Három hónapot töltvén Sirazban, ezen város annyira megnyerte
tetszésemet, hogy már-már azon gondolattal foglalkozám, a helyett hogy
Teheranban telelnék, e zordonabb időszakot itt akarom eltölteni, s majd
a tavaszszal Jezd és Tebbeszen át, egy az európaiktól igen kevéssé
látogatott uton menni Khoraszanba. Ezen tervet csakugyan követtem volna
is, és pedig a mint utóbb kitünt, nem épen előnyömre, hahogy annak
kivitelében nehány európai utazó megérkezte nem gátol vala. Délpersiában
időztem alatt ugyanis Rochechouart gróf és Doria marquis szinte
meglátogaták e vidéket. Az első, a Teheranban lévő franczia követség
attaché-ja, Persia kereskedelmi viszonyainak tanulmányozása czéljából
utazott, a másik, egyik előkelő tagja a velem egy időben Persiába
érkezett ama rendkivüli olasz követségnek, növény- és állattani
buvárlatokkal foglalkozott. Először is a sirazi hatóság fogadta őket
nagy pompával. Minthogy a persák igen fényüzők, ezen európai két
követségi egyén, bárha a frengi a vallás törvényei szerint tisztátalan,
s igy nem is nagyon szeretik, fényes fogadtatásban részesültek. Az első
hivatalos lakomák után az én derék svédem is meghivta házához az
európaiakat. Asztala mindazzal kinált, a mit csak Persia déli ege
nyujthat. Bordeauxi és champagnei versenyeztek a khularival, s midőn a
vendégszerető gazda felemelkedék, hogy felköszöntse a három
nemzetiséget, melyeket asztala köré gyüjtött, arcza kétszeres örömben
ragyogott. Ez az ember csak akkor látszék boldognak, ha másokat
megvendégelhetett, s egy-egy odautazó nyugati, kimondhatlan örömet
szerzett neki. S vajon lehet-e ez máskép, ha az ember 15 éve számüzve
van már a nyugati czivilizatiótól, s szellemi előhaladásunk azon gyér
szikráiból táplálkozhatik csupán, melyeket egy Bombayon keresztül jövő
hirlap nyujt, s valóban doktor Fagergreen a ritka tünemények közé
tartozik a keleten huzamosabb időt töltött európaiak között. A nélkül,
hogy lelke rugékonyságát elvesztette volna, a nélkül, hogy a
nyugatiaknál sajátságos elevenséget levetheté vala, jóságra és
vendégszeretetre nézve minden keletit felülmul, s azért kétszerte oly
nehéz volt tőle válnom, midőn Rochechouart gróf, ki már-már
visszakészült Teheranba, felszólitott, mennék vele, miután olasz
utitársa e város remek égalját élvezendő, még egy ideig itt maradni
szándékozott.
A franczia nemes ajánlata annyival kellemesebben hatott rám, minthogy
most is, mint rendesen, majdnem minden nélkül voltam már, Sirazba
léptemkor pedig, még szerény paripácskámat is eladtam. Ezenkivül azonban
a visszatérés még egyéb élvezetekkel is kecsegtetett. Ide
koldus-dervisképen jöttem, visszafelé európai utazó gyanánt megyek,
részese mindazon kényelmeknek, melyek fölött a franczia császár ő
felségének ügyében járó férfiú rendelkezik. Hogy tehát nem haboztam
sokáig, az igen természetes. A grófnak még három napi teendője volt itt,
s ez idő multával gyorsított menetekben kell vala visszatértünk utjára
kelni.
Közeledett már azon reggel, melyen nemes barátunktól válnom kellett. Még
hálószobájában volt, háza legfensőbb emeletében. Felkerestem. Sokáig
beszélgettünk egy második találkozás lehetőségéről, s szemeiben
mindannyiszor könyek csillogtak, valahányszor turkesztani tervemet
emlitém. Ezen benső részvét meghatott. Távozni akartam, s midőn az
utolsó ölelés után kezét még megragadtam és erősen megráztam, nagy
bámulatomra tapasztalám, hogy e kézszoritással az egész ház is
megrázkódott. Barátom arczára tekinték, az siri halavány volt. „Gyorsan,
az Isten szerelmeért! – kiálta fel – keltsük fel nőmet és gyermekeimet,
földrengés lesz. A sirazi földrengések a maguk nemében legborzasztóbbak,
és százszorta oly borzasztók, ha első lökéseik a napnak ezen részében
mutatkoznak.“ Hogy szavait egészen komolyan érté, szemei zavart
tekintetéből világosan láthatám. Nejét és gyermekeit csakhamar
összeszedtük, s midőn a szűk lépcsőn a keskeny udvarba jutnánk, tompa
zugással olyan zaj közelíte felénk, mintha a földnek gyomra akarna
megnyilni, a második lökés sokkal erősebb az elsőnél. A magas falak,
valamint a bennünket környező épületek is, jobbra-balra hajlongtak
borzasztó recsegés és ropogás közt, s míg én meghatottan az égre
tekintenék, a város minden részéről borzasztó: „ja Allah, ja Allah!“
hangzott felém. A siraziak igen jól ismerik ez elemi csapás rémitő
következményeit, s a ki az ezerek jajveszékelésébe vegyülő földdöngést
hallja, látja a madarak rémült ide s tova repültét: bármily szilárd
lelkü legyen, lehetetlen, hogy bátorsága meg ne csüggedjen. Nehány
pillanatig csendesen állottunk. Házigazdám nem annyira magáért, háza és
birtokaért aggódott, mint kedveseinek életeért. „A tér, mely bennünket
be fog, igen szűk – mondá – a netalán beszakadó fal könnyen eltemethetne
bennünket. Mentsd magad nőmmel és gyermekeimmel együtt az első
nyilttérre. Én itt maradok, mert a csőcselék fel szokta használni a
rémülés ezen perczeit és dulni, rombolni kél.“ Felelni akartam, de
nagyon kérve sürgetett; kézen fogtam a remegő asszonyt a két gyermekkel
együtt, s midőn őket a szabadba vinném ki a szűk sikátoron át, a
félelemtől sápadó lakosság ide s tova futkosása által oly borzasztó
képet nyujtott, minőhez hasonlót soha életemben nem láttam. A látvány
künn a nyilttéren volt a legszívrepesztőbb. Nők és gyermekek feküdtek a
földön, részint ájultan, részint hajukat tépve. Mások félig öltözötten
futottak oda, némelyek egészen meztelenül, ugy a mint a fürdőből
kiugrottak. Vallás, illem, – mind nem véteték semmi figyelembe. Néhány
percz elég volt arra, hogy az egész várost megfoszsza eszméletétől.
S minthogy a sirás és jajgatás között egypár Mollah szavát is hallám,
kik azt mondák, hogy az egész veszedelmet a városban lévő frengik hozták
a lakosságra, félteni kezdém az egyedül visszamaradt barátot. Gyorsan
visszasiettem hozzá, s alig értem be az udvarra, midőn a madarak új, vad
röpkedése a levegőben új lökést jósolt, s úgy látszik, ez állatkák
csakugyan birnak előérzettel. Csend lett. A tompa zúgas távoli zivatar
dördületeként közelített. A föld reszketése is fokozatonként látszék
növekedni, s midőn a mind jobban közeledő lökések oda jutottak azon
helyig, melyen mi állottunk, a föld oly erősen megrendült alattunk, hogy
minden erőmegfeszitésünk daczára meg nem állhatánk lábainkon. Karöltve
rogytunk össze. Borzasztó recsegést hallottam, aztán úgy érzém, hogy víz
csapott át rajtam, s már-már azt hittem, eljött életem utolsó pillanata.
Ez volt a legrémitőbb lökés, de azért szerencsésen megmenekültünk. A fal
egyik része beomlott, s a víz, mely bennünket elöntött, egy közeli
medenczéből csapott fel. Szakadatlanul körül-körül néztem, a netalán
leszakadó épületeket kikerülendő, s épen a legnagyobb zűrzavar e
pillanatában már e hangok hangzának fel az épület előtt: „A frengik, a
tisztátalanok!“ szitok és káromlás követék nyomban e felkiáltást, s
hihetőleg ostromot akartak inditani a ház ellen. A pillanat igen kétes
volt. „Fegyvert!“ kiáltá barátom; de vajjon ki merészelte volna ezt a
beszakadással fenyegető épületből elhozni? Az udvar is veszedelmes volt
ugyan, de a leomláshoz közel álló belső helyiségek még veszedelmesebbek.
Egy ideig egymásra néztünk, s azután együtt rohantunk a ház belsejébe,
fegyvert és lőszereket hozandók. Gyorsan felkaptunk nehány puskát és
pisztolyt a szükséges töltvényekkel együtt, s szerencsésen kijutván az
udvarra, elejbénk helyeztük a fegyvereket, most már nemcsak az elemek
dühe, hanem az emberek gonoszsága ellen is kellvén magunkat
védelmeznünk.
Ezen pillanatok örökké emlékezetesek maradnak lelkem előtt.
Egy, a rögtöni ropogás közben felemelkedő porfelleg láthatóvá tette
előttünk, hogy a gonosztevők a szomszédban beszakadt épület romjairól
menekülve, a kaputól távoztak. Nem sokára az egész környék elcsöndesült.
Ujabb lökéseket nem éreztünk, bárha a város egész láthatára a legsürűbb
porfellegbe borult is, sőt a déli részen levő hegység ketté nyilt s az
óriási köszirtek legördülése messze a távolban felhangzott. Fél órai
várakozás mulva, az elemek dühe meg nem ujulván, bátor voltam ismét a
házból távozni.
A város pusztulása sokkal borzasztóbb volt, semhogy tollam leirni képes
volna; s midőn épen az orvos házának kapuját érném ujolag, Rochechouart
gróf jött szemközt velem, nem kevéssé dúlt vonásokkal, s a városból való
gyors távozásra sürgetett. Barátaimtól való bucsúzásom rövid, de annál
bensőbb volt. Midőn a város keskeny utczáin áthaladva, s minden oldalról
tágan megnyilt falakra körültekintgetnék, nem annyira saját veszedelmem,
hanem a szigorúan sujtott városi lakosság végetlen nyomora fogta el
szivemet, s midőn a város kapuján át a szabadba érkezném, kis
utitársaságunkat már indulásra készen találtam, kik egyedül csak reánk
várakoztak. Itt még nagyobb embertömeget láttam egybegyülve, mint
magában a városban, kik gyötrelmes nyugtalansággal várták családjuk
bennmaradt tagjait, s tőlünk, az idegenektől, kérdezősködtek felőlük, s
igazán örvendettem, mikor ismét ott voltam Tengi Allah Ekbernél, vagyis
azon a ponton, honnan Persia déli fővárosának első megpillantását
élvezém megérkeztemkor.
Siraz, melyet 12 évvel azelőtt hasonló földrengés látogatott meg, ezen
elemi csapástól ember-emlékezet óta kimondhatatlan sokszor és sokat
szenvedett már. A völgy-katlan, hihetőleg valami hajdani tófenék, igen
sok vulkáni elemet rejt ölében, s az a nép-monda, hogy a kelet felé
fekvő Derjai Nemek tó egykor az egész völgységet ellepte, nem épen
alaptalan. Ugyanez idézi majd elő végpusztulását is – tartja a vallásos
monda – mert a feltámadás alkalmával vízözön fogja elborítani. Tiltott
folyadékok élvezete által a legnagyobb bűnöket követi el, s igy folyadék
fogja végpusztulását is előidézni.
Tovább három órajárásnál jobbra-balra mindenütt láttuk még a szörnyű
rombolás nyomait. A lökések dél felől jövének s igy a vidéknek is ezen
része szenvedett legtöbbet; azonban még jóval Persepolison is túl
terjedt, s midőn másnap a romokhoz érkezénk, nehány nomadtól, kik az
azelőtti napot esetleg ép ott tölték, azt hallottuk, hogy az oszlopok
ugy tántorogtak mint a részeg emberek s mégis csodálatos, egyetlen kő ki
nem mozdult helyéből, sőt nem egy oszlopfej, – mely már annakelőtte is
leesőfélben volt, az oszlopok ormán most is ugyanolyan állapotban volt.
E romok fennmaradását most még egyszer annyira bámultam. Hány
földrengést, s talán ennél még erősebbet is, kellett Persepolisnak már
kiállania, s ezek természetesen még sokkal többet árthattak neki, mint
az idő vasfoga s e romok mégis több mint 4000 éve állanak, s ki tudja,
hány utazó fogja őket még a késő századokban is bámulhatni.
Ugyanazon uton menénk visszafelé gyorsított menetekben, melyen nehány
hónappal azelőtt hosszadalmas karavan lépésben ide jöttem. Hogy az út,
azon kellemesség mellett, melyet a vendégszerető franczia társasága
nyujtott, mily észrevétlenül reppent el, fölösleges is mondanom. Ide
jöttemkor, ha talán nem is az épen figyelemre sem méltatott, de
mindenesetre az ellenségesen fenyegetett szunnita voltam; visszatértem
alkalmával európai öltözetben hatalmas császárság szolgálatában álló
diplomatának kisérője valék. Variatio delectat, de be kell vallanom,
hogy a dervis-szerep sokkal érdekesebb volt az utóbbinál. Mint európai,
az ember csak felületesen lát mindent és sokszor hamis világosságban, de
mint Dervis, a szem a körülmények legmélyebb mélyére tekinthet. Van
ugyan szenvedés, de sok a tanúság. Kényelmet az ember csak hon találhat,
de az idegen, kivált ha ázsiai országokat akar beutazni, soha se
mulassza el külsejére nézve, a mennyire csak lehetséges, – a
bennszülöttekhez szabni magát.
Néhány hónappal ezelőtt idejöttömkor a forróság gyötört, visszatértemben
a hideg évszak nehézségeivel kellett küzdenem. Ez ugyan csak a reg és
est óráiban fordult elő. Nappal a leggyönyörűbb tavaszi lég uralkodik, s
midőn a franczia gróf, ki a hires Richelieu bibornok családjából
származott Dél-Persia rideg utjain a St. Germain negyed salonéletéről, s
a régi és mégis mindig ifjú Lutetiában átélt kalandjairól kezdett
beszélni, a távol nyugat képeivel a fersakhok (mértföldek) is
egyre-másra tűntenek. Az utazás egyhangúságát közbe-közbe egy
vadászkaland élénkíte meg egy falka gazellára. A persa előfutárok hiúz
szemei hirtelen megpillanták őket s a sebes futamú ebek azonnal
utolérték, s a vadászatkevelő persák boszúságára nehányat el is ejtettek
belőlük. – Máskor ismét, egyik-másik városba jutván, ünnepélyes
fogadtatásban részesültünk. Feldiszített lovakon, csörögve-csattogva
vitt a menet bennünket a városba. A szerencsekivánatoknak, édességeknek,
serbeteknek nem volt vége-hossza, de én már unni kezdém végre mindezeket
s szerettem volna utam végczéljánál lenni.
Iszfahanban, annakokáért csak két napot töltöttem, s a Francziaország
által pártolt katholikus örmény kolostorba szálltam. Tréfából szerettem
volna Imam Dzsumánál tiszteletemet tenni, kit nehány hónappal ezelőtt
szunnita minőségben látogattam meg, a Takijje vagyis alakoskodás
épenséggel fel sem tünt volna neki, de igen kevés kedvet éreztem
magamban ujabb kalandokhoz s örömem igen nagy vala, midőn innen utra
kelvén, nehány nap mulva szerencsésen megérkeztünk Teheranba.