VII.

Két hetet töltvén Iszfahanban, mind a város nevezetességeit, mind a

lakosság különböző osztályait meglehetősen tanulmányozhatám.

Elutazásunkat ugyanazon karavánvezetővel, de egész társaságban

határoztuk meg. Iszfahan tulsó oldalán álló egyik karavanszeraiban

szállottunk meg, s minthogy várakozásomon felül még itt is három napig

időztünk, volt alkalmam rá, még nehány látni való nevezetességet

megszemlélni, melyek közül a hires Takhta Pulad temetőt, s a Munare

Dzsomdzsom megingatható tornyokat akarom emliteni. Ez utóbbiak az

Iszfahantól körülbelül egy óra távolságú Khaledan falu mecsetjének két

csonka tornya, mintegy két ölnyi magasak s egymástól valami húsz lábnyi

távolság választja el őket. Vezetőmmel a terraszra léptem, s mikor ez az

egyik toronyba belekapaszkodott s azt egész erővel mozgatni kezdé, nem

csak a másik tornyon, hanem az egész épület előrészén olyan mozgást

vettem észre, minőt a földrengés okozhat. E nevezetes épület, melynek

titka épitészével együtt sirba szállt, a kiváncsi utazók szakadatlan

bolygatása által több helyen sokat szenvedett. S az ujra meg ujra

ismétlődő kisérletek hihetőleg azzal fognak végződni, hogy a rengetők az

épület romjai alatt találandják sirukat. De mind e napiglan a tünemény

igen feltünő, s bárha a persák a csodát az alant nyugvó szentnek

tulajdonitják is, meg nem állhatám, hogy a rejtélyes problemát teljes

mértékben ne csodáljam. A mi a Takhta Pulad temetőt illeti, ez oly

terjedelmű, melyhez hasonlót egész Ázsiában sehol sem találtam. Takhta

Pulad egyszersmind mulatóhelye az iszfahaniaknak, kik a csütörtökestét,

ennek árnyas fái alatt szokták eltölteni. Ilyenkor roppant tömeg hemzseg

itt, mely a szent sirok látogatásának örve alatt dinom-dánomban tölti a

fél éjszakát. A legnevezetesebb sirok közé tartoznak: Pilau Babaé,

melyről az a monda szárnyal, hogy minden szegény, ki hetenkint legalább

egyszer imádkozik e sirnál, a következő héten izletes, zsiros pilauban

részesül. Továbbá Mir Damad-é, egy hires varázslóé, ki a Sah Abbasz

udvaránál levő egykori frengi követ ördöngösségét meghiusitá, s azon

pokolgépet, melyet a frengi követ gonosz szándékkal ajándékképen

nyujtott, ennek tulajdon romlására fordította. Végül itt van Mir

Fenderiszki sirja, kora leghiresebb szépirójáé, ki saját maga irta fel

sirkövének feliratát, mely még mind e napiglan a kalligraphia

példányképének tartatik, s a fiatalság előtt szépirászati minta gyanánt

szolgál. Én magam is nem egy ifjut láttam, kik a taalik-irás mesteri

vonásait másolák nagy gonddal a márványról, mert Ázsiában a

kalligraphiát igen nagyra becsülik, s a tökéletes nevelés nélkülözhetlen

kellékének tartják.

A pompás Medresze Maderi Sah-ot is másodszor látogatám meg innen,

melynek külső kapuit mai napiglan ezüst-lemezek boritják. A ritka

kéziratokról szóló hir, mik e kollégium könyvtárában találhatók

volnának, különös vonzerővel birt reám; azonban ez is, mint annyi sok

más egyéb, csupán persa tulzás. Abbasz Sah idejében – meglehet – érdekes

keleti müvek gyüjteménye volt itt látható, de ma nagy részét

széthurczolák, másik része pedig, mint az ottani mollahk mondják, az

afghanok hóditása alkalmával pusztult el.

Minden csalódásom daczára, e régi városban igen kellemes volt az időzés.

Nehezen tudtam megválni onnan, s midőn karavanunk a délre fekvő

hegységet átlépte, s én a magaslatról még egy tekintetet vetheték a

házak, kertek és nevezetes romok beláthatatlan tömegére, nem fojthatám

el mély meghatottságomat, s még most is azt kell mondanom Iszfahan

felől, mit a keletiek az olyan agg úrhölgy megpillantásánál mondanak, ki

fiatal korában feltünőleg szép vala: „A mecset-romokba dőlt ugyan, de

oltára még fennáll“, azaz: szépsége elmult, de hajdani fényének nyomai,

mely egykor, mint valami oltár, imádásra buzditá a világot, még mindig

észrevehetők.

Karavanunk, mely most három részből állott, melyek ketteje a sirazi utra

Iszfahanban csatlakozott hozzánk, 150-nél több állatot s mintegy 60

utast számlált. Ez, még e különben igen látogatott uton is meglehetősen

tekintélyes karavannak tartaték. A nagyobb csoportosulásnak egyes

egyedüli oka azonban a bakhtiáriktól való félelem volt, mely névvel azon

persa nomad néptörzset jelölik, kik a jobbkéz felőli hegységben

tanyáznak s néha birtokvágyból, néha csupa kedvtelésből megtámadják a

kisebb karavanokat s ki is rabolják. A mint mondák, csak egypár nappal

azelőtt e nomádok rutul elbántak egy arra vonuló karavánnal. Ilyes

hireket keleten igen gyakran szoktak költeni az emberek, hogy a félelem

annál nagyobb legyen. Nem egyszer hallottam: Tegnap itt tiz embert öltek

meg; tegnapelőtt amott ezt meg azt a kereskedőt kirabolták; azonban az

utazó bizonyos lehet a felől, hogy az ilyes események vagy évekkel

azelőtt történtek, vagy épenséggel a légből kapottak. Egyébiránt a mi

utazó-társaságunknak, mely az indulás előtti estén csupa rémtörténeteket

beszélt, szüksége sem volt az ilyes hirekre. A persát, egész Ázsia

leggyávább népét egy puszta árnyék is félholttá rémitheti, s méginkább

azon utitársaságot, mely, mint a mienk, két harmadában zarándokokból, s

egy harmadában kereskedőkből és mollahkból állott.

Nevetséges volt látni utközben, hogyan tolongott egyik a másikhoz mind

közelebbé és közelebbé, bárha a a várostól alig voltunk két órányira.

Halkan susogott mindenki, mintha a fennhangon kiejtett szó a

legveszedelmesebb ellenséget ébresztené fel, s az volt a

legmulatságosabb jelenet, midőn egy buzgó mollah, egyik utitársunkat,

kinek boroshordókkal megrakott négy öszvére volt, sorainkból kiutasitá,

nehogy ez bűnös portékája által az igazhivők egész seregét veszedelembe

döntse. Hiába rimánkodott a szegény öszvérhajcsár, hogy ő soha életében

egy korty bort sem ivott, hogy e gonosz ital rendeltetési helye Bombay,

hol azt a frengik pokoltorka fogja felemészteni. Megesküdött az ég

minden szentjére, hogy azt sem tudja, fehér-e vagy piros; de mindez nem

használt semmit. El kellett tisztulnia a karavanból, s valami száz

lépésnyi távolságban követett bennünket. Mielőtt a hegyi mély utról

kiérkezheténk vala, szerencsétlenségünkre egy szemközt jövő karavannal

találkozánk. A keskeny út sokszor egyetlen szélesen megrakott teherhordó

baromnak sem elegendő széles, annál kevésbé két egymást elkerülőnek.

Átok-szitok, kiabálás, czivakodás, nem egyszer ütlegezés is szokott

ilyenkor történni, a szamarak orditása a lovak nyeritésével vegyül a

közös zajba, s a mi legnevezetesebb, alig van rá eset, hogy valami

nagyobb szerencsétlenség történjék. A hegység túloldalán nagy,

homoksíkságra jutottunk, s több mint tizenhárom órai lovaglás után

másnap reggel 9 órakor Majarba érkezénk. E faluban, bárha ez közvetlen

szomszédságában áll is Persia egykor legnagyobb városának, sem

karavanszerai, sem más egyéb menhely nem létezik az utazók számára.

Mindenki valami árnyékot keresett, s valamennyien igen boldogok valának,

midőn még az nap este Kumiseh állomás felé utra kelénk. Ugy hallám, hogy

ezen állomással léptünk a bakhtiarok területére, s ha persa utitársaim

már egy nappal előbb is annyira féltek, képzelhető, hogy most csupa

aggodalomtól valamennyi úgy reszketett, mint a nyárfalevél.

A sok szóbeszéd, s a különben legbátrabbaknak aggodalmai még magamat is

körültekintővé tettek minden közönyösségem daczára; de éberségemet nem

sokára egy éghajlati tünemény nyomta el, tudniillik azon szél, mely

valami öt perczig jéghidegen zúg keletről nyugatra, s ép oly rövid idő

mulva, érezhető melegséggel ismét ellenkező irányban. Kumiseh-et, mely

hajdanában jelentékeny helyiség volt, most azonban nyomorult falu,

hamarább értük, mint az előbbi állomást. Innen kell vala az est

beálltával azon veszedelmes helyen átvonulnunk, hol az állitólagos

rablás történt, s habár a karavanban nappal eléggé bátornak akart is

látszani mindenki, a homály növekedtével félelem és aggódás tetőfokra

jutottak minden kebelben. Valami egy órával az indulás előtt arab

utitársam a Rauzekham, alkalmasnak vélte a pillanatot, hogy a társaságot

maga köré gyüjtse, s mesteri torkának nehány elegiájával a próféta

védelmét kérje e veszedelmes utra, bensőleg pedig azért, hogy a

meghatott kegyesek zsebéből néhány fillér az övébe vándoroljon. A

Rauzekham terve abban a nyomban elfogadtatott. A persa mindig kész

kedvencz prófétájának, kivált pedig e vértanú Huszeinnak halálát

megkeseregni, s legyen bármily hangulatban, semmi fáradságába sem kerül,

hatalmas könyzáporral és felhangzó zokogással kisérni az előéneklő

szavait. Itt is csakhamar körülvette az egész karavan az én arabomat, ki

alig énekelt el négy versszakot egy panaszos dallamból, s az asszonyok

már is több helyen hozzá fogtak a siráshoz és zokogáshoz, mely crescendo

terjedezett mindenfelé s csakhamar a sirás-rivás óriás karává változott.

Ilyen pillanatokban az énekes rendesen fel szokott emelkedni, felfedi

mellét, összeszoritja öklét és felkiált: „Oh igazhivők, im nézzétek, igy

akarom verni mellemet bűnbánattal, s részvétből szegény Huszeinért,

igen, Huszeinért!“ Az ő „igen Huszeinért“-je után azonnal utánozza őt az

egész férfi társaság, óriási öklök döngetik az erős melleket, s olyan

dongás-kongás hangozik, néha egészen szabályos ütemben, mintha valamely

lovas csapat közelednék, s ha ez még e fölött holdvilágos este történik,

mint a hogy ez épen minálunk volt, ugy a jelenet magában véve igazán

eléggé érdekes. Igen, érdekes lett volna rám nézve is, ha valami

kellemetlenség nem ér vala, melynek ez alkalommal már-már kitétetém. Egy

buzgó siíta, ki a távolból azt látszék észrevenni, hogy én csupa

szunnitai konokságból nem ütöm mellemet elég erősen, eleinte fülelt

ütéseim hangzására s nem találván ezeket kellőképen sulyosaknak,

fennszóval kiálta: „Nézzétek csak ezt a szunnita kutyát, ki a mi

Huszeinünket nem tartja méltónak arra, hogy mellét erősebb ütésekkel

verje. Várjatok csak, majd megtanitom, hogy kell a mellett verni!“

Valóban, aggódtam, már ökölre szoritá kezét, s ha csak egyet üt is vala

reám, e gyengéd leczkéből örökös emléket hoztam volna el magammal.

Azonban, hála a szeiddel kötött barátságnak, a dolog nem ment egész a

végletekig. Mikor amaz épen karját emelné, hátulról egy barátom ragadá

meg, ki őt ezen szavakkal csititá aztán: „Hagyd el azt a szunnit! Ha e

világon nem üti is a mellét, Ezrail (a halál angyala) majd annál

sulyosabban veri a más világon.“

S igy sirt, jajgatott és jajveszékelt mindenki szakadatlanul teljes egy

óra folyásaig, mig végre az indulás ideje elérkezék, s a karavan óvatos

léptekkel kelt annyira félt utjára. Ezen egész uton sem beszéltünk

egyébről, mint a bakhtiarok kegyetlenségéről, hogyan kötik be áldozataik

szemeit, s hozzáférhetlen hegységükbe vivén magukkal, ott kirabolják,

aztán megint visszaviszik az útra, hogyan vágják le néha az emberek

kezét, lábát vagy egyéb tagjait csupa megátalkodottságból stb. s az

ilyes beszédnek nem volt vége hossza, úgy hogy szivem mélyéből örültem,

midőn Makszud Bey állomásra érkezénk, a veszedelmes út utolsóelőtti

nyughelyére. Innen késő éjszaka indultunk utnak, s mire a meghatározott

helyhez érkezénk, már hajnalodott. Volt itt keresés, kutatás,

körülnézés, aggodalmas egymásra való tekintgetés, mintha mind

valamennyien a legveszedelmesebb örvény szélén állanánk. S pedig sem

itt, sem az egész tájon nem láttunk semmit. Egyszerre azonban valaki két

mozgó fekete pontot vett észre a távolban. Két pontot, ismétlem, s ez

elegendő volt arra nézve, hogy az egész karavan egy szempillantás alatt

egy csoportba fusson össze, s a legbátrabbak közül néhány arra kéressék

fel, hogy előőrsekül mennének egy kevéssé előre. A két hős, az egyik egy

Mollah, a másik egy szabó, igen hasonló volt Don Quixote-hoz és Sancho

Pansahoz. Nekem az egész esemény igen jó tréfának látszék, s

szamárkámmal harmadik hős gyanánt csatlakoztam az előőrsökhöz,

természetesen az egész csoport gúny és nevetségtárgyául. Alig tettünk

valami húsz lépést előre, s már is észrevevém, hogy a két fekete pont

semmi egyéb, mint két asszony, kik száraz bogácskórót, az itteni tüzelő

anyagot, szedegetnek; de persáimat nem egyhamar lehetett meggyőznöm. Az

egyik nemcsak hogy délczeg lovagokat látott bennük, hanem – a mint

folytonosan állitá – kivette már a lovagok éles kopjáit, dupla puskáit,

s a rablók marczona tekintetét is. Mégis, a mi ugyan eléggé csodálatos,

volt benne annyi bátorság, hogy azért előbbre nyomult, s mikor valami

egy puskalövésnyire világossá lett előtte csalódása, egész valója

lángolt az örömtől, odaordított a karavanra, mint valami eszeveszett,

hogy közelitsenek, s az csakugyan gyors léptekkel meg is indult. A két

asszonyt hihetőleg megrettenté a karavan különös magatartása, s

elsiettek bogácskórókötegükkel, s ez a vonás elég volt arra nézve,

miszerint az egész társaság meggyőződjék a felől, hogy most egyedül a

persák hősiségének és elhatározottságának köszönhető, hogy a bakhtiarik

megszaladtak. De hogy azok asszonyok voltak, azt nem akarta senki is

elhinni.

Egyébiránt legnevetségesebbnek utitársaim azon állitása hangzott

előttem, hogy ezen pont évek, sőt évszázadok óta egyike a

legveszedelmesebbeknek Persiában. Hahogy hallgatom vala őket, készek

lettek volna állitásukat, akár még a szassanidak idejéből meritett

történelmi adatokkal is bizonyítani. A keleti mindenben stereotyp.

Valamint nézetei daczolnak a századok változásaival, ép úgy azt hiszi,

hogy bizonyos helyiségek sem veszthetik el sajátságaikat, s ha azután az

ilyes veszedelmes pontokon csakugyan mutatkozik egy két gonosztevő, az

általános pani rettegés közepett csakugyan könnyü dolog a legnagyobb

karavant is megrabolni és elkergetni.

Nagy fellélekzés után folytatta most már utját a társaság Jezdekhaszt,

következő állomás felé. A táj itt mindig lapályosabbá válik, mert kelet

felé terjed azon nagy pusztaság, melynek közepén a hires Jezd városa

fekszik. A nap igen magasan fenn vala már, midőn a száraz fű borította

puszta sikságon áthaladánk. Csak imitt-amott látható egypár hullámalakú

magaslat, s ezen táj oly gazdag a vadakban, kivált a gazzellákban, hogy

elegendő a szemet egy ideig a távoli láthatáron nyugtatni, s kivált a

kora reggeli órákban már is látható a puszta e félénk vadainak egy vagy

több csoportja, melyek a karavanok érkeztét már távolról megneszelik, s

azonnal a leghirtelenebb gyorsasággal elsuhannak. Eleinte igen nehezen

tudám megkülönböztetni ezen állatokat, melyek szőre igen hasonló a

napsütötte száraz fűhez! s az Ahuan! Ahuan! (a gazellák, a gazellák!)

kiáltásra sokáig kellett körültekingetnem, mig hófehér hátulsó részük

által, mely különvál a fű szinétől, szemembe tüntek. Igazuk volt a

keleti költőknek, midőn ezen különben igen csinos külsejű állatot

választák a félénkség jelképeül. Valamely madár hirtelen felreppenése,

több százakból álló egész falka gazellát a legrémitőbb félelemmel tölt

el, s ha a vadász veszedelmes fegyverével közelitvén hozzájuk, a futamós

agarat utána hajtja, ez utóbbinak elég csak szájával megérinteni az

állatocskát, s az már is hanyatt fekszik, s négy lábacskáját feltartja,

tündöklő, mélyen melancholikus szemeinek pedig oly fájdalmas nézése van,

hogy valóban elkeseredett vadásznak kell annak lennie, ki ez ártatlan

lénynek valami bajt képes okozni.

Midőn gyors futásukat merő tekintettel kisérném kelet felé, figyelmemet

délkeleten az épen akkor emelkedő délibáb vonta magára. E légi képek

épen nem ritkák Persia sikságain, s bárha távolról sem oly nagyszerűek,

mint a turkesztani nagy sivatagok e fajta tüneményei, mégis

varázshatással lesznek mindig az utazó kedélyére. Mikor igy a lebegő

alakokat és épületeket nézném, épen úgy látszék előttem, mintha

ugyanazon alakok volnának, melyek szemeimet évekkel azelőtt a kedves

hazában M. pusztán gyönyörködteték, hol a dél óráiban a kúthoz

támaszkodva, ki a messzeségbe bámultam. Hihetőleg csupa képzelődés volt,

de az alakok hasonlatossága kétszeresen gyönyörködtetett s majdnem

nehezemre esett, midőn e szép látvány elé elzáró függöny gyanánt a

felkelő szél porfelleget támasztott.

Déltájban érkezénk Jezdekhasztba. Ennél nevezetesebb falut nem láttam

egész Persiában. A sikság közepén emelkedő, háromszögletes dombocskán

áll s a házak, némelyik 4–5 emeletes, oly közel állanak egymáshoz, s a

magaslat széléhez oly közel, hogy az egész távolról nézve, egy várdához

hasonlit. Ezen özönvíz előtti földből alakult halomra csak egy feljárás

vezet, s minthogy ez felvonó hiddal van ellátva, könnyen érthető, hogy e

hely, mely már a hajdankorban is hires volt, a legvakmerőbb

megtámadásokkal is könnyen daczolhatott. A mint egyéb európai utazóktól

hallám, ezen halom igen érdekes tárgy lehetne a geologusok számára;

azonban úgy tudom, eddigelé egyetlen szakférfiú figyelmét sem vonta

magára. Jezdekhaszt mai napság, mint a hajdankorban is, fehér kenyeréről

hires, s nehogy a vers szégyenben maradjon, mely azt mondja: „Siraz

bora, Jezdekhaszt kenyere, Jezd asszonyai“, a kenyérből én is két napra

való adaggal láttam el magamat, mely bárha jobb is, mint Persia egyéb

helyein – igen távol áll még attól, hogy az európai utazónak csakugyan

izletes legyen.

A Sirázba vivő út itt ketté szakad. Egyik az, mely a Szerhadon, mint a

persa nép e hegyes tájat nevezi, vezet át, s ez a rövidebb, azonban

számos meredek magaslata, de, úgy látszik, még inkább a bakhtiariktól

való félelem miatt csak igen kevéssé látogatott. Különösen egy rom az út

mellett, a Gumbezilaal (Rubincsúcs) mint rablófészek, hirhedt

nevezetességű. A másik út, mely Germszir-en (déli égalj) vezet át,

hosszabb, de lakottabb, s igy a karavanok által is leggyakrabban ez

szokott választatni.