I.

Azon érzelmek, melyek akkor hatottak át, midőn Khoraszan fővárosának,

Meshednek közelébe jutottam, olyanok valának, minőket a hajótörést

szenvedett érezhet, ki deszkaszálra kapaszkodva, napok hosszat hányatik

ide s tova a vadul zajongó tengeren, mígnem végre odajut a mentőhajó

fedélzetére. Meshed volt azon hely, hol a kellemetlen incognitó

álarczával együtt, egyszersmind az elrongyollott ruhát, a nyomasztó

szegénységet s a több hónapig tartó veszedelmes kaland ezernyi

gyötrelmét levethetém. Itt, egy felvilágosult herczeget kell vala

találnom, a tartomány kormányzójának személyében, ki egyszersmind a

Persiát látszólagosan európasitó királynak nagybátyja. S mi több,

reményem vala, e távol keleten tartózkodó egyetlen európait, régi

ismerősömet ölelhetni. Csoda-e hát, ha az arany kupola tündöklése, mely

alatt Imam Riza[20] pihen, mértföldekre szétáradó sugaraival

kimondhatlan örömérzeteket gerjesztett szivemben; csoda-e hát, ha én is

osztám a bucsújárók boldogságát, kik zarándokolva ezrivel vonulnak

Turkesztan, Afghanisztan és Indiából szentjük sirjához, hol fáradalmas

és küzdelmes utazásuk végeztével, forró vágyuk végczélját elérve látják.

Bárha Közép-Ázsiában is a legkülönbözőbb szenvedések poharát kelle

gyakran ürítenem, szenvedéseket, minőkről európai embernek alig lehet

fogalma, mégis, a legutolsó út, Herad-tól Meshedig olyan vala, melyre

most is csodálkozással gondolok, hogyan daczolhatott meg az európai

élethez szokott testem ezekkel a fáradalmakkal. Fillér nélkül zsebemben,

a napi szükségleteket az Afghanokból, Hezares- és Tandickból álló

karavantól kelle összekoldulnom. Ezen utóbbiak, kiválólag szegény

zarándokok, maguk is igen kevéssel birtak, a mi pedig az elsőket illeti,

azok szennyes lelke sokkal ismeretesebb, semhogy említeni is kellene,

mennyi nehézséggel járt szánalmukat felgerjeszteni. Még az csak

megjárta, ha valami emberlakta falu határán sátoroztunk. A falut,

tatárommal rendesen két részre osztottam. Míg én az egyik irányban fáért

vagy égető anyagért jártam koldulni, ő a másik oldalon kért kenyeret

vagy lisztet, s ha találkoztunk, szerepet cseréltünk.

A lakosság általában szegény, de a hidegtől és éhségtől elsanyart testi

külsőnk sokkal szánalomra gerjesztőbb vala, semhogy esdeklésünket vissza

lehetett volna utasítani. Táplálékban annakokáért, bármily szegényes

volt is, nem igen szenvedtünk hiányt, de a mi a legborzasztóbb

szenvedéseket okozá, ez, az ősz felé itt uralkodó rideg időjárás vala, s

kivált az a metsző hideg szél, mely az éjszak keleti sivatagok felől

zúgott, s mely még a legjobb mezbe burkolt embert és állatot is

megdermeszti. Sebestől fogva, két állomásnyira egész Meshed-ig az éjet a

szabadban kelle töltenem, kőkemény, fagyos földön, sem fölöttem sem

alattam semmi egyébbel, csupán azon rongyfoszlányokkal, mikkel nappalon

át rendelkezém, s mik – akárhogyan összezsugorodtam legyen – igen gyéren

óvtak a hidegtől. Sokszor a megfagyástól féltemben nem mertem elaludni.

Kértem a kőszivű Afghanokat, hogy a lovaikat oly gazdagon boritó

pokróczokból kölcsönözzenek egy feleslegest. Vaczogó fogakkal, rimánkodó

hangon könyörögve, órákhosszat álltam a kabuli jó bundákba burkolózott

barbarok előtt. Kinevettek s azt mondák: „Tánczolj, Hadzsi,

megmelegszel!“ Bizonyára, a mily felejthetetlen előttem a közép-ázsiai

sivatagok homokja, ép oly feledhetlenek lesznek keleti Persia fensíkjai.

Mi természetesebb tehát, mint hogy Meshed megpillantása, a legédesebb

reményekre gerjesztett.

A hírneves Meshedet először megpillantván, szokásuk a kegyes

schiítáknak, apró kőhalmokat rakni, a bokrokra tarka rongyokat aggatni,

s elszorult szivük érzelmeinek hymnusokban és dalokban utat nyitni. Imam

Riza, ki a távoli hazából idevonta őket, a tizenkét Imam nyolczadika.

Díszneve: Szultan el Gureba (idegenek fejedelme) s ő az utazók védura;

minthogy maga is számkivetésben halt meg, könnyű vala megértenem

hiveinek lelkesültségét, melyre akkor gerjedtek, midőn a turkoman

csoportoktól szerencsésen megszabadulva, az ő városának közelébe

jutának.

Egyike volt azon szép őszi reggeleknek, melyek oly gyakoriak

Kelet-Persiában. A tájban, kevés halmú kopár sikság, kevés a

regényesség; de annál szebb az oázképen emelkedő város, kertek által

körözötten, s tarka tündöklő kupolákkal pompázó. Mi történt körülettem a

karavanban – arra nem figyeltem, minthogy tekintetemet a háztömegek

örvendetes szemlélése foglalá el egészen. Nem az Imám koporsója, nem az

itt nyugvó nagy Harun el Rasid porai foglalák el lelkemet, sem nem a

bölcs csillagász Nasreddin Tusz, vagy Gazali, vagy Nizam ül Mulk és

mások sirjai – tulajdon sorsom vala az, mely e historiai

nevezetességeket ez egyszer háttérbe szoritá; az az édes tudat, hogy a

hosszú kínnak vége van valahára, s hogy a midőn e város küszöbét

átlépem, új élet kezdődik számomra.

Álmodozásomból csak akkor ébredék föl, midőn a karavan, a Dervaze

Herat-on (herati kapu-n) át, a hosszú és széles Pajin Khiaban-on (alsó

fasor) végig, a Szahni serif (szent előcsarnok) felé vonult. A széles

árok, melynek partjaira árnyas fák ültetvék, igen barátságos tekintetet

nyujt, s nagyon sokat tesz arra nézve, hogy ezen utczát Persia egyik

legszebbikének tartsuk. Különösen meglepő a hullámzó néptömeg, mely

szakadatlanul ide s tova áradoz. Képviselve van itt egész Persiának, sőt

mondhatnám, egész Kelet-Ázsiának minden viselete. Itt van, a schiíta

világnak gyülhelye.

Az indus, a hezare, a herati és a bukhariota, kik ön hazájukban a

szunnita uralkodás következtében mindig görbült háttal járnak, itt

büszkén felemelik fejüket, és különös ellentétet képeznek a Turkomannal

vagy az Őzbéggel, ki félénken lopózik odább a fal mellett ki suníta, igy

tehát idegen, s még azon fölül gyülölt vendég. Iranban nem igen lehet

ugyan bántódása, de itt kétszerte oly mélyen érzi kegyetlensége sulyát,

melylyel ön hazájában Ali követői ellen viseltetik, – s a szerényet

játszsza.

Meshed utczái ritkán néptelenek: azonban valamennyi kiváltképen népes,

sőt mondhatnám túlzsufolt a derűlt őszi napokon, s ki az ilyen

alkalommal 10–12 óra között mind ez utczák tarka sürgés-forgására egy

tekintetet vet, itt az őt környező ezer meg ezer tárgy bizonyára annyira

elkábítja, hogy az egyeseket, aligha vésheti híven lelkébe. Az Imám

diszépületétől mintegy 200 lépésnyire alább, a két oldalt felállitott

bódékon kivül, még az árok partjain is zsibárosok és kiskereskedők

foglalnak helyet, kik áruczikkeiket kezükön, vállaikon és fejükön

hordozzák, s éneklő kiáltozásaikkal és taglejtésükkel sajátságos zajt

keltenek. Adó és vevő tarka vegyülékben keverg itt, s ezen emberbolyon

át gyakran alig lehet utat törni. Még is utelzárás igen ritkán szokott

előfordulni. Gyalogszerrel járók, lovagok, megrakott tevék, sőt egymás

után lánczolt öszvérek, árucsomagokkal terhelve, vagy kedsevek-kel

(utazó kosarak), melyekből a félig fátyolozott kegyes persa urhölgyek

kaczérkodnak alá, egymásután vonulnak vagy a szent hely kapui felé, –

vagy onnan vissza. A távozót mindenünnen egy: Ziaret Kabul (bucsujárásod

üdvös legyen) az érkezőt, egy Iltimaszi dua (imádkozzál érettem)

köszönti. Ezen zajnak, e hang-chaosnak, e kábitó zavarnak daczára a

koldusok még is képesek mindent tulkiáltó rimánkodásukkal a kegyes

zarándokok részéről a kegyadományokban részesűlni. A nagyszámu szeid (a

próféta utódai) nagy, zöld turbánokkal, még ezen tömkelegben is

felkutatja eleven kém tekintetével az idegent; körülfogják aztán,

szolgálatukat a szent helyen körülhordozó ciceróneül felajánlva. Van itt

ének, kiáltás, orditás; a heves vérü sirazi öszvérhajcsár szitkozódik és

vadul csapdos maga körül, asszony, gyermek ijedten kiáltoz, elannyira,

hogy európai szemünk előtt e látvány mindig szörnyübb, mindig rettentőbb

lesz, azt hiszszük már már itt a veszedelem, – s ime – még is, a nagy

tömeg kifejlik ismét egész rendben, kiki csendesen folytatja utját

rendeltetési helye irányába, a nélkül hogy valamit vesztett volna, vagy

bármi szerencsétlenségről oka lenne panaszkodni. Valamint kelet minden

bucsujárási helye, ép ugy Meshed is igen jelentékeny kereskedelmi város,

hová nemcsak a shiíta világ, hanem maga a szunnita is elhozza eladás

végett honi földének terményeit. A keleti igen örömest összeköti a szent

czélokat a földies érdekekkel, annyival is inkább, minthogy amaz

elsőbbek a hatóságok zsarnoksága ellenében oltalmául szolgálnak.

Khoraszan fővárosát évenkint meglátogató 100,000 zarándok között, talán

felénél több kereskedelmet üz egyszersmind. A sirazi rendesen tumbaku-t

(dohányt) szokott magával hozni, a szeistani opiumot, a herati és az

afghan indiai terményeket, a mazendrani nádvesszőt, mézet, narancsot s

hegyvidéke más egyéb terményét, mig az azarbaidsani egy pár vég kartont,

pamut- vagy vászonszövetet, s más egyéb europai készitményeket. Egyik

másik igen jövedelmező üzletet üz, némelyiknek azonban csak annyi haszna

van, hogy ebből az uti költséget fedezheti, melyen Imam Riza sirjához

vándorolt, haszna gyanánt pedig, a meshedi disz mellék nevet tekinti.

Engem, ki a turkesztani városok nehéz, nyomasztó hangulatához valék

szokva, ez a kép csaknem elkábitott. Egy Kervan-Szerajba mentem,

megmosakodtam s rongymezemet annyira a mennyire rendbe szedtem, hogy

mindeneknek előtte a fönebb emlitett európai barátot Dolmage ezredest

felkeressem. Meshed szent városában egy frengi neve után tudakozódni,

általában igen kellemetlen valami, s még inkább azzá lesz, ha a

kérdezősködő egyszersmind hadzsi (zarándok) is, mint a minőnek külső

jelvényei rajtam szemlélhetők valának. Sok ide s tova járás-kelés után

végre ráakadtam a kapura, s vajon ki irhatná le lelkem állapotát,

melylyel a vaskilincset kopogtatás végett megragadtam. Egy szolga jelent

meg, de alig vetett rám egy tekintetet s aztán egy pár szitok és

káromlás közben bevágta az ajtót orrom előtt s eltávozott. Zörgettem

másodszor is. Ugyanazon alak jelent meg ujolag. Most azonban be sem

vártam kérdését, hanem erőszakosan berohantam az udvarra. „Ki vagy te,

hadzsi? mit akarsz? – dörgé amaz felém. „Mi kereseted neked az én

uramnál? Nem tudod-e hogy ő hitetlen?“ „Akár hivő, akár hitetlen! –

kiáltám haraggal – „lódulj gyorsan, hivd ide uradat és mondd neki,

vendége érkezett Bokharából!“

A szolga távozott. E közben én egy szobába léptem, s mily nagy volt

örömem, hogy ujolag széket és asztalt, európai életmódra mutató

eszközöket láthaték. Ugy álltam meg ott mint valami szent ereklyék

előtt, sokáig nedves szemekkel néztem, ugy hogy ama hirlap mely az

asztalon feküdt, majdnem elkerülte figyelmemet. A stambuli „Levant

Herald“ egy száma volt. Mily roppant tömeg ujdonságra akadtak benn

szemeim!

Mélyen olvasásába valék merülve, midőn egyszerre az ifju brit állott

előttem európai katonai egyenruhában. Bámulva nézett rám s nem tudott

felismerni. Sokáig némán és mozdulatlanul álltunk szemben egymással. S

mikor aztán láttam, hogy semmiképen sem emlékszik reám a mi fölött

külsőm rettenetes eltorzitása folytán egy cseppet sem csodálkozhatám,

egy „What, you don’t recognize me?“ (Hogyan! S ön nem ismer rám?)

felkiáltással szakitám félbe a hallgatást. Hangom ujra felidézte lelke

előtt személyemet s kalandjaimat, melyeket némely részben ismert. Minden

felelet nélkül felém rohant, átölelt, s ugy sirt mint a gyermek, midőn

nyomorult külsőmre tekintett.

Maga ez az első ölelés azon apró állatocskák egész csoportjával lepte őt

el, melyek az én ruházatomon hemzsegtenek. Keveset ügyelt rá, hanem azon

kérései: „Az Isten szent szerelmére, mit cselekedett ön, mi lett önből?“

csakhamar meggyőzhettek a felől, mily nyomokat hagyott, e veszedelmes

tréfa, külsőmön. Egész késő estig folyt beszélgetésem. Könnyü lesz

megérteni, hogy a szenvedések ezen képe, mily rokonszenves szánalomra

gerjeszté az európai érző szivét. Nyugaton a nemzetiség és az állás

árnyalatai elválasztanak egymástól bennünket; de a távol keleten, a hány

európai, ugy szólván mindmegannyi vérrokon. Dolmage ezredes kitünőleg

megbizonyitá ezt. Négy heti ott tartózkodásom alatt nem egy

alkalmatlanságot okoztam neki, s mindamellett oly szives volt hozzám,

jótéteményeivel ugy elhalmozott s képessé tett arra, hogy további

utamat, ujult erővel folytathassam.

A megpihenés első napjai után, Meshed, Kelet-Persia ezen oly sok

tekintetben érdekes városa, más szempontokból is magára kezdé vonni

figyelmemet.

A mi a különféle nevezetességeket illeti, alig tudtam elhatározni

magamat, hogy szemlémet, vajon a történelmi, vagy a vallásos avagy az

irodalmi emlékekkel kezdjem-e? A Szahni Serifbe való első beléptemkor

bámész tekintetem által több éhes Szeid-et vontam körömbe, kik a

legélénkebben ajánlkoztak a szent sir minden látványosságát

megmutogatni. Különös, gondolám magamban, Conolly, Fraser, Burnes,

Chanikoff, sőt maga a hivatalosan járó Eastwick távolról is csak alig

alig vethettek egy pillantást e szentélybe. Azok százakat elfizettek

volna örömest ha beléphetnek vala – engem pedig ugyszólván majdnem

kényszerítnek a belépésre. Azonban ezen iszlam szentségeken, tiz hónapi

pseudozarándokságomon keresztül valami fárasztó volt; a tolakodással

felajánlott szolgálatkészséget visszautasitván tehát, egyedül látogattam

meg a Szahn mellett balra fekvő sirt és a fenséges Govher Sah-mecsetét.