Az utazónak e nevezetes sikságon először azon mausoleum tűnik szemeibe,
melyet a persák Salamon anyjának siremléke gyanánt tartanak, a mi
régiségbuváraink azonban mindezideig vitatkoznak a fölött, vajon Cyrus
sirja-e, vagy a hajdankor más valamely nevezetes egyéniségeé. Az a
kérdés, melyet Ouseley, Morier s más régibb és ujabb utazók gyakran
megvitattak, az én igénytelen véleményem szerint annyi bizonyossággal
mégis bir, hogy ezen épület nem az Iszlam utáni korból, hanem Délpersia
egyéb monumentumaihoz hasonlóan, Iran fénykorából származik. Ezt
legjobban azon óriási márványkövek bizonyítják meg, melyekből épült s a
mely épitkezési módnak, az iszlam korszakból egyetlen egy példánya
sincsen. Hat, piedestalszerűleg egymásra fektetett óriási
márvány-táblákon nyugszik, melyek legalsója majdnem egy ölnyi magas, a
többiek sem vékonyabbak négy lábnyinál s a mellett oly nagyok, hogy
minden emelkedés, mely egyszersmind lépcső gyanánt szolgál, legfölebb
két, három vagy négy darabból áll. A négyszögletes házikó maga, egyes
szobát képez, melynek hossza 20 láb, széle pedig 16, – kivülről. Padló,
tető és padlás egyes óriási darabokból illesztvék össze s a keskeny,
alacsony bejárás, melyet hajdan ajtó zárt, ma azonban nyitva van, a
hideg és komor bensőbe vezet, hol is, az a mohammedanok imádkozási helye
lévén, egypár korán fekszik, mai napság az egész épületet alacsony
fakerités környezi, melynek közelében mesterségesen faragott
márványdarabok, hajdan büszke szobrok darabjai hevernek.
[Illustration: Cyrus állitólagos sírja]
Midőn nagy nehezen felvetém magam az első lépcsőre s a sima márványkövön
felkusztam az épülethez, tiszteletteljes borzalom hatotta át egész
valómat. Akármennyit olvassunk is a hajdankor ilyes emlékeiről, mégis a
tulajdon szemünkkel látás benyomása valóban igen csodálatos. Sokáig
bámulva néztem a massiv márványtömegeket, mert majdnem lehetlenségnek
látszik, hogy azok helyükről mégcsak megmozdíttassanak is, annál
kevésbbé, hogy mint épitészeti anyag, egyik helyről a másikra
vitessenek. Az ötödik lépcsőn Rich, Told és Hyde neveit pillantám meg,
kik 1821-ben járván itt, nevüket akkor vésték a kemény márványba. A
falat azonkivül sok arab és persa felirat is boritja, s én épen ezek
olvasásához fogtám, midőn egy persa, hihetőleg az ezen tájon sátorozó
nomadokhoz tartozó, azon czélból, hogy cicerone-szolgálata egy kis
enam-ot (ajándék) fog neki szerezni, nyájas, barátságos hangon igy
szólitott meg: „Hadzsi, ugy-e Bagdadban nincsenek ilyen nagy kövek? de
jöszte, mutatok én neked még másokat is, nézd meg csak a régi Guzin
városának romjait.“ Az ő társaságában a hajdani palota s más egyéb ezzel
összeköttetésben álló oszlopok és portalék balkézfelől terjedő romjaihoz
mentem. Maga a palota, melyet Tachti Szulejmannak (Salamon trónja) is
neveznek, alacsony hegyfok végén épült s hajdani fényét 10 – 12 öl
magas, 5 öl széles portál mutatja, melynek kövei majdnem oly nagyok,
mint a mauzoleuméi, s minden ragacs vagy bármely egyéb összekötő anyag
nélkül csak úgy vannak pusztán egymásra fektetve. Nem nagyon távolra
innen egy másik portale is látható, mely fekete márványkövekből épült, s
ma már csak egy grifláb legalsó óriási alakját mutatja. Körülbelől öt
lábnyira ettől, fekete piedestalon (talapzaton) négy darabból
egybeillesztett igen magas szobor áll, melynek legalsó része a
legnagyobb, legfelső a legkisebb s a mely oly vastag, hogy a szobrot két
ember alig foghatja át. Hajdan négy ilyen szobornak kellett itt
emelkednie, legalább erre mutatnak a még meglevő talapzatok. Egy
órajárásnyinál tovább, egyes romok láthatók, melyek a nép mesés
véleménye szerint hajdan a Takhti Szulejmannal összeköttetésben állottak
volna, s ha az ember az épitmények természetfölötti nagyságán
csodálkozik, a persa rendesen azonnal azzal szokta az embert rendre
utasitani: „Nem tudod-e, hogy Salamon szabadon rendelkezett a divekkel s
az alvilág minden szellemeivel? Csak egy fejbiczczentésébe került, s
ezek a legnagyobb köveket s a legdrágább tárgyakat hozták át neki a
levegőn keresztül Indiából Csin-u Macsin (Khina) és Kuhi Kaffból.“
Nemcsak a mai romok két vége, hanem a néphagyomány szerint az egész
völgység egyetlen várost képezett volna s ez az, mit ők Guzin néven
neveznek.
Igen hihető, hogy a Takhti Szulejman palota, a mint Ouseley helyesen
megjegyzi, a maga terrasseával igen alkalmas pontot képezett, honnan a
király a nagy sikságon összegyült hadserege fölött átnézetet
gyakorolhatott, vagy azt maga előtt sorban defiliroztathatta. Ez
annyival is inkább hihető, minthogy a király, magas ülése által az alant
álló tömegnek egészen szemébe tünhetett, a minek kiváltképen a noruzi
ünnepélyek alkalmával, midőn az egész világ az uralkodó körébe
ügyekszik, igen nagy hasznát veheték.
Igen sajnálom, hogy kénytelen vagyok megjegyezni, miszerint a Maderi
Szulejman, vagy a mint egy közeli falu nevéről is nevezik, a Meshedi
Murgab romjai óriási léptekkel sietnek végpusztulásuk felé. Ouseley már
csak felét találta azon emlékeknek, melyeket elődje megírt, én pedig
azon romnak csak felét láthatám, melyről a most felhozottnak utazási
müve 2-dik kötete 425-dik lapján Zindani Szulejman név alatt tetetik
emlités. S ez nem is csoda. Igen feltünő, hogy Iran romjai közelében
majdnem mindenütt nomád néptörzsek tanyáznak. A kincs és más egyéb
babonás gondolatok hajhászása sokkal többet árt ezen régiségeknek, mint
maguk az ott megtelepült persák, kiket hazájuk multja mindig eléggé
érdekel, s annak emlékeit tiszteletben is tartják.
Bár ha az egészen át feltünő volt előttem, hogy karavanunk mintegy
készakarva kerüli a romokat s engem e kellemes foglalkozásban egészen
magamra hagy, mindazáltal e tünemény oka felől senkitől sem
kérdezősködtem. Midőn beesteledett, a mauzoleum közelében szerény
vacsorát főztem magamnak, s különös hiúságtól ösztönöztetve, a bográcsot
és kenyeret felczipeltem magammal a sir bensejébe. Az a gondolat,
estebédemet egy legalább ezredéves épületben tölthetni el, túlboldoggá
tett, s pihenő helyemet bizonyára fel nem cseréltem volna bármely
európai főváros legpompásabb vendéglőjével. Sokáig ültem a csodálatos
épület lépcsőzetén, hogy – az ég csillagfényébe merülve – ifjúkorom azon
napjaira gondoljak vissza, melyekben a Persia név már is varázshatást
gyakorolt reám s midőn mostani élvezetem előérzetét még legvakmerőbb
álmaimban sem mertem táplálni. Soká, soká ültem ott. Az álom már-már
erőt vett rajtam, s bizonyára alá is hajtom vala fejemet, ha eszembe nem
jut, hogy a hideg kő azon vékony szőnyeg mellett, mely tulajdonom vala,
káros lehet egészségemnek. Leszálltam azért, s valami húsz lépésnyi
távolban puha gyeppázsitot találván, ott lefeküdtem. De nem pihentem még
tiz perczig, s minden oldalról oly rémitő tömeg bolha boritott el, hogy
mérges csipésüket lehetetlen levén kiállanom, haladéktalanul fel kelle
kelnem. Másutt teritém le aztán szőnyegemet, de itt sem lőn egyébként.
Mint valami eszeveszett, futkostam fel s alá a romok körül valami egy
negyedóráig, lefeküdtem itt is, ott is, de mind nem használt semmit.
Most jutott már eszembe, miért volt a mi karavanunk oly tartózkodó! Az
egyik közeli sátorhoz mentem, hogy a nomadoktól tanácsot kérjek a támadó
rovarok ellen; de ezek azt válaszolák, hogy számomra, mint idegen
számára, nincsen semmi mentő eszköz. Az odavalókat megkimélik, de a
vándornak drága áron kell fizetnie az álmot, e történelmileg oly
nevezetes térségen. Szerencsémre már csak két óra kellett a karavan
indulásához. Ezen egesz időt talpon kelle töltenem, s a legunalmasabb
régiségbuvárnak sem kivánnám, hogy e könnyelmű, barnaruhás
állatocskáktól annyira kinoztassék, mint a mennyire, fájdalom, én
gyötrettem.
Innen Szivend felé folytatók utunkat, egy több óráig tartó
hegyszakadékon át, melynek phantasztikus kőszirtjei, s az azok lábainál
vadul alárohanó patak a csendes éjben igen szép regényes képet mutattak.
Magát Szivendet, a falut, nem látogattuk meg, hanem a helyett a lakosok
nyárilakához mentük, mely egy magaslaton két sorban sürűen egymásmellé
helyezett mintegy 120 nádgunyhóból áll. Az egész valamely Bazarhoz
hasonlít, s minthogy minden gunyhó csak három oldalról van zárva, a
negyedikről pedig sem ajtó, sem függöny nem csukja, a bennük levő
holmikhez oly szabadon hozzájuk férhet mindenki, mintha az egész gyarmat
egyetlen egy házat képezne. 120 család él itt ilyen viszonyban
egymással, vannak közöttük szegények és gazdagok s mégis igen ritkán
fordul elő valami tolvajlás. Egyébiránt azt mondják, hogy ezen emberek
egyetlen egy férfiúi ivadékai a legszorosabb rokonságban élnek egymással
s a család mostani fejének is, egy fehér sátra vala felvonva a sornak
élén. Ő az egész község birája, papja és családfője.
Október másodika volt, midőn innen útra keltem, hogy Persiában tett
minden állomásaim legérdekesbikére induljak. A karavan ugyanis Kenare
felé tartott, mely ide négy ferszakh távolságra van. Kenare felé,
melynek közelében Persepolis hires romjai fekszenek. Azt gondolám
magamban, minek menjek én ezekkel az emberekkel, hiszen az út eléggé
biztos, s igy megkérvén nehányat utitársaim közül, mutatnák meg azon
pontot utunkon, honnan a romokat leghamarább érhetem, elhatározám
magamban minden kiséret nélkül látogatni e nevezetes régiségeket, melyek
kiváncsiságomat oly régtől fogva ingerlék. A karavan éjfél előtt indult
útnak Szivendből, s midőn azon hegyfokot elértük volna, hol a mardesti
nagy sikság kezdődik, nehány persa utitársam jelenté, hogy csak balra a
hegynek mentén haladjak mindenütt, s rövid félóra mulva vágyaim czélját
érendem.
A karavan, délirányban szelve át a sikságot, tovavonult. A csengők
egyhangú szólása a csendes éjben sokáig felém hangzott még a távolból, s
ki irhatná le azon érzelmeket, melyeket ekkor éreztem, midőn alázatos
állatkámon csendesen ügetve a kelet felé terjedő alacsony hegység
aljában, vizsgaszemekkel körültekintgetve, tova haladtam. Nem félelem
volt ez, hogy netalán kiraboltatom, hiszen összes birtokom legfölebb
négy aranyat tett, utikészleteim és paripácskám alig két annyit; a mit
én kerestem, azok Persepolis oly sokat emlegetett romjai valának; az ős
hajdankor e nevezetes műemlékei. Nevezetes, hogy a sziklák, nekem
legalább úgy látszott, itt oly imposans külalaknak s ugy körvonalzottak,
hogy az ember, a nélkül hogy valami rendkivülit keresne, nagyszerű
látványok előérzetére buzdul. Alig haladtam egy óranegyedet, s im a
legelső regkorányban, magas, igen magas alakok merültek fel egyszerre
szemeim előtt, melyek mindannyi kisértet gyanánt, az első pillanatban
borzalomra gerjesztettek. Egészen egyesegyedül lévén, állatocskám piczi
patkója messze, messze visszhangzott a vidéken. Már jó közel valék s
bárha tökéletes jól tudám, hol járok, nem tagadhatom, hogy a hires
lépcsőfeljáratnál leirhatatlan meghatottsággal állottam meg nehány
perczig, mielőtt tovább haladni merészeltem volna.
Leirhatatlan a tiszteletnek, a határtalan tiszteletnek azon érzete,
melylyel a lépcsőn fel, az óriási kapun át az oszlopzatos részhez
jutottam. Itt az imposans tünemény kifejezése annyira meghatott, hogy
egy kődarabra leülvén, mind az oszlopokat, mind a körülfekvő romokat
néma csodálattal szemlélve, egy óranegyednél tovább oly nyugodtan, oly
mozdulatlanul ültem, mintha e homályos alakok megpillantása engem
magamat is szoborrá változtatott volna. Akár a délről, akár az éjszakról
jőjön is az utazó, ki Persepolis romjait nappal látja is meg először,
nem kevésbbé lesz meglepetve e régi emlékek fenséges benyomása által.
Elképzelhető, mennyivel inkább az, ki ezeket túlkifeszített érzelmekkel,
a homályosság kisérteties világában egészen hirtelen látja maga előtt
felmerülni. A mint igy ültömben a magas oszlopokra bámulnék, valóban
olyanokul látszának előttem, mintha óriási alakok volnának, melyek 4000
éves multnak sirlakából a végett keltek ki, hogy a távoli nyugat utazója
előtt kelet multjának csodáit bárha néma, de mégis oly beszédes
szavakban tárják fel. Azt mondám: egy óranegyedig ültem ott, de őszintén
megvallva, csendes bámulásom idejére igen kevéssé emlékezem. Azt tudom
azonban mégis, hogy a hideg levegő daczára, mely a hajnal keltével
éjszakkeletről áramlott, csak akkor ébredtem föl álmodozásaimból, midőn
a setét árnyak lassankint tünedezni kezdének a romok közül és Phoebus
felemelkedvén a hegyek fölé, a nagy oszlopok mesterileg készült
fejezeteit első sugaraival megvilágositá. Ugy lászott, mintha a
csodálatos szinmű függönye egyszerre felemelkedett volna, uj jelenet
tárult fel előttem: Persepolis, a fénytengerbe fürödve. Más szine lőn
mindennek. Ott, hol előbb komor tekintetű márványkövek, magas oszlopok
vagy falak bámultak le reám, most bájoló, müvészileg faragott idomokat
láttam, melyek 1 vagy 1½ hüvelyk magas domborműbe vésve, oly hiveknek,
oly friseknek és oly élénkeknek látszának, mintha a véső-hangok csak
tegnap némultak volna el. Itt egy hosszú ünnepi menet látható, melynek
egyes tagjai kimért léptekben haladnak, amott egy csoport fogoly, kik
nyakukon egymáshoz lánczolva, a kevély győző előtt lépdelnek, másutt
megint egy szörnyeteggel athletai bajvivás, a magasságban pedig több
helyen valamely királyi alak foglal helyet a trónon, előtte a szent tűz
lobog, mögötte két szolga áll, kiknek egyike hosszú botot, másika ernyőt
tart. Nemcsak a ruházat, a tagok, hanem az arczvonások is oly müvészileg
vésettek, a képek ajkai körül oly báj ömlik el, hogy az ember azt hiszi,
hogy a hideg márvány azonnal meg fog szólalni. Különös! ezen emlékek
4000 évesek, s mégis az idő ott, hol az emberek vandalismusa nem
dulongott, mindent oly hiven megőrizett, mint másutt sehol a világon.
Nyájas olvasóm bizonyára mosolyogni fog elragadtatásom és ábrándozásom
fölött. Igaz, nehéz az embernek magát kimentenie, s nehéz még csak
távolról is képét adni azon benyomásnak, melyet ezen hideg márványkövek
reánk gyakorolnak. Nem költői ábránd, nem túlheves véralkat szükséges,
hogy Persepolis elragadjon bennünket. Láttam egyszerű keletieket, kik
előtt a történelem merőben ismeretlen s mégis e romok alatt nem kevésbbé
valának meghatottak. Hát még a nyugati mit mondjon, ki a mult század
egy-egy érmét is csodálja, mit mondjon akkor, midőn a müvészet és pompa
ily páratlanul szép emlékeit látja maga előtt.
Valóban, Persepolis igazán nagyszerű, s épen azért igen vakmerőnek
nevezhető azon tervünk, hogy annyi utazó kimeritő és alapos tudósitása
után, kik Persepolist előttünk láttánk, mégis leirni szándékozunk. Nem,
ezen munka fölötte áll a mi képességünkön, s hogy csak halavány vázlatot
adhassak is, a hazai olvasót azon vezérfonalon akarom e nevezetes helyen
átvezetni, melyet egyik itten járt elődöm[16] nyujtott.