prófétát,
és Szimurg a legfőbb istenséget, az magától értetik. A mű, pompás keleti
képdússága és számos szép egyes részlete által igen jelentékeny és
nagyon érdekes.
A másik költő, kinek tetemei Nisapurban pihennek, Khijam, az előbbinek
merev ellentéte. Valóságos atheista, a mint a mi kegyeseink mondanák,
Mohammed és az Iszlam gonoszajkú gunyolója, ki a legnagyobbat és
legszebbet lábbal tapodja, s gúnynyal és szégyennel tetézi a legszentebb
törvényeket és rendeleteket. Mind a mellett Khijam ép annyira
olvastatik, mint a másik; s épen Persia azon országa Ázsiának, mely
minden szélsőséget képviselvén, a keleti jelleget legvilágosabban
feltünteti. Itt az istentagadó, – és a meggörnyedt kegyeskedő, nem is
valami szerfölötti szenvedélyességgel, érintkezik egymással. Igen,
Persia, leghívebb képe a keleti életnek.