Minthogy az iszfahaniak éleselműségét, csintalanságát és féktelen
pajzánságát hirből már Konstantinápolyban ismervén, a mig csak ott
voltam, mindig azon törekedtem, hogy a mennyire csak lehetséges, a nép
minden rétegébe bevegyülhessek. Igen hamar szert tettem ismeretségekre,
elfogadtam a meghivásokat s ugy találtam, hogy az iszfahaniak, bárha a
most emlitett hir igaz is, mindazáltal tagadhatlanul igen érdekes népet
képeznek. Minthogy a bár gyér kereskedelmi közlekedés folytán, mely
Bagdad és Iszfahan között létezik, a szunniták megjelenése itt nem
valami ritkaság, úgy az én fellépésem sem szúrt annyira szemet, mint
Persia más részeiben. Az efendi név – igaz – egypár hajhászt oda csalt
ugyan hozzám. Pénzekkel és régiségekkel kináltak meg, melyek felét
azonban – mellesleg mondva – ők maguk szokták gyártani, ezeket aztán
eladják az európai utazóknak s a mi nagy tudományú régiségbuváraink nagy
csodálattal czipelik utóbb magukkal Európába. De midőn látták, hogy én a
hozzám hozott árukat csak a bámulat és tetszés felkiáltásaival illetem,
de azokért semmi árt nem ajánlok, s midőn látták, hogy én csak névleg
vagyok efendi, de valóságban nem: a nyereségvágyó kalmárcsoporttól nem
sokára megszabadultam. Más iszfahaniak, kik a szépmüvészeti s irodalmi
osztályhoz tartozának, több bensőséget tanusitának irántam, de ezeknél
az volt a fő törekvés, részint hogy vallásos vitatkozásba
bocsátkozzanak, részint hogy azon előnyöket emeljék ki, melyekben a
persa nép az oszmanlikat felülmulja. A keszafeti turki (török durvaság)
kifejezést, a maga száraz merevségében nem veték ugyan egyenesen
szememre, de oly örömest beszéltek az egész keleten elterjedt persa
költészetről, felhozták Abbasz Sah fénykorát, kérdezték, láttam-e már
Iszfahan nevezetességeit, s minden feleletemből csak azt akarták
megtudni, vajon Stambul, a szultán székvárosa dicsekhetik-e hasonló
díszépületekkel, s a nélkül, hogy egyenesen rá kényszeritenének, mindig
oda czéloztak, hogy a persák dicséretét s a törökök feletti fölényét
hallják tőlem, mint ez utóbbi nemzet egyik tagjától.
E nemben a legérdekesebb kört Iszfahanban Imam Dzsüma házában találtam,
ki egész Persia legbefolyásosabb papja, kit a fővárosban Aga Buzurg
(nagy ur) néven neveznek, hogy megkülönböztessék fiától, kit Aga
Kucsuk-nak (kis uracská-nak) hivnak. Hogy léphettem be, ezen – majdnem
azt mondhatnám, siíta pápa házába, – az igen könnyen megérthető. Azon
ajánlólevél, melyet Teheranból a külügyminisztertől hoztam magammal,
elegendő volt arra nézve, hogy a főpapot efendi méltóságomról meggyőzze.
Igen barátságosan fogadott, azt mondá, hogy Feth Ali Sah óta egyetlen
tekintélyes oszmanli sem látogatá még meg Iszfahant, s kegyének zálogául
meghítt magához másnap estére. Aga Buzurg egyike azon kevés szeideknek,
kiknek Ali házától való származását legkevésbbé vonják kétségbe. Nem
kevéssé büszke is e tulajdonára s lehetlen volt magamat a mosolygástól
megtartóztatnom, midőn estelizés közben az jutott eszembe: Mit mondana
most az a fősiíta, ki az európainak már csak árnyékát is bemocskolónak
tartja, mit mondana, ha tudná, hogy most egy európaival egy és ugyanazon
tálból étkezik? Horribile dictu! Az Incognito Persiában, hol a nyugatot
tisztelik és félik, az európainak sokkal inkább hátrányára válnék,
semmint előnyére. A gyanakodás ennélfogva senkinek még csak esze ágába
sem jutott. Egészen úgy bántak velem, mint a hogy oszmanlival szokás, s
azon barátságért, melylyel fogadtak, ama gúnynak rejtett fulánkját is el
kellett viselnem, melylyel a sziíták szunnita vendégeiknek rendesen
szolgálnak. Maga Imam Dzsüma csak egypár megrovó megjegyzést hallatott a
szultán kormánya s az európai hatalmak között levő barátságról. Ellenben
dicsérte Abdul Medzsid türelmességét a siíták irányában, kik most
bántatlanul vándorolhatnak Mekkába és Medinába, a mi azelőtt nem úgy
történt. Hogy méltóságát megóvhassa, igen keveset beszélt s asztal után
nem sokára el is távozott.
Egészen más volt fia Kucsuk Aga. Ez egy egész csomó költőt, tudóst s
nehány kitünőbb festészt gyüjtött maga köré. Engemet közrevettek s több
óráig tartott az élénk társalgás, melyben a societé isfahanienne e
crême-je a törökországi és nyugati viszonyok felől tudakozódott. Igen
sajátságos, hogyan beszélnek ezen emberek a nyugati czivilizáczióról és
annak vívmányairól szemben a maguk miveltségi állapotukkal, mely ugyan
már a hajdankorban is hires volt, de azóta csak igen kevéssé fejlődött.
A társalgás első tárgyát mindig a találmányok, s a század tudományos
vivmányai képezik. Leginkább a távirda az, melynek egy vonalát, India,
Bagdad és Európa közvetitőjét épen ekkor vonták, mely a gőzhajók s
egypár ismert gép mellett figyelmüket magára vonja. A keleti
csodálkozik, bámul, gyönyörködik a tudósitásokban, melyeket a nyugati
czivilizatió felől nyer, körülbelől úgy, mint valami tündérmese fölött,
s bárha bámulása határtalan, bárha ujra meg ujra szörnyűködve kiált fel:
„Mit ki nem találnak még ezek az emberek?“ mégis ritkán tud ellenállani
bensejébe rejtett önzésének s ha már Európát összevissza dicsérte is,
rendesen megint csak arra fakad: „Mily csodálatos, hogy ezek az emberek
minden éles elméjük daczára a mi vallásunk igaz világosságát be nem
látják, mily csodálatos, hogy muszulmanokká nem lesznek! Hiába, a serefi
Iszlam (az Iszlam nemessége) hiányzik náluk!“ – azt mondják, de azért
bensejükben távolról sem gondolkodnak eképen. Persia müvelt mohammedanja
ritkán hódol egészen a próféta tanainak, de minthogy a mindig hiresebbé
váló frengi fölött, a hol csak lehetne, fölényt akarna kivívni magának,
más utat nem találván, ezt egyedül üdvözitő vallásában véli feltalálni.
A találmányok után nem kisebb csodálatot az európai utazók gerjesztenek
a keletiben. Az Ibni Batuta-k a Khordabe-k és egyéb mohammedan utazók
ideje elmult régen, s a tudományszomj, melyet én a keletiben európai
tudósaink ellenkező véleménye daczára teljesen és határozottan tagadok,
vagy meseszerű adatokra szolgáltat okot náluk vagy kigunyoltatik és
nevettetik. Hányszor, de hányszor lehet ajkaikról a leggúnyosabb
megjegyzéseket hallani egy európai ethnograf-régiség vagy nyelvbuvárról;
s bárha ezen utazók müveit a nyugat előhaladása hatalmas tényezőinek
ismerik is el, még sem tudják megállani, hogy a gúny vagy szánalom
megjegyzéseit ne tegyék, s azonnal szaadi ezen sorai hangzanak fel
minden ajkon:
A világ hű nem marad, oh testvér, senkihez,
Csupán a teremtőben bizzál te és ez elég –
Csaló világi javakra ne bizd magad soha;
Sok olyat, mint te vagy, táplált s elveszte az.
S minthogy mindannyinak egyforma vége lesz,
Trónon vagy puszta földön meghalni, nem egy-e ez?
s boldognak mondja magát mindenki, hogy az Iszlam karjai közül nézheti a
frengi világ működéseit. Igy gondolkoznak a müveltek.
Az iszfahani középosztály, mely csak kevéssel áll alantabb e most
emlitettnél, többé-kevésbbé ismeri az irodalom mestermüveit. Vannak
vargák, szabók, kalmárok, a kik százakra menő verseket tudnak a legelső
költőkből. E mellett általában igen elmések, nagy lélekjelenléttel
birnak, mesterei az udvariasságnak, de leginkább a csattanó
feleleteknek. Malcolm beszéli, hogy azon időben, midőn Hadzsi Ibrahim a
Kadzsar-ház legfőbb pártfele még kegyben állott, Iszfahanban s a legtöbb
persa városban az ő rokonai tölték be a legmagasb tisztségeket. Történt
ekkor, hogy egy kereskedőt, ki adóját nem birta megfizetni, az akkori
iszfahani kormányzó elé idézteték, ki a most emlitett Hadzsi Ibrahim
testvére volt. A kormányzó haraggal igy rivallt rá: „Ha fizetni nem
tudsz mint a többiek, takarodjál innen!“ Hova menjek? kérdé emez. „Eredj
Sirázba vagy Kasanba!“ volt a válasz. „Ah, uram, egyik helyen önnek
unokatestvére, másik helyen nagybátyja uralkodik. Ha itt megmenekszem
is, ott lépre kerülök.“ „Nos, tehát eredj a királyhoz és tégy panaszt!“
„Igen, de ott önnek bátyja a miniszterelnök, mi várhat ott reám?“ „Menj
hát a pokolba!“ kiáltá a kormányzó ingerülten. „Ah! önnek Istenben
boldogult atyja, a kegyes Hadzsi csak mostanában halt meg!“ rebegé a
furfangos persa. A kormányzó felkaczagott. „No hát gazficzkó, mondá, ha
már sehogysem tudsz kibékülni vele, hogy mind itt, mind a más világon az
én rokonaim foglalják el a helyet, az adósságot majd kifizetem én
helyetted.“ Ezt Malcolm beszéli. S minthogy épen az adomáknál vagyok,
egy másik mulatságos történetecskét is el akarok mondani, mely itt egy
amerikai hitterjesztőn esett. A kegyes Yankee nem annyira rábeszélő
tehetsége, mint inkább 25 arany ajándékkal megtérítettei közé vett be
egy iszfahanit. A persa sapkát tett fejére, európai ruhába öltözött, s
egész frengi lett belőle, természetesen csak addig, míg a jó
missionarius Iszfahanban volt. Ez azonban egykor Sirázba utazott s midőn
néhány hét mulva visszatért, az ő keresztyéne megint csak a régi persa
és siíta volt. A hittéritő nagyon felingerült ellene, a törvényszék elé
idézteté, s követelte, adja vissza legalább a 25 aranyat. A birák
már-már a legnagyobb zavarban voltak, alig tudtak volna itéletet
mondani, midőn a persa egész naivul azon megjegyzést tevé: „Kedves
Szahib-om (uram), te huszonöt aranyat adtál nekem, s ezért én három
hétig keresztyén voltam. Én is adok neked 25 aranyat, légy te három
hétig mohammedanus.“
A kereskedőség, Tebriz után, itt a leggazdagabb egész Persiában. Igen
nagy üzletek történnek itt a pamutszövetekkel, aszalt gyümölcscsel,
dohánynyal és sawlokkal, s bárha találkoznak roppant birtokú kereskedők,
ezek külső háztartásukra nézve alig különböznek a legszegényebbektől;
mert a pompa és fényüzés csak a kormánykörökben otthonos.
Elfeledém eddigelé megjegyezni, hogy Iszfahanban, bagdadi utitársammal,
az elegia-énekessel voltam egy szálláson. Ez itt nagyon tág mezőt talált
müvészete gyakorlására. A bazár- és mecset-udvarokban naponta többször
fellépett; kiáltozott, sirt, jajgatott testestül-lelkestül, s nem
egyszer csodálkoznom kellett fölötte, honnan veszi könyeinek roppant
árját. De mikor este a nehéz munka után hazajött, egész tragödiai eleme
a legjovialisabb, majd azt mondhatnám, a legfrivolabb természetűvé
változott át. Az ő közvetitése folytán bejáratot nyertem a legtarkább
társaságokba. Ő ott mindenütt igen tekintélyes egyéniség vala. Eleinte
vallásos dalokat énekelt, de utóbb, midőn a társaság zártkörűvé vált, a
szent hangok és szavak nemcsak a legmindennapiabb, hanem azt mondhatom,
a legdisztelenebb dalokká fajultak. Daczára hatalmas zöld turbánjának s
állitólagos őse, a próféta családja iránt nyilvánosan megbizonyitott
buzgalmának, este rendesen ivott mint a csap. Bort ugyan nem igen
találtam e társaságokban, hanem annyival több pálinkát, mit a dsulfai
örmények égetnek, s feledhetlenek maradnak előttem azon poharazások,
mikben utitársammal Iszfahan különböző köreiben részt vettem.
Legélénkebben az a mulatság áll lelkem előtt, melyet egy iszfahani
alsóbbrendű hivatalnok házánál csaptunk. A vendégek nagyobbrészint
fiatal emberekből állottak, papokból és laikusokból vegyest. Ugy
látszik, igen jól ismerik már egymást; mert midőn az illem és
erkölcsösség első órája elmult, olyan orgia fejlődött a mulatságból,
minőt, kicsapongásra nézve, csakis keleten, vagy jobban mondva, csakis
Persiában találhatni. A pálinkától neki hevült fejek csakhamar letették
a süveget, turbánt és a felöltönyt s kivált akkor vált a pajzánság
egészen féktelenné, midőn az egyik vendég bőkezűsége folytán négy
tánczosnő is megjelent. Ezen bajaderek, kiknek legjelesbjei kiváltképen
Sirázból származnak (hol mi is tüzetesebben fogunk róla szólani),
eleinte nem annyira müvészetük bája, mint gymnasztikus ügyességük által
kelték fel csodálkozásomat, azonban itt, mint ilyes esetekben rendesen,
Terpszichore ezen istennői Küprisz minden funktioját elvállalák. Európai
tollunk szégyenlené magát e tobzódók szemérmetlen tréfáit leirni, s nem
lehete meglepő, hogy a mint én undorodásomat épen a színlelt ittasságba
rejteném, két félrészeg vendég felkelt mellőlem, s szent mosdáshoz
fogott s estimájukat végzék, ott, ugyanazon szobában, annyi undok bűn
fészkében, s mi több, a bűnt elkövetők tőszomszédságában. Szörnyű
álszenteskedés. S itt ezt vallásosságnak nevezik!
A mi az iszfahaniak általános jellemvonását illeti, a hajdani főváros
lakosai különösen büszkék a metropolis egykori nagyságára. Az iszfahani,
más persával szemben mindig nagyobbra tartja magát, mint a párisi, más
francziával szemben. A királyt és a királyi házat itt is, mint a persául
beszélő lakosok általában mindenütt, török katonáival együtt gyülölik és
félik, s bárha a mostani király meglehetősen megtörte is már Imam
Dzsümaa hatalmát, mégis jóformán bizonyosképen lehet állitani, hogy az
iszfahaniak mindig szivesebben hajtanának ez utóbbinak szavára, semmint
törvényes királyuk parancsolatára. Meseszerű az, a mit e főpap
gazdagságáról beszélnek, annyi azonban bizonyos, hogy ő 1000-nél is több
Lutit (kóborlókat) tart a maga zsoldjában, kiket tervei kivitelénél
aztán vak eszközök gyanánt felhasznál. A Lutik azok, kik ő szentségének
csodatevő erejét a nép közé szertehordják, a Lutik, kik a Sah és
családja ellen a leggonoszabb rágalmakat terjesztik; mert az Imam
Dzsümaa mind e napiglan nem áll a legjobb lábon az ifjú királylyal, ki
számadásra vonhat ugyan bárkit is, őt azonban nem meri megilletni. Ezt
egyébiránt mindenki tudja. S mi több, még a mai európai követségeink is
elkövetnek mindent, hogy e főpap protektióját és barátságát megnyerjék,
s ezen anomalia, Persia vad-despotikus kormányzata mellett, valóban
csodálatraméltó tünemény.