A sir,[21] melyet kivülről ugy mint belülről arany borit, az
iszlam-világnak kétségkivül leggazdagabbika, s melynek maga Medina,
Nedsef (hol Ali nyugszik) Kerbela (hol Imam Husszein szendereg) és Kum
is (hol Fatimanak, Imam Riza nővérének hamvai porladoznak) mögötte
állanak pompa és gazdagság tekintetében. S bárha épittetése óta több
izben kirabolták is,[22] minda mellett a kupola, a tornyok, s a belső
tömör rácsozat mind e napiglan töméntelen kincset rejtenek. Azonkivül a
falakra a legritkább drágaságok aggatvák, melyeket a buzgó shiíták ezen
szentjük iránti szeretetből hoztak ide áldozatul. Itt egy gyémánt-forgó,
gyémánt-tollbokréta (dzsikka), amott rubintokkal és smaragdokkal kivert
kard és paizs, drága antik karpereczek, nagy, tömör gyertyatartók, igen
nagy értékü nyakékek; – ez, – és a hasonló ékességek, oly vakitó
hatással vannak a belépőre, hogy az azt sem tudja, vajon a domnak
mesterséges épitészetét nézze-e, vagy a tarka szinű ablakokat, a gazdag
arabeszkeket, a gyémánttal kivarrt drága szőnyegeket, a vastag, tömör
ezüst rácsozatot-e, vagy a nyüzsgő áhitatos tömeget? S pedig még is e
legutóbbi a legérdekesebb. Milyen töredelmességgel, milyen áhitattal s
alázattal, s milyen lelkesültséggel és örömmel áll meg itt a shiíta. A
rostélyrudakról imatáblák függnek alá, melyeken a szokásos imaformulák
láthatók; mindegyik előtt az áhítatoskodók egy-egy kis csoportja
gyülekezett össze kik részint maguk imádkoznak, részint a mondolónak
utána mondják az imádságot, s úgy megzokognak és jajgatnak mintha a
paradicsom kapujánál az öröküdvösségért esdeklenének. A vad Bakhtiari és
Kurd, – az alattomos iszfahani és sirazi, az egyszerű török
Azerbaidsanból, az elfogódott középázsiai, magasrangu khanok és mirzák,
szegény pórok és szolgák, mindez, tarka vegyülékben van itt együtt s
valóban rendkivűli és lélekemelő tekintet látni, hogy Ázsia e durva
népei mily magukra erőszakolt gyengédséggel csókolják meg a rácsozatot,
a padlót, s kivált pedig a rostélyajtóról aláfüggő nagy lakatot. Csak a
papok és Szeidek józanok a közlelkesültség között. Ezeket csak a
fillérek érdeklik. Odatolakosznak az áhítatoskodókhoz, s nem távoznak
addig, mig üdvkivánataik, s más egyéb szolgálattételeik után az óhajtott
kis pénzt meg nem nyerték. Ha a zarándok háttal menve, a fehér márvány
lépcsőt mély áhítattal megcsókolá, és a sirnak bensejét odahagyta, ekkor
szerzé meg a meshedi nevet, azon czimet, melyet pecsétjén és sirján
visel, melyet praedicatum gyanánt mindig neve elé tüz, s mely nevének
ugyanannyi kenetet, személyének ugyan oly fényt kölcsönöz, mint a
hadzsi-czim (Mekkai zarándok). A szabadba érve, a zarándok rendesen
fellélegzik; szeme örömtől csillog, s most már tulboldog, mert nem csak
minden bünének terhétől szabadult meg, hanem teljes egész jövendő
életét, nyugodtan és biztosan folytathatja ezentúl.
A Govher-Sah mecsetét, mely ugyanazon udvarban áll Imam Riza sirjával
szemközt, inkább a művészet, semmint gazdagsága teszi nevezetessé. A
magas portale, tarka Kasi-műben (mázos téglákból) ha a napsugarak rá
esnek, pompás szineivel valóságos varázstekintetet nyujt, s valóban jó
darabig vitában voltam magammal, vajon a szamarkandi vagy a herati
hasonló műemléknek adjam-e az elsőséget? Bizonyos hogy a mecset, Sahrukh
Mirza idejében, ha nem is ugyanazon mester által, de mindenesetre
hasonló stylben építtetett. Medresz-Hanim romjai Szamarkandban, s ugy
szinte Heratban a Muszellan lévők, talán fényesebbek s pompásabbak
valának, de szebbek aligha lehettek. Bensejében is a Kasi-mű a tulnyomó.
Arany és ezüst szinte láthatók ugyan, de valóban igaza van a Persának ha
azt mondja hogy Imam Riza sirja fejedelmi, emez pedig művészi.
E pompás épületekből kilépvén, a többi koldusok és zarándokok áradata
által Imam Riza refektoriuma felé vonattam, vagy, a mint a bennszülöttek
mondják: Asbazkhane Hazret (ő fensége, magassága konyhája) felé. A
hazret, mint ő szentségét par excellence nevezik, rendkivül gazdagnak
tartatik. Vannak fürdői, Karavanseraj-i, bazarjai, éttermei,
szappanfőződéi, s egy szóval bir mindazzal, mit a hozzátóduló vendégek
kényelme igényel. Minden jövevény vendégévé lehet, de csak hét napon
által. A gazdagabbak, természetesen megköszönik, de a szegényebbek
ritkán utasítják el maguktól, ő magassága pilowjából, a szokásos hat
napon át lakmározni. Bárha Dolmage barátom konyhája semmi kivánni valót
nem hagyott, meg nem állhatám kiváncsiságból, hogy hadzsi szerepemet,
még ez egyszer igénybe ne vegyem. Minthogy még mindig bokharai
öltönyömbe valék öltözve, senki előtt sem lehetett feltünő, hogy a többi
shiíta és szunnita dervisek sorába kugorodtam. A nagy teremben
várakoztunk egy ideig, mig végre a szolgák csoportja, párolgó rizszsel
tölt tálakkal megjelent. Csodákat szokás beszélni a magasságos eledel
hatása, izletessége és áldása felől: az avas zsir és romlott rizs
azonban, engem legalább egészen az ellenkezőről győztek meg.
Több társamhoz hasonlóan belenyulódoztam ugyan én is öklömmel a tálba,
de tartalmának élvezetétől volt gondom rá megóvni magamat, s szivem
egész teljességéből örültem, midőn asztal bontatván s a szokásos
adományok megadatván, távozhattam.
Egyébiránt azt hiszem hogy a pénzsovár persa előtt, inkább az Imam
Rizanak tulajdonitott mesés gazdagságban fekszik fő oka az iránta
megbizonyitott tiszteletnek, semmint fennen hiresztelt szentségében,
vagy a sérthetlen asyljogban. A szent helyre csupán igaz hivők
léphetnek. Hinduk, örmények, zsidók még puszta tekintetükkel sem
közelíthetnek szemük hatása még ötszáz lépésnyi távolból is
megszeplősitő, megszentségtelenítő. Épen a zsidókról szólván, meg kell
említenem milyen meglepetésben részesített engem Meshedben Izraélnek
egyik maradéka, kit bokharai utitársamul ismertem. Midőn az az utczán
odakiáltottam rá: „Jahudi! Jahudi!“ reszketve közelitett s igy szólott:
„Az Istenre kérlek, hadzsi, ne hivj itt Jahudi-nak engemet. Mesheden
kivűl törzsemhez tartozom ugyan, hanem itt a mohamedánt kell játszanom!“
A zsidók ezen félelmének és alakoskodásának e következő történet szolgál
alapul: Egy zsidónő, kinek több évvel ezelőtt valami kiüteg volt a
kezén, tanácskérés végett persa orvoshoz folyamodott; s minthogy az azt
ajánlá neki, dugja kezét valami épen akkor leölt kutyának beleibe, amaz
végre is minden vonakodása daczára kénytelen volt e szegény utczai
állatok egyikét elcsipetni és feláldozni. Szerencsétlensége ez a
gyógykisérlet épen azon napra esett, melyen a mohamedanok, az Eidi
Kurbant (áldozat ünnepet) üllötték.
A történet hire csakhamar elterjedt, s könnyü volt a rosz akarat és
irigységnek a kutya ezen megöletését, az igazhivők szertartása
kigunyolására és gyalázására magyarázni. A csupán adandó alkalomra leső
tömeg dühödten rohant most a zsidó-városrészre, s kényekedve szerint
gyilkolt, rabolt és fosztogatott. A kik puszta életüket megmentheték,
kénytelenek valának az iszlam karjaiba vetni magukat, hogy
megélhessenek. A mint könnyen gondolható, ezen kényszerült áttérés csak
Meshed faluin belül volt érvényes, azokon túl, a zsidó ezentúl is hű
maradt vallásához, s bárha idők folytán s az európai befolyás
következtében a türelmetlenség némileg csökkent is, a szent város falain
belül a zsidó még is csak mohamedannak akar látszani.
Igen komikusnak tünt föl előttem, hogy ruházatom és beszédem után –
hosszas gyakorlat folytán mintegy természetemmé vállt a középázsiai
tájszólás – a többi zarándoktársak által, valóságos bukhariotának
tartatám. Hiába mentegetőztem, hogy én a szép Stambul fia vagyok;
furfangosan viszonzák mindig: „Ismerjük már a bukhariotákat; itt
minálunk szint akartok változtatni, minthogy kegyetlenségeitekért
visszatorlástól tartotok. De hiába való minden törekvéstek! még is
tudjuk mi kik vagytok.“ Meshedben tehát bukhariota, Bucharaban meshedi,
az uton orosz, europai, vagy más egyéb mysticus jellem! Mivé nem tesznek
még az emberek? Azonban ezen sejtelmek és gyanítások, szerencsémre itt,
hol legalább a kormányrendszernek még is némi árnyalata van, nem
lényegesen veszélyesek. A távol Ázsiában incognito minden, – kiváltképen
pedig az utazó.
Hat hétig utaztam egyikkel s másikkal, ki majd kereskedőnek, majd
mollahnak, majd zarándoknak mondta magát. Emberekkel, kik a legbensőbb
viszonyban éltek egymással, kik apa és fiúnak, vagy testvérekül mutatták
be magukat, s mikor Persiába jutottunk, oda hol a középázsiai
terrorismus megszünik, az egész világ egyszerre átváltozott. A kit
koldusnak ismertem, gazdag kalmárrá alakult, a kereskedő viszont szegény
kalandorrá. Az előbbi látszólagos urává tette utjaközben az utóbbit,
hogy a sovár tekinteteket elfordítsa magáról. Kemény földön aludt, mig
képviselője gazdag nyugágyon pihent. Azok kiknek nyelvéből, arczából,
öltözetéből a középázsiait véltem kivehetni, egyszerre telivér persákká
váltak, s s ezen átalakulások e mellett oly tökéletesek, oly
csalékonyak, hogy az ember előbbeni legjobb ismerősét is alig mert ujból
megszólítani, szakadatlan csalódások képe környez bennünket, s igy
magasan dobogott fel szivem azon gondolatnál, elhagyom nemsokára a
csalódások és alakoskodások ezen világát, s nyugat felé vonulok, mely
minden büne és minden visszaélései daczára oly végtelen magasan fölötte
áll az őskeletnek; nyugat felé, hol az én hazám, vágyaimnak forrón
óhajtott czélja feküszik.
A kormányzó helytartó által jól fogadtatva, megtiszteltetésekkel és
ajándékokkal elhalmozva nyugodtan foghattam hozzá, Teheran felé
folytatandó utamra felkészülni. S bárha ez utóbbi város, Meshedtől
harmincz napi járásra fekszik, s a tél e hosszas úton való lovaglást
jóformán kellemetlenné teszi, mégis tulboldog valék abban a pillanatban,
mikor a városkapun át kilovagoltam.
Mielőtt a szent városnak végbucsut mondék, kirándulást tettem
Firduszinak, a legnagyobb iráni bardnak sirjához, melynek helyét a
várostól nyugotra fekvő Tusznak romjai közt mutatják. A sir igen
igénytelen s pedig alatta a világ egyik legnagyobb nemzeti költője
fekszik, ki népének történetét 60,000 versben énekelte meg, a nélkül
hogy nyelvezetébe kettőnél több idegen – arab – szót vegyített volna, s
pedig azon idők persa – szólama, mint a jelenkori is, – tiz szó között
bizonyára legalább is négy arábot tartalmaz. Ő hiv iráni akart maradni,
s gyalázatnak tekinté, népe elnyomóinak nyelvét használni. Firduszi
jellemére nézve is valóságos ritkaság Ázsiában. Szultán Mahmud a
Ghaznevita, a megigért nagy összeg helyet csupán 30 drachmát küldött
neki. A költő sértve érzé magát, s a minthogy épen fürdött szolgái közt
osztá szét azonnal az egész küldeményt. Utóbb mondják, a fejedelem
megbánta volna tettét; s mikor aztán egy kincsekkel megrakott karavant
küldene hozzája ez épen a költő temetési gyászmenetével találkozott.
Leánya is visszautasitá a hálátlan fejedelem adományát. A kincset
visszavitték; a költő becsületben halt meg; de a fejedelem nevét örök
gyalázat bélyegzi, mert az a satira:
„Oh Sah Mahmud, ha te senkit
nem félsz, féld az Istent!“
még soká, soká élni fog a nép ajkain. Mily roppant különbség a nagy
költő és a mai persák között!