III.

A hegység alantabb fekvő részeinek oldalait, gazdag virágszőnyeg boritá,

s úgy látszék, mintha maga a természet is pártolni akarná a persák

bombasztikus fennhéjázását. S csakugyan, alig léptük át Iran határát, s

ime ezen előbb oly csendes, szerény és tartózkodó utitársak a lehető

legvakmerőbb alakot ölték magukra. „Iran egészen más föld, mint a tied,

efendi; vigyázz csak, csodákat fogsz látni!“ Leirhatatlan öröm ragyogott

ezen persák arczain azon pillanattól kezdve, hogy a legelső persa falu

szemünkbe ötlék, mert sokat kellett szenvedniök szegényeknek Erzerumtól

idáig, mely uton sok örmény falu van, a vendéglőket pedig általában

örmények tartják. A síita törvények szerint nemcsak a keresztyén

tisztátalan, hanem mindaz, valamire kezét ráteszi, s a mi csak az ő

házából kikerül, azt Ali követője nem élvezheti. Hat napra való

kenyérfeleség volt náluk; tojáshoz, sajthoz, sóhoz, sőt még a vizhez sem

volt szabad nyulniok, melyet keresztyén érintett. Könnyen

megmagyarázhatám tehát magamnak sietségüket, mihelyt a legelső persa

faluba, Ovadzsikba bevonultunk; rögtön éji szállást fogadtak, mi azonban

használni akarók a napnak még hátralevő részét s még átmentünk a

másfélórányira fekvő Arabdizeh faluba.

Majd el is feledém mondani, hogy Ovadzsik, Irán határfalva, egy magsabb

tisztnek szolgál állomási helyeül, ki Hafizi Szerhad (határőr) czimet

visel. Itt jártunkban egy bizonyos Khalfa Kuli khan, a legdurvább irani

török példány tölté be e tisztséget, ki háza kapuja előtt négy kitömött

medvét tartott, mint vadászati ügyességének tanujeleit. Mikor

ellovagoltunk előtte, oda állt a sorba ötödik medvének, s bárha a

legudvariasabban köszöntém, meg nem állta, hogy, törökös fövegemre

tekintvén, egy pár szitokszóval ne illessen. „Az efendi méltóság – mondá

örmény utitársam – most nem lesz valami nagyon kényelmes; mert a síita

tartományokban, mindazt, a mi oszmanli, gyülölik.“ S a mint későbbi

tapasztalatom megbizonyitá, valóban igaza is volt.

Ez volt az első est, melyet persa födél alatt töltöttem, s a szokások

bizarr képe, bárha a lakosok törökök, s nemzetiségi szempontból közelebb

kellene állaniok az oszmanlikhoz, nagyon meglepett. Az azerbajdzsani

élet, mint itt a legelső estén láttam, a tatár és persa szokások

vegyüléke. A török jellem egyenes modora a persa müveltség mázával van

bevonva, de az eredeti szin, igen sokszor keresztültör rajta. A persa

finomság és udvariasság egyébiránt igen roszúl áll ezen embereknek; mert

valamint nyelvük soha sem tudja az irani beszédet elég hiven utánozni,

ép úgy a persa szokások utánzásában is rendkivül ügyetlenek.

(Junius 5.) Igen korán utnak indultunk, s minthogy a mai napon a nem

mindig egészen biztos Karaajnei hegységen kellett átmennünk, örmény

utitársaim czélszerünek látták néhány fegyveres lovast kérni fedezet

gyanánt. Az út majdnem egészen elhagyatott vala, de azért semmi különös

sem ért bennünket. Karaajnet kora délután elértük, s nagyon örültem,

midőn egy átellenünkben fekvő házból zenehangok, fegyverdurrogás és

örömkiáltások hangzának elő, s arra figyelmeztettek bennünket, hogy ott

valami ünnepély tartatik. Azon kérdésemre, vajjon részt vehetek-e benne

én is, házi gazdám fia azonnal a szomszéd házba vezetett. Épen

lakodalmat ültek, s mikor beléptünk, akkor érkezék meg a vőfélek nagy

csoportja is, hogy a menyasszonyt az apai háztól férjéhez vezessék. A

ház elé érkezve, jöttükről egypár lövéssel adtak jelt, a menyasszonyt

aztán erre vörös fátyolba takarva, kivezették, kit a két első vőfél, nem

igen gyengéd kézemelintéssel, lóra segített. Bárha be volt burkolva s

redős ruhákba borítva, a fiatal hölgy elég erősen megült a nyeregben,

nagy tömeg zajongott körülötte s mig az asszonyok karéneket éneklének,

mely mindig ezen refrainnel végződik: „A barát barát maradjon, az

ellenség megvakuljon, oh Allah!“ a menet halk léptetve vonult a

vőlegényes házfelé. Én is a csoport közé vegyültem, sőt még az asztalnál

is kaptam helyet, de az ételek elhordatván, a szokásos ajándékgyüjtés

alkalmával busásan meg kellett fizetnem az élvezetet. Ugy láttam, hogy a

menyegzői ünnepély Azerbajdzsanban nemcsak oszmanlikétól különbözik,

hanem eltér a persák hasonló ünnepélyeitől is, ellenben igen sokban

megegyezik a Turkomanok nászszokásaival, a mi ismét azt bizonyítja, hogy

a Persiában levő törökök leginkább azon turkoman rablók utódai, kik a

szeldzsuk fejedelmeket, hóditási pályájukon a tatársivatagokról nyugat

felé követék.

Este, házi gazdám ismerősei közül többen meglátogattak. Bárha ezen falu

a főut mentén fekszik, hol nincs szűke az utazóknak, az idegent mégis

száz és száz kérdés ostromolja. A török parasztok sorsát általában igen

magasztalák az övékhez képest (mely csakugyan nem volt valami nagyon

irigylésre méltó, a mint láttam). Abdul Aziz szultánt a legnagyobb

dicséretekre méltaták, s nem egy kiváncsi azt kérdezte tőlem, igaz-e,

hogy ő valóban síita? Mert jónak és szunnitának lenni, ez olyan két

tulajdonság, melyeket Persia lakója nem tud együtt képzelni; egyébiránt

ez majdnem mindenütt igy van. A szeretett egyéniséget az ázsiai mindig

rokonnak tartja, s Irán nem egy helyén hallottam, hol az orosz politikát

és kormányzást szeretik, miszerint egész határozottsággal álliták, hogy

ő felsége a minden oroszok czárja, titkos síita volna.

(Junius 6.) Mikor Karaajneből a legközelebbi állomásra, Tsurukba

menendők, napfelkelte előtt korán utra keltünk volna, valami két

órányira az elhagyott állomástól a közeli hegység mélyedéséből különös

csaholás és vonitás hangzott felénk. Épen egy magaslaton állottunk – a

kis utitársaság egy lépést sem tett odább, s persa kiséretünk lövésre

tartá készen fegyverét, mind aggodalmasabb szemekkel tekintve a mély út

torkolatára. A csaholás mindig hangosabbá vált, s egyszerre gyönyörű

szarvas csörtetett elő, két üldöző farkassal nyomában. Ez a tünemény

felvillanyozta a vadászat-kedvelő persákat. Ketten előre ugrottak,

mindenki feszült kiváncsisággal nézett s bárha sebes nyargalvást

rohantak is, egyikük oly ügyesen czélzott, hogy a büszke agancsú vad

abban a pillanatban összerogyott. A lövés megijeszté a farkasokat s

elszaladtak, de a midőn a csend lassankint megint visszatért, s ők

éhségtől gyötretve, ragadmányuk veszteségét el nem feledheték: méltó

csodálkozásunkra az egyik ismét elősompolygott. A vadászok hagyták jönni

nyugodtan, s midőn már közel volna a szarvashoz, ő is halálos golyót

kapott, s ott terült le áldozata mellett. Ez aztán általános örömet

okozott a kis társaság minden tagjának, leszállottunk, a szarvast

felmetéltük, s ott nyomban fanyársakra tűzdelve, pompás pecsenyét

szolgáltatott. Csak a legjobb falatokat vittük magunkkal, a többi,

valamint a farkas is, ott maradt.

(Junius 7.) Csurukból még hét óráig tartó út vezetett Khojba, Persia

egyik jelentékeny városába – s az elsőbe, melyet a nyugatról jövő utazó

ér. Khoj különösen bájos és varázsszép völgyben fekszik, s bárha már

előre nagy hirét hallottam, mégis a virágzó földmivelés, a leggyönyörűbb

zöld mező, kivált pedig a másfélóra hosszant tartó fasorozat, valósággal

elragadtak. A kép annyival inkább is meglepő volt rám nézve, a mennyiben

a leggazdagabban viruló fák, s a legtarkább virágokkal ékeskedő mezőség,

az első igazi keleti tavaszkép élvezetében részesitének. Maga a város

is, kiválólagos keleti jellemével, egészen uj volt előttem. A török

városokon kisebb-nagyobb mértékben mindenütt észre lehet venni a

nyugattal való érintkezést, de itt minden olyan tisztán keleti, mint

1000 évvel ezelőtt volt, olyan, mint a minőknek az ezeregy éjszaka

tündérmeséi festik a keleti városokat, egészen olyan, mint a minőnek én

a keleti városi életet képzelém. Hogy e meglepetés alatt, melyet Khoj

okozott, nem a szépnek és fenségesnek benyomását értem, azt talán

emlitenem sem kell a nyájas olvasó előtt. Khoj egészen keleties, s mint

ilyen, házai, utczái, a különböző viseletek, kiváltképen pedig a

bazárok, nagyon meglepik itt a Konstantinápolyból jövőt. A bazár

valóságos elfogadási terme a keleti városoknak, melyhez a magánházak

mintegy hálószobákat képeznek, mert a mig az egész világ nappal amaz

elsőkön sürög-forog, ez utóbbiakba csak éjjelre vonul vissza. A

bazár-élet itt egészen régi fényében mutatkozik, mig Stambulnak hasonló

épületeit az európai befolyás talán kényelmesebbekké tette ugyan, de

eredetiségükből egészen kivetkőzteté. S a ki Khojban a délelőtti órákban

látta a szük, hüvös utczák járás-kelését, adók és vevők taglejtéseit, a

különböző szöveteket, fegyvereket s élelmi szereket, a hullámzó tömeg

viseletét, be kell vallania, hogy Konstantinápoly bazárjai keleties

jellemvonások dolgában nagyon szegények.

Az első tekintet valósággal elbüvölt, és sokáig nem tudtam megválni e

sajátságos látványtól; olyan lárma, olyan zaj, olyan kiabálás volt ez,

minőt még soha életemben nem hallottam, s midőn az egyik kúpozott

helyiségbe léptünk, a hol mintegy harmincz kolompáros dolgozott serényen

az üstökön, alig tudtam hová lenni bámulatomban, látva, hogy e pokoli

zaj közt két gyermek-iskola létezik, valami üresen maradt hajlékban

rögtönözve. A tanitó, hosszú, vékony suhánggal felfegyverzetten –

hihetőleg azért ilyennel, hogy a legutolsó sorban ülőket is

megcsippenthesse – ott ült a félhold alakban elhelyezett gyermekek

között, s habár én egészen közel állottam is az iskolai helyiséghez, s

több perczig hallgatóztam, egyetlen egy szótagocskát sem tudtam kivenni.

Mind a tanitónak, mind a tanítványoknak olyan felfujódott képük volt a

kiabálástól, mint a kanpulykának, ereik kifeszültek, s mégis azt

mondják, hogy a tanitó tisztán meg tudja különböztetni, ha egy-egy arab

szót (olvasmány és tanulmány a koran lévén) a tanitványok roszul

hangsulyoznának. Olyasvalami, a mi előttem igazán megfoghatatlan.

S ha már a bazár tekintete is megörvendeztetett, még inkább meglepett

azon csinos kis Karavanszerai, a melybe bevonultunk. Törökországban és

Arabiában az utazó mindenütt csak szennyes Khanokra akad; azonban itt

Persiában, hol emberemlékezet óta mindig igen sokat fordítottak a

közlekedésre, a karavanszerajokban olyan vendéglőkre talál az ember,

melyek, már a mi keletet illeti, semmi kivánni valót sem hagynak. Ezen

épületek jobbára a bazaroknak közepette fekszenek, s rendesen szabályos

négyszögből állanak, melynek minden oldala bizonyos számu czellákra van

felosztva. Az egyetlen fél kerek nyilás, mely mind ajtóul, mind ablakul

szolgál, az épület körül futó terrasse-szerű emelvényre nyílik, mely

alatt az istállók vannak, ugy hogy az utazó, ki az első emeleten lakik,

elláthatja maga alatt a földszinten lovát is. E terrasse legfölebb 4–6

láb magas s a tulajdonképi udvarba vezet, melynek közepén kút áll,

gyakran virágos kertecskével kerített. Valamint e czellák nappal hüvös

enyhelyet szolgáltatnak, ép úgy egyáltalában éjjel-nappal a

Karavanszeraj a legbiztosabb helyiség az utazó számára. A kúpalakú

bejárásban lakó dalundar (kapus) van megbizva a rend fenntartásával, ő

az érkező idegent már lováról, nyeregszerszámáról felismeri, s kiki

ehhez illő szállást nyer. A lapos tetőkön éjjenkint őrök állanak, kik

egyhangú kiáltásaikkal elriasztják a tolvajokat, s igen ritka eset, hogy

egy-egy karavanszerajban tolvajlás történjék.

Minthogy e helyiségek gyakran az odavaló kalmároknak lakó- és

áruhelyekül is szolgálnak, az itteni életet majdnem szünetlenül élénknek

lehet nevezni. Nappal ott sürög-forog a járó-kelő tömeg a boltok körül,

a málhatömbökkel megrakott udvarban, – itt tevék s öszvérekből álló

hosszú menet érkezik, ott a másik épen most távozik, házalók, koldúsok,

Mollahk, gyermekek, asszonyok egyik a másikat éri szünet nélkül, s ha az

ember mind ehez oda képzeli a persát, a mint vizi pipáját szippantgatva

nagy csendesen ott ül czellája ablakában, a vad taglejtésekkel alkudó

tömeggel szemközt, – ugy némi halvány fogalma lesz talán a

karavanszerajok életéről. Minthogy épen a persák alkudozását,

adás-vevését emlitém, hozzá kell tennem, hogy e hevesvérű keletiek, a

rábeszélést illetőleg, még a khinaiakat is felülmulják. Mindjárt a

legelső napon volt alkalmam meghallgathatni, hogy egy gyapjú-kereskedő,

kinek a vevő a talált hiba folytán visszaadta portékáját, hogyan kinálta

meg ezzel amazt másodszor is. Költőnek sem válnék szégyenére az a

képbeszéd, melylyel áruczikkének fehérségét, finomságát, gyengédségét

elmagasztalá. Olyan tűzbe jött beszéde közben, hogy képes lett volna a

legmakacsabbat is megrendíteni. A vele szemközt álló persa nyugodtan

végig hallgatá s azután azt mondá: „Barátom, teljesen igazad van, és

szavaid, Isten bocsássa meg bűnömet, oly igazak, mint maga a Korán, de

azért még sem hihetem. Ám találja más olyannak portékádat, mint a

minőnek leirod, de nekem hibás az, és igy kénytelen vagyok visszaadni.“

Valóban hihetetlen, hogy a persa a legkisebb csekélységre mennyi

esküvést pazarol, mennyire bizonygatja saját életével, családja

életével, a király diademjével, Fatima ártatlanságával, Huszein és Ali

szentségével stb. s hogy az embert valami ilyes alkalommal busásan rá ne

szedjék, csakugyan hasonlóképen persának kell lennie.

(Junius 8.) Nehogy a másnap kezdődő Kurban Bajram-ünep

megakadályoztasson bennünket utunk folytatásában, másodnap estefelé már

eltávoztunk Khojból s még ugyanekkor Szeid Hadzsi Aga faluban

szállottunk meg, melynek lakosai csupa Szeid-ek, tudniillik a próféta

utódai. Ezek az urak, kik származási gőgjük folytán egész Persiában a

legszemtelenebbek, kiváltképen az idegennel szemközt oly követelők, hogy

az embert végre is kihozzák sodrából. Bármily gazdagok legyenek is,

azért mégis koldulnak mindenütt. Nem alamizsnát kérnek, hanem valóságos

adót, melylyel nékik mint az Izlam feje utódainak mindenki tartozik. A

szentség leple alatt sokszor a legnagyobb bűnöket követik el, s a nép

nem igen meri tőlük számon kérni tettüket, azonban a hatóság nem oly

nagyon aggályos, s a mint hallottam, a tebrizi kormányzó, az egész világ

szörnyűködésére, egy rablást elkövetett szeidet, elégetés általi halálra

itélt. A Mollahk kifogásokat tettek, de a kormányzó azt mondá: „Ha igazi

szeid, akkor ugy sem fog elégni“, s a bűnöst csakugyan lángokra vetteté.

Későn érkezvén, az éjet egy üresen álló juhakolban kényteleníttettünk

tölteni. Egyébiránt a néhány órai nyugalmat, melyet ezen helyiség

nyujtott, igen drága áron kellett megfizetnünk, mert a midőn másnap

reggel a világosság első sugarainál egymás szemébe néztünk, úgy

találtuk, hogy mind valahányunk arcza tele van nagy vörös foltokkal.

Ugyanilyenek boriták testünk egyéb részeit, s ezek azon látogatásnak

valának eredményei, melylyel bennünket a mult éjjel a juh-kullancsok,

éji szállásunk régibb lakói megtisztelének. Valamint én magam is

csodálkozom még most is azon mély álom fölött, melyből sem engem, sem

utitársaimat még ez állatok marása sem tudott felébreszteni, – bizonyára

ép úgy csodálkozik az olvasó is; de a több órai lovaglás csodálatos

hatással van az alvásra, s az állomásra fáradtan érkező utast talán csak

a skorpió tudná nyugalmában megzavarni.

(Junius 9.) Ezen faluból utunk hegynek felfelé vezetett, sziklás földön,

s gyakran igen keskeny hegyi ösvényeken, bárha az utak itt már

rendesebbek s jobb karban tartatnak, mint Törökországban. Ugyanezen

utat, a mint hallám, egy khoii gazdag czukor-kereskedő saját költségén

hozatta rendbe, s az ilyen példák nem ritkák Persiában.

A gazdag, a ki jó emléket akar hagyni maga után, ezreket áldoz egy-egy

út elsimitására, egy karavanszeraj vagy kút épitésére, s Iran

közlekedése nem egy könnyebbségét ezen régi szép szokásnak köszönheti. A

nap nem tünt még fel, midőn már a magaslatra jutottunk. Lapos táj volt

ez, meglehetősen kezelt rétekkel és szántóföldekkel. Balról a hajnalpir

bibortengeréből a nap kiemelkedék aztán; csendesen lovaglék, szemeimet a

természet szép játékán legeltetve s mily nagy vala meglepetésem, midőn

körültekintvén, a hegy túloldalának aljában bájoló tavat láttam

egyszerre magam előtt terülni, a legtisztább azurkék tükörrel s

közepette phantasztikus szigetekkel. Ugy látszék, mintha az egészet

varázsolás állitotta volna elő, s még mielőtt földabroszomat elővehetém

vala, utitársaimtól már is meghallám, hogy ez a szép Urania-tó, mely más

néven Derja-i-Sahi (királyi tengernek is neveztetik. A tó, az őt minden

oldalról környező s a jelen évszakban még hólepte tetejű hegyeivel,

valóban leirhatatlanúl szép vala, s ismételve meg kell jegyeznem, hogy

azt a mélységes mély kék szint, minőt ennek sima tükre mutatott a hajnal

keltekor, sehol többé azután az egész keleten nem találtam. Már három

hete nem láttam tengert, nem csoda tehát, ha ezen tekintet az Euxinust

és a festői Bosporust idézte fel ujra lelkemben.

A lemenet még meredekebb, mint a feljövet volt, s valami félórányi

távolságban lehet a parttól. Innen balra tértünk el, s meglehetősen jól

müvelt, de sok helyen sziksóval boritott térségen haladván át, jó

déltájban Shehva faluba érkezénk. Itt épen a Kurban Bairomot ünnepelték,

azonban a lakosság oly szegény, hogy alig kaphattunk kenyeret, husra

vagy más egyéb élelmi szerekre pedig gondolnunk sem lehet. Másnap

(Junius 10.) Dize Halilba mentünk, jobbadán sóboritotta vidéken át.

Köröskörül a természet igen szegény s a szemnek nem igen van más mi

egyében gyönyörködnie, mint a távoli Urumia-tóban. 11-kén reggel végre

mocsáros csatornák által szegdelt tájon haladtunk át Majinon keresztül

Tebriz felé, Azerbajdzsannak fő-, Irannak pedig legnagyobb kereskedő

városa felé, mely most egyszersmind az én utamnak is legalább egy ideig,

végczélját képezé.

Tebriz, Irannak a középkorban oly nevezetes városa, a helagidak s más

egyéb tatárfejedelmek székhelye, távolról ép oly kevéssé vala meglepő,

mint Khoi. Kertekkel gazdagon megrakott területén, itt-ott látszott

egy-egy keresztül döledezett mecset kék kupja, vagy valami hajdan pompás

épület puszta romja, s ha nincsen az a gőzkör, mely a levegőt a város

fölött megsüríti, ugy az utazót semmi sem figyelmezteti arra, hogy

Persia második városához közelít. Minél közelebb jutottunk, a levegő

annál nyomasztóbb, forróbb lett, s bárha persa utitársaim a Tebriz szó

(láz-üző) etymologiai magyarázatával a város rendkivül egészséges

éghajlatáról akartak is meggyőzni, mégis komoly aggodalom szállta meg

lelkemet, midőn a kertek és romok magas agyagkerítései között, hol a

melegség már kiállhatatlanná kezde válni, mintegy másfél óráig kellett

vonulnunk, míg a város belsejébe juthatánk.