Az első, a mi Iszfahanban az idegent meglepi, ezek, a még mindig
imposansoknak látszó bazárok. Órák hosszat lehet bolyongani e magas,
fedett utczákon, melyek a város minden részében tömkelegszerűn nyomulnak
s melyekben, nehogy az ember eltévedjen, ügyes vezetőre van szüksége. A
város fénykorában ez valóban a legnagyszerűbb látványok egyike lehetett.
Iszfahan akkor fél Ázsiának központja volt. E boltok zsufolva valának
kelet és nyugat mindenféle áruczikkével, s körülöttük annyi külön nemzet
tarka vegyüléke hemzsegett. Iszfahan, a nagy birodalom középpontja nem
csak persáknak és araboknak, hanem indok, afghanok, középázsiaiak,
georgiaiaknak, örmény és néha európai kereskedőknek is gyűlhelyül
szolgált. Milyen pompa és fényüzés tárulhatott fel itt egy Abbasz
idejében a szemlélő előtt! Ma, a mint már emlitém, a bazár nagy része
jóformán puszta. Az igazi persa bazár-élet csak egy igen kis darabon
terjed, más felé sok pompás, tágas áruhelyen csak egy-egy dinnyeárus
lézeng, ki óriási gyümölcseit mindenütt szétteríti, hogy raktára
belterét valamiképen betöltse. Más helyiségekben szegényes kis
kereskedők találhatók, kik tulságos nagy térben minden portékástul
majdnem egészen elvesznek. A bazar nagy része, jóformán, azt mondhatnám,
egész utczák részint romba dőltek, részint teljesen elhagyatvák, vagy a
használhatóbbak istállókká alakíttattak át, – másfelé ismét az egyhangú
síricsendet legfelebb egy a falak mellett félénken elsompolygó eb
zavarja meg. Roppant ellentét a hajdan oly nagy Iszfahanhoz képest, s az
európai utazónak, ki ezen ellentétet szemléli, mintegy önkénytelenül
azon versek jutnak eszébe, melyet a hóditó Mohammed mondott volna, midőn
a pókhálólepte konstantinápolyi Caesar-palotába lépett:
„A Caesarok büszke trónján ime hálót sző a pók,
S Efrasziab kupoláján a zordon bagoly huhog.“
Nem szándékom az olvasót Iszfahannak már oly sokszor adott leirásával
untatni. A pompás maradványokról én részemről már semmi ujat, semmi
ismeretlent nem mondhatok, s csakis futó tekintet vetésére hivom meg a
nyájas olvasót. A bazárból egy út vezet a hires Mejdani Sahra (a Sah
főtere). E körülbelől 700 öl hosszú 200 öl széles Hippodrom szabályos
négyszöget képez, melyek minden oldalán két sor boltozott fülke áll,
mikben hajdan a legdrágább fényüzési czikkek árultattak, ma azonban
részint pusztuló félben vannak, részint egypár szegényes Szerbaznak
szolgálnak tartózkodási helyül. Azon részén léptem be, mely fölött
hajdan Abbasz Sah óriási zenekara állott, melyet a persák Nakara
Khanenak neveznek, s mely annak idejében 500 trombitásból állott (relata
refero), hogy ős persa szokás szerint mind a kelő nap első, mind a
lenyugvónak utósó sugarait üdvözöljék, vagy ünnepélyes menetek
alkalmával a tömeg örömét zengő harsogásban repitsék a levegőégbe. Ezen
részszel szemközt áll a Meszdzsidi Sah (Sah mecsetje), mely bárha
pusztulásnak indult is, még mindig fenséges épület, s nyilásánál most is
ott van még egypár azon büszke fák közül, melyek hajdan az egész tért
diszítették. Közel a meglepően pompás benyilóhoz szegényes kis kunyhó
látható. Ugy hallám, hogy ez már régóta ott van, s egy dervis építteté,
kinek a mecset annyira megtetszett, hogy engedelmet kért szegényes
házikóját annak tőszomszédságában emelhetni fel. Az engedelmet
megnyerte, s a szegénységet ily közel látni a gazdagsághoz, épen nem
szúrt szemet, hisz a keletiek annyira szeretik a szélsőségeket.
Meglátogatám Lutf Ali balra fekvő mecsetét is, s nem maradt már egyéb
hátra, csupán a meglehetősen központilag fekvő Ali Kapi (magas kapu)
még, mely a palotába vezet. Ezen épületek ajtószárnyai ezüsttel valának
bevonva, s midőn az e fölött álló erkélyre léptem, honnan az egész
Mejdani Sahon elláthattam: bár minden oldalról csak romok meredeztek
felém, lehetetlen volt mégis mély bámulatra nem gerjednem. Ezen tér,
mely bizonyára a legnagyobb, melyet valaha város a maga bensejében zárt,
virágzása idejében hihetőleg igen tarka, sajátságos és fölötte érdekes
képet nyujthatott. A képzelet majd azon mozzanatokat idézi fel
gondolatban, melyekben a szerencsés tömeg zsibongó tolongásban járt
élvezetei után. A persák élénk, vidor véralkata ismeretes, ugy szinte az
is, mennyire szereti a keleti a világos szineket s a tündöklő pompát,
miért is kristályokat, drágaköveket és pipereczikkeket egészen
Velenczéből s Francziaországból hozattak maguknak. Valóban, ez a persa
Belvedere igazán nagyszerű lehetett! Azután ismét azon időkbe képzeljük
oda magunkat, midőn a nagy Sah ezen erkélyről tartott szemlét
harczosainak ezrei fölött, kik Ázsia más meg más részeiről gyülöngtek
ide, hogy a királynak magukat bemutathassák. A persák, kik a parthus
lovaglási müvészetet öröklék, a turkomanok s az arabok szellőparipáikon,
az afghanok, georgiaiak, indok, örmények, mind valamennyien összejöttek
itt, s az európai utazóra, még azon puszta visszaemlékezés is
varázshatást gyakorol, mely gondolatban lelke elé idézi az ázsiai
hajdankor e marczona alakjait. Mai napság mindez örömtelen, elhagyott
pusztaság, a nap legnagyobb részén át síri csend uralkodik e helyeken s
a mélabús hangulatot csak az töri meg, ha a főtér egyik sarkában
hetenkint kétszer a szamár-kereskedők tartanak piaczot, vagy valamely
ünnepnapon a város főpapja, óriási zöld turbánokkal fedett kisérettel
vonul át e tájon. Minő gúny a fénykor emlékére!
[Illustration: Az Iszfahanban levő Mejdani Sah nevü főtérnek egy része.]
Az Ali Kapin belépvén, különféle palotákat s épületeket látogathat meg
az utazó, melyek közül a Csihil Szutun (40 oszlopos), Talari Tevile
(istállók előcsarnokai) Hest bihist (8 paradicsom), Gül deszte
(rózsa-csokor) a legnevezetesebbek és emlitésre legméltóbbak. Én a
Csihil Szutunon kezdettem. A 40 oszlop közül, melyek az egész épület
falaihoz hasonlóan tükörrel vannak bevonva, s arany diszitéssel
ékesitve, én már csak 20-at láttam, – a többi húszról azt mondják,
elégtek. Mindazáltal ez a palota kristályszerű oszlopaival s vakitó
bensejével mégis a legpompásabb minden egyebek között. Bensejében egy 75
láb hosszú s 36 láb széles terem létezik, melynek falain e következő hat
nagy festvény látható, s még pedig mind a hat igen jó rajzzal s meglepő
szinélénkséggel:
1. Abbasz Sah, a nagy, trónján ülve fogadja az özbeg fejedelmet Abdul
Mumin bey-t, a persa fényes udvari környezet jelenlétében, melyben az
udvari bohócz különösen az által válik ki, hogy egy másik udvaroncz
hátán lovagol. Ezen képpel szemközt
2. A „kis“ Abbasz Sahot ábrázoló kép alá, a mint az India követét
fogadja, ki hazája legkülönfélébb terményeit terité a persa király lábai
elé.
3. Egy csatakép, még pedig a hires Csaldirani ütközet, első Szelim és
Iszmail Sah között. A persákra nézve egyébiránt szerencsétlenül
végződött csata itt ellenkezőleg van feltüntetve. Több csoportozat
meglepő szép. Ezzel szemközt:
4. Nadir Sah, Ázsia e legutolsó világverője, a mint indiai ellenségével
küzd, mely utóbbit elefántja földre dobja.
5. Sah Tamaszp, midőn Humajun, északi India büszke uralkodóját fogadja.
Ennek átellenében
6. A „kis“ Sah Iszmail, ki előtt Abdul Aziz, a bokharai sejbani
fejedelem mutat be hódolatot.
Csihil Szutunból a Hest bihist palotába mentem. Ez is gazdagon fel van
ékesítve aranynyal, tükrökkel és arabeszk-diszitésekkel. Hajdan
varázs-szép kert környezé, de ma csupa pusztaság az egész környék s a
palota csak is az előkelő hivatalnokok s az európai követségek
nyaralójaul szolgál, kik Délpersiából a mai főváros felé közelitenek.
Lehetlen volt persa kisérőimnek ellenállanom, s hogy nemzeti
büszkeségüknek hódoljak, az annyira magasztalt Eden egyéb részeit is
meglátogatám s az út valósággal meg is érdemelte e fáradságot.
E pompás, részint félig, részint egészen elpusztult paloták környékéből
egy nagy fasoron át a Zinde Rud, vagy a mint mondani szokás, Zaiende Rud
folyóhoz érkezik az ember. Hajdan mind a két partját lakták, ma csupán
az innensőt. Ugyszinte a hidak száma is megkevesbült s ma már csak három
vagy négy áll fenn belőlük, melyek egyike a kőből épült s háromemeletes,
még mindig méltó a csodálatos épület nevére. Huszonnégy ive van, melyek
úgy épitvék, hogy a víz keresztül-kasul kigyózik el alattuk, s hogy az
iszfahaniak ezen hidat a világ nyolczadik csodájának tartják, azt
mondanom is felesleges, egyébiránt be kell vallanom, hogy amennyire én
Ázsiát ismerem, ilyen épületre csakugyan sehol sem akadtam. A tulparton
mai napság már csak az egy Dzsulfa falu nevezetes, melyet tisztán
örmények laknak, kiket az Araxes partján levő hasonnevű városból Abbasz
Sah hozott ide, a mikor számuk 30,000-et tett s huszonegy templomuk és
nagyszámú papságuk volt. A jelen évszázad elején ezen oly szép és
virágzó telepitvény 500 családra olvadt le s ma már alig számlál
mindössze 1000 lelket, kik a Teheranban székelő orosz követség
fenhatósága alatt tengődnek. Zsarnokság és önkény végre tönkre tette a
sokat nyomorgatottakat; egy része Indiába menekült, vagy Java és
Szumatrába, – a másik Orosz- vagy Törökországba, s igen találó vala
püspökük válasza, midőn tőle a mostani király nyájának hogylétéről
kérdezősködött. „Felség – viszonzá a főpap – a nagy Abbasz Sah idejében
Transkaukáziából Iranba 50,000, Törökországba pedig csak 400 család
vándorolt be; s ime, amaz előbbiben a roppant szám egypár nyomorult
gunyhóra olvadt, az utóbbiban 100,000 gazdag s jóllétben élő hozzá
szaporodott.“ Taddeus ur – mint a püspököt nevezék – ezen
nyilatkozatával a törökök igazságszeretetére s a persák zsarnokságára
akart utalni; szive mélyében azonban egyaránt gyűlöli mindakettőt; mert
ha az orosz czár ő felségétől számára ideküldött gazdag gyémánt
rendjelre tekint mosolyogva, melynek évenkint legalább is egypár ezer
rubelt köszönhet, már e mosoly egy maga kifejezi, milyen hódolattal
viseltetik a minden oroszok uralkodója iránt. Mind ő, mind valamennyi
örmény, kik keleten messze szerteszét szórva élnek, nem egyebek, mint
amaz óriás láncznak szakadatlan szemei, melyek által a szent pétervári
udvar befolyásának villanyfolyamát a Jegestenger partjaitól messze,
egész az indiai tengeröbölig árasztja. Ezen örmény gyarmatnak azonban
még a persák zsarnokságánál is többet árt a görög-nem-egyesült (keleti)
és katholikus örmények között levő vak felekezetességi gyülölet. Amaz
előbbiek, nagyobb számmal is lévén, nagyobb gyülölettel és megvetéssel
tekintenek a nyugati szertartáshoz hajló testvéreikre, mint magukra a
persákra és tűzimádókra. A katholikusok, mintegy 120 család, franczia
védurság alatt állanak s egy Erzerumban lakozó Monseigneur kormányozza
őket. Ezek ép oly franczia vagy jobban mondva római érzelműek, mint a
hogy amazok oroszok, s valóban érdekes látni, hogy az éjszaki nagy
kolosznak a nyugati hatalmak elleni küzdelme hány helyen s mennyi minden
viszony által van képviselve.
Hogy még egyszer visszatérjek az imént emlitett épületekre, meg kell még
jegyeznem, hogy találkoznak még egyes persa nagyok, kik hazafias
buzgóságból nagy áldozatok árán is készek elkövetni sokat, az idő
vasfogától megóvandók Uj Iran fénykorának amaz emlékeit. A Sah is
megteszi néha, hogy egyiket vagy másikat kijavittatja, őrök vannak
felállitva, de mindez nem használ semmit. A mi keleten egyszer
pusztulásnak indul, az óriási léptekkel siet végromlásához. Semmi sem
állithatja meg rohantában, s ha Teheran még sokáig fővárosa lesz az
országnak a sokkal alkalmasabb Iszfahan helyett, úgy a Nagy Abbasz ezen
egykori fővárosa is ugyanazon sorsra jut, minőre a hajdani Ragesz,
Ekbatana, Nisabur s a középkor nem egy más nevezetes városa.