Jezdekhaszton túl, Farsz tartománya kezdődik. Irakban mind a nyelv, mind
a szokások és a népesség arczkifejezése tarka vegyülékét képezi a török
és persa elemnek, azonban itt, a tulajdonképeni Farszban, a török
nyelvet csak igen kevesen értik. A lakosság jellemének hőmérséklete is
sok olyast tanúsít, mi a délibb haza forró éghajlatára mutat, s bárha a
persa általában igen élénk a maga mozdulataiban, igen izgékony és
képzelemdús, mindazáltal olyan viszonyban áll déli földieihez, mint az
éjszaki, piemonti, vagy legalább a florenczi a nápolyiakhoz. Nemcsak az
arczszin viseli magán a forró nap nyomait, hanem melegebbek az érzelmek
is, pezsdülőbb a vér, s valamint nyelve költőibb és fellengzőbb, beszéde
ép oly gazdag a bizonygatásokban, az exaltatiókban, kivált pedig az
esküdözésekben. Minden harmadik szót, még a gyermekeknél is, egy-egy
„hazreti Abbasz“ (Abbasz fensége), Murteza Ali, Szeid e Suheda (vértanúk
ura), Iszmeti Fatima (Fatima ártatlansága) szokta követni, épen úgy mint
az olaszok és spanyoloknál a San Jacobo, Sagriemento, Corpo di Christo,
s ha az ember Farsz lakosát látja, a mint ez tündöklő szemeivel és
erősen fel s alá hordozott kezeivel valamit elbeszél: minden
mozzanatában az igazi déllakót fogja szemlélhetni. Bizonyára a nap és az
éghajlat az, s nem annyira a társadalmi és történelmi viszonyok, melyek
az embert átalakítják. Tagadhatatlan, hogy ez utóbbiak is igen nagy
befolyást gyakorolnak, de amaz előbbiek azok mégis, melyek a főformákat
és a kiváló szineket alkotják. S akár keresztyének, mohamedánok vagy
Visnuimádók, s akár latinok, persák vagy hinduk, mint egy ugyanazon
égalj szülöttei, némely közös vonásokban mindig meg fognak egyezni
egymással.
Minél jobban befelé mentünk az őszbe, a reggeli órák annál hidegebbekké
lettek. A Jezdekhaszt után következő legközelebbi állomást, Sulgisztant,
meglehetős gyorsan értük el. Mind itt, mind a többi helyeken, a
lakosság, úgy látszik, egyedül az átvonuló karavanokból él. A
földmivelés igen kevéssé van gyakorlatban, s midőn bámulatomat fejezém
ki a fölött, mily gyérek volnának a falvak e vidéken, persa kisérőm azon
választ adta, hogy az utak mentén Persiában általában igen kevés falu
található. A kormány gyakori csapatküldései s átvonuló hivatalnokok
lelkiismeretlensége által sokkal jobban elrémité a népet, semhogy ennek
kedve lenne az országutak közelében letelepülni. Távol akarják tartani
maguktól az örökös repressaliákat, s így szivesebben a rejtettebb
helyekre vonulnak. Sulgisztan, mai nyughelyünk, egy Imam Zade sirjáról
hires, s még pedig egy igen előkelőéről, ki Imam Zein ul Abedin fiának
tartatik. Mind a sir maga mind a körötte épült hajlékok meglehetős jó
karban állanak, s csodaképen mondják, hogy egy csomó bakhtiari, kik nem
sokkal azelőtt (a mit egyébiránt mind valamennyiről mondanak) egy
támadást merészeltek tenni, a mint a szentélybe léptek, abban a
pillanatban megvakultak. Ez utóbbi kapujánál nekem is mutattak egy vak
koldúst, ki az „azt mondják“ szerint maga is ama gonosz csoporthoz
tartozott volna, s most bűnbánatból egész életét itt akarja eltölteni. A
koldús, mint a legelső beszélgetésnél azonnal észrevettem, épenséggel
sem volt bakhtiari, s megvakulásának is egészen más oka vala; azonban
hogy a kegyesek alamizsnájában részesülhessen, a kitanult gazember kész
vala az Isten által megbüntetett gonosztevő czimét venni magára.
Midőn Sulgisztanból a legközelebbi Abadeh felé utrakeltünk, két
szolgától kisért délczeg lovag csatlakozék karavanunkhoz. Sokáig
nézelődött valami méltó utitárs után. Nagy csodálkozásomra nem sokára a
legbarátságosabb köszöntések közben hozzám közeledett. Ő khan volt s még
pedig a Sah Piskhidméd-e (személye körüli szolga), ki ura megbizásából
küldeték Farsz kormányzójához, amannak nagybátyjához, hogy a mult évről
hátralékban maradt 50,000 aranyat behajtsa. A khan, igen élesen irt
királyi kézjegy átvivője vala, minthogy ő már ez ügyben a negyedik
küldött volt s hogy küldetését kellő süker koronázza, királyi
teljhatalommal ruháztatott fel a kormányzó személyét illetőleg. A mint
mondá, fel volt hatalmazva, a király nagybátyját nem fizetés esetében
nehány napi házi börtönnel büntetni, sőt egypár napig még Kallianját
(vízipipa) is megvonhatá tőle. Az országos jövedelmek e különös
behajtási módja épenséggel nem ritka Persiában, mert itt pénzt beadni ép
oly nehéz, mint azt bevenni s minthogy egyik-másik tartomány
kormányzósága gyakran túlságos áron árvereztetik el a királyi ház
valamelyik tagjának, nem csoda, ha az évi adóilleték behajtása néha a
legnagyobb nehézségekkel jár s a király és kormányzója közötti viszony
körülbelül ugyanolyan, mint a hitelező és a szorongatott adós, vagy a
birtoktulajdonos és a haszonbérlő közötti. Az ilyes transactiók
alkalmával az illető tartomány lakosai szoktak legroszabbúl járni
rendesen; mert a kormányzó a legfőbb szükség esetében neki megy a
leggazdagabbaknak, s ezek minden alapos ok nélkül kényszerülnek
összeadni azt az összeget, mit a király helytartójától követel. Ezt
nevezik Persiában uralkodásnak.
Egyébiránt a Khan, mint udvaroncz, finom müveltségű férfiú volt.
Szunnita-e vagy siíta, az neki mindegy volt. Bennem ő a karavan
legtöbbet utazott és tapasztalt tagját szemlélé, hozzám csatlakozék
tehát, s viszont én is igen kellemes utitársat találtam benne. Abade
állomásra érkezvén, mind szállást, mind konyhát közösen tartottam ővele.
A többi persák igen csodálkoztak e rögtöni viszonyon, s azt mondák,
természetesen titokban, hogy utitársam sem siíta, sem szunnita, hanem
Ali Ullah volna. Ez is egy vallásfelekezet, mely Alit imádó buzgalmában,
ezt nemcsak a próféta fölé, hanem maga az Isten fölé is helyezi, s mely
felekezet már igen régi Persiában, s annak titkos tagjai jobbára nehány
török törzshez tartoznak.
Abadeból Szürme felé mentünk. Éji utunk közben egyes kisebb karavanokkal
találkoztunk, melyek jobbára zarándokokból állottak, kik a nyugati
Kerbelába vagy a keleti Mésedbe mentek. Persiában, kivált tavaszszal és
őszszel, meseszerűleg nagy a bucsújárók száma. Ez egyik legvakabb
szenvedélye e népnek s még a legszegényebbek is ezen czélra szokták
forditani megtakarított filléreiket. Az a karavan, melylyel ma
találkoztunk, Bender Busir környékéről kelt utra Kerbela felé. Hatvan
napig tart csupán az odamenetel, másik hatvanig a visszajövés, s ha még
a szent helyen való tartózkodási időt is odaszámitjuk, úgy egy-egy ily
kirándulás tartama négy hónapon is túlterjed. A zarándokok jobbára
szegény emberek, kik azonban a szükséges utravalókkal mégis meglehetősen
el vannak látva, s nincs benne semmi tulzás, ha azt mondjuk, hogy Persia
minden útján, leginkább ezen kegyes vándorlásoktól függ az élénk
közlekedés. 10–15 éves gyermekek mellett nyolczvan éves és a körüli
matronák sem tartoznak a ritkaságok közé. Ha az ily karavanok
találkoznak egymással, az odamenő zarándokoknak rendesen egy Iltimaszi
dua-t (imádkozzál érettem-et), a visszajövőknek egy Ziaret Kabul-t
(legyen üdvös bucsújárásod) szokás mondani. Mind a két felekezet meg van
hatva, nem egyszer egymás nyakába borulnak s ha az ember a csendes
éjszakán egy-egy ily karavan Illahié-t (szent dalait) a távolból
felhangzani hallja, ugyanazon érzelmek hatják át szivét, minőkre nálunk
Európában a csodatevő Mária-képeket látogató nem egy processio gerjeszt.
A nép mindenütt egyforma, keleten úgy mint nyugaton.
A szent Szürme-állomásról, mindig szükebbé és szükebbé váló völgyön át
Khane Khurre felé vonultunk, mely egészen magános állomás egy
pusztaságnak közepette s hires a fürjek azon roppant tömegéről, mely e
környéken található, s melyeket itt igen jutányos áron vehet az utazó.
Én is engedtem a rábeszélésnek, s vettem egypár ilyen madarat, s
minthogy a persa, kinél szállva voltam, eléggé izletesen el is készité,
valóságos lukullusi étkezésem volt. Étel után házi gazdám látogatott
meg, néhány más persa kiséretében, kik a szokásos félkörbe leguggolva,
feltünő finom magukviseletével s olyan illedelmességgel kezdték szőni a
tarsalgást, hogy az a legmüveltebb szalon-férfiúnak is becsületére vált
volna, s végette szivesen feláldoztam egy két óra ohajtott nyugodalmát.
Bárha a társaság egészen parasztemberekből állott, mégis a válogatott
kifejezések, s a tetőtől talpig gentleman modor, valóban nagyon
megleptek. A délpersák e tekintetben nagyon különböznek éjszaki
földieiktől, mert minden parasztember világos jeleit hordja magán mind e
mai napig az ősrégi czivilizatiónak, mely először az ő szülőföldén
ütötte fel tanyáját s onnan terjedt aztán egész Persiára, sőt utóbb az
egész iszlam keletre.
A szakadatlan éji utazás azonban már-már jóformán kimerített. A nappali
pihenés sohasem pótolhatja teljesen az éji álmatlanságot, s midőn ezen
állomásról Khane Kergum felé nyomulnánk a fárasztó sziklás szoros úton,
csak alig tudtam a nyeregben tartani magamat. Daczára a megszokásnak,
minket európaikat igen elbágyaszt az éji utazás, mert bármily ügyes
lovasok legyünk is, nem tudunk a nyeregben ülve oly nyugodtan aludni,
mint a persák. A mi nappali nyugalmunk sem oly édes, mint ez utóbbiaké,
s midőn ma, a Khane Kergum karavanszeraiba bevonulnék, az álom annyira
erőt vett rajtam, hogy még szamárkámnak is elfelejtettem abrakot adni s
a nyerget levenni róla. Nehány óra mulva, mely csak pillanatoknak
látszék, felébredtem, s kimondhatlanul örültem, hallván, hogy közelebbi
állomásunk Maderi Szulejman leszen, hol utitársaim állitása szerint a
hajdankor sok nevezetes romja volna még található, s közöttük, kivált
Salamon anyjának sirja, mint a persák hiszik.
Hogy e név a már oly gyakran leirt paszargadai sikot s a Cyrusénak
gondolt sirt jelenté, csakhamar világossá lőn előttem, de még sem
fojthatám el örömemet, mert Rhagesz után itt láthatám meg a persa
hajdankornak előttem még ismeretlen második nevezetes emlékét, s midőn
az alacsony hegylánczon alá a nyilt völgybe lovaglánk, kimondhatatlan
örvendeztem, utam mellett balra nehány szobrot – a délen mutatkozó
emlékjelet – pillanthatni meg, a mint azokat a felkelő nap első sugára
megaranyozá. Bárha ezen romoknak a hajdani Pasargadával való azonosságát
régiségbuvárainkra bizom is meghatározni, meg nem állhatom, miszerint
meg ne emlitsem e völgység nyájas tekintetét, gazdag növényzetét s
víz-dússágát, mely a szomszéd hegységről ömölvén alá, a mezőket több
irányban keresztülvágja, s mely hajdan magára vonta Ó-Iran lakosainak
figyelmét is, s e vidék Ó-Persia fénykorában bizonyára népesebb volt
mint jelenleg.
A karavan lassú lépése türelmetlenné tevén, árkon-bokron keresztül magam
siettem előre a mindig magasabbá és magasabbá váló mauzoleum felé, s már
én régen ott ültem egy óriási márvány lépcsőn, midőn a karavan lassú
ballagással közelíte az állomáshoz.