V.

Trapezunttól egész Tebrizig állomásról állomásra pontosan feljegyzett

tudósitásokkal untattam az olvasót, s csak azért, hogy azon munkák egy

példányát mutassam be én is, minőkben számos utazó, naplójának száraz

tartalma szerint közleményt nyujt a meg tett utakról. De igen jól tudom,

hogy az ilyen eljárás, még abban az esetben is, ha valakinek a

legavatottabb toll áll rendelkezésére, s bármi egyéb az olvasóra nézve,

csupán csak nem kellemes. Aprólékos élemények tetszhetnek ugyan a

tourista felhevült kedélyének, de az olvasó többre becsüli a

megrövidített és összevont előadást, minek folytán egész Teheranig mi is

csak a legnevezetesebb helyeket s a legjelentékenyebb kalandokat akarjuk

ide iktatni.

Bárha indulásunkkor csupán az egy csarvadar volt is is mellettem, hála

az utak elevenségének, ritkán voltam mégis egy vagy több kisérő nélkül.

Majd nehány órányira csatlakoztam valami csoporthoz, majd több napok

tartamára egy-egy utitársasághoz, egyszer-másszor aggodalmassá tett

ugyan némely utazónak zordon, vad tekintete, azonban szegénységem biztos

fedezetűl szolgált, s a biztonsághoz tartozó legszükségesebb czikkek,

vagyis a mint tebrizi barátaim mondák, a tekintélyesség emelésére

magammal hozott pisztolyok és puska mindig elegendő bátoritékul

szolgáltak. Persák, törökök, arabok, vagy bármely vallás avagy nemzet

tagjai, szinte rövid idő alatt bizalmasakká váltak irántam. Az

állomásokon mindig a legszerényebb éji szállást kerestem fel, s egypár

napi gyakorlat után annyira beletaláltam magamat az egyedül utazó

szerepébe, hogy az annakelőtte nélkülözhetlennek vélt társaság hiányát

épenséggel nem éreztem.

Két nappal Tebrizből való távozásom után Turkmancsaj faluban töltém az

éjt. E hely azon békekötésről nevezetes, mely az 1826–1828-ki

persa-orosz háborúnak véget vetett, melyben Paskievicz orosz tábornok a

tehetséges Abbasz Mirza herczeget és trónörököst több izben, döntőleg

megverte, s Irantól ennek éjszaki két tartományát Nakhcsevant és Erivant

elszakasztá, melyek mai napság, mint az orosz hatalom előőrsei India

felé, a kaukazuson-tuli kerületbe kebelezvék. Megmutatták azt a házat, s

még a szobát is, hol e nevezetes szerződés aláiratott, melynek

leglényegesebb pontjai e következők: a) Persia átengedi Oroszországnak

Erivan és Nakhcsevan khanságokat, s azonfelül fizet Oroszországnak 20

millio rubelt hadi költség fejében; b) A kaspi tengeren, melyet eddig a

persák eddigelé sajátjokul tekintének, csak orosz hajók járhatnak ezután

s azon a persa lobogó sehol meg nem jelenhet; c) A persah-sah, mindazok

számára (s pedig ezek nem voltak kevesen) általános amnesztiát hirdet,

kik e lefolyt háborúban Oroszország részén állottak, s egy év tartamára

kivándorlási szabadalmat enged nekik; d) Az orosz alattvalók

szerezhetnek maguknak Persiában fekvő birtokot, a nélkül, hogy az ottani

helyhatóságnak alávetve lennének. (Ezt még eddigelé semmi más Mahomedan

ország sem engedé meg, s Törökországban a mi követségeink, nyugat minden

tulnyomó hatalma daczára nem valának képesek kivinni); e) Az orosz

követeknek ezentúl saját országuk szokása szerint, szabad a persa

udvarnál csizmában, sarkantyúsan megjelenniök, s nem kell czipőiket

levetniök, mint a hogy a persa illemszabály annakelőtte megkivánta; f) A

gulistani békekötés alkalmával Oroszországnak átengedett, de ettől utóbb

ismét visszavett földrészek, a Persák által Oroszországnak ismét

visszaadassanak.

Megszégyenitő s megalázó béke volt ez Persiára, s a sz.-pétervári udvar

elég hatalmas boszút állt mindazon erőszakoskodásokért, miket ellene

egykoron Nadir sah elkövetett. Egyébiránt e szerencsésen végződött

hadjárat moralis győzelme, még sokkal jelentékenyebb volt annak

praktikus hasznainál is. Minden paraszt, ki azon időben is élt már,

mihelyt erről a háborúról van szó, azonnal a legnagyobb tisztelettel és

magasztalással fogja emlegetni az orosz fegyelmet és igazságszeretetet,

s bárha siíta ő felsége ezen szeretett felekezet védura akarna is lenni

minden áron, ha már egyéni boldogságról van szó, itt mindenki irigyelni

fogja azon persák sorsát, kit ez idő szerint az orosz hatalmasság alatt

állanak. Turkmancsajtól egész Mianeig semmi nevezetes nem történt velem,

egy kis tréfa kivételével, mely a déli pihenés alkalmával egy magánosan

álló karavanszerajban esett rajtam. Elmondtam már, hogy a siíták,

valahányszor szunnita gyanánt léptem fel közöttük, tőlem mindig

Nuszkha-kat (talizmanokat) követeltek. A többi között itt is egy siíta

szeid mutatta be magát, ki is – miután számára egypár mondatot irtam

volna fel a koránból egy darab papirosra, még egy pipa dohányt is kért

tőlem azon erős fajtából, melylyel tebrizi barátaim láttak el engemet.

„Szeid – mondám neki – te a gyenge kurdisztanihoz vagy szokva, az én

dohányom nem fog jót tenni neked!“ De a zöldfejű zelota nem hagyott

alább kérelmeivel, s végre beteljesitém kivánságát. Azonban alig tölté

meg rövid pipáját, s more patrio alig nyelt el egypár szippantást, már

is hatalmas kábulás fogta el. Halálsápadttá lőn, hányni kezdett s ki az

udvarra rohanva, kiáltozá: „A szunni, a szunni megmérgezett, segítség,

siíták!“ Utána futottam. Már akkor ott feküdt a földön, néhány persától

környezetten, s igazán szerencsésnek mondhatom magamat, hogy

mentegetődzéseim ékesszólása minden veszedelemtől megszabadított.

Magában Mianeban, mely még a 10-dik században jelentékeny város vala, ma

pedig nyomorult falucska, nem igen kellemes éjet töltöttem. A mint

hallám, ezen hely a hazája azon mérges poloskáknak, melyeket Melehnek

neveznek, s melyek az idegeneket nem egyszer halálos sebekkel marják

meg. Rendesen régi, omlatag épületekben találhatók, s a kit megcsiptek,

csak azáltal szabadulhat meg a sulyos veszedelemtől, ha három egész

hónapig, minden hús- és sósételt mellőzve, csupáncsak édességekkel él.

Utóbb megtudtam ugyan, hogy az egész hazug mese-beszéd, s hiszem is hogy

az, de akkor a Melehektől való félelem az egész éjszakán át gyötrött,

ugy hogy szememet sem tudtam bezárni. E rovarokon kivül Miane még

nagyszámu kéjhölgyeiről is hires, kik ide az ország minden részéről

egybesereglenek s az átvonuló utazóknak felajánlják bájaikat. Utitársaim

ketteje, kik velem együtt szálltak meg, nem tudtak ellenállni a

csábitásnak, s engem kimondhatlanul meglepett, midőn este, két

harpiaszerű alak jelen meg, a leggroteszkebben kifestve, utánok pedig

egy pap jön, ki a Sziga-t (ideiglenes házassági szerződést) olvassa fel,

mert – elég csodálatos ugyan – hogy e gyalázatos üzletet itt egészen

törvényesnek tartják. Papok és hetairák osztoznak a nyereményen.

Dorbézolók és zenészek társaságában, közel hozzám a legundokabb orgia

tartaték, s hogy ezen éj hogyan eshetett nekem, kit a Meleh-k és a

tobzódók zaja egyaránt gyötörtek, ezt mindenki könnyen elképzelheti.

Alig várhatván be a következő hajnal hasadtát, másnap reggel minden

kiséret nélkül keltem át a Kaflankuh hegységen. Az út meglehetős meredek

és nehéz volt, ép úgy a túloldali alászállás is, melynek aljánál a szép

Kizil uzun folyó hömpölyög, s a mely fölött igen jó kőhid vezet. A táj,

változatossága s kivált pedig a Persiában oly igen nélkülözött folyó

megpillantása igen kellemesen hatott rám, elannyira, hogy meg nem

állhatám egy közeli romnak, Kale-i Duchter (szüz vár)-nak árnyában

ledőlni s szerény reggelimet, jó ital folyóvizzel elkölteni. Midőn így,

egészen magánosan fekve, elmaradt csarvadarom elérkeztét várnám, rögtön

előtünt matrona lepett meg, ki nyájasan közelíte felém, s utam czélja s

állapotom felől oly bizalmasan kérdezősködék, mintha erre, évek sora óta

tartó ismeretség jogosította volna fel. Minekutána pedig észrevette

volna, hogy én irásban és a koránban jártas egyéniség volnék, félrevonta

redős arczáról a vászonfátyolt s különös egy történetet beszélt valami

csodálatos cziczuskáról, ki ezen várat épitette, szerelmi viszonyáról és

tragikus végéről, s az európai regényiró, meglehet, igen alkalmas

tárgyat talált volna előadásában, de engem további utamon annyi ilyes

történettel tartottak, s azok mindannyian oly hasonlók egymáshoz, hogy

az én lelkemben bizony egy sem nyomódott be mélyen közűlök.

Nemsokára kisérőm is megjelent, s arról értesitett, hogy immár túl

vagyunk Azerbajdzsan határán, s Khamszeba léptünk, Irannak azon

kerületébe, mely Pentapolis arab nevét, öt egymáshoz közel fekvő

városától vette. Khamsze volna leghiresebb Azerbajdzsan után

termékenységére nézve, de én ezt a jeles tulajdonságot, legalább

utazásom két első napján, nem fedeztem fel benne, mert mind Zendsan

állomás, mind az utána következő Nikbeh, nem egyebek nyomorúságos

falvaknál, melyek egyes egyedül a karavanokból élnek, de földmüvelésnek

viruló kertészetnek, legalább az út közelében, sehol semmi nyoma.

Nikbehben volt először alkalmam, egy Tazien vagy Sebihen jelen lehetni,

azaz olyan szini előadáson, melyek a siítákat szunnita atyafiaik nagy

boszuságára oly igen mulattatják. Sok ilyen müvész-társaság van. A

nagyobbak és ügyesebbek a városokban szoktak fellépni, a kevésbé hiresek

falukon, s igy ez is, melyet ma láttam, ez utóbbiak közé tartozott. Egy

nikbehi gazdag lakostól 25 darab aranyat kaptak, ki hitsorsosainak lelki

épülésére áldozá fel ezen összeget. Huszein kedvelt tragoediáját adták

elő, de minthogy nem sokára úgyis kimeritőleg fogunk a Taziekről

szólani, legyen elég itt csak annyit mondani, hogy e mély bánatos hangon

elénekelt szép dalok első benyomása, a tragikusok nem egészen megvetendő

müvészete, az egész közönség meghatottsága, a nők zokogása, sőt még a

gyermekeknek is sirása, majdnem engem magamat is könyekre indítottak.

Minthogy ezen helytől Zendsanig, e most emlitett kerület fővárosáig már

csak hat órai utat kelle tennem, még nap kelte előtt indultam, hogy a

várost hüvös reggeli időben érhessem. A midőn csendesen lovagolnék,

nemsokára egy persa csatlakozék hozzám, a ki külsejéről itélve, a

tanultak osztályához tartozott. Nagyon meglepett, midőn a nélkül, hogy

azelőtt ismert volna, egyszerre efendinek szólitott. Beszédes lévén,

mint a persák általában, félórai társalgásunk alatt, igen sok tárgyat

megérintett; elmondá hogy ő orvos, s így tehát nem Mollah, s épen most

tér vissza a környéken levő nehány betegének látogatásából. Nemsokára

utána jött szolgája is, gazdagon megrakott öszvérrel, mely aszalt

gyümölcsöt, gabonát s más egyéb természeti tárgyakat hordott,

mindmegannyi honorariumát az orvosi tudománynak. A beszédes Aeskulap

egész uton mást sem emlegetett, mint az ő csoda-gyógyitásait, s nem

egyszer csodálatát fejezé ki a fölött, hogy mernek itt Persiában még a

frengik is fellépni orvosi tudományukkal, itt Ali Ben Szina (Aricenna)

hazájában, hol a nagy Bokrat-nak (Hippokrates) mai napiglan oly sok

jeles tanítványa van. Egészen naivul megjegyzé, hogy amuletjai és

talizmanjai által mily csodaműtéteket vitt véghez, s ha, a különben

olvasott és értelmes ember elkezdte mondani hegyiről tövire, hogyan

űzött ördögöket, meddő asszonyokat hogyan tett termékenyekké, némáknak,

vakoknak, siketeknek hogyan adta vissza szavát, látását, hallását: s

mindezt semmi egyébbel, csupán kabbalisztikus szavaival: valóban alig

tudtam hova lenni bámulatomban, s bizonyossá lettem a felől, hogy ez

maga is meg van győződve mindarról, a miket most elbeszélt.

Az orvosi tudományról Zendsan városának leirására tért át, s előadta

annak nevezetességeit, s legutóbbi eseményeit, melyek közül az köté le

figyelmemet leginkább, a mit ő mint szemtanú, a fanatikus Babi-felekezet

lázadásáról és utczai harczáról beszélt, mely felekezet itt oly nagy

szerepet játszott, s a melyről mazendrani utunkban bővebben meg akarunk

emlékezni. Mikor a városnak romokban oly gazdag külsejéből a belvárosba

nyomulnánk, majdnem minden pontot olyanul mutatott be előttem, mint ama

vadúl lelkesültek hősiségének szinhelyét. Itt, egy közülök 40 ellen

küzdött, amott egy földöntúli lény mutatta meg csodás alakját, s

általában igen sok rendkivüli dolgot beszélt a babikról, de annyi

csakugyan igaznak látszék előttem, hogy a harcznak keménynek kellett

lennie, mert bárha borzalmai óta évek már Zendsan még most is nyomait

viseli ama küzdelmeknek.

A karavanszerajhoz vezető utamon semmisem tünt fel annyira, mint a

városban sok helyütt látható magas póznákra kitűzött fekete lobogók. A

Moharrem hónap 10 első napja volt, melyek alatt az egész Iszlam-világ

mindenféle ünnepélytől megtartóztatja magát, de itt a siíta világban,

itt már egy hónappal előbb gyászba öltözik mindenki, bőjtől,

elegia-elmondással és Tazie látogatással foglalkozik. Ama lobogós póznák

azon helyeket jelzék, hol e most említett előadások tartatnak, s

melyeket még a délutáni órákban is nagy tömeg szokott körülvenni. Minden

ajk egy hires énekesről beszélt, ki Ali Ekber szerepében tűnik ki, s ki

ma a kormányzó Taziejénél fog fellépni, minek folytán talán mondanom sem

kell, hogy alig érkeztem meg a karavanszerajban, nem volt forróbb

óhajtásom, mint a most emlitett előadáson jelenlenni, minthogy már a

nikbehi e fajta kis ünnepély kiváncsiságomat a legnagyobb mértékben

felgerjesztette.

A tömeghez csatlakozva, nem sokára a kormányzó udvarába jutottam,

melynek közepén valami 6 lábnyi magas, négyszögletes emelvény állt, –

itt szaku-nak nevezve, a mely körül magas rudakon tigris- és

párduczbőrök, aczél és bőrpaizsok, fekete lobogók és meztelen kardok

függenek s még imitt-amott néhány lámpa is, az esti előadás

megvilágitására. Ez a tulajdonképeni szinpad. S míg a tágas udvar

balfelén a hölgy világ foglalt helyet, a másik részén a férfiak

gyülekeztek egybe. Maga a Tazie-adó pedig, tudniillik a kormányzó, egész

családostúl s a város legelőkelőbbjeitől környezetten, az első emeletről

nézte a szindarabot. Minden mély gyászba borult, mindenki arcza

leirhatatlanul komor és szomorú volt.

_Tazie_.

Mielőtt a tulajdonképi előadás kezdetét vette volna, egy, hihetőleg az

opium tulságos élvezetétől zilált külsejű Dervis lépett az emelvényre,

ezen kiáltással: Ja Mu menin! (Oh ti igazhivők!) – s abban a pillanatban

néma csend lőn.

Azután hosszú imádságba kezdett, melyben előbb a siíta nagyok erényeit

és hős tetteit emelé ki, azután pedig épen oly túlzott kifejezésekben a

szunnita világ büneit és gonoszságait ecsetelé. S midőn e most emlitett

felekezet legkiválóbb férfiaihoz érkeznék, igy kiálta fel: „Testvéreim,

ezeket vajon nem kell-e elátkoznunk, nem kell-e kárhozatot kiáltanunk

reájuk? Én azt mondom, átok legyen a három kutyára, a három bitorlóra

Abu Bekr, Omar és Oszmanra!“ Ekkor megállapodék, s az egész közönség

egyhangulag bisbad, bisbad (még több legyen, még több legyen)

kiáltásokkal tetézte s helyeselte átkait és kárhoztatásait. Tovább ment,

megátkozta Ajesát, a próféta hitvesét, megátkozta Moaviet, utódait

Jezidet és Samr-t, s a siísmus minden hirhedt ellenét. Minden egyes

névnél megállapodott, s a tömeg minden egyes névnél hatalmas bisbad-ot

dörgött visszhang gyanánt. Dagályos dicsbeszédet tartott aztán a Sah

fölött, Persia mostani ulemai, – s a kormányzó fölött, s midőn mindezt

bevégezné, nagy izgatottságnak közepette leszállt az emelvényről s a

közönség közé sietett, hogy tanúsitott buzgalmának jutalmát elnyerhesse.

Ez volt a Prolog. Nemsokára ezután egypár kendőkbe burkolt alak jelenék

meg a szinpadon, kik részint karban, részint egyenkint elegiákat

éneklének, hogy a közönséget ellágyítsák és a fényes játékra

előkészitsék. Ez Imam Huszein felléptével kezdődék, ki nejeitől s

gyermekeitől környezetten, azon jelenetet ábrázolá, midőn Kufa felé tett

utjában, hova őt hiveinek kis csoportja hívta meg magához, Jezid

csapataitól körülvétetve, a szomjuságtól gyötrötten, epedő családjának

kinjait vigasztaló szavakkal enyhítgeti. Ezalatt a háttérben Jezid

trónja emelkedik, ki egész pompával ül ott, és pánczélos környezetének a

legkegyetlenebb parancsolatokat adja ki Huszein és övéi ellen. Ali

Ekber, Huszein legifjabb gyermeke, szülei és testvérei kinjától

meghatottan, a környező ellenség daczára a Tigrisz partjára akar menni

vizmeríteni. Szülék és barátok a leggyengédebb kifejezésekben s a

legmelegebb szeretetet nyilvánitó szavakkal akarják őt

visszatartóztatni. A kiáltó anyának kérelme, s az atyának esdeklése

valóban nagyon meghatók, s el lehet képzelni, hogy a szerencsétlen kis

csapat zokogására hogyan válaszol a néző közönség. Kiváltképen az

asszonyok oly keservesen sírtak és jajgatának, hogy az igazán szép

párbeszédnek nem egy szavát sem hallhatám. Ali Ekber azonban nem tágít,

anyja elájul, de csakhamar megerősiti lelkét, fiát hős gyanánt akarja

látni s imádkozik üdveért. Az atya maga övedzi fia derekára kardját, ez

lóra pattan, de alig nyargalta körül egypárszor az emelvényt Jezid

csoportjának egyik hatalmas lovagja is nyomba kél s a legkeserűbb

kifakadások között üldözi. A küzdelem hevessé lesz, a jelenet érdekessé,

a feszültség mindig nagyobbá; végre a lovag eléri a hős ifjut, csapás

csapást követ, – s végre Ali Ekber vére (külön e czélra magánál tartott

piros festék) minden oldalról ömölni kezd testéből, mire rémitő

jajveszéklés támad a küzdelem kimenetét megtörötten váró család

közepéből. Ali Ekber összerogy, félholtan emelik le lováról s hozzák a

szinpadra, s midőn atyja, anyja és testvérek zokogva borulnak tátongó

sebeire, s azokba balsam helyett szüléi könyeket öntenek, ekkor éri el a

hallgatóság jajveszéklése is tetőfokát. Az asszonyok mellüket verik,

port és szecskát (hamu helyett), mint a gyász jeleit, hint fejére

mindenki, s csakugyan annyira odáig van az egész jelenlevőség, a

mennyire az európai müvészet legnagyobb tragikusa sem tudja soha

elragadni közönségét. Haldokló fiának tekintete lángra gerjeszti

Huszeint is. Ő is lóra ül, boszút veendő fia halálaért, de Samr által, a

Jezid csoportja egyik lovagja által üldözőbe vétetik és levágatik. S

mikor az ő holt tetemét is behozzák, a közönség jajgatása még nagyobbá

lesz. Oda teszik ezt is fia mellé s leborítják fekete gyászkendővel.

Akkor aztán nagy mészárlás következik, s az oly szeretett háznak elhal

minden tagja. Mind ott fekszik kiterítve a szinpadon, s míg a kegyes

nézők könyáztatott szemeikkel iszony és rémület miatt fel sem mernek

tekinteni a szinpadra, – a szinészek távoznak – s a tragoediának vége

van.

Ez volt az egyik darab. A másik, mely ezután következék, Isáknak Ábrahám

általi feláldoztatását ábrázolá, s ez is meglehetős hiven adatott elő.

Az öreg patriarcha, parancsot vevén Istentől, minekutána gyermekét

megölelné és csókolgatná, mégis elég erős, hogy azt megkötözze s az

oltárra feltegye. Kivonja kardját, élét oda helyzi amannak meztelen

nyakára, s midőn már vágni akarna, angyal jelenik meg két báránynyal. A

gyermek felugrik az oltárról, s helyette a két állatot ölik meg,

melyekből aztán a szinészek jó vacsorát készítenek maguknak. Valamint az

első darabnál, ugy ebben is az tünt fel előttem különösen, mily

komolyságot s milyen ügyességet tanúsitnak itt az együtt szereplő

gyermekek. Vannak közöttök olyanok is, a kik még a hatodik évet sem

töltötték be s több száz versre menő szerepüket mégis tökéletesen tudják

könyv nélkül. A mimika és a taglejtés is olyanok, hogy ezek ellen még

nálunk Európában sem lehetne kifogás. A mi azonban a legcsodálatosabb,

ez az, hogy minden előadás énekelve történik, s gyakran igen jó hangú

szinészeket lehet találni, kik, kivált a mi a gyászos, mélabús hangokat

illeti, bármely társaságra nagy hatást tudnának gyakorolni.

A Tazieket, melyeknek rendesen ilyes tárgyak szolgálnak alapúl, igen

különféleképen szokták előadni. A különbség leginkább az episodok

felfogásában s tartalmasságában, úgyszinte a külfényben szokott

nyilvánulni, a szerint, a mint egyik-másik társaság jobban begyakorolta

szerepét, vagy a Tazie előadatója kisebb-nagyobb fényt kölcsönözhet az

előadásnak. A legszebb Taziek kétségkivül a teherani udvarnál tartattak,

melyekre csakis az egy török követség – mint egyedül mohamedan – szokott

meghivatni. Mint ez utóbbinak vendége, én is részesültem abban a

szerencsében, hogy egy ilyenen megjelenhettem, s azt a pompát, mely itt

tárult fel szemeim előtt, soha nem fogom elfeledni. A szinészek mind

valamennyien a legszebb s legdrágább sawlokba voltak öltözve,

fegyvereiket igazi gyémántok és egyéb ékkövek diszíték. Minden markolat

tiszta aranyból és ezüstből állott, s ha még azt is hozzá teszszük, hogy

az előadás itt a leghivebb[13], senki sem fog csodálkozhatni, ha azt

állitom, hogy a ki Teheranban az ilyen előadásoknál megjelen, az

valósággal azt hiszi, hogy csakugyan ott van magánál Jezidnél,

legközelebbi környezetében. Annyira csalékony az egész.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Zendsanban három napot töltöttem, s minthogy a kegyességre szentelt ezen

egész idő alatt itt senki egyébbel nem foglalkozék vallásos dolgoknál,

itt kelle kiállanom szunnita incognitom első tűzpróbáját, midőn egy épen

vallásos szokásokról vitatkozó társasághoz csatlakozám. Egy buzgó

Tazie-énekes ugyanis, nekem mint ozmanlinak szememre vetette, hogy

nálunk Huszein halálát s általában az aliíták balsorsát nemcsak hogy

közönyösen veszik, hanem mi Jezid, Moavie s más egyéb siíta ellenségek

pártján állunk. Mentségünkül felhoztam ugyan, hogy Muharrem tizedik

napját, mint a most emlitett vértanú halála napját az egész Szunnita

világ gyásznap gyanánt tartja, s némi jótéteményekre utaltam, melyek e

napon Konstantinápolyban s más egyebütt is szokásban vannak; de a kegyes

opera-énekest nem tudtam megtériteni. Ő a legélesebb okokat hozta fel

ellenem, s minthogy az izlamita történelem e kérdéses korszakában

meglehetősen jártas volt, s e mellett állitásai bizonyitására egy sereg

episod és adoma állt rendelkezésére, dolgot adott, hogy általa teljesen

le ne verettessem. Egyébiránt meg kell jegyeznem, hogy mindjárt ezen

első alkalommal meglepett a persának türelme, mit bármely vitatkozásban

megbizonyít. A török, s tartozzék bár akármely országhoz vagy földövhöz,

soha sem fogja megengedni, hogy az ő vallásának valamely hitczikke vita

tárgyává tétessék, s a ki ezt merészelné szemben véle, könnyen roszúl

járhatna. Azonban a persa egészen más ebben. Még vallása

legistenítettebb egyéniségeit is meglehet támadni, szentségüket kétségbe

vonni s őket gyalázni, csakhogy az ember bizonyitékokkal és okokkal

támogassa állitását, mert a mit ő állit, abban mindig van valami logika

és következetesség. S itt, nagy csudálkozásomra, egy siíta Mollah is

nekem fogta pártomat, s ennek abban találom megfejtését, hogy a Mollahk

általában igen haragusznak mindenféle Tazie-darabra, s ha ezeket

látogatják is, a közvéleménynek hódolván, mindazáltal nem szünnek meg

eretnek szokásokúl kárhoztatni. Félnek a világi rendhez tartozó énekesek

konkurrencziájától, s minthogy az egyház a maga fillérkéjét mindenütt

sértetlenül akarná élvezni, ezt a vallásos buzgólkodást bűn nevével

illetik.

[Illustration: Szultanie romjai.]

Ezen városból, hatórai lovaglás után, a középkorban oly nevezetes

Szultanie városba érkeztem, mely a Dzsingiz-házból származott több

fejedelemnek kedvencz tartózkodási helye volt, kivált pedig Khuda Bende

Sah-nak, kinek a teherani út mellett álló büszke mauzoleuma, még ma is

bámulatra ragadja az utazót. A fenséges kupola, a kápolna, a remek

arabeszkek, s kiváltkép a páratlanul szép Szuluszirás, mely az azurkék

téglákra irva, a falakat körülfutja, oly tökéletes, melyhez hasonlót

sehol egész Ázsiában nem találtam, s habár további utamban Herat és

Szamarkand épitészeti emlékei elragadtak is, be kell vallanom, hogy

Szultanie egy a maga nemében, s szerény pompáját sohasem fogom

elfelejteni. – Egyébiránt Khuda Bende neve mai napiglan él a nép ajkain.

Mikor ugyanis este visszatértem volna a romok meglátogatásából, török

gazdám e szavakat mondá: „Hja! Khuda Bende egészen más fejedelem volt,

mint a mostani kadzsarok“; s abban a nyomban egész sereg adomát mondott

el hőse igazságszeretetének bizonyitására.

Ma Szultaniet az teszi nevezetessé, hogy fennsikján, sokkal üdébb a

levegő, mint bárhol máshelyütt Iranban, s ha a Sah nagyobb hadi

szemléket akar tartani, rendesen ide szokott jönni. A szomszéd hegyek

gazdagon ellátják vizzel a völgységet, s a lovak számára is elegendő a

fű. De a mily kellemes itt a nyár, a tél ép oly veszedelmes az utazóra

nézve. E fennsikon vad orkanok tombolnak, s nem egy utazó, sőt egész

karavan találta már sirját a hó-zivatarban.

Másnap Churremdere (bájoló völgy)-hez jutottunk, mely nevének

megfelelőleg csak annyiban bir természeti szépségekkel, a mennyiben a

falu környéke más egyebeknél sokkal gazdagabb a kertek dolgában, s a

házak tömkelegében átrohanó hegyi zuhatag, a szántóföldekre is áldásos

hatású. Mindamellett, a most említett előnyök daczára, a fa itt mesésen

drága; este ugyanis arra kértem házigazdámat, hogy, izletes vacsorát

akarván élvezni, készittessen számomra valami csirkesültet; de mily nagy

lőn bámulásom másnap reggel, midőn a felhasznált tüzifáért háromannyit

kellett fizetnem, mint magáért a csirkéért. „Nagyon vén kappan lehetett

az!“ – mondám a persának. „Igazad van, Mirza – viszonzá ez, – fájdalom,

nagyon vén volt, – a fa pedig igen fiatal, tudniillik nyers, – s ebből

származik az egyenetlen arány.“

Midőn e most emlitett helyről az anguri hegylánczon át Kazvinba mennénk,

a völgységben egypár nomadtörzsre akadtam, a Keikuvan és Sah-Szevend

török fajból kik addig legeltetik egyik-másik helyen nyájaikat, mig a

mezőben tart. „A nomadok tolvajok – mondá persa kisérőm – a legkisebb

tárgy is felgerjeszti birtokvágyukat, s bizonyára jobb lenne, ha valami

kiséretre várakoznánk!“ Én azonban nem hallgattam óvatosságára, s nem is

volt okom megbánni, mert a rettegett bántalmazás helyett, a sátrakban

még tejet és sajtot is kaptunk. Ugyanaznap két persa ezreddel is

találkoztunk, kik diszfedezet gyanánt küldettek az olasz követség elé.

Diszfedezetet mondék, de ez elcsufitott hadcsapat tekintete annyira

meglepett, mintha egypár ezer gézengúz akasztófavirágot és koldust

láttam volna magam előtt, kiket csak egypár órával ezelőtt eresztettek

ki a börtönből. Iran gyalogsága, a képzelhető legnyomorultabb gyalogság.

A katonák kora 10–60 év között változik. Egy és ugyanazon ezredben

gyakran apa, nagyapa, gyermekek és unokák együtt szolgálnak, s ha az

ember ezeket a kiéhezett, piszkos embereket maga nem látja, vagy igen

hosszú, vagy igen is rövid kék vászon egyenruháikban, egyiket csizmásan,

másikat mezitláb, de azért valamennyit talpallóval, mely sokszor térdig

ér, kopott süvegekben, régi rozsdás puskákkal, melyek közül egynek

kakasa hiányzik, másiknak töltővesszeje, s mellettük apró árúkkal

megrakott szamaraikkal (mert a katona egyszersmind rendesen

kis-kereskedő vagy házaló is) – ha – ismételjük, – valaki mindezt saját

szemeivel nem látja, aligha lesz fogalma arról, micsoda voltaképen irani

ő felségének győzhetetlen serege. Mikor közöttük voltam, őszintén

szólva, jobban féltem, mint a rablóknak festett nomadok között, s nem

mondhatom ki, mennyire örültem, mikor őket egy hegyi hajlatnál elvesztém

szemeim elől, s másnap, a sikság kezdetén fekvő Kazvinba érkezém.

Kazvin is volt már egyszer az ország fővárosa. Hires hely hajdanában,

mely azonban mai nap egykori nagyságának még csak romjait sem képes

felmutatni. Mikor a külvárosok jól müvelt gazdag kertjei mellett, be a

városba hatolnék, s kivált mire a karavanszerajba érkeztem, már jóformán

setét volt, s képzelje csodálkozásomat az olvasó, mikor a szükséges

élelmi szereket bevásárlandó, jó negyed óráig lótottam-futottam

mindenfelé s egyetlen boltot sem találtam nyitva. „Holnap Huszein halála

napja van – hangzott felém minden oldalról – a siíták jó muzulmanok és

sokkal kegyesebbek, semhogy a mai napon, melyen Huszein és a többi

szentek annyit szenvedtek, még üzletüket folytatnák.“ Nemde, nyájas

olvasóm, már te is belefáradtál a sok Huszein történetbe és

gyászünnepbe; bizony magam is megsokaltam az egészet, s az volt a

legkellemetlenebb, hogy ez este olyan fárasztó napi járat után, étlenül

kellett czellámba vonulnom. Nem maradt egyéb hátra, mint kolduláshoz

fogni, de a persa adománya sokkal gyérebb szokott lenni, semhogy

lecsillapíthatná az utazónak óriási étvágyát, s ez esten üres gyomorral

kellett lefeküdnöm. Másnap reggel mégis sikerült egy magános embertől

nagy titokban kenyeret és főtt rist vennem. Sietve visszamentem a

karavanszerajba, utitársamat indulásra serkentém, de a midőn a bazáron

át a város kapuja felé haladnánk, szerencsétlenségünkre gyászoló és

vezeklő körmenettel találkoztunk, minők e napon régi szokás szerint

egész Persiában uton utfélen láthatók, hogy éktelen orditoztásukkal és

barbar fanatismusokkal a világot áhitatva buzdítsák. Áhitatra, mondom,

de ez csak keleten lehetséges; mert ha az ember ezen eszeveszettekhez

hasonlóan ugrándozó ficzkókat látja, melyek némelyike oly erővel veri

mellét, hogy vért kezd köpni, mások testüket megszabdalják, hogy a

kiömlő vér által indítsák meg a tömeget, bizonyára be fogja vallani,

hogy a helyesen gondolkodó embert inkább undorra, semmint vallásos

ihlettségre gerjesztik. Én legalább igy érzettem, midőn a bazár egy

sarkába megvonulva, magam előtt elvonulni láttam a tomboló tömeget,

melynek üvöltésétől az egész környék viszhangzott. Kisérőm elmondá, hogy

Kazvin, a kegyes Kazvin – a mint ő nevezé – azáltal tünik ki mindegyebek

fölött, hogy itt e napon mindig meghal legalább két ember Huszein iránti

szeretetből, a mit én kész is voltam elhinni, mert a mi itt Muharrem

tizedik napján történik, az tökéletesen olyan, mintha az indiaiak

öncsonkitásának, vagy az egyptomiak vallásos buzgalmának egy episodja

volna, kik a bairam napján a mecset előtt hasra fekszenek, hogy a főpap

kövér lovával ellovagoljon fölöttük.

Mikor a körmenet elhaladt mellettem, minden netaláni akadályt

kikerülendő, sietve siettem a városból ki a szabadba. De alig mehettem

egy órahosszat s a velőkig ható forró nap, egy falucskába kényszerített

betérni, melyben az egész napot töltöttem. Az elmulasztott állomást

tehát nap lemente után kellett elérnünk, s habár egy részről az

álmatlanság kinzott is, mégis a hüvös esti ut igen nagy előny vala s

elhatároztuk magunkban, hogy a még hátra levő két másik állomásra is,

éjszaka fogunk átutazni. S minthogy épen teljes holdvilág volt,

tervünket annál könnyebben létesíthetők, s barátságtalannak csakis a

nagy éjszakai csendességet találtam, mert bárha imitt-amott akadtunk is

egyes utazókra és kisebb karavanokra, melyek Teheranból jöttek,

mindazáltal oda menet semmi alkalmas utitársakra nem leltünk, s igy

egyedül kellett maradnunk. A mint már emlitém, igénytelen eszközeim és

szegényes uti podgyászom folytán, nem volt mitől tartanom; azonban az

ovatosság majdnem ösztönszerűvé lesz az emberben. A legkisebb mozgás

magára vonta figyelmemet, s minthogy kisérőm majdnem hortyogva jött

nyomomban, elővigyázatom nem is volt felesleges. Ennek igazságát

leginkább a következő éjjel láttam be, midőn, távol még a fővárostól, –

egy sík úton haladnánk. Körülbelől éjfél tájban lehetett, midőn először

távoli beszéd, utóbb pedig mind jobban közelitő lódobogás üté meg

füleimet. Fegyveremet a nyeregkápára fektetve, előre hajoltam, hogy

annál jobban láthassak s figyelhessek. Három lovag volt az, kik

fegyverüket magasan villogtatva, ránk törni készültek. Tréfa volt-e az

egész vagy komoly valóság, nem tudom megmondani, de nem hagytam őket

közel jönni, hanem fegyverem lövésre készen tartva, rájuk kiáltottam:

„Félre az útból, vagy lelőlek benneteket!“ Az idegen dialektus hangja

volt-e, volt-e a persától eltérő öltözet, mi őket megrettenté, elég az

hozzá, szétoszoltak, s bárha kisérőm az egész dolgot csupán tréfának

itélé, az esemény engem mégis meglehetősen nyugtalanná tett, s igen jól

éreztem magamat másnap este azon tudatban, hogy Teheran immár csak

egyetlen állomásnyira van tőlem.

Azon érzelem, hogy a persa fővároshoz eljutottam, s igy czélom első

részét elértem, mind jobban felinditotta egész bensőmet. Mindig az

aggasztott, milyen benyomást fog tenni megjelenésem a török követre, s

minő fogadtatásban fogok nála részesülni. Minthogy utamat efendi

minőségben kezdém meg, mondanom sem szükség, hogy itt Teheranban, a

török követségnél kell vala szállást találnom. Ezen vedégszeretet

illetőleg, az itteni török követ konstantinápolyi barátaitól meleg

sorokban irtt ajánlólevelet szereztem számomra, s minthogy Haider

efendit (igy hivták) általában mindenki emberszerető, egyenes és

jóakaratú egyénnek ismerte, eleitől fogva a lehető legjobbat várhattam

volna. Még e fölött a konstantinápolyi efendik és pasák engem mint

valami kuriozumot, valami különczöt, ugy ajánlottak neki, mint a ki

belefáradván a paradicsomszerű Konstantinápoly nyugalmas életébe, Persia

sivatagjain keres felüdülést. A levélben kiváló sulyt fektettek arra is,

hogy engem a keleti török nyelv tanulmányozásának bizar eszméje vezet

keletre, egy szóval megtettek mindent, hogy Haider efendi előtt

bebizonyítsák, miszerint én, minden politikai fontosság nélkül való

egyéniség vagyok, s mint ártatlan fantaszta, – méltó az ő pártfogására.

S igy, ezeket előre bocsátva, bizton számolhaték a jó fogadtatásra, de

mégis utitervem sükere egyes egyedül a szultán helytartójának

egyéniségétől függvén, mind e mai napig megbocsátható az az aggodalom,

melylyel a fővárosban töltendő legelső órákat vártam.

Másrészről az a gondolat is nagy és hatalmas befolyást gyakorolt rám,

hogy Trapezunttól Teheranig két egész hónapon keresztül, a hosszadalmas

karavan utazásnak minden elgondolható fáradalmait kiállván, immár egypár

hónapi pihenésben fogok részesülni. Utazás mesterségem tanulói korszaka

csakugyan két hónapig tartott, s bárha megsoványodtam is, arczom

megbarnult s megszeplősödött is, a nélkül hogy az önbálványozás bünébe

essem, nem csodálkozhatám felette eléggé, hogy azelőtti nyugalmas

életmódom daczára most oly soká utazhattam nyeregben, oly rosz gebéken,

– a nélkül, hogy egészségemnek ártottam volna. S valóban, ez a gondolat

igen megörvendeztetett.

Ez biztositani látszék további tervem kivihetősége felől, s mondhatom

mindazoknak, kik Közép-Ázsián át tett utazásom felett csodálkoznak, hogy

dervis-szerepem sükerülését, csakis a szegény utazó fáradalmai s

küzdelmeiben való fokonkénti résztvevésnek, s a keleti élet, nyelv és

szokások fokonkénti elsajátításának köszönhetem.

Ily gondolatokba mélyedve, érkezénk a kis Kerecs patak partjaira. Már

egy egész csoport utazót találtam itt, kik még részint aludtak, részint

mosdáshoz készültek, részint a part mentén imádkoztak. Igen hüvös nyári

reggel volt, a mi annál nagyobb nappali forróságot jelentett.

A főváros láthatásának kiváncsisága engem nem hagyott nyugodni.

Megmosdottam csakhamar a patak tiszta vizében, lóra ültem aztán tüstént

s kisérőm nem csekély boszúságára, ki itt legalább is félóráig szeretett

volna pihenni, a fővárosnak vezető uton indultam. Háromszor is

kérdeztem: „Hol van Teheran?“ mert semmi nyomát sem láttam. Mindig csak

azt nyertem feleletül: „Ott!“ S bármily soká függesztém is szemeimet a

megmutatott pontra, a hegyoldalában elterülő várost csak akkor ismertem

föl, a fölötte lebegő szürkés ködfelhőről, midőn legfölebb már csak

félórányi távolságban állott előttem. A nap keltével szétszakadt e

fátyol, zöld-mázos cserepekkel fedett, majd megaranyozott kupolák

mutatkozának, s ime a királyok királyának residencziája – mint a hogy a

Sah magát nevezni szokta – ott feküdt szemeim előtt a maga teljes

szegénységében.