IV.

A kegyes kötelességeknek eleget tévén, neki indultam a városnak,

nevezetességeit megszemlélendő. S mint rendesen, itt is a bazáron

kezdém, mely épen most a gyümölcsérés ideje alkalmával, telve volt az

egész Persiában oly hires görög-dinnyével. Ezen gyümölcs jóformán egész

Persiában otthonos, s az őszi hónapokban a népség nagy részének

kizárólagos eledele, nedvét pedig (Abi Hinduvana) – a mi elég különös –

számos betegségnél orvosság gyanánt szokás használni. S mi több, még

héját is felhasználják. Előbb megszáritják, aztán megfőzik s ha már most

ennek forró levébe valami vászondarabot áztatnak, ezt a növény

phosphortartalma használható taplóvá változtatja. A dinnyén kivül itt

igen jó őszi baraczk és gránátalma is található. Leghiresebbek azonban

az itteni cserép-neműek, kivált egy bizonyos fajta hosszú nyakú korsók,

miket a szent város földéből gyártanak. Mikor igy a bazárban andalognék,

a többi között egy karton-festő egyszerű bódéja tünt fel előttem

kiváltképen. Az iparos persa hatalmasan nyomkodá kék festékbe

mártogatott nyomómintáival az előtte fekvő durva vászondarabot, s mikor

hosszasan nézném munkáját, felkaczagott s engem frenginek tartván,

odakiálta hozzám nyeggetve: „Megszabadulunk nem sokára a ti drága és

furfangos kartonszöveteitektől, eltanulunk tőletek nem sokára mindent, s

ha a persáknak nem lesz már szükségük frengisztan mesterségére,

bizonyosan tudom, idejöttök koldulni valamennyien.

Épületek dolgában Kum, bárha már az ős hajdankorban is hires város, ma

igen szegény. Környékét páratlan zöld virányúnak szokás emlegetni, a mi

természetesen csakis a sivár Persiára nézve állhat, s mi egyedül azon

gazdag vízvezetéknek köszönhető, mely e becses nedvességet a szomszéd

hegyekről idehozza. Mindamellett a szabadon merített víz némileg sós

izű, de a mi a kutakból jön, az ment ettől, okát kérdezvén, azt nyertem

egy persától válaszul, hogy a szent Fatime kiséretében egy arab jött ide

hajdan, ki a várost bizonyos agyagvegyülék készitésére tanitá meg,

melylyel ha a kutakat és vízmedenczéket kisározzák, a víz lassankint

minden sós izétől megszabadul. S bárha itt ezen hatást tisztán

természetfeletti erőknek tulajdonítják is, meg nem állhatom, hogy a

netalán itt megforduló európai szakértőnek a most említett agyag

vegybontását ne ajánljam.

Jó darabig időzvén a városban és környékén, visszatértem a

karavanszeraiba s itt egy sarokban szegényesen öltözött, félénk

tekintetű persákat láttam gubbasztani. Feléjük mentem, s épen meg akarom

őket szólítani, midőn egyik utitársam odakiált: „Efendi, mit cselekszel?

Csak imént jártál bucsút s már is be akarod szennyezni magadat ezekkel a

tisztátalan zsidókkal?“ Zsidók, gondolám magamban, akkor ugyan

kiáltozhatsz, persa barátom! S midőn Izrael e szegény fiai észrevették

nyájasságomat, kijöttek többen czelláikból, a szó szoros értelmében

körben fogtak, s mindig félénken körültekintgetve, elmondák, hogy ma

(pénteken) készítik el a holnapi szombatra való eledelüket, minthogy

akkor semmi olyassal sem szabad foglalkozniok, a mi netalán a dolog

szinét viselné magán. Az idősbek egyike meg nem állhatá, hogy könyezve

ne szóljon azon sanyargattatásokról, miket az ő hitsorsosai itt

szenvednek, s mily öröm ragyogott szemében, midőn előttem, a vélt

ozmanli előtt a szultán szelid kormányát magasztalá. A szultánt nem

tudta eléggé áldani; de az Izraelitának sejtelme sem volt arról, hogy az

ottani nemes cselekedetek rugója egyedül a mi felvilágosodott

nyugotunkban keresendő.

Kumot harmadnap mulva hagytuk el, s a mintegy négy óra hosszat tartó

kietlen, sivár út után Lenkiran faluba érkezénk. A karavan benn a

faluban települt le, de én kellemesebbnek tartám a napot egy közeli

kertben tölteni, melynek közepén egy Imamzade (Imam utód) kápolnácskája

áll. Ezen Imamzadek sirjai nagy számmal vannak Persiában, s bizonyára

nem élt hajdan egy tizedrésze sem e szenteknek, kiket mai napság

tisztelnek. Nem csoda; minden falu, legyen az bármily kicsiny, külön

szentet akar birni. Kapják magukat, hevenyésznek egyet, kigondolnak róla

valami mesét, a költött hős csontjai fölé kápolnát emelnek, melyet

nyomban zöld cserép alá fognak. Zöld vala azon szín, melyet a szent

sarjadék élete folytán fején hordott, zöldnek kell lenni sirjuk

fedelének is. A mint a fák árnyékában ott pihennék nyugalmasan, oda

settenkedett nem sokára a sirnak őre is. Csodadolgokat beszélt az

üdvözült szentnek hatalmáról, s csak épen tegnap történt, mondá, hogy

egy persa khan, ki ugyanazon helyen pihent, melyen most én ülök, midőn

utóbb ittas állapotban akarna a kápolna belsejébe menni, a guta abban a

nyomban megütötte. „Igen, efendi – mondá – a szentekkel nem lehet

tréfálni.“ Arcza a beszéd folyama alatt a lehető legkomolyabb vala, de

csakhamar úgy sejtém, hogy egypár fillér volt tulajdonképen szive igaz

ohajtása, s mikor ezt átadtam neki, el is tisztult onnan azonnal.

A magánosság sokszor igen jól esik az embernek, a különben mindig pezsgő

karavan-életnek közepette, kiváltképen állt ez az eset rám nézve, kinek

a fanatikus siíták társaságában örökké csak a legfurcsább felekezeti

vallásos kérdésekre kellett felelgetnem. Magányomban képzeletem a

legcsodálatosabb képeket festette oda maga elé. Gondolataim Persiából el

a messze nyugatra repültek, s visszagondoltam mindazon alakokra,

melyekben a keletet, kivált pedig a régi persiát, egykor képzelém. Igaz,

sok másként állt azokban, sokkal költőiebben, mint a mit a valóság

nyujtott, s még sem fojthatám el magamban a mély meghatottságot, midőn

tekintetem egyik-másik falusi lakosra esett, kiben a med typusz itt

különösen észrevehető. Arczélük körvonalai azon illustratiókat juttaták

eszembe, melyeket syr és méd dombormüvek nyomán Layard, Rawlinson s más

utazók müveiben láttam, s hogyan dobogott szivem, midőn az előbbi

másolatok helyett, most maguk az eredetiek állottak előttem.

A nap rég leáldozott már, midőn Szengszeng, úgymint a legközelebbi

állomás felé utra keltünk. Rendesen Surab és Paszingan felé szokás

járni, de a jelen esetben a táj egészen viztelen levén, ezt az irányt

mellőztük. Az út a legborzasztóbb sivatagok egyike. Az egész környéken

nincs egyetlen egy vízcsepp, nincs a földmivelésnek semmi nyoma sem, s

pedig e hely Persia szivében fekszik. Miután elfeledtem vizzel ellátnom

magamat, sokat kelle a szomjuságtól szenvednem, s Szeng-szengbe érvén, a

csatorna kellemetlen szagú vize nem sok enyhülést adott, miért is nagyon

örültem, mikor a jövő éjjel utunknak a pusztán átvezető legutolsó

darabját is megtettük, s szemeink előtt Kasannak, Persia másodrangú

városának kupjai tüntek fel a távolban. A persák társaságában utazó

európait mindig a kiváncsiság egy bizonyos foka tölti el, valahányszor

egy-egy városhoz közelít, mert utitársai igen sokat beszélnek annak

fényéről, pompájáról s ritka érdekességéről. Kasan szépségeit három

órával a kapun való bementünk előtt, már a legdagályosabb kifejezésekben

hallám magasztaltatni. De ezek puszta szavak jobbára, melyek egyébiránt

egy keleti tudós földirati munkájában is találhatók, ki Kasant

kertjeire, szántóföldjei- és vizére nézve páratlannak mondja az egész

világban. De mind e magasztalt tárgyak közül, engem csak egy lepett meg

igazán, s ez a rézművesek bazárja, kik a hires kasani üstöket készitik.

A Miskaran bazarban valami 180 műhely áll egymás tőszomszédságában,

melyekben izmos kezek kolompolnak egész napon át, s s holott a zaj már

jó messziről is hallható, el lehet képzelni, hogy veszi ki magát ez a

pokoli lárma, a bazárnak kellő közepén.

Feltünő volt előttem, hogy e pokoli zajban hogyan értik meg egymást ezen

emberek; azonban nem hangjai a szájnak, hanem csupán mozgása közli a

gondolatokat, s az idegen csak úgy vehet ki valamit, ha fülét egész

közel tartja oda a kiáltóhoz. Bárha a nyers érczet a távoli

Oroszországból hozzák is ide, a gyártás mégis a kasaniaké kizárólagosan,

kiknek müvei szilárdságra és csinra nézve páratlanoknak tartatnak.

Mondják, hogy a hires fényezett téglákat, melyek világos szineik

tündöklő fényét évszázadokon keresztül megtartják, – ezen városban

találták volna fel. Hajdan kasani-nak neveztettek, ma azonban csab

kasi-nak hivják s egész Közép-Ázsia épitészeti emlékeinél, fődiszítmény

gyanánt találhatók. Gyakran egész homlokzatok, kivált portalék, a

legszebb arabeszk-alakban ilyen fényezett téglákkal rakvák ki, másutt

ismét, mint például Szamarkandban és Heratban ilyes téglamozaikból a

legszebb virágok láthatók. Minden egyes levélke más és más földdarab,

mely ugy van mesterségesen egymásba illesztve, zománcza oly erős és

tartós, hogy a tégla maga hamarább eltörik, semmint boritékja

megsérülne.

Ezen müvészet állitólag Timur korában volt Kasanban a legvirágzóbb

állapotban, űzetik ugyan még ma is, de az elsőség hajdani dicsőségét, ma

már egyéb városok is kétségessé teszik.

Kasan ezen kivül nem csak selyem- és bársonygyártmányairól hanem

skorpióiról is hires, melyek a bennszülöttek állitása szerint az idegen

utazót csupa vendégszeretetből nem bántják. Azonban ez is ép oly

költöttnek látszik előttem, mint a mianei poloskákról szóló ellenkező

tudósitás, s bizonyára mind e rovaroknál sokkal gyötrelmesebb az a

tömérdek Luti (csavargó komediások), kik Kasanban minden idegent

megrohannak, s nem mennek addig nyakáról, mig nyugodalmát valami

adománynyal meg nem vásárolja. Mikor a karavanszeraiban megérkeztem, már

valami tíz darab várakozott reám, kik síppal, dobbal, trombitával

éktelen lármát ütöttek, s míg az egyik medvét tánczoltatott, egy másik

szemközt állt velem s magasztaló költeményeket szavalt, melyekbe nagy

csodálkozásomra az én nevemet is beleszőtte, melyet előlegesen,

természetesen az utitársaságtól tudakolt ki. Valami félóráig eléggé

nyugtalan hallgatója voltam e fülsértő zajnak, mit a persák mulatságnak

neveznek, s mihelyt visszavonultam, azonnal megjelent a banda feje, ki

minden tiltakozásom daczára, melylyel bizonyítani ügyekvém, hogy én

magam is koldus volnék, s hogy egészen közönyösen hallgattam

előadásukat, nem tágított mindaddig, mig valamit nem fizettem neki.

Kasanból az út jobbra egy falu romjai mellett visz el, melyet

Gebrabadnak (Tüzimádók helyének) neveznek, s átvezet a hegyen, melytől a

sík és pusztaság balkéz felé maradnak el. Ha a holdvilágos éj a

Desti-Kuvir már elhagyott részeit is regényes szinbe öltözteté, még

inkább cselekvé ezt most, mikor a keskeny hegyi uton haladánk, óriási

sziklaszirtek s a legbizarrabb alakú hegyek között. Minden tíz

lépésnyire mássá lett a táj, többé-kevésbbé regényes, a szépség főfokát

azonban akkor érte el, midőn azon nagy Bend vagyis vízmedencze alá

érkezénk, melyet Sah Abbasz a sziklákba vágatott, hogy a hegyi hólevet,

a nem messze fekvő kopár sikságra vezesse. Bár az idő késő őszre járt, a

hosszú, tojásdad medencze, melyet az elzárt völgy képez, szinig telve

volt vizzel s az ötven láb magas sziklafalról alá ömlő vizzuhatag a

holdvilágitott éjjelen – mint a persák mondák – gyémánt vagy drágakő

folyóhoz hasonlított, s bizonyára nem hiányzott szépsége. A zuhatag

tompa moraja messze elhangzik a néma éjszakában a hegyek között, s a ki

ide a sivatag puszta felől érkezik s szomját egy enyhitő itallal

csillapíthatja, ezt a vizet nem adná a legfelségesebb tokajiért.

Nekem igen tetszett a vidék, s midőn utitársaim csodálkozásomat

hallanák, azt mondák: „Ez még mind semmi Kuhrudhoz, jövő reggeli

állomásunkhoz képest; az valóságos paradicsom. Olyan tágas kerteket, oly

gazdag gyümölcs-áldást, s olyan jó levegőt, bizonyára sehol a világon

nem találsz.“ S ahoz képest, a mit utam eddigelé nyujtott, Kuhrud a maga

kerteinek tömegével, messzeterjedő, gondosan müvelt szántóföldeivel

csakugyan igen kellemes tekintetet nyujtott, s valóban méltó Persia

egyik legszebb helyének nevére. Ezen nyájas völgyben esett volna el,

mondják, Darius orgyilkos kezektől, a nagy Sándorral küzdött

szerencsétlen kimenetelű csata végeztével, legalább Chardin s utána más

európai utazók ezt állitják.

A mintegy 300 házból álló Kuhrud falucskában igen vidáman töltők a

pihenés idejét. A karavan a Csaparkhane-val (postaház) szemközt települt

le, mely itt is, mint Persiában mindenütt, emeletes épületből állott,

melynek emelete azonban (Balakhane)[15] csak egy szobát foglalt magában

előkelő utasok számára. Miután derült utitársaimmal együtt theámat

elköltöttem volna, körülnéztem kissé a faluban, s végül a most emlitett

póstaházat is meglátogattam, melynek fenső vendégszobájában egy csomó,

európai nyelven s irónnal irt karczolás vonta magára figyelmemet. Az

egyik sarokban kettős franczia pársor áll. Gallia valami heves vérű fia,

ki a fárasztó lovaglás után itt nehány pillanatig enyhet akart találni,

az első két sorban epedő szavakban fejezi ki honvágyát, mely a „belle

France“ után sovárog, a másik kettőben pedig keserű evődését azon

csalódás felett, mit az oly költőileg rajzolt Persia költe benne. Közel

ehez, hegyes hosszúlábú betűket fedeztem fel a falon, mikkel itt egy

derék Teuton akarta nevét megörökíteni. S mit hisz a nyájas olvasó, mit

irt ez a falra? Kritikát a francziának négy sora fölött, kritikát,

mondom, s még pedig ugyancsak éleset. Szegény, becsületes német! A persa

póstalovak, ezek a valóságos gebék összetörték minden csontját! Ki

akarja magát pihenni, de azért van mégis annyi ideje, hogy a távol

Iránban nyomát hagyja nemzete hires alapos tudásvágyának. A fal egyéb

részén hieroglyphszerű vonásokban különböző neveket láttam felirva,

közel az ajtóhoz pedig angol nyelven e következő különös felirást:

„Sokkal fáradtabb vagyok, semhogy valamit irhatnék, tehát nem is irok

semmit. J. L.“ Egyébiránt e kezdőbetűk viselőjét személyesen is ismerem

s emléke kivált egy felelete folytán nyomódott lelkembe. Egyszer ugyanis

azt a kérdést intézém hozzá, miért alszik ő tíz óra folyásáig, holott

más ember hattal vagy héttel is megelégszik, britt stoicismussal azt

felelé: „Igen uram, ön és a többi szárazföldiek heves vérüek és gyorsan

alusznak; de én lassan alszom át álmomat.“

Majd el is feledém felhozni azon kölcsönös szerződést, melyet itt a

karavan nehány tagjával kötöttem. A mint tudva levő dolog, Teherantól

egész idáig sokat kelle kiállanom siíta utitársaimtól pseudoszunnita

voltomért; mert minden kinálkozó alkalmat megragadtak, hogy az oly

kedvelt, előttem azonban annyira gyűlöletes diskussiókba bocsátkozzanak,

s ha visszavonultam, a legkeserűebb sarkasmusok nyilzápora kisért

mindenüvé. Egyik Omert kezdé szidni, másik Oszman és Abu-Bekr khalifák

ellen fakadt ki, a harmadik, a legilletlenebb kifejezésekben

nyilatkozott Ajesa, a próféta neje, mint a sziíták legfőbb ellensége

ellen, s bárha ezen urak és urhölgyek gyalázása, in petto nem okozott is

nekem valami nagy keserűséget, nem volt szabad hivatalos haragomat

valami mormogással ki nem fejeznem, vagy, a mi természetesen még

veszedelmesebb volt, egyik vagy másik megjegyzést nem tennem. Minthogy

ezen szóvita nem egyszer igen szenvedélyessé fajult, s száműzött minden

nyájasabb társalgást, Kuhrudban azt határoztuk és állapítottuk meg, hogy

ezután a siítismusról és szunnitismusról naponkint csak egyszer fogunk

beszélni, s ekkor is a reggeli imádság után. A ki ezen tárgyat a nap

egyéb részén szőnyegre hozza, egy görög-dinnyét fizet büntetésül. Mind

beleegyeztek, csupán egy agg Sirazi, ki a bitorló Omar elleni

gyülöletből ennek nevét saru-talpa bensejére irá, hogy egész napon azon

tapodjon, csak ennek volt kifogása ellene s azt mondá: „Ha 100 hold

dinnyét kell is fizetnem, még sem szünöm meg Omart, azt a rühes kutyát

szidalmazni!“

Kuhrudtól az út még egy darabig hegynek fel vezet, s azután meglehetős

meredeken hajlik alá a tuloldali sikságra, melyen Szof falu, következő

állomásunk fekvék. Minthogy utunk legnagyobb része hegyes vidékeken

vezetett át, a kora reggel nem csak hüvös, hanem meglehetősen dermesztő

és hideg volt. Az utazók imitt-amott leszállottak s egy köteg Bute-t

szedtek, egy fajta mézgás cserjét, mely nyers korán is ég, száraz

állapotban azonban hangos ropogással lángol. Rendesen egy nagy rakást

szokás meggyujtani, melyhez mindenki egy-két darabot szolgáltat, a láng

vidoran lobog, s ha az ember felmelegült, tovább folytatja utját ujolag.

Midőn e reggel körülbelül mintegy másodizben álltunk az ilyen tűz előtt,

élénk czivódás hangzott fel mögöttünk, melybe néha-néha vad kiáltás

vegyült, s mikor mind figyelni kezdénk, két lövés dördült el, szörnyű

jajkiáltással nyomában, mi a karavant egészen megrémitette. Mindazon

irányban szaladtunk, honnan a lövés hangzott, s egyik utitársunkat ott

találtuk zúzott karral a földre terülve. Az egész esetnek ez volt az

oka: Néhány lovas, kik Sirazból a kormányzó által évenkint küldetni

szokott adót vitték volt Teheranba, észrevették azon zsidó-kalmárokat,

kik Kuhrudban hozzánk csatlakozának, s elébb gunyolni, utóbb pedig

tettleg bántalmazni is kezdék őket. Egy persa, ki a bántalmazottak

iránti rokonszenvből védelmezni akará utitársait, keményen feddőzve

dorgálá a hetyke siraziakat. Ez utóbbiak egyik heves ifjú tagját az még

jobban felingerlé. Fenyegetőzött, s midőn a mieink nehány lépést tettek

feléje, ő – mint mondá – ártatlan tréfából, golyót akart keresztül

röpíteni ez egyik zsidó magas prémes süvegén. Lőtt. De Allah pártfogása

alá vette Ábrahám fiait, s a golyó, a zsidónak süvege helyett, a

persának karját találá. A földön, vérében fekvőnek megpillantása

felbőszité egész karavanunkat, s bárha a gonosztevő megiramlott is, a

mint csak lova birta, mégis utoléretett, s mindjárt abban a nyomban

irtózatosan elverték, s előbb leköpdösvén és szidalmazván, megkötözték

irgalmatlanul s odahozták karavanunkba. Minthogy sem a félholtra vert

sirazi, sem a megsebzett iszfahani sem gyalog, sem lóháton nem mehettek,

egy öszvérre tették őket kosarakba, s már fél óra mulva a

legbizalmasabban beszélgettek egymással. Egymás sebeit kötözgették,

vigasztalák egymást és összecsókolództak, mert keleti felfogás szerint

egyik sem volt oka semminek. A sors akarta igy s ennek végzetébe bele

kell nyugodnia mindenkinek.

Ott, hol a hegység végződik, a vidék egész Iszfahanig, bárha a mi

fogalmaink szerint távolról sincs még jól kimüvelve, mégis sokkal

nagyobb gond van a földekre fordítva, mint bárhol egyebütt. Szof felé, a

szefevik egykori fővárosa előtt, utolsó állomásunk Murcsekhar nevű falu

vala. Itt a falusi biró, a sirazi kormányzóhoz való ragaszkodásából meg

akarta szabadítani a foglyot; de a karaván határozottan ellene szegült s

másnap reggel tovább folytatta utját, hogy a gonosztevőt az iszfahani

törvényszék kezébe szolgáltassa.

Midőn szeptember 13-kán reggel azon az uton voltam, mely nem sokára a

nagy Abbasz hajdani fővárosába vezet vala, minden azelőtti olvasmányom

daczára Iszfahan pusztulása, szegénysége és romhalmaza felől, nem

fojthatám el növekvő kiváncsiságomat. Valami három órányira a régi

fővárostól már észrevehetők egykori nagyságának nyomai, melyek között a

Maderi Sah karavanszerai (a sah anyjának karavanszeraija) a

legnevezetesebb. A maga idejében kétségtelenül ez volt a legpompásabb e

fajta épület, mely oly pazar fénynyel vala épitve, mi nem egy királyi

palotának méltán diszére válhatnék. Minthogy a várost a kora őszi

reggelen ködszerű homály boritá, csak a jobbra s balra álló egypár

minaretet vehettem ki, s azon magas, gömbölyű tornyokat, melyek

galambfészkekül szolgálnak. Feltünő, hogy ezek Herat, Nisabur és egyéb

városok környékén is mutatkoznak, mi arra látszik utalni, hogy egész

Közép-Ázsiában szokás volt a keletiek ezen kedvencz madarainak a

városokon kivül ilyen diszes galambduczokat emelni.

Végre a köd felemelkedett s szemeim előtt ott terült a valóban óriási

terjedelmű Iszfahan. A persa, kiváltképen az iszfahani, mindig

felszokott kiáltani, ha szülővárosáról beszél:

„Iszfahan niszf dzsihan

Ger Lahur nebased.“

„Iszfahan a fél világ, ha Lahur nem volna.“ Azaz:

„Lahora után Iszfahan a legnagyobb város a világon.“

Hogy terjedelméről fogalmat nyujtson, azzal a kifejezéssel szokott élni:

hogy a legderekabb lovasnak is két nap kellene, a míg a várost

körül-lovagolja. Ez körülbelől 16–20 farsakh lenne. Azonban a város

körfala, midőn Chardin látta, virágzása idejében sem tett többet hat

német mértföld kerületnél, s ha a városon kivül létező, terjedelmes

kertekkel környezett lakházakat hozzá veszszük is, a persák mondása

mégis csak keleti, azaz túlzott marad, Iszfahan, a mint így először

merül fel az utazó szemei előtt, csakugyan imposans. Kelettől nyugatig

lakások és kertek végtelen lánczolata vonul a szemlélő előtt, melyek

között imitt-amott egypár kupola, torony vagy egyéb magas épület

emelkedik. A szem semmerre sem találhat valami véghatárt. „Iszfahan

környékének szépségét és termékenységét semmi sem mulhatja felül –

mondja Malcolm – s a város első megpillantása meglepő. A mit a szem lát,

az mind elragadó, a ligetek, a fasorok, a terjedelmes kertek, melyek

száma ki nem mondható, s melyek, az egykor oly nevezetes város romjait

eltakarják. De a közelebbi megszemlélés eloszlatja a csalódást, azonban

mindamellett, ha tán fénynek nem is, de gazdagságnak nem egy maradványa

található még e helyeken.“

Keleten minden csak kivülről szép, minden csak a távolban csillog; s

épen ez oknál fogva egy cseppet sem voltam meglepetve, midőn a városba

lépvén, ugyanazon görbe utczákat, nyomorúlt viskókat, szennyet és

mocskot, s az utczákon ugyanazon gödröket találtam, mint Teheranban s

Persia minden eddig látott városában. Minthogy Iszfahanon szélességében

kell vala áthatolnunk, majdnem egy órába telt, midőn a tágas, hosszú

bazárokon, mik most jobbadán elhagyatvák, a város azon részébe

jutottunk, mely a mai tulajdonképi központot képezi, s aránylag

meglehetősen sok lakost számlál. A legközpontibb karavanszeraiok

egyikében szerény szállást fogadtam, egy napi nyugovással kedveztem

magamnak s aztán másnap reggel azonnal neki indultam a pusztulása

daczára is még mindig nagyon nevezetes várost megtekinteni.