VI.

Azok után, a mit a főváros külső tekintetéről, s azok után, miket

általában Iran egyéb városairól mondottam, bizonyára egy olvasó sem lesz

kiváncsi megtudni, milyen benyomást gyakorol e város benseje az ujonan

érkezőre. Ha az ember a sáragyagból tömött falnak szűk kapuján át – mit

a persák valóságos sziklafalnak tartanak – utat tör magának a keskeny,

szabálytalan, szögletes utczákon, melyek közepét egy-egy csatorna

hasítja, keresztül az egyenetlen, fellyuggatott járdán, melyen gyalogok,

lovasok, megrakott öszvérek és tevék tarka csoportja kevereg, – a

legjobb akarat mellett is, kiki igen szomorú képet nyujthat Iran mai

fővárosáról. Azt a pillanatot idéztem fel lelkem elé, midőn

Konstantinápolyt először megláttam. Milyen óriási különbség a kettő

között! A Bosporus között is nagy köz van a távlat és valóság között. Az

európai utazók nem fejezhetik ki eléggé, mily undoritónak tűnik fel

szemeik előtt a régi Konstantinápoly belseje, – s azt, Teheran mellett

én mégis valóságos Párisnak mondanám. Az emeletes házak, bárha csak

fából, az ablakok, bárha elrácsozva, a kövezet, bárha csak hegyes

kövekből, mindamellett mégis európai városokra emlékeztetnek; itt, hol

az utazóra mindenfelől csak girbe-görbe, szürke sárból tömött falak

bámészkodnak, még a házak alakját is nehéz kivenni, nemhogy valamely

utczáról lehetne az embernek fogalma, s igazán bámulnom kell Krczic

osztrak Genie-kapitányt, ki Teherán városáról egy tervrajzot készitett.

Kellemesen egyáltalában nem lepettem meg tehát, s a csodálkozás és

visszatetszés érzetével telve, csak hosszas kérdezősködés után találtam

rá a török követség palotájára. Az egészen üres volt. A jelenlévő

katonák arról tudósitának, hogy a követ, minden egyéb diplomatikus

tiszttársaival együtt, az előkelő világ szokása szerint, falura ment

lakni, még pedig Dzizerbe, a közeli hegységek aljában fekvő kis

falucskába, mely hegyek levegője a fővárosénál sokkal üdébb lévén,

Simranat gyüjtőnéven neveztetnek, a mi nyári lakokat jelent.

Ennek a tudósitásnak igen megörültem, mert hogy Teherán a nyári

hónapokban valóban lakhatatlan, azt mindjárt a legelső napon

tapasztalám. Oly rekkenő melegség, oly kiállhatatlan volt itt a hőség,

melyhez hasonlót soha életemben nem szenvedtem, s mi több, a levegőt

ezer meg ezer miasma annyira eltölté, hogy egész napon át alig ehettem

valamit, oly annyira leverőleg hat ezen klima az ujonan érkezettre.

Estefelé valamivel hüvösebbé lett ugyan az idő, s minthogy tebriszi

utitársamat már elbocsátottam, a két órányira fekvő Dzsizerig, szamarat

kellett bérlenem. Mikor oda megérkeztem, öregeste volt már. Szembetünő

különbséget tapasztaltam a légmérsékletben. Minden erőm ujra megjött, s

minthogy a követségi személyzetet, a kertben felvert pompás selyem

sátorban épen estebédnél találtam, könnyen elgondolhatja mindenki,

milyen hatást gyakorolt rám az efendik szives fogadása és vacsorájukhoz

való barátságos meghivása. Mind Haider efendi, mind pedig titkárai, kik,

a mint emlitém, némileg ismertek is, azt hitték, az égből pottyantam le.

S ha Iran bensejében mindenki örömmel hallgatja azt, a ki

Konstantinápolyról beszél, mennyivel inkább a törökök, s kivált még a

konstantinápolyiak. A kérdéseknek nem volt vége-hossza, s egész éjfélig

kellett beszélnem Abdul Aziz uralkodásának kezdetéről, a Boszporusz

paradicsomszerű szépségeiről, s ki tudná elmondani, a török élet mi

mindenféle tulajdonságairól. Utazásom tulajdonképeni czéljára csak

másnap reggel került a sor, s a barátságos oszmanlik nagy szemeket

meresztettek, midőn arról értesültek, hogy tovább akarok utazni, még

pedig Közép-Ázsiába, melyet egész Persia a durvaság legrémitőbb

székhelyének s a legborzasztóbb pusztaságnak ismer. Tervemet

legfurcsábbnak épen maga a nagykövet találta. Haider efendi, egy áldott

jó ember, rendesen azt szokta mondani: „További uti terveidről majd

beszélünk még, egyelőre maradj itt egypár hónapig, tekintsd meg Persiát

s azután tovább utazhatol.“ Ezt mondá, de szive mélyében tökéletesen meg

volt győződve arról, hogy a további utazástól elmegy minden kedvem, s

hogy kalandos terveimről bizonyára le fogok mondani.

Hogy az útnak kiállott fáradalmait teljesen kipihenjem, a jó oszmanlik

minden telhető kényelemben részesitének; külön sátort kaptam, külön

szolgát, lovat – s egyszóval a szegény utazóból egyszerre gentlemanná

változtam. Bemutattak a többi ott székelő követségeknek, kik

hasonlóképen a legbensőbb melegséggel fogadtak. Ennyi jóságot s

előzékenységet valóban nem reménylettem, s ennek folytán Iran fővárosát,

Teheránt, egész kényelemmel tanulmányozhatám. Az ázsiai utazásoknál sőt

általában minden szárazföldi utazásnál igen nagy fontosságú, hogy mind

az országokat, mind a társadalmakat, fokozatonként ismerje meg az ember.

A ki Közép-Ázsiát akarja meglátogatni, sokkal jobban cselekszik, ha

utját Irannak s nem Oroszországnak veszi. Az utóbbi úton az ember igen

hirtelen beleesik az orosz-czivilizatioból a turkesztan világba, mig

ellenben amaz elsőn lépésről lépésre készülhet el rá, s a ki a persák

nyelvében, szokásaiban s életmódjában jártas, azt a közép-ázsiai csak

fél idegennek fogja tekinteni.

Hogy nekem, ki az egész keletet eddigelé csak Stambulból s a

törökországi török életből ismerém csupán, itt a persa czivilizatio fő

székhelyén sok minden feltünt, – ezt a hazai olvasó könnyebben

elgondolhatja. A törökök és persák közti különbségről alkalmilag már

szólottunk útleirásunkban, most a városi élet egymástól való eltérését

akarjuk ecsetelni, mert valamint keleten, sőt gyakran nyugaton is, a

nép, urának szokásait tulajdonítja el, mint ezt az arab példabeszéd oly

helyesen illusztrálja: „En nas ala dini Mulukuhum“ (a nép, fejedelme

hitét vallja), ép úgy a főváros élete is, az egész ország életmódjának

hű képét szolgáltatja. A házi, magán életen akarjuk kezdeni.

Ennél, mindenekelőtt a tisztaság kérdése fog meglepni bennünket, mely az

első és másodrangú török házaknál majdnem mindenütt feltalálható, –

azonban itt – teljességgel hiányzik. Az oszmanli igen nagy gondot fordit

mind benső háztartására, mind benső ruhaneműire s házi eszközeire,

melyekhez fehérneműje és ágyiruhája tartozik. Itt épen az ellenkező

esetet találjuk. S bárha a persa, egészen butortalan termeit gazdag

szőnyegekkel borítja is be, s habár falait dús ékitményekkel látja is

el, mindazáltal a konyha, az éléstár s az Enderun (minta hogy itt a

haremet nevezik) gyakran a legnagyobb hanyagságot mutatják, úgyszinte

ruhái is. Azoknak, kik dzsübbeikre (felöltöny) sokszor 50–100 aranyat

fordítanak, alig van változtatásra két, három ingük, s a férgek, melyek

Törökországban még a középosztálynál is undornak tárgyai, Persiában még

a legmagasb körökben is feltalálhatók. Az előkelő stambulinak toiletteje

is sokkal keresettebb és jobban felszerelt, mint a persaé. Amazok

szappan nélkül s hófehér törülközők nélkül, melyek gyártásában

Törökország még Angliát is fölülmulja, az életet képzelni sem tudják,

mig ez utóbbiaknál a szappan, mint fölösleges fényüzési czikk, igen

ritkán fordul elő s nem egy magas müveltségű Khant láttam, a ki

szolgájának zsebkendőjébe törülközék, melyben, mellesleg mondva, a

másnapra eledelül szolgáló húsadag is benn szokott lenni. Igy szinte a

fürdő is sokkal jobb tisztitó szer Konstantinápolyban s általában

Törökországban semmint Persiában. A bosporus-parti hamamok, fehér

márvány falazatukkal, tiszta vizükkel, hófehér fürdőruháikkal, bárkit is

kielégithetnek; de itt Persiában ezen helyiségekben kiállhatatlan szag

uralkodik, s a helyett, hogy Törökország mintájára, a persák is úgy

öntetnének magukra a vizet, egy négyszögletes kis medenczébe állanak,

sokszor huszan is egyszerre, s olyan szorosan egymás mellé, hogy, a mint

egy török barátom egyszer megjegyzé, „egy bolha sem tudna közöttük

elugrani“; s bárha magam is többször meg akartam próbálni a persa

fürdőt, mindig olyan undor fogott el, hogy soha sem tudtam szándékomat

létesíteni. A mi azonban a persa gentlemant, minden fénye és pompás

öltözéke daczára, egészen undokká teszi, ez a hennah-festés, a mi a

lausonia inermis nevű növényből készült, vizben felolvasztatott sárga

porral történik. Képzeljük csak azt a férfiút, ki szép fekete szakállát

tégla-veresre festi, de ugy, hogy még arcza is ilyen, egész a szeméig, s

bekeni kezét és körmeit is, hogy fashionabb légyen! Ezen divatnak van

még egy másik rosz oldala is, s ez az, hogy a festék befedi a szennyet,

s az olyan úr vagy asszonyság, a ki magát igy kifestette, a mosdást több

napokig is nélkülőzheti.

Igy Törökországban az ételek s azok élvezési módja is sokkal izletesebb

mint Persiában. Az evés izlés dolga, s hogy Iranban czukorral és

fahéjjal főzött húst esznek, s más egyéb vajmi bizarr eledeleket, ez

magában véve még épen nem róható fel hibául; de az asztalnál széltében

hiányzanak itt a török házak hófehér hauli-i (asztalkendő) s ha ez

utóbbiakban kés és villa mind ez ideig valami idegenszerű még, Persiában

a kanalat is feleslegesnek tartják. Az a finom modor, melylyel a házi úr

a főtt tyúkot ujjai között szétszaggatja, s a hogy a kellem egy bizonyos

nemével oda tesz egy darabot vendége asztalára, az az udvariasság,

melylyel a Szorbet-csészét körüljáratják, mibe már legalább is egy

tuczat férfi mártotta csúful befestett bajuszát, ez még azt is

visszatetszéssel tölti el, ki csak a törökös asztali illemszabályokhoz

van szokva, s ne vélje tulzásnak a nyájas olvasó, ha azt mondom, hogy

még a harmadrangú efendi is sokkal tisztább minden tekintetben, mint a

magát finom szokások dolgában páratlannak tartó persa herczeg vagy

fejedelem.

A persa szokások finomsága, mint azt e könyv olvasója számtalanszor

tapasztalhatja, csupán a külső taglejtésekben, beszédben és társalgási

modorban található, s ebben a persák csakugyan felülmulnak minden

keletit, sőt azt merném állitani, még talán a nyugatiakat is, s a

főváros ezen tökéletességnek valóságos ne továbbja. A viszonzott

látogatások, levelezések és társalgások illeméről köteteket lehetne

összeirni, egyik túl akar tenni a másikon, s a gyengédség és udvariasság

hyperbolikus kifejezései annál nevetségesebbek, minél jobban ismerjük a

persa magán élet rendkivüli mosdatlan állapotát. Igy kellem és tisztaság

dolgában a persa főváros urhölgyei szinte sokkal alantabb állanak,

semmint a konstantinápolyiak. Igaz, ezek is, amazok is burkoltan

jelennek meg a nyilvános helyeken, de mégis egészen más az a benyomás,

mit a török nő gyakorol az emberre, félig fátyolozott arczával, suhogó

selyem bugyogójával, redős feredzsejével (köpeny) csinos sárga

papucskáival, mint a persa nőnek egészen zsákszerű kék öltönye, egész

mellig érő hosszú két harisnyája, s vászon elővetővel borított orczája.

A mi a házi öltözéket illeti, az előkelő török nőket sokszor megbámulták

már európai festészeink azon képeken, mik a hárem bensejét ábrázolják. A

persa nők pongyolája kevésbé ismeretes Európában, de bizonyára senki sem

fogja valami nagyon festőinek találni a persa hölgyet, ki otthon

mezitláb jár fel s alá kurta s gyakran mégis húsz rőf szövetből készült

szoknyájában, mely a csipőn alúl fütyög, s mellét fedő rövid

ingecskéjében, melynek a hasat szabadon kell hagynia. Ezt az illetlen

öltözetet ifjú s vén egyaránt viseli, s ki még meg nem szokta, lehetlen

hogy ne botránkozzék meg rajta.

Az utczai élet is sokkal kirivóbb ellentétben mutatja fel az egymással

mereven szemben álló pompát és szegénységet, mint a Bosporus partjain.

Emitt, még a nagyvezir is legfölebb hat ember kiséretében megy a

portára, más magasrangú tiszteknek is, ha két szolgájuk és egy

csibukdzsijuk van, s akárhányszor lehet látni, hogy a miniszterek gyalog

mennek hivatalukba; Teheranban mindez egészen máskép van. Míg

egyik-másik zugutczában egypár félmeztelen dervis vagy koldus ténfereg,

a másik utcza-sarkon egyszerre csak egy-egy khan törtet elő lóháton,

roppant kisérettel. Hosszú botokkal fegyverzett szolgák vonulnak körötte

kétsorban, néha 40–60 is egyszerre, kiknek közepette maga a khan,

gazdagon diszített paripáján, fontos arczczal, fejét és szakállát

kellemteljesen lengetve. Kisérői lármás fellépte, szemtelen

magukviselete mindazok irányában, a kik velük szemben jönnek, azt

hitetné el az emberrel, hogy urok legalább is miniszter. Pedig távol

legyen! sokszor semmi egyéb, mint valami fülig eladósodott khan, ki a

fővárosban hónapok hosszat kunyorál hivatalért, s még csak kisérői sem

tartoznak háztartásához, hanem a megnyerendő hivatal reményében egy

csoport éhenkórász csatlakozik hozzá, kik pompáját puszta risikóra

emelendők, nyilvános megjelenésénél előtte s körötte mennek. Csupa

szemfényvesztés, csupa csuszás-mászás!

Épen oly mértékben volt rám nézve meglepő az a teljes loyalitás-hiány,

mit a persákban tapasztaltam; a persákban, ismétlem, kik fejedelmükkel

szemben oly túlzott tiszteletet tanúsitanak, hogy egy udvaroncz egykor,

kit a Sah magához közelebb intett, rögtön befogta szemeit s igy kiálta

fel: „Oh uram, kimélj meg engemet, nem léphetek közelebb hozzád,

fenséges pompád sugártengere vaksággal veri meg szemeimet!“ Tudva levő

dolog, hogy az egyes tartományokban a Sah parancsolatait annál kevésbbé

szokás teljesiteni, kérelmeire vagy fenyegetéseire annál kevésbé

hajtani, minél távolabban esik az a tartomány a fővárostól, mint a

tulajdonképi hatalom központjától, sőt hogy többet mondjunk, a fejedelem

legközelebbi környezete, legmegbizhatóbb szolgái vagy hivatalnokai is,

kiket ő tett gazdagokká, félik talán urokat, de nem ragaszkodnak hozzá

szeretettel. Házi körükben a legundokabb hireket hordják ajkukon az

uralkodó magánéletéről, nejei tiltott viszonyairól, s általában minden

cselekedetéről, legyen az helyes vagy helytelen. Ezen hirek

szétszóródnak aztán a nép között, a népköltők satyrákká dolgozzák fel, s

hogy az uralkodó meg nem becsülése valóban már is tetőfokra hágott, mi

sem bizonyitja meg jobban, mint az a körülmény, hogy a midőn nyilvános

helyen megjelen, kénytelen a tömeget szolgái töméntelen csoportjának

„berin, berin“ (félre, félre) kiáltásaival szétoszlattatni, hogy királyi

szemeit a közönyösség szégyenétől megkimélje. A török fővárosban ez

egészen másképen van. Itt, még a hivatalából rég elbocsátott hivatalnok

is bizonyos tisztelettel szokta kiejteni az Efendimiz (Urunk)

kifejezést. A szultán személyéről (Zati Sahanie) mind Stambulban, mind

minden egyéb török tartományban a legnagyobb tisztelettel beszélnek, s a

császári harem viszonyairól, melyek néha, mint például Abdul Medzsid

idejében, igen sok kivánni valót hagytak, legfölebb a titok zárt

pecsétje alatt szokás egyet-mást fülbe sugni. Igaz, hogy az ottoman

dynastiák uralkodói is sokszor a legfeketébb hálátlansággal viszonozták

szolgáik hűségét, de a loyalitás érzelme egyik fő jellemvonása a

töröknek, az ozmanliban úgy, mint az özbégben s az uralkodó kénye amott

soha sem szerezhet magának annyi ellenséget, mint Persiában.

Bárha a persák az élet örömeit inkább kedvelik, mint a törökök, bárha

itt a háremélet kötelékei sokkal lazábbak, mint ott, mégis mind

Teheranban, mind általában Iran minden nagyobb városában teljesen

nélkülöznöm kellett a nyilvános felderülés és mulatozás azon szép képét,

mi a nyugati utazót oly kellemesen lepi meg Törökországban. Azon

sétányok (szejrjeri), minőkkel Kiatkhane, Kandilli, Csamlidzsia, Fener

és Modaburnu ékeskedik, hogy a mindkétnemű török beau monde csendes

harmoniában legfölebb jelek által társalog egymással, azok a kis

csalitok a Boszporusz partjain, melyek alatt a török vagy töröknő

csibukja felgyürüző kék füstgomolya mellett, a tenger még kékebb

hullámain órák hosszat legelteti szemeit az édes Kejfben, a

megelégedettség e merengő, de mégis derült hangulata, mindez sehol,

sehol nincs Persiában. Itt abból áll a nyilvános szórakozás, hogy az

emberek csoportosan kilovagolnak a szent Sah Abdul Azim sirjához.

Világiasak akarnának lenni s vallásos szemfényvesztést gyakorolnak. Az

odavezető széles uton nem egy ifju Mirzát láthatni, ki arra lovagló

szépét vászonredőinek csokráról felismervén, egypár bókot mond neki, még

a szentélyben is udvarolni szokás egymásnak, az utmentén imitt-amott egy

csésze theát is iszik az ember frisitőül, természetesen nyeregben, de

mindez messze elmarad, a török mulatság vonzó képének mögötte.

Igy a házi mulatságok képe is sokkal erkölcsösebb Konstantinápolyban,

semmint a persáknál. Az Efendi-osztály, melynek minden tagja, kevés

kivétellel, egy-egy pohárka rakit (pálinkát) szokott élvezni estenden,

kisebb-nagyobb csoportokban néha iddogálásra is egybegyül. Soká, igen

soká kell a kis pohárkáknak körben járniok, hogy a társaság a

hagyományos bonton-ról megfeledkezzék, s a mámorban túlboldogok még

akkor is csak annyiban térnek el a józan állapottól, hogy az ülés,

felkelés stb. illemszabályait kevesebb figyelemre méltatjak, a halk

beszéd helyett fesztelenebbül kezdenek társalogni, vagy a sarokban

elvonult zenészek müvészetétől elragadva, némelyik élénken veri az

ütenyt térdein, a másik pedig – ez azonban nagy ritkaság – a dallamot is

énekli. Az ilyes ivás Törökországban rendesen vacsora előtt szokott

történni, s valóban alig láttam egyet is, a kit azután az asztalnál való

megjelenésben netalán az ittasság megakadályoztatott volna. A persa

fővárosban az e fajta mulatság sokkal zajosabban szokott véghezmenni, s

nemcsak az illem határait lépi át, hanem valóban orgiának is nevezhető,

az ilyen tobzódásnál ritkán hiányzanak a tánczosnők, kiknek müvészete,

mint alább majd elmondandjuk, a legrikitóbb erkölcstelenségen alapul. S

e dorbézolásban nemcsak ifjak és vének vesznek részt együtt, hanem, a mi

Konstantinápolyban soha sem történik meg, itt nem egyszer még a nők is

megjelennek. Ezen erkölcsi állapotok fölött annyival inkább is

csodálkozhatunk, mert hiszen a persák, kora ifjuságuktól fogva az iszlam

világ legelső moralistainak olvasásával foglalkoznak s minden

cselekedetük a kiváló finomság szinét akarván magán hordani.

Ha már most a társadalmi élet különbségeinek ezen néhány halvány vonása

után párhuzamot akarunk vonni a két főváros épitészeti müvei között:

bizonyára nem lephet meg senkit sem, ha azt állítjuk, hogy Stambul, a a

byzanti császárok e régi székhelye, méltán sértve érezheti magát, midőn

mi a régi Rhagesz romjaira csak az ujabb időkben ráépitett nyomorúságos

Teherannal akarjuk összehasonlítani. Rhagesz, az ős hajdankor, sőt még a

középkornak is nevezetes régi városa, valóban óriási volt mind

terjedelmére, mind pompás épületeinek számára nézve, de mindezekből

egypár romon kivül (s pedig ezek is már csak az arab korszakhoz

tartoznak) semmi fenn nem maradt, s a mije a mai Teherannak van, az csak

a Kadzsarok harczias turkdynasztiájának müve, kiktől a szép müvészetek

kedvelése, nagy bajjal tudott egypár fillért kicsalogatni. A belvárosban

álló királyi palota, melyen a szél kénye-kedve szerint átfütyörész:

falai minden arabeszkje és aranyozása daczára, igen szomorú benyomást

tesz a látogatóra, sőt még a persák által oly fennen magasztalt azon

részek is, hová az Európából hozott müvészeti és fényüzési czikkeket

helyezték el összevissza, ezek is inkább valami díszáruraktárra

emlékeztetnek, semmint királyi palotára. Hogy ez nem csak Dolma

Bagcseval egybe nem hasonlítható, mely tündéri fényben emelkedik a

Boszporus partján, s nemcsak Begler-Beg Szeraillal nem, mely bárha fából

van is csak, de belülről gyönyörűen el van látva mindennel, sem

általában a szultán legkisebb palotájával sem, – sőt még azon jalik-kal

(nyaralók) sem versenyezhet, miket az előkelő török főméltóságok szoktak

maguknak épittetni, ezt, ugy hiszem, mondani is felesleges. Ha a persa a

Nizamieh, Nigarisztan vagy a Kaszri Kadzsar (Kadzsar Kioszk) palotákat,

mely utóbbi a várostól mintegy félórányira fekvő kisded halmon áll, az ő

szokott nagymondhatóságával leirja, az ember valóban azt hinné, hogy

mindezek igazán keleti fényben úszó nyaralók, – azonban távol legyen! az

ember vajmi nagyon csalódik, az uj persa épitészet szót sem érdemel,

diszitései kiáltók, feltünők ugyan, de nem szépek, a kertek vagy

elhanyagoltak, vagy mind valahány a legkezdetlegesebb állapotban, a

szökőkutak csak igen csekélyek és mind régi szabásuak, egy szóval a

királyi palotákat Persiában csak azért magasztalják oly nagyon, mert

épitésük, realis értéküket rendkivül tulhaladó összegbe került, melynek

– természetesen – fele is a vállalkozók és magasabb hivatalnokok zsebébe

vándorolt.

[Illustration: Kaszri Kadzsar, a sah egyik nyári palotája közel

Teheranhoz.]

Egyébiránt a szunnita főváros roppant fölényét maguk a persák is

elismerik s ezt legjobban a következő adoma bizonyíthatja: „Egy persa

sah, ki előtt a boszporusz-parti palota nagyon magasztaltaték, előhivatá

udvari főépitészét, s megparancsolta neki, utazzék haladéktalanul

Stambulba, vegye szemügyre az ottani épületeket s azután Iranba

visszatérvén, emeljen ott hasonlókat. Az épitész elutazott. Vissza is

tért azután nem sokára, megjelent a fejedelem előtt s így szólott:

„Uram, trónod zsámolyára teszem le fejemet, mert lehetetlen

parancsolatodat teljesítenem, a konstantinápolyi palota utánzása

felülmulja minden én tehetségemet.“ „S vajon miért?“ dörgé feléje

haraggal a fejedelem. „Uram – viszonzá amaz – benső szépségeit még nem

volna nehéz utánozni, de falai aljához naponkint két világfejedelem

dörzsöli oda homlokát hódolata jeleül, – és ezt nem lehet utánozni!“ A

persa müvész ugyanis a szerail falainál zsongó fekete és márvány

tengerek habjait értette. Fejedelmeknek mondja azokat, melyek a

szultanilak előtt hódolatukat mutatják be, s valóban jóformán igaza is

van, mert olyan tulajdonokat, minők Konstantinápoly körül egyesülnek,

más egyebütt a természet sehol sem tud felmutatni.

Épen oly roppant nagy a különbség a két főváros éghajlata között is.

Stambulban is van hideg, mely a faházakban nagyon is érezhető, s van

meleg is, mely a nyári hónapokban némely városrészekben, mint például

Akszerajban, meglehetősen nyomasztóvá válik. De van e mellett két

hatalmas mérsékelője is, télen a déli szél, s nyáron az éjszaki, melyek

az éghajlati kellemetlenségeket jóformán mérsékelik. Teheranban a tél

elég enyhe ugyan, de annyival borzasztóbb a hőség, a nyári nap nyomasztó

forrósága, s bárha a házak szelelőkkel vannak is ellátva, mégis a város

bensejében nyaranta forró időjáráskor, még maguk a pinczék is

kiállhatatlanok.