II.

Az 1862-dik szept. 2-ka volt, midőn én, egy bagdadi szunnita dervis

öltözékében, hosszú, egész bokán alul érő entariban (alsó ruha), piros

övvel s fekete csíkos maslakkba öltözötten, fejemet pedig az ép oly

csinos, mint czélszerű keffie-vel körülfonva, a Sah Abdul Azim kapun át

eltávoztam. A kis karavan gyűlhelyeül, egy a városon kivül fekvő

karavanszerai volt meghatározva, minthogy Teheran kapuit naplemente után

be szokták zárni, s a külvilágot kicsukják onnan. Az illető utitársak

itt ismerkedtek meg egymással, a málhatömbök ujra felrakattak, s

minekutána barmaink abrakot kaptak volna, mintegy két órával éjfél után

útra kelt a kis karavan, mely körűlbelől mintegy harmincz megrakott

öszvérből, néhány lovasból, Mollahból, Meshedből visszatérő zarándokból,

iparosokból, kereskedőkből s csekély magamból állott. Utunk eleinte a

Sah Abdul Azimba vezető tágas ösvényen vitt, mely a teheraniak különös

tiszteletben álló bucsújáró helye, s ezelőtt az én mindennapi sétáimnak

is czélpontja. Nappal, s kivált a délutáni órákban, igen zajos élet

szokott itt pezsegni. Az ember mindig egy csomó felpiperézett úrnővel

találkozik, kik a lovat férfimódra ülvén meg, jönnek s mennek

váltakozva, előkelő Mirzákat és Khanokat, számos kisérettel, néha-néha

egy-egy európai kocsit is, melyet itt csak az udvar használ, mert Sah

Abdul Azim, bárha bucsujáró hely, a teheraniaknak egyszersmind

caroussel-je is. S midőn e tájon az éjféli órákban haladnék át, – a

mindenek fölött uralkodó csendesség annál nagyobb hatást gyakorolt reám.

A hold egészen nappalias fényt hintett a balkéz felől vonuló hegységre s

azon aranyos kupolára, mely alatt a szent Sah Abdul Azim pihen. S csakis

miután mintegy jó órahosszat lovaglánk, kezdé a karavan egyik-másik

tagja élénk hangu beszélgetés által megtörni éji vándorlásunk

egyhanguságát. A karavanok mindig egy társaságot képeznek ugyan, de

annak egyes tagjai majd többé, majd kevésbé bensőbb viszonyba szoktak

lépni egymás között, mire leginkább az azelőtti ismeretség, vagy a

czélnak azonossága szokott okot szolgáltatni.

Én egy fiatal bagdadi Szeidet választék ki magamnak utitársul, ki

foglalkozására nézve Rauzekhan (vallási énekes) lévén, müvészi körutat

akart tenni Dél-Persiában. Rauzekhanoknak tulajdonképen azok

neveztetnek, kik a Persiában oly nagy hirre kapott vértanúnak,

Huszeinnak halálát éneklik meg elegiákban, s e mellett, a mi igen

könnyen érthető, különösen fanatikus siíták. Barátságunk annál

feltünőbbnek látszhatik tehát, de a szeid, mint bagdadi s a magas

portának alattvalója, nem átallá az efendivel szorosabb ismeretségre

lépni. Bemutatott aztán a karavan többi tagjainak is, s minthogy víg

czimbora volt, ki gyászdali énekes minősége daczára nem egyszer a

legfrivolabb énekekbe kezdett, mindjárt az első esttől fogva kedvenczévé

lőn az egész társaságnak, s ismeretsége nekem nagy hasznomra vált. Hogy

mind az ő, mind a többi utitársak kegyeit megnyerjem, ovakodtam minden

vallásos beszédtárgytól eleinte, a mit egyébiránt igen nehéz elkerülni,

minthogy a persák, nagy kedvelői lévén a vitatkozásnak, keresztyénekkel,

gebrekkel, de kiváltképen a szunnitákkal csakhamar disputátióba szoktak

elegyedni. Azt gondolám magamban, elég időnk lesz még erre, s

felhasználva bensőm nyugodt hangulatát, inkább kalandos kirándulásom

ábrándjaiba merültem.

Délpersiát, főszékhelyét az ó-persa, majdnem azt merném mondani, az

ó-ázsiai müveltségnek, azt a helyet, hol az ember Hafizt és Szaadit

látogathatja meg, még reményeim legvakmerőbb képeiben sem merném magam

elé festeni. Egypár esztendővel ezelőtt egy-két persa verspár elegendő

volt arra nézve, hogy a legnagyobb mértékben el legyek ragadtatva, s ime

most mint keleti, született keletiek között utazom oda, olyan módon,

minőnek eddigelé még csak igen kevés európai örvendhetett. Boldogságom

érzetére nagy befolyással volt a felséges időjárás is. Hiába kisérteném

meg Persia holdvilágította szeptember éjjelének szépségeit ecsetelni. A

tiszta lég, a hegyek, egyes magános fák, romok, s a vékony vonalban tova

vonuló karavánok fantasztikus árnyai, a csengők merengésre gerjesztő

egyhangú zengése s kiváltképen a páratlanul felséges csillagos ég oly

meglepő varázst gyakorolnak a nyugatról ide származottnak kedélyére,

hogy az ilyennek a környék sivár természete fel sem igen tűnik. A Sah

Abdul Azimtől egész a hegylánczig vezető ut nem egy sziklaomolványon,

árkon és kiszáradt patak medrén vezetett keresztül, de én figyelmemre

sem méltattam az út nehézségeit, sőt teljesen rábizván magamat szamárkám

biztos lépéseire, szemeimmel inkább a szeid mozdulatait kisérém, ki

minden csillagról tudott egy mesés történetet. Minden csillagnak meg van

a maga mythosza, jó és rosz hatása, s bizonyára igen sokat vesztettem

volna előtte, ha szavainak feltétlenül hitelt nem adok.

A gönczölszekere már a nyugati láthatárnak hajlott, midőn a karizeki

magaslatra érkezénk, melynek tuloldalán Kenaregird, első állomásunk,

fekvék. Még egy pillanatot vetettem a szép éji tájképre, s mikor a hegy

másik oldalán alávonulnánk, a támadó hajnal már lassankint halványítani

kezdé a hold világát. Mihelyest feltűnik az égen a hajnalcsillag, a

karavanok ennek képében szokták az uj napot üdvözölni. Az, a ki a

társaság tagjai között a legbuzgóbb, egy-egy ezanba kezd, mit most a mi

szeidünk teljesitett, a félhomályt mosdásra szokás fordítani s még

mielőtt az első napsugár tündöklenék a hegyek ormain, a karavan rövid

szünetet tart imádkozás végett. A barmok megállanak csendesen, földre

hajtott fejjel, a lovagok letérdelnek sorban kelet felé, olyan

töredelmes, bűnbánó helyzetben, minőt csakis mohamedánoknál lehet

találni, s csak az első Allah Ekber dallamos felhangzása alkalmával

szerencsélteti Phoebus az utitársaságot megjelenésével. Napkelte után

aztán még egy kis ideig odább szokas haladni, a szerint a mint az esti

indulás korábban vagy későbben történvén, az állomás is közelebbre vagy

távolabbra esik, s igy mi is épen akkor tértünk be első nyugvó

helyünkre, midőn az égető nap sugárai már-már azt érezteték, hogy

mindenekelőtt valami árnyas fedélre lesz szükségünk.

Tágas karavanszeraiban szálltunk meg, mely Kenaregird falu mellett

fekszik. Mint már a Kenaregird név is mutatja, ez homok szélét

jelentvén, e falutól keletre nyúlik a Desti-Kuvir sóspuszta. Ennek

borzasztó helynek kell lennie, s bárha alig hiszem, hogy a hires

Khalatánál iszonyúbb legyen, mely Bokhara és Khiva között létezik, vagy

a nagy hirkani pusztaság némely részénél, mégis szerfölött csodálkozom

azon, hogy összes persiai vándorlásaim alatt, egyetlenegy bennszülöttel

sem találkozám, ki e pusztán illetőleg annak Kenaregird és Tebbesz

között fekvő részén valaha átutazott volna. Ha Desti Kuvinról beszél a

persa, tud mindig egy egész csomó rémtörténetet, divekkel, ördögökkel s

más egyéb rosz szellemekkel fűszerezettet, mikkel hallgatóját el akarja

rémiteni. Leggyakrabban azon mondát szokták emlegetni, mely szerint e

vidék elpusztulásának egyedül Samr, a Huszein gyilkosa s minden siíta

persának halálos ellensége volna főoka. Lelkiismereti furdalásoktól

gyötrötten, ide menekült hajdan, s puszta megjelenése is elég volt, hogy

a különben oly viruló táj, ily sivár sóspusztasággá változzék. A sós

tavak és feneketlen mocsárok az ő verejtékcseppjeiből származtak, de

mindenek fölött Kebir Kuh volna a legborzasztóbb hely, hol maga a gonosz

Samr lakik. Jaj az utazónak, kit a lidérczek bolygó fénye erre a

környékre vezet. Ilyenek s ezekhez hasonlók valának azon rajzolatok,

miket én utitársaimtól, Persia sóspusztája felől nyertem.

A karavanszerajba érkezvén, valamennyien egy-egy árnyas helyre

telepedtünk egész kényelemmel, s mint a hogy rendesen történni szokott,

csak nehány perczbe telt s a vándor város fürge telepitvénynyé

változott. Mig a barmok a száraz árpaszalmát ropogtatják, a persa

ösztövér ebédjének elkészitéséhez fog. A gazdagabbak szolgáik által

megnyomogattatják magukat, megroppantatják tagjaikat s az ember alig

pihente ki egy kissé a megtett állomás fáradalmait, midőn mindenki már

is reggelizéshez fog, azután pedig nyugalomra tér. Ez a nyugalom pótolja

ki az éjen át elmulasztott álmot, melyért, nyári hónapokban kiváltképen

éjjel történvén az utazás, a déli órák pihenése szokott rendesen

kárpótlást nyujtani. E tekintetben a barmok is utánozzák az embereket.

Estefelé, míg ezeket vakarják és kefélik, tűzhez teszik a

pillan-bográcsot, s az indulás előtt egy órával történik rendesen a

vacsorálás. A derviseknek vagy más egyéb ilyes Isten kegyelméből való

lustálkodóknak sokkal könnyebb sorsuk van, mint egyéb utazóknak. Az

állomásra érkezvén, minden bú nélkül nyugalomnak adhatja át magát, s

midőn az üst párolgása az estebéd közeledtét jelenti, előveszi Keskuljat

(kókoszdióból készült edény) s egy-egy hatalmas Jahu! Jahakk!

kiáltással, néha igazán páratlan szemtelenséggel közelít minden

csoporthoz. Mindenki ád neki neki egy-egy adagot az estebédből. Mindazt

összekeveri aztán, s miután a kört bejárta volna, bizonyos lehet róla,

hogyha nem is valami sumptuosus, de mindenesetre elég gazdag vacsorához

jutott. „Neki nincs semmi úti készlete, nem is főz, mégis jól lakik, –

mondják a keletiek – az ő konyháját Isten látja el.“

Kenaregirdtől egészen a pusztán kelle átmennünk a második állomásig. Ez

a rész, Desti Kuvir egy idáig benyuló földnyelv, melynek határa egész

Kumig terjed; azonban ennek közepén áll a Hauz-i-Szultan (a szultán

víztartója) nevű állomás, melyet egy nagy karavanszeraj képez, melyhez

földalatti vízvezeték viszi, az itt különben teljesen hiányzó drága

nedvességet. Mikor Kenaregirdból útnak eredtünk, valami egy óra-folyásig

haladtunk volna már a pusztán: a holdvilágította puszta tájnak képe mind

regényesebbé és regényesebbé vált. Az éji csend, mely itt e nagy

sivatagon úgy szólván még egyszer akkorává lesz, kimondhatatlanul

nyomasztólag hat az utazóra, s előérzete annak, hogy Közép-Ázsiában még

sokkal nagyobb pusztaságokat fogok meglátogatni, mintegy kényszerített

arra, hogy a csodálatos látványon szemeimet kétszerte oly mohó vágygyal

legeltessem. Bármily távolra tekintsen is a szem e setét láthatáron,

sehol sem talál semmi támaszpontot. Csak itt-ott tornyosulnak a szél

kavarta homokoszlopok, – egyik helyről másikra lebegnek éji rémek

gyanánt, s igen érthető előttem, hogy a félénk lelkek a furiáktól

üldözött szellemeket látnak bennük. Utitársam, úgy látszék, ez utóbbiak

sorába tartozott, mert erősen beburkolózott köpenyébe, mindig odavegyült

a karavan legsürűbb tömegébe s a kelet felé terjedő pusztaságra csak oda

sem mert pillantani.

Mintegy éjfél tájon lehetett, midőn távolról tompa kolomphang üté meg

füleinket, s a mint értém, ez egy nagyobb karavan volna, mely mintegy jó

órával előbb kelt útra mielőttünk. Lépteinket siettetni kezdők, hogy

elérjük, de alig jutottunk valami százlépésnyi távolra hozzájuk, midőn

kiállhatatlan dögszag kezde mindenfelé terjedezni. A persák ismerték már

okát; mind sebesebben haladtunk, a bűz is mindig szörnyűbbé és

szörnyűbbé lőn, s mikor kiváncsiságtól gyötretve, az egész felől

kérdezősködném, azt nyertem válaszul, hogy ez halottas karavan. Halottas

karavan, gondolám magamban, ez ugyan furcsa dolog, s bővebb

felvilágositás végett szomszédomhoz fordultam. De ez csak azt kiáltá

felém: „Siess, siess!“ s én, a már úgyis eléggé gyötrött szamarat még

gyorsabb sietségre nógatván, többi társaimmal együtt nem sokára

odaérkezvén a mintegy 40 lóból és öszvérből álló s három arab lovag

vezetése alatt haladó karavanhoz, melynek barmaira koporsók valának

rakva, s melyeket mi teljes erőnkből elkerülni ügyekvénk. Borzasztó

látvány volt az, midőn e lovagok egyikét megpillantottam, kinek orra és

szája be volt kötve, s kinek halvány, sápadt arczát a holdvilág még

jobban eltorzitá, de minden kiállhatatlan bűznek daczára meg nem

állhatám, hogy egypár kérdést ne intézzek hozzá. Az arab elmondá, hogy ő

e holtakat már tized napja viszi, de még legalább is husz napig kell

mennie, mig Kerbelába jut, azon helyre, hová e kegyesek, Huszein iránti

szeretetükből, magukat eltemettetni ohajták. Egyébiránt ez a szokás

megvan egész Persiában, s a kinek csak módjában áll, ha a távol

Khoraszanban lakott is, Kerbelaba viteti magát, hogy ugyanazon földben

tétessék örök nyugalomra, melyben a szeretett Imam Huszein pihen. A

halottat néha két egész hónapig is viszik, míg rendeltetése helyére jut,

s mint gazdálkodási szempontból, három-négy koporsót is szokás egy

öszvérre felrakni, a kegyes persákat oly szorosan odaszoritják a négy

deszka közé, a mennyire csak lehetséges, – s hogy testesebbek voltak-e

vagy sem, arra nem szokás tekinteni. Laposra nyomnak mindent, s

Kerbelába megérkezvén, nem egy potrohos, sovány ficzkó gyanánt sétálhat

az örökéletre. Télen még csak megjárná mindez, de elgondolható, milyen

kigőzölgésük van e holttesteknek a persiai juliusi melegekben! S e

mellett az igaz hivőnek nem szabad elkiáltania magát: „Huh, be büdös!“

mert a kegyes zarándokok halottszaga, rózsa és ambraillatnak tartatik.

Azonban mégis azt is hallottam, hogy azon arab holttest-gyüjtők, a kik

ezen szomorú foglalkozást űzik, legfölebb egy-két esztendeig tartják ki,

s a mi elég csodálatos, még a teherhordó barmokat sem lehet egy könnyen

hozzászoktatni e portéka hordására.

Már jó távolra magunk mögött hagytuk a halottaskaravant öldöklő

szagával, mikor én még egyszer visszafordultam, hogy egy tekintetet

vessek az átvonuló halottakra. A hosszú koporsókkal megrakott barmok,

mélyen szügyükbe vágván fejüket, s a lovagok jól távol a szomorú

menettől, puszta kiáltozással nógaták amazokat a haladásra, s bárha ezen

látvány akármely vidéken is igen komor lenne, de kivált itt, a puszta

kellő közepén, valami kimondhatatlanul szomorú volt az. A holttesteket

gyakran borzasztón megcsonkítva teszik le örökös nyughelyükre. De mindez

nem gátolja a persákat, hogy e szokásnak évszázadok óta hódoljanak. Mert

a ki Kerbelaba juthat, annak az az édes reménysége van, hogy a szent

vértanú közvetlen szomszédságában lévén, annak vezetése alatt fog a

paradicsom örök zöld virányaira átvándorolhatni.