IV.

Midőn a tömkelegszerű, keskeny, görbe utczákon a bazár felé vettük

utunkat, képzelőtehetségem minden élénksége daczára, sem valék képes

ezen roppant romhalomban a régi Tebriz legparányibb képecskéjét is magam

elé varázsolni, melyet állitólag a hires Harun el Rasid hitvese

alapitott volna, mely a maga idejében Rhageszszel versenyzett; s melynek

szépitésére Gazan Khan oly sok gondot fordított. A mogul főváros hajdani

pompájának legkisebb nyomát sem találtam s csakis – már az ős

hajdankorban magasra emelkedett kereskedelmi fontosságáról szereztem

magamnak némi fogalmat, midőn a még mindig tekintélyes bazárokon

halkléptetve keresztüllovagoltam. A mit Khoiban találtam, az a tebrizi

bazárélethez képest még csak miniatur-képecske. Itt százszorta oly nagy

a lárma, a zajongás, a kiáltozás, nem hiába hogy mind e napiglan

legnagyobb kereskedő városa egész Irannak, mit a bazárok is

megbizonyitanak, melyek az egész ország e fajta épületeihez hasonlítva,

kétségtelenül a legnagyobbak. Miután azt ajánlották, hogy az Emir

karavanszerajban, mint a legszebben és tágasabban, vegyek szállást, majd

egy órahosszat kellett a bazáron végigvonulnom, mig oda juthaték. Mint

az eféle látványokhoz szokatlan ujoncz, majdnem roszul éreztem már

magamat, az itt-ott túlságosan sürű tömeg, a keresztül-kasul vonuló,

hosszú sort képező megrakott öszvérek között, minden lépten-nyomon

veszedelmes összeütközéstől féltem, hogy vagy engem üt meg valaki, vagy

én ütök meg mást, s ha visszagondolok rá, hogy a vadul üvöltő dervisek

hogy szökdelének előttem e roppant zűrzavarban, s hogyan hajigálták a

levegőbe éles fejszéiket, meg ujra elkapva azokat: még most is valóságos

csodának tartom, hogy én mint tapasztalatlan, minden ámulásom és

bámészkodásom daczára, hogyan juthattam oda sértetlenül a fenebb

emlitett szép karavanszerajhoz.

Örmény utitársaim szerény czellát rendeltek számomra, s minthogy ők

rendeltetésök czélját immár elérték, csakhamar megváltak tőlem azzal az

igérettel, hogy másnap felkeresnek és szülővárosukban ők maguk lesznek

vezetőim. Az elválás nehezemre esett, mert a kik keleten huzamosb ideig

együtt utaznak, azok végre egészen rokonok gyanánt tekintik egymást, s

engem a válás annyival is inkább fájdalmasan hatott meg, minthogy e

becsületes jó emberekben, nemcsak utitársakat, hanem jóakaratú

Mentorokat is találtam ázsiai utam első szakaszában. Mikor ők

eltávoztak, késő estig ott ültem szobácskám ajtajában, – részint

fáradság által visszatartóztatva, részint pedig a végett, hogy a

körülöttem zsibongó életet bámulhassam. A helyi szokáshoz hiven,

csakhamar kiváncsi csoport gyülöngött körém, egyik kereskedőnek tartott

s árúczikkeit ajánlá fel, másik pénzváltónak nézett s azt kérdezé,

vannak-e beváltani való imperialjaim vagy kopekeim, a harmadik,

ruházatomról itélve, a teherani követséghez tartozónak gondolt s

szolgálatát kinálá, s valóban fárasztó, a mennyit ki kell az ujonnan

érkezettnek állnia egy ilyen persa karavanszerajban ez örökké éber

spekulansok ostromától. Csak késő este, midőn lassankint minden

elcsendesült, élvezheték nyugodolmat. Minthogy eddigelé örményekkel

utaztam együtt, még csak a mai volt az első est, midőn vacsorám

elkészitésével tulajdon magamnak kellett foglalkoznom. Ettől a

fáradságtól meg akartam kimélni magamat, s az egész Persiában oly hires

tebrizi csilau-t (ris-étel) kóstolám meg, egy adag Lule-Kebab-bal

(nádpecsenye), vagyis vékony vesszőre felszúrt, zsirból kisütött vágott

hussal, de ezeket az eledeleket igen nehezeknek találám s már másodnapon

saját kezemmel fogtam hozzá a magammal hozott főzőeszköz használatához,

azonban bárha a szakács-müvészet első próbái nem sükerültek is valami

nagyon szerencsésen, mégis a tulajdon magam által készitett ételek

izletesebbek s egészségesebbek valának. Sokkal nyomasztóbb volt azonban

rám nézve az esti órák magányossága, de persa szomszédaim nyájassága

ezen is segített, s az ország szokásainak és nyelvének ismerete

csakhamar mindenütt barátokat szerzett.

Tebrizben két hetet tölték, először azért, hogy a megtett út kiállott

fáradalmait egészen kipihenjem, másodszor pedig azért, hogy Persia ezen

második fővárosában huzamosabb tartózkodásom folytán mind az

azerbajdzsani tájszólás sajátságait, mind a siíta felekezet

legszembetünőbb speczialitásait, a mennyire csak lehetséges, megismerjem

s hogy e tekintetben igen sok ujat és érdekeset tapasztaltam, az könnyen

érthető. Huzamosb évekig szakadatlanul szunnita körökben élvén,

mindenekelőtt az itt talált vallási viszonyok különbözése vonta magára

figyelmemet. A siíták az Iszlam protestansai, igy hallottam s olvastam

gyakran, s iparuk és szellemi fensőbbségük hire csakugyan ilyest

sejtetett is velem, de mily nagy volt bámulásom, midőn már a legelső

napon minden lépten-nyomon sokkal vadabb fanatismust, sokkal kirivóbb

álszenteskedést találtam itt, semmint Törökországban. A koran eltérő

magyarázata, s az a körülmény, hogy Persia Iszlamja sokkal

elválasztottabb maradt minden nyugati elem befolyásától, mint a

törökországi, ezekben keresendő annak oka, hogy a siíta felekezet sokkal

inkább fentartotta a kegyesség magamagának ellenmondó számos fogalmát, s

igy itt minden színlelt szenteskedés mellett sokkal kevesebb benső

vallásosság létezik, mint az Iszlam akármely egyéb követőinél. Nagyon

meglepett mindenekelőtt a persák azon tartózkodása, melylyel az

európaiakat kerülik, s az a törvény, hogy ha netalán az ő ruháik csúcsa,

az európaiét érintené véletlenül, már ezáltal is nedzsisz-szé

(tisztátalanná) lesznek, s haladéktalanul fürdőbe kell menniök, nekik,

kikben a többi között, mindjárt másnap e következő vonásokat

tapasztaltam: A karavanszeraj közepén itt is, mint mindenütt,

vizmedencze áll, eredetileg kegyes mosdások czéljából, – s ime, míg az

egyik a kut egyik sarkánál szennyesét mosta ki, a másik félig cserzett

bőreit áztatá, a harmadik egy csecsemőt mosdatott teste különböző

részein: a másik oldalon emberek álltak, kik nagy áhitattal fogtak hozzá

vallásos mosdásukhoz ugyanezen vízben, sőt egy szomjazó leguggolt az

egyik sarokban s a zöldes setét nedvet, nagy ihlettséggel szürcsölé két

marokra. Meg nem állhatám, hogy hatalmas „Pfui“-t ne kiáltsak feléje; de

a persa oda fordult hozzám, tudatlannak nevezett s kérdé, vajon nem

tudom-e, hogy a Seriat szerint (szent törvény) a 120 itczénél többet

tartalmazó viz vak, – azaz olyan, mely nem lehet szennyessé és

tisztátalanná. S ezek az emberek azon véleményben vannak, hogy még a

legeslegtisztább európainak illetése is, nagy mértékben be fogná őket

szennyezni!

S ha fanatismusról szólok, vajon hogy ne emliteném azt a csodálatraméltó

Dervist, ki esetlegesen épen akkor utazott itt keresztül, az egész

bazart bámulatra ragadta, s mint eredeti tünemény, előttem is örökké

feledhetetlen marad. Ez az ember, teljesen meg levén győződve Alinak az

első khalifaságra tartott jogos igényéről, már, a mint hallám, harmincz

esztendővel azelőtt azt a fogadást tette, hogy beszédszerveit egész

életén át mi egyébre sem használja, mint az „Ali, Ali“ névnek

kiejtésére, mi által több mint 1000 évvel azelőtt elhalt Khalif

legbuzgóbb párthive gyanánt fogja magát megbizonyitani. Odahaza, nős

lévén, nejéhez, gyermekeihez, barátaihoz, rokonaihoz semmi egyéb szót

nem intézett, csak azt: „Ali, Ali“, ha ételre, italra, vagy bármi más

egyébre volt szüksége, megint csak: „Ali, Ali“, ha a bazáron valamit

venni vagy kéregetni akart, megint csak: „Ali, Ali“, ha valaki

bántalmazá vagy megjutalmazá, ismét csak az „Ali, Ali“ név hangzott

ajkairól.

Buzgóságában az utóbbi időkben annyira ment, hogy lóháton ülve,

eszeveszettként egész nap az utczákon rohant fel s alá, a levegőbe

magasan botot dobált fel s vadul kiáltozá: „Ali, Ali“; hogy ezt az

embert fél szent gyanánt tisztelék, könnyen elgondolhatja mindenki. Egy

városba érkezvén, a legelőkelőbb s leggazdagabb ember istállójába ment,

s kétszeres „Ali, Ali“ kiáltására, gyönyörű, felnyergelt lovat kapott

ajándékba, rögtön felpattant rá, s rohant utczáról utczára, vadul

üvöltve szokott mondását: „Ali, Ali!“ Öltönye vagy egészen fehér, vagy

zöld vala, s még botja is ezen szinek szerint változott. S mintha még

most is látnám, hogyan állt meg az Emir karavanszeraj kapuja előtt, s a

rettenetes bazári sürgés-forgásba villogó szemekkel, olyan erővel bele

kiáltott, hogy fején és nyakán erei megdagadtak: „Ali, Ali!“

Leirhatatlan csodálkozással ültem egykor valami öt perczig e különös

férfiúval szemközt. Hallgatott ugyan, de a harmincz évi megszokás

olyanokká alakitá ajkait, hogy még némaságában is „Ali, Ali“ nevét vélte

az ember szájából kihangzani.

Csak akkor, miután nehány napot töltöttem Tebrizben, lőn világossá

előttem, milyen igazi keleti elem között élek, s hogy a távoli Stambul,

a keleti világ ezen tarkára festett függönye a keletnek csupán

hamisított, s félig-meddig európaivá tett képét mutatja. A kelet minden

meglepetéseivel, tetszett ugyan az első pillanatra, de csakhamar

visszakivántam a nyugati életet, s igen nagy volt örömöm, midőn a

karavanszerajban, Würth és Hanhardt urak személyében, derék sveiczi

németeket s müvelt európaikat találtam. Erővel azt akarák, tegyem át

szállásomat hozzájuk, de ezt megköszöntem, s csak asztaluk szives

felajánlását vettem gyakrabban igénybe. Általuk megismerkedtem egyéb,

itt lakó európaiakkal is, s kimondhatlanul jól esett, ha a nyugati

czivilizáczióról, nyugati nyelven folytatott hosszas társalgás után,

valami persa társaságban, ismét effendivé alakulhattam át. Ez az

átmenet, egyik társaságból a másikba, már Stambulban is igen kedves volt

előttem, de kivált itt, különösen sok élvet nyujtott. A persa világ

csodálta ugyan azt a benső viszonyt, melyben az európaiakhoz állok, de

tudták, hogy a szunniták, mint a kikhez tartozónak véltek engem is, nem

olyan nagyon szigorúak a más hitűekkel való érintkezést illetőleg,

legalább senki sem tett ezért soha valami szemrehányást. Míg európai

barátaim, némely helyi viszonyt és erkölcsöt, az ő felfogásuk szerint

közlöttek velem, ezeket azután a benszülöttek világánál is megtekintém,

s ha az olvasó kétszinű szerepemet talán hibának mondja is, be kell

vallanom, hogy e gáncsot szivesen elviselem azon élvezetért, melyet az

itteni szokások és életre való helyes belátás nyujtott, tapasztalataim

azon tömegeért, melyeket a keleti népek felől, a Bosporustól mind egész

Szamarkandig szereztem magamnak.

Sok érdekes adatot hallottam Bokharáról s egypár európai utazóról, kik

odamentükben ezt a várost útbaejtették. Az akkori angol konzul, Mr.

Abbot, testvére azon hires Abbot kapitánynak, ki Herattól Khiváig

utazott, ennek sok nevezetes kalandját elmondá nekem, s általában

mindenek leplezetlenül kijelenték, kételkednek tervem kivihetőségén. Az

ő állitásuk szerint ily nagy nehézségekkel járt a Közép-Ázsián való

átutazás. Az eredeti doctor Wolf Józseftől – vagy, mint egy gunyoros

kritikus nevezé: a baireuthi pápáról – is sok furcsa történetet

hallottam. Ezen Wolf József ugyanis, mint ezt a hazai olvasó már ismeri,

nemcsak kétszer utazta be Bokharát, hanem saját állitása szerint az

ottani Khant, és minden kegyes Őzbeget, valóságos apostoli buzgósággal a

keresztyén vallásra is akart téríteni. Ez utóbbit azonban, mit anglikán

barátai hisznek ugyan, én részemről bátor vagyok kétségbe vonni, hogy

azonban kétszer volt Bokharában, az való igaz, s annyival is inkább

csodálatos, mivel ő a legfélénkebb emberek egyike, s még e mellett a

szükségesebb nyelvekben is járatlan volt. A mi azonban a fanatikus

mohamedanokkal szemközt leginkább hasznára vált, az, öltözetének

hihetetlen elhanyagolása s különös hajlama a szennyességre, egyszóval

azon körülmény volt, hogy ő a dervisek hűséges képmása. Nem is nevezték

sehol másnak, csak dervisi frengi (európai dervis)-nek, s minthogy

keleten az e fajta emberektől igen sokat eltür mindenki, mit másnak

ugyan nem volna tanácsos mondania, ugy Dr. Wolf Józsefet is, vagy a mint

ott nevezék, Mollah Juszufot, türelmesen hallgatták mindenütt. A többi

között azt mondják róla, hogy az angol követet, Sh… ezredest nem csekély

zavarba hozta, midőn ez őt Persia királyának bemutatá, s a doktor alig

lépett be a minden siíták fejének elfogadási termébe, s ez hogylétéről

tudakozódnék, ő azzal felelt, hogy haladéktalanul keresztyén hitre

akarta a királyt tériteni. Apostoli buzgalma – melylyel maga dicsekszik

legjobban – még akkor sem hagyta el, mikor Khoraszszanban, tél közepén

egy kurd csoport megrabolta, s minden ruhájától megfosztván, órákhosszat

ott állatá a szabad sivatagon, a vadul süvöltő őszi szélnek közepette.

Az ihlett missionarius, saját szavai szerint, vaczogva nem

könyörületességért esedezett, hanem még fél fagyottan is a holy Gospel-t

(a szent Irást) prédikálá – természetesen angol nyelven – a vad

kurdoknak. S oh csodák csodája! azok megtértek, sőt útnak ereszték.

Hasonló csodákat tett a Turkomanok között is. Egyszer egy régi nadrágért

adták el, máskor béna szamárért cserélték be, de gazdáját mindig jó útra

térité (ismételve mondom – a nélkül, hogy annak nyelvét tudta volna –)

visszanyerte szabadságát s Bokharába ért. Itt teljes papi ornatusban,

nyitott bibliával tartá bevonulását s az ép oly fanatikus, mint

kényurilag vad Naszvullah khan nem tett neki egyebet, csakhogy

szörnyűképen ráijesztett, tisztjei pedig tetemes pénzösszeget csikarván

ki tőle – világnak bocsáták. A mint tebrizi barátaim beszélték, egy

kegyes nőegylet (mert Anglia hölgyeinek kiváltképen kedvencze volt)

egész ládára való finom fehérneműt küldött ide számára, a mire nagy

szüksége is volt. Mindazáltal azon apró állatkáktól, miket

Közép-Ázsiából magával hozott, alig lehetett őt megszabadítani.

Csodálatos szórakozottságáról is eredeti történeteket beszélnek. Ha sok

rábeszélés után végre szobájába ment, hogy inget váltson, valami félóra

mulva egészen az előbbi állapotban jelent meg ujolag, s az inget,

feledékenységből zsebkendő gyanánt zsebébe dugta s használta. Máskor

megint vasárnapi alkalommal a gyülekezet szine előtt szószékre lépvén,

papi palást helyett, szórakozottságból, női köpönyeget kerített nyakába.

Sokat irtak már róla, de még többet lehetne elmondani, mert dr. Wolf,

valóban minden tekintetben eredeti és ritka ember volt.

E nagy persa kereskedő városban eltöltött első napjaim igen gyorsan s

kellemesen folyának, s társaságom majd európaiak, majd ázsiaiak között

váltakozván, elegendő szórakozást nyujtott. Ehez még két más körülmény

is járult, nevezetesen az első, hogy épen ittlétem alkalmával rendkivüli

ünnepélyek tartattak, s a második, hogy azokban én is részt vehettem. Az

ujonan kinevezett Veli Ahd (trónörökös) első ünnepélyes bevezettetése

teljes mértékben feltárta előttem a persa etiquettet és fényüzést.

Muzaffar-ed-din Mirza, a király kilencz éves fia, ki az itteni szokás

szerint kora ifjuságától kezdve trónörökösnek választatván, e gazdag

tartomány kormányzójaként szerepelt, épen e napokban vala nyilvánosan

feldiszítendő a khalattal, a királyi diszöltözettel. Az egész város

talpon volt. Az ünnepélyek több napig tartának, s igazán felettébb

kiváncsi voltam, midőn a legelső napon a nagy tömegtől környezett Ala

konak (fejedelmi lak, magas palota) kapuin át, a benső udvarokba

hatoltam, mint a hol az ünnepélyes szertartásnak véghez kelle mennie.

Milyen tarka vegyülék, mennyi szenny és mennyi gazdagság, milyen

büszkeség és milyen nyomor tárul itt fel a szem előtt! A bejárással

szemközt álló fedett teremben ott ültek a nagyok: a herczeg, a papok s a

herczegi háztartás főtisztjei. Mind valamennyinek arczán kimondhatlan

komolyság ült, a redős öltönyökbe burkolt testek magatartása, a kezek

fontos mozdulata, a fejek büszke hajtogatása, mindez azt mutatá, hogy

keleten nem egyedül az ozmanlik azok, a kik ünnepet tudnak ülni. Az

udvarban köröskörül két sor szerbaz (katona) volt felállitva,

szomoruságos alakok s európai egyenruhában, persa prémes süveggel.

Mintha csak vasvillával hányták volna rájuk a ruhákat, – de

legnevetségesebbek nyakravalóik voltak; egyik elől, másik féloldalt, a

harmadik épen hátul kötötte meg, – s hát még a gombok, kegyelmes

Istenség! Az egyik alul feledett ki hármat, a másik felül. Nem lehet

valami komikusabb, mint a persa katonák európai egyenruhában! S hát még

ha tisztelegnek! A vezényszó egyszerre hangzott ugyan fel, hanem a

fegyver még valami félóra mulva is mindig csörgött, mert ha az utósó sor

egyik másik legénye épen barátságos beszélgetésbe van is merülve, midőn

a „tisztelegj!“ szó felhangzik: van benn annyi lelkiismeretesség, hogy a

parancsolatnak, s ha mindjárt egy óra negyed után is – engedelmeskedik.

A kert egy egész oldalát czukor-süvegek, különféle persa

czukor-sütemények s édességek tölték el, miket óriás-kondzsakra

(fatálak) szokás felállitani, s miknek Persiában semmiféle ünnepélynél

sem szabad hiányozniok.

Középen emelkedék a trón, melyen a kilenczéves gyenge, halvány kinézésű

herczeg, komoly, mély fontoszágú arczczal helyet foglalt, mig gazdag

kisérete körötte sereglett. Mikor leült, hatalmas ágyudörgés hangzott

fel, a katonai zenekar háromszoros tust fujt, s ekkor megjelent a

királyi követ a diszöltönynyel, ezt, új méltósága jeleül, nyilvánosan a

herczegre teritendő. A ráterités aktusa után, a Sir-ü-khorsid gyémánt

rendjel feltüzése következék, azután pedig gazdag szőnyegek közül a

királynak vászonra festett arczképét leplezték fel. Ekkor felállt az

egész társaság, a herczeg tiszteletteljesen megcsókolá, s miután az ujra

befedetnék, ő is ujolag helyet foglalt. Erre megint ágyúdörgés, megint

kábitó zeneharsogás következék. Azután magasrangú főpap lépett elő, ki

Isten áldását könyörgé alá, erre felolvastaték a királyi parancs

fennhangon, azután pedig egy költő jelent meg, ki a trónnal szemközt

állittatván, az ujonnan kinevezettnek dicsőitésére egy kaside-t

(dicséneket) olvasott fel. A szavalás modora egészen uj volt előttem s

még jobban meglepett mint magának a költeménynek bombasztikus tartalma.

A ifju herczeget majd gyengéd rózsához, majd tündöklő naphoz hasonlitá,

majd drága gyöngyhez, melyet a királyi családból halásztak ki s most

Iran koronának legdrágább ékességévé vált, – azután megint hatalmas

hősnek nevezé, ki egyetlen kardcsapással seregeket semmisít meg, kinek

tekintete előtt hegyek remegnek, kinek haragja lángjától folyók

száradnak ki, – egy szóval, használt olyan metaphorákat, hogy a szegény

kis gyermek, ha mindezeket megérti vala, bizonyára remegni fogott volna

saját maga előtt.

Miután az uj trónörökös a terem aljában egybegyülekezett nagyokhoz

lépett volna, a kolosszalis fatálak édességei pazar bőkezűséggel

osztattak szét a jelenlevő vendégek között. A szermester ezen kivül még

mindenkinek különös köszönetet mondott szives megjelenéseért, – s azzal

az ünnepélynek vége lett.

A fenebb emlitett ünnepélyek másodika Cerutti, olasz követ fogadtatása

volt, ki huszonöt tagból álló küldöttség élén ezen utazott át Teheranba.

Az olaszok, kik Persiával kereskedelmi szerződésre akartak lépni,

Konstantinápolyt jóval az én távozásom előtt hagyták el, de ők a Poti és

Tifliszen át vezető útat választák, minthogy e gavallérok egynémelyike

szivesebben halálra rázatá magát valami orosz droske által, semhogy

kiállja a nyeregben való utazás fáradalmait. S ha érkezésük hire az

itteni kormányzót, illetőleg annak helytartóját Szerdar-Aziz-Khant s

ugyszinte valamennyi persa hivatalnokot örömre gerjesztett, minthogy

egészen neki adhaták magukat szenvedélyes tündöklési vágyuknak, az uj

királyság képviselőinek megjelenése az itteni európai kis gyarmatot, még

nagyobb örömmel tölté el. Hogy az elfogadásnál jelen lehessek, én is ez

utóbbiakhoz csatlakozám. Forró juniusi nap kora reggelén valami két

órajárásnyira lovaglánk eléjük a városon kivül, s mikor oda érkeztünk,

az egész küldöttség épen átöltözéssel foglalkozott. A persák előtt

teljes diszben akartak megjelenni, s nem kevés időbe telt, mig 25

európai, kik részint a diplomatiához, részint a katona-, kereskedő- s

tudós-osztályhoz tartozának – díszöltözékével elkészült. A nap magasan

állt már, s a forróság valóban szenvedhetlen volt, midőn ezen urak

gazdagon felékesített egyenruháikban, mellükön csupa rendjelekkel,

tollas sisakokkal és pompás kardokkal a város kapuin át bevonultak.

Nekem, a távoli Ázsiában, különösen tetszett az európai élet szemlélete,

a persa nézők közé vegyültem, hogy itéletüket kihallgassam s épenséggel

sem csodálkozám fölötte, hogy az egész ünnepélyes menet csak gunyos

megjegyzéseket idézett elő a persáknál. A mit mi pompásnak nevezünk, azt

a keleti nevetségesnek tartja – s viszont.

Az ő szemeikben a mi kurta, testhez álló felöltönyeink a

legaesthetikátlanabbak; az ő fogalmuk szerint mind az, a mi terjedelmes,

redődús, sokat mutató ép oly szép, mint a mily nyomorúságos hatású

mindaz, a mi vékony s igénytelen. Az ő pruderiajuk s álszemérmük szabta

elveik szerint a test bizonyos részeit el kell rejteni és fedezni, – s

pedig az európaiaknál épen ezek mutatkoznak a leghatározottabb

körvonalokban, s igy a keletinél csak visszatetszést szűlhetnek. A lovon

ülőnek erőszakolt, katonás tartása sem tetszik nékik, s ebben én is

osztom nézetüket, mert a mellét merően kifeszitő európai lovag valóságos

karikatura az oly sok kellemmel s lovát mégis oly büszkén megülő

keletinek ellenében.

Egyébiránt az ujonan megérkezett európaiaknak, az elfogadás napján,

valósággal pokoli útat kellett tenniök. Hogy a nép kiváncsisága

kielégíttessék, majdnem kétóra hosszat hurczolták őket összevissza a

városon, mig lakhelyükhez juthatának. De még itt sem volt nyugodalmuk,

mert az üdvözlők, s az ajándékokat hozó, de még kövérebb ajándékokat

váró szolgák csoportja, három egész napig szünetlenül gyötörték őket.

Ugy hiszem, nem csalódom, ha azt mondom, hogy e heves vérű olaszok

közül, kik egyébiránt nem idegenek a pompázástól, csak egy is örömmel

csatlakozzék valaha, Persiában, a nyári hónapokban tartandó

diszmenetekhez. Minthogy ezen ünnepélyek között az örökös látogatásnak,

viszontlátogatásnak, kirándulásoknak, estélyeknek nem volt se végük, se

hosszuk, – lassankint az a vágy lopózott szivembe, jó volna utamat

Teheran felé folytatni. Tebriz igen érdekelheti azt, ki Iran

kereskedelmi állapotait tanulmányozza, mert bárha a nyugati határokon

fekszik is, mindazáltal a jezdi, sirázi, iszfahani, középázsiai,

khoraszani, iraki s ugy szinte a bagdadi és kirmahsahi utak itt folynak

egybe valamennyien. Azon kereskedők, kiknek nem áll módjukban a nyugati

portékákat Konstantinápolyból hozatni, Tebrizt tekintik a nyugati

közlekedés rakhelyéül, mint a honnan Erivanon, Tifliszen vagy Erzerumon

át az ut a Feketetengerhez vezet. Mai nap még, a régi szokáshoz hiven,

minden félelmesség, minden nehézségek és a török fenhatóságok minden

hanyagságok daczára, sokkal nagyobb a közlekedés a török területen,

semmint az oroszon át. Ez azonban nehezen fog sokáig igy tartani.

Oroszország, mely a fekete s a kaspi tenger között tervezett vasutja

által Persiat közelebb akarja hozni Európához, régi vetélytársán

veszedelmes csapást ejtend ez által. Mint általában mindenütt, ugy

keleten is a kereskedelmi út képezi a leghatalmasabb életeret, s mig a

bosporusparti álmos effendik a szép jövendő képeit csak felgomolygó

csibuk füstjükben akarják felfedezni: addig az éjszaki Kolosz vaskarja,

történelmileg nevezetes fáradhatatlansággal munkálkodik minden irányban,

déli szomszédjának előbb-utóbb bizonyára bekövetkező romlásán.

Minthogy Persia bensejében a Tebrizhez vezető utak karavanok s kisebb

utitársaságok szakadatlan lánczolatától hemzsegnek, az itteni szokás

szerint egészen magánosan akarám folytatni utamat a főváros felé, csupán

az egy Csarvadar kiséretében, mint a hogy itt a paripák és

teherhordó-barmok bérbeadóit nevezik. Igen szerény árért még sokkal

szerényebb paripát bérlettem tehát, melyre podgyászostúl felrakodtam s

bucsút vevén a barátságos európai Koloniatól, junius 25-én, nehány

órával napfelkelte után, eltávoztam Tebrizből. Az a két hét, melyet itt

töltöttem, egyrészről mélyebben belevezetett ugyan a keleti világba, de

másrészről a nyugatiakkal való gyakori érintkezés által ujra

felelevenité bennem az európai élet emlékeit. Ennek következtében

meglehetősen nehéz volt az elválás, azonban a szilárd elhatározottság

eszméje csakhamar feledteté a közbejött episodokat, s midőn a csarvadar

társaságában, ki hasonlóképen megterhelt barmon ült, meglehetősen élénk

uton tovább vonulnék, az európai világ ezen előőrsei, már másodnapon,

jóformán végkép eltüntek a feledékenység ködhomályában. Tebrizre nézve

kielégitém kiváncsiságomat, s képzelődésem most a főváros távoli képével

kezdett játszadozni.

A főváros, az udvar székhelye, s a nevezetes országnagyjainak,

gazdagainak és tudósainak gyülpontja, daczára a bizonyos csalódásnak,

mégis mindig birt valamely különös varázszsal rám nézve, s bárha a

jobban és jobban előhaladó évszak mindig kiállhatatlanabb melege, az

egyhangú táj, s az a szegény mód, melylyel utamat folytatám, nem

nyujtottak is valami különös élvezetet, mégis az az ujabbság varázsa, s

az utazás és tovább menés örökké fris élvezete testileg s lelkileg

megerősitének, s a szokatlan életmódot oly kellemessé tették előttem,

minő az sohasem volt annakelőtte. Sőt mi több, örültem s ohajtottam

mindazon eshetőségeket, melyek a nagyon igénytelen eszközökkel ellátott

utazót érhetik; örültem nekik, mert mindjárt utam elején azt

tapasztalám, hogy a keleten való utazásban, ha az ember e tájak életét

és erkölcseit akarja tanulmányozni, semmi sem lehet előnyösebb, mint e

szűken levő eszközök, semmi sem óvhat biztosabban bármely veszedelemtől,

mint a kis táska és a szegényes öltözet.

A mi európai touristaink, követségi titkáraink és attaché-ink, kik

visszatértük után éleményeik előadásával vagy fényes szalonokban, vagy

irodalmilag is fellépnek, hihetőleg nevetni fognak ezen állitásomon, de

ám hozzák fel ellenemben a macska és hús meséjét, én viszont azt

mondhatom róluk, hogy az ő nézeteik és felfogásuk, melyeket a keleti

népek szokásairól és életéről közlenek, engem még inkább nevetésre

gerjesztenek. Keleten, hol még a legzsengébb gyermekkorban is minden

csak szinlelésen alapul, hol minden igazságot, mint unalmast, izetlent s

hasznot nem hajtót, mellőzni szokás, hiába fegyverzi fel az ember a

legélesebb belátás üvegével szemét, a csalódást aligha el fogja kerülni.

Ha látni s tanulni akarunk, a népközt s a néppel együtt kell élnünk,

jóban roszban hozzá kell alkalmazkodnunk és simulnunk, mert a keleti,

csak a jelentéktelen és figyelemre nem méltó előtt fog az ő igazi

világosságában mutatkozni.