Közép-Ázsia óriási városának, a hajdani Rhagesznek romjaihoz
támaszkodva, bánatos szemmel tekintettem Khoraszan felé, mint a melyen
utamnak át kelle vezetnie a távoli keletre, a még mindig varázsfényben
tündöklő Oxus partjaihoz. Heratot, a most említett tartomány egykori
fővárosát, melynek Teheran után második nyughelyemmé kell vala lennie, a
hatalomvágyó Doszt Mohamed Khan ostromolta. Ez az ősz barekzi főnök a
maga vad afghanaival nemcsak Közép-Ázsiának e kapuját, hanem az egész
vidéket is elzárta. A mily haszonleső, ép oly gyanakvó harczosaihoz
egyetlen karavan, egyetlen utazó, s mi több, egyetlen koldús sem mert
közelíteni, – mennyivel kevésbé én, kinek idegen vonásaiban a keleti
előtt oly rémszerűleg hangzó „frengi“ (európai) nyilván olvasható vala,
kinek léptei még a legteljesebb békeidőben is gyanút gerjesztettek vala,
a harcz viharai folytán pedig még árnyékát is mint valami
balszerencsével terhes kisértetet üldözték, s minden irgalom nélkül
elpusztítottak volna, – kiváncsiság, kedv, lelkesedés, mind nem használt
semmit, s ha csak a bizonyos veszedelembe nem akartam rohanni, nem
választhattam egyebet a várakozásnál. Az utazni vágyónak mindig nehezére
esik ugyan a türelem, azonban az a gondolat: „később, de annál
biztosabban“ vigasztaló hatást gyakorolt rám, s nem sokára teljesen
belenyugodtam sorsomba.
Ott maradtam Teheranban. Nyolcz-tíz napig meglehetősen kellemes volt az
a kényelem, melyet a török követség vendégszeretete nyujtott, de, a mint
a keletiek mondják, alig temettem el a megtett utazások fáradalmait a
nyugalom puha párnáinak redőibe, s az utazási vágy már is ujra
felgerjedt szivemben. A régi Rhagesz romjaihoz vezető kisebb séták élénk
érdekeltséget gerjesztének bennem mind az iránt, a mi Ó-Iran emlékekben
gazdag fénykorával egybefügg, s minthogy e kor maradványainak
legszebbjei délen, illetőleg Sirász környékén találhatók leginkább, meg
nem állhatám, hogy egy kirándulást ne tegyek Farsz tartományba. Az
világos volt előttem, hogy én, egy Chardin, Niebuhr, Ouseley s Ker
Porter sokoldalú kutatásai s annyi utazó kimeritő leirásai után,
melyekben e nevezetes emlékek minden pontja, minden oldala ismertetve
van, semmi ujat sem fogok látni, s minthogy Iran s mindaz, a mi ennek
történelmére tartozik, reám nézve csak másodlagos érdekű volt, csupán
műkedvelő gyanánt akartam odautazni, bizonyos lévén felőle, hogy az az
élvezet, melyet a szefevik hajdani fővárosának, Persepolisnak, Naksi
Rusztem s más egyeb őstörténelmileg nevezetes helyek s azok romjainak
megtekintése nyujtani fog, bizonyára méltók lesznek arra, hogy értük az
ember némi utazási kellemetlenséget is kiálljon.
Fel! Sirázba! hangzék bensőmben. De minő jellemben, minő nemzetbeli
képében tegyem meg ezt az utat? – ez volt az a kérdés, mely eleinte
foglalkoztatott. Teheranban ozmanli gyanánt jelenvén meg, a persa
hatóságok előtt ilyenül mutattatván be, mégis furcsa lett volna
egyszerre európaivá lenni, s ilyen minőségben indulni útnak. Az oszmanli
vagy szunnita név a siíta Persiában majdnem kellemetlenebb hangzású még
a frenginél is, s bárha az ember a fővárosban a kormány s a török
követség védszárnyai alatt meglehetősen szabadon mozoghat is, ez eset
épen nem áll a városon kivül, legkevésbé pedig a siíta fanatismusáról
oly hirhedt Délpersiában. Ott oszmanlikat igen ritkán látnak, a
szunnitákat pedig minden különbség nélkül gyűlölik és megvetik. Ez oknál
fogva oszmanli gyanánt utazni oda, ha talán veszedelmet nem is, de
kellemetlenségeket bizonyára okozhatott volna. S épen, minthogy oszmanli
igen ritkán jut el oda, nagyon érdekes lenne látni, hogyan gondolkoznak
s hogyan fogadják Ali ezen buzgó követői más véleményű hitsorsosukat. S
minthogy a jövendőbeli dervisnek, nem szabad félnie a kalandos
tervektől, igen kevés küzdelmembe került, hogy a török követségen lévő
jóakaróim lebeszélései daczára, határozattá érleljem szándékomat s
egypár nap mulva csakugyan kész is valék egy épen Sirazba induló
kisebbfajta karavanhoz csatlakozni.