II.

Alig lép be az utazó e városba, s már is világossá lesz előtte, hogy

Ázsia belsejébe jutott. A partvidékek városainak, emeletes házaikkal és

utczára nyiló ablakaikkal, félig-meddig európaias szinezetük van. Azon

helyeket a török hóditás idejében jobbára görögök birták, kik a

nyugatiak életmódját, kisebb-nagyobb mértékben, utánozzák. De itt már

lassankint a keleties épités-mód lesz szemlélhetővé a házakon, a sárból

vagy kőből emelt girbe-görbe, ügyetlen falak, az inkább udvarra, semmint

utczára nyiló ablakok, a rejtett bejárás, sőt maga a belső elrendezés is

sokkal jobban megközelítik Arábia, Persia és Közép-Ázsia épitményeit,

semmint egyéb török városokéit, s bárha a bazarélet s a lakosság

ruházata nagyon élénken Stambulra emlékeztetnek is, az utazó mégis

csakhamar észreveszi, hogy itt szokatlan kép tárul fel szemei előtt.

Mikor először lovagoltam át a Bazáron, legjobban a világos szinű

ruhaszövetek, a czipész-kirakatokban levő setétvörös csizmák, s a

középkori fegyverzetre emlékeztető szuró-, vágó- és lőfegyverek leptek

meg, melyek a boltok előtt eladás végett kifüggesztettek, s ha az ember

egy-egy kurddal találkozik, ki lóháton ülve, lófarkkal diszített

lándzsájával, fantasztikus turbánjával és fehér burnusával, mely

olyannyira különbözik erősen megbarnult arczszinétől, hiuz szemekkel

kémli a bazart, csakhamar sejteni fogja, hogy nemsokára a legtelivérebb

ázsiaiakkal lesz dolga.

Az oszmanli, kiben a görög örmény-arabvérnek nagy vegyüléke találtatik,

külsejére nézve jobban hasonlít az európaihoz, s a kurd mellett, ehez

képest ő is különfajúnak látszik, mint akár Gallia, akár Brittannia

szülötte.

Lakáson nem a Khanban valék Erzerumban, mint örmény utitársaim, hanem

Cserkesz Huszein Daim basánál, e város akkori térparancsnokánál. Ezen,

mint mellékneve is mutatja, cserkesz származású főtiszt volt az első, ki

öt évvel azelőtt, Konstantinápolyban vendégszeretőleg magához fogadott.

Egyik hazámfia mutatott be neki, s minthogy fia számára épen oly egyénre

volt szüksége, ki azt a franczia nyelvben s más egyéb európai

tudományokban tanítaná, Mentorául épen engem választott. Huszein pasa,

kinek az európai emigransokkal folytatott érintkezése folytán egészen

más nézetei valának a szabadságról, mint egyéb törököknek, már nála

létemben egy messze terjedő összeesküvés szálait szövé, melynek az vala

terve: Abdul Medzsidet trónjától megfosztani, helyébe ennek öcscsét

Abdul Azizt ültetni, több nagy befolyású akkori minisztert kivégeztetni,

s a mindenütt meggyűlölt ujabb kormányforma helyett a régi török

uralkodást hozni vissza. Hogy e retrográd eszmékkel hogyan egyezhettek

meg az európai emigransok sugdosásai, azt valóban igen nehéz felfogni, –

azonban a pasa, természeténél fogva heves fő, európai bajtársainak

forradalmi tendencziái mellett, egy, kegyessége által nagy hírben álló

bagdadi Seikhet is igen szivesen szokott magával látni. Igen jól

emlékszem még, hogy e mindig mezitlábos, félmeztelen Khodzsa hogyan jött

sokszor a pasához, mily titkolózva értekezett vele stb. s az egész dolog

csak akkor lett világossá előttem, midőn később tudomásomra esett, hogy

a hirhedt Kuleli – összeesküvésnek az én pasám a főnöke, fia pedig –

volt tanítványom, s a seikh, egykori persa nyelvtanítóm annak legbuzgóbb

előharczosai. Huszein pasa – a mint tudva levő dolog – eleinte halálra

itéltetett, utóbb azonban, Abdul Medzsid által, kegyelemből,

életfogytiglan tartó börtönre vettetett. Valami két esztendeig ült fogva

Rhoduszban, de a mostani szultán trónra lépte után szabadságával együtt

azon magas állását is megnyerte, melyet most e helyen birt.

Mikor bokharai tervemről szóltam neki, meg volt lepetve, s eleinte le

akart beszélni, utóbb azonban megigérte, hogy a turkesztan főváros

nehány legelőkelőbb seikhéhez ajánló-levelekkel fog ellátni. Ő ugyanis,

a Törökországban rejtve lappangó Nakisbendi rendhez tartozott, s ez

magyarázta meg előttem azon bensőbb viszonyt, melyben Bokharához állott.

Én azonban féltem hajdani főnököm fanatismusától, s minden ajánlatot

köszönettel visszautasítottam. Azon három napon keresztül, melyet

házánál töltöttem, utitervemben mindig valamely európai hatalom titkos

missióját vélé rejleni, s hogy mily elégedetlen volt, semmit ki nem

találhatván, azon hideg bucsúzásból láttam legjobban, melylyel magától

elbocsájtott. Erzerum egyéb hivatalnokai között is valának sztambuli

ismerőseim, kiket irodáikban, vagyis az ottani kormányzati épületben

felkerestem, – s a török tartományi hivatal-helyiség örökké

feledhetetlen lesz előttem. Már az ajtó maga, eltorlaszolva czipők,

botok, fegyverek szerteszét fekvő kutyák egész csoportja által elegendő

tanúságot szolgáltathat a belső helyiségek mivolta felől. Itt egypár

irnok ül a félig elrongyollott, szennyes divánon, amott egy csoport

asszony czivódik, egy másik sarokban valami tréfálózó mulattatja a

hivatalnokokat, megint egy másikban valami védencz hallatja a legdurvább

szavakban elégedetlenségét, s ha az ember e füstös, zajos helyiségben, a

tartomány adminisztrativ munkásságának központján csak egy óranegyedet

töltött, már is fogalma lehet róla, hogy az ügyek itt hogyan

intéztetnek.

Magánál a magas portánál is megtörténik, hogy a hivatalnok asztaláról a

szolgának dohányzacskójába vándorol egyik-másik diplomatikus okirat,

onnan meg ez utóbbi szennyese között veszelődik el, s mégis a

konstantinápolyi hivatalok valóságos mintaképek a rend dolgában egy-egy

tartományi kormányzó hivatalos irodájához képest.

Bárha igen rövid időt töltöttem e városban, mégis a minden zugból

előkandikáló szegénység ép oly mértékben elundorított, mint a mennyire

azon tudósitás elrémitett, hogy ez a város, a persai helyekhez képest,

még valósággal szépnek mondható. A földalatti lakások, a szenny, a

szemét kiállhatatlanok; különösen visszataszító az ételek szaga,

melyeket Tezek[12] (marhaganéjból készült égető anyag, – a magyar:

tőzeg) mellett főznek, s midőn még azt is meghallottam, hogy e furcsa

kis fészket még a földrengés is meg szokta látogatni, kiki

elgondolhatja, milyen jól éreztem magamat, mikor örmény utitársaim arról

tudósitának, hogy ők már béreltek lovakat Khojig, s hogy még az nap

délután indulnunk kell.

(Május 29.) A nap közel volt már a leáldozáshoz, mikor a várost

csakugyan el is hagytuk. Az alkonyodás igen rövid ideig tartott, s bárha

a koromfekete setét éjszakában, zugó szél és szakadó zápor között több

órahosszat kellett is lovagolnunk, eszemágába sem jutott, hogy a most

elhagyott nyughely fölött sajnálkozzam.

Éjféltájban ebek hangos csaholása jelenté, hogy emberlakta helynek

közelébe jutottunk. Én magam lovagoltam előre, árkon-bokron keresztül, a

lakházból előpislogó világosság irányában, s bárha itt már mindenek mély

álomba valának is merülve, az általam használt efendi nyelv, elég

hatalmas volt arra nézve, hogy nekem s átázott utitársaimnak csakhar éji

szállást szerezzen. A falut, hova megérkeztünk, Kurudzsuknak hivták, s a

hajlék, melybe a véletlen vetett bennünket, az ottani kizil, vagyis a

biró háza volt. Az itteni lakhelyek egyetlen egy osztályból szoktak

állani, hol ember és állat együtt tartózkodik. Az utóbbiak a ház két

oldalán vonuló jászolhoz kötvék, amazok pedig egy szaku nevű, nem magas

emelvényt foglalnak el, mely a nagy térség egyik sarkában, az ajtóval

szemközt létezik. Vagyis, hogy még világosabban szóljunk, az ember itt

majdnem mindenütt istállóban lakik, s nekem mindjárt az első állomáson

volt alkalmam tapasztalni, mily kellemes dolog az éjet 40–50 bivalynak,

egypár bornyúnak, lovak- s más állatoknak társaságában tölteni, ama mély

és ablaktalan épületekben. Nem is számitva a kiállhatatlan bűzt, oly

meleg van e helyiségekben, hogy izzadás nélküli alvásra még csak

gondolni sem lehet. Szegényesebb s nyomorultabb házak talán egész

Ázsiában sincsenek, mint Erzerum környékén. Könnyü annak folytán

elgondolni, mily örömmel cseréli fel az utazó éji szállásának dögleletes

bensejét a tavaszi reggel szabad levegőjének illatárjával, s nemcsak az

emberek, hanem még magok a barmok is sokkal vidorabbak. (30.) A 3–4 órai

lovaglás után a hegyfokon fekvő Haszankaléhoz értünk, melynek

megerősitése, jó szolgálatot tehetett hajdan az e vidéken lakó rabló

kurdok ellen. Ezek ugyan mostanság nem igen merik már a községeket

megtámadni, azonban rablási dühöket, kivált kisebb karavánokkal vagy

magános utazókkal még most is sokszor éreztetik, s midőn innen

távoztunk, biztonság okáért csakugyan mi is vittünk magukkal két kavaszt

fedezetül. A mi engem illetett, nekem nem volt mit tartanom a

megtámadtatástól, hanem örmény utitársaim értékes ékszereket hoztak

magukkal Európából, s hogy nekik szolgálatot tegyek, felhasználtam azon

fermánt, melyet, mint Efendinek, az erzerumi kormányzó adott.

Haszankaletől Balikőjbe – mely utóbbit Amrakumnak is neveznek – vezető

utunkon az itt éjszakkeletnek forduló Araxesen keltünk át, félig romba

dőlt kőhidon. A szél igen nagy erővel zúgott, elannyira, hogy nem tartók

czélszerűnek a leszállást. Egy pár megrakott barmot a szél le is

teritett, s midőn épen azok felsegélésével foglalkoznánk, az egyik persa

oda siet hozzám s azt kérdi: „Nemde, efendi, te érted az európai

nyelveket? Halld csak, hogyan beszél a telegraf, mondd meg, miről szól?“

A jó persa sokáig hallgatá a híd fölött átvont szélzúgatta sodronyt, s

nagyon megelégedetlen vala, midőn senkisem találkozék, a ki a képzelt

hangok megmagyarázása által kiváncsiságát kielégitse.

Midőn 31-kén útra keltünk, a tavaszi reggel szokott enyhe hőmérséke,

hideg, dermesztő széllé fajult, mely a jobbra fekvő hegyek felől

támadott. Ez utóbbiaknál vége van a törökök által lakott erzerumi

kerületnek s itt kezdődik a tulajdonképeni Kurdisztan, melynek lakosai

már Herodot korában a legelvetemedettebb tolvajok és rablók hirében

állottak, kiknek közelébe, az utazó épenséggel nem lép valami nagyon

nyugodt érzelemmel. Délutántájban a Karabender hegyszorosba érkezénk,

melynek más neve Kör oglu Kapiszi, azaz: kör Oglu kapuja, a keleti

mohamedan népköltészet leghiresebb kalandoráé és hőseé. Egyik vezetőm

egy, a távolban felmagasló sziklaormot is úgy mutatott be, mint e

lovagnak egykori rablófészkét. Körglu, kinek történetét az orientalista

Chodzko tette közzé, még a Turkomanok és Kirgisek között is nagy hirben

áll. Eivasz iránti lángoló szerelmét, csodaszerű hőstetteit, s egész

tarka életpályáját sok ázsiai néptörzs egyaránt csodálja. Dalait

csatákban és ünnepélyek alkalmával ép úgy hangoztatják az oxus-parti

törökök, mint az anatoliak a Földközitenger mellett, s a rumeliak a Duna

habjainál, s a törökvilág ezen istenitett Orlandoja, kinek története

egész Timurig felmegy, oly széltében elterjedett dicsőségnek örvend,

mint senki másé az egész keleten.

Midőn a keskeny hegyszoroson átvonulnánk, örmény-utitársaim megtölték

fegyverüket s készen tarták. „Innen kezdve – mondák – nem találkozunk

többé oszmanlival, egész Törökország határaig, csak kurdok és örmények

laknak itt, s amaz előbbieket csak úgy lehet féken tartani, ha az ember

kérelem és ajánló levelek helyett, jó fajta fegyverrel lép eléjük. Este,

Esek-Eliasz faluba tértünk be, s még pedig egy kurd főnök házába, ki

alig hogy leültem, már is fennhéjázó tudósitást adott, magas családjának

törzsfájáról. Isten a megmondhatója, honnan nem származtatá magát,

Efrasziab, Dsemsid, Kejkhoszrev s az ókor más egyéb hirneves hőse

valamennyi mind atyjafia volt, s midőn belőlem a csodálat és bámulás

felkiáltását csalta volna ki, minden dicsekvése daczára, egypár pipa

dohányt és egypár darab fehér czukrot kunyorált el tőlem. Adtam neki

mindakettőből; de csakhamar megjelent neje is, 3–4 fiatal herczeggel,

kiknek mindnyájuknak fehér czukor kellett, mert azt mondák, hogy e

vidéken nincs a szemfájás ellen jobb szer ennél. Estebédünknél sem

hagyott békét a magas arisztokrata, s addig bámult bele tálunkba, mig

végre is meghivtuk magunkhoz, s midőn egypár masallaht mondanék neki jó

étvágya fölött, mosolyogva jegyzé meg, hogy egész családja hasonló

tulajdonoknak örvendezik, a mit én teljes valósággal el is hittem, mert

ha ősei annyit nem esznek vala, talán ő sem jutott volna ilyen nagyon

szegény állapotra. Igazán feltünő, hogy ez az aristokratikus

magafitogtatás, mely Európában, hála a szellemi előhaladásnak és

társadalmi viszonyainknak, ma már jóformán nevetségesnek tartatik, mily

nagy virágzásban áll még Ázsiában, a mi annyival is inkább csodálatra

méltó, minthogy a családnevek és örökös czimek teljesen hiányozván, az

ember ilyesmire még csak nem is gondolna.

Minthogy a következő állomásra a Dagar-hegyen kell vala átkelnünk, mely

ép oly hires útjának rosz voltáról, mint veszedelmességéről: korán

kellett felkelnünk. Azt hittem, hogy a magas arisztokrata nemes csemetéi

még álomba lesznek merülve távozásunk alkalmával, s igy legalább

megszabadulunk a kiállhatatlan koldulástól, azonban csalatkozám. Bár nem

is hajnallott még, s házi gazdánk neje, ki az orrfüggőket még éjszakára

sem tette le, – az egész csapattal együtt megjelent. Egy kis bakhsist

mindegyiknek kellett adnunk, s midőn az ajándékok értékét

összeszámítottuk aztán, úgy találtuk, hogy a kenyér és tej, itt a kurd

hegyek között talán még drágább, mint magában a franczia fővárosban.

(Junius 1.) Borongós, komor reggel volt, a távoli hegyek ormait köd

boritá, s tavaszi ruházatom nagyon is érezhetővé tette a hideg

nedvességet. Ilyenkor a gyors lovaglás segít az emberen legjobban, s a

nyomorult párának, melyen ültem, habár az épenséggel sem volt alkalmas

valami gymnastikus gyakorlatra, a sarkantyú és ostor nógatására futnia

kellett a mint csak tudott. A faluból két kisérőt vittünk magunkkal. Az

utonállók és más egyéb kalandorok jobbára e vidékről valók, gondolánk

magunkban, s a málhákkal és utikészletekkel megrakott állatokat előre

küldvén, mi magunk a hegy aljában theafőzéshez fogtunk. A hideg, nedves

reggeli órákban ezen ital különösen üditőleg hat az emberre, s

minekutána egypár csészére valót megittunk volna, egészen megfrisülve

ültünk lóra, hogy az előre küldötteket elérjük. Valami félóráig

ügettünk, midőn a hegyháton csendesen odább vonuló teherhordóinkat

megpillantottuk. A nap sugarai szétszakaszták a ködfátyolt, s midőn

szemeimet épen az előttem vonuló hegyvidéken legeltetném, észrevettem,

hogy kurd kisérőink egyike, oda pillantván a málhavivőkre, villogó

szemekkel szólitá meg társát s igen különös nyugtalanságot tanúsított.

„Mi az, mi az?“ – kérdém, de ő felelet helyett azon irányba mutatott,

hol örmény utitársaim szolgái egypár öszvér-hajcsárral együtt

tovavonultak. Oda tekintettünk, s a hegyháton jobbról és balról előtörő

fegyveres kurdokat pillantánk meg, kik részint lóháton, részint

gyalogszerrel nagy mohón rohantak az értékes holmikkal megrakott barmok

felé. „Rablók, rablók!“ – kiálták az örmények. Karabegoff revolverét

ragadá kezébe s előre rohant, utána barátja, én pedig, bármennyire

nógatám is hegynek fel paripámat, csak harmadikul jelenhettem meg a

helyszinén. A mint már elmondám, ez időben fezt viseltem fejemen,

érczlappal, efendi méltóságom ismertető jeléül. A kurdok alig pillanták

meg ezt távolról, midőn a megrémült csoporttól néhány lépésnyire azonnal

megállottak. „Mit akartok itt?“ – dörgém füleikbe. Egy félszemű

aggastyán, ki paizst, dárdát, puskát és kardot viselt, az lépett elő

most és felelt: „Bey efendi, tegnap ökreink eltévedtek, s már az egész

éjszaka keressük őket. Nem láttad az úton valahol?“ – „Ökröket keressz?

– felelém – csak nem vagy olyan szürke szamár, hogy ökröket ily erősen

felfegyverkezett állapotban keress. Szégyeld magad! Azért lett ily

fehérré szakállad, hogy rablás és lopás szennyével mocskold be? Ha nem

nézném esztendeid számát, mindjárt magammal vinnélek a bajazidi

kajmakamhoz, szemtelen utonálló!“

Szavaim, úgy szinte kurd kisérőink felvilágositásai eléggé megértették a

nyolcz tagból álló haramiacsoporttal, kikkel van dolguk. Az örményeket

és perzsákat, kik a hatóságok előtt hiában perlekednek, nem igen szokták

félni, de valamely efendit, a szultán tisztjét, nem látják bátorságosnak

megtámadni, s így lőn, hogy a kalandorok csakhamar szerteszétoszoltak,

miután fenebbi szavaimat még egypár fenyegetéssel tetéztem volna. Mi is

odább vonultunk aztán, s az örmények nem győztek elég köszönetet

mondani; ha én velük nem vagyok – mondák – úgy a Londonból hozott

drágaságok, bizonyára ezen kurdok ragadmányává váltak volna. Az egész

jelenet alatt, különösen egypár persa kereskedő volt halálsápadt, kik a

mult napon csatlakoztak hozzánk, s mikor aztán pihenést tartottunk,

holmi édességeket hoztak ajándékul. Be kellett látnom, hogy efendi

méltóságomnak van valami értéke a kurdok szemében, de kénytelen vagyok

megvallani, hogy ezen első összeütközés mindazon érzelmen átvitt engem

is, a miket a katona érezhet, midőn először viszik tűzbe. A veszedelem

megpillantásánál remegni kezdettem, utóbb ez felhevüléssé változott s

mikor már ott álltam szemtől szemben az ellenséggel, oly erősnek érzém

magamat, annyira határozottnak mindenre, hogy képes lettem volna talán a

legvakmerőbb lépésre is. Tovább utazásom alkalmával többször fordultak

elő hasonló esetek, de lélekéberségemet nem igen vesztettem el.

Gyakorlat és kényszerűség mindenre alkalmassá teszik az embert s a

legelvonultabb otthonülő maga is csodálkoznék fölötte, látván mi lett

belőle, ha egypár hétig lóháton utazik az ázsiai országokban.

Mikor este, Mollah Szuleiman faluba megérkeztünk, melyet csupa örmények

laknak, mihelyt házigazdánk kurd kiséretünket megpillantotta, halkan

suttogva mondá: „Szerencsésnek mondhatod magad, efendi, hogy semmi rosz

sem történt veled. Kisérőid a leghirhedtebb rablók, s valakit eddigelé

ők kisértek át a Dagar-hegyen, azt még mindig baj érte.“ Az egész kaland

még csak most lett világossá előttem. A tegnap esti kurd aristokrata,

valamint a mi két emberünk, kiket mellénk adott, egyetértettek a

tervezett támadásban, s ha barátom revolvere és az én efendi süvegem és

beszédem hatást nem tesznek, ezt a napot megkeserültük volna. Ez

egyébiránt épenséggel nem ujság ezen a vidéken. Mind a hivatalnokok,

mind a nép elegendő tudomással birnak ugyan a rablásokról, de ha valaki

a maga ügye mellett nem ember a gáton, az ajánló iratoknak itt ugyan

hasznát nem veszi.

Örmény házi gazdánk, ki mind hite sorsosait mind engemet kitünő

előzékenységgel fogadott, pompás vacsorát készítetett számunkra, a

lelkész és a biró is eljöttek tisztelegni, s nem volt vége hossza a

kurdokról szóló rablókalandoknak. A mult őszszel 40 málhahordó állatból,

s 15 emberből álló karavant, – közöttük egy angol is volt – támadott meg

egy hirhedt rablófőnök tizenketted magával. Mihelyt a kurdok szokott

Lululú kiáltásukkal rájuk rohantak, a persak és törökök azonnal hátrálni

kezdének s a fosztogatókat szabadon hagyták duskálni a málhatömlőkben.

Egypár állatot el is hajtottak már, midőn az angol, stoikus nyugalommal

nézvén mindezt, észrevétlenül czélba veszi revolverével a főnököt, s

szerencsés lövéssel földreteriti. Ez páni rémülést okozott a kurdok

között, s valamennyi az angolnak rohant, ő azonban lélekjelenlétét el

nem vesztvén, lelőtte a másodikat és harmadikat is, odakiáltva reájuk:

„Ide ne jőjetek, mert mind halálfiai vagytok!“ ezen kiáltásával a

határozott britt valamennyi fennhéjázó kurdot futásnak iramtatott. S

utóbb még a megölt főnök családja tett panaszt az angol ellen, és

vérdíjat követelt, azt állítván, hogy a főnök nem rabolni, hanem csak

vadászni ment. S ez igen figyelemreméltó, de még meglepőbb, hogy a

törökök egészen komolyan vették e pert s ha az angol konszolosz (konzul)

nem tesz nekik élénk szemrehányásokat, ki tudja, mi történik még a bátor

európai utazóval.

(Junius 2.) Daczára a szakadó zápornak, másnap reggel tovább kellett

utaznunk. Reggeliző állomási helyül Toprakkalehoz akartunk jutni, hogy

alkalmilag bemutathassuk magunkat az itt székelő kurd főnöknek Mehemed

beynek. Mehemed bey, mint az egész környék heidaranlu – kurdjainak

főnöke nagyobb tiszteletben áll itt, mint maga a szultán. Gazdagságáról

és hősiességéről csodákat beszélnek, mindenki vakon engedelmeskedik

neki, s bárha becsületességre nézve, ő csak egy hajszálnyira sem jobb

akármely más kurdnál, a magas porta mégis befolyásánál fogva

tiszteletbeli Kajmakam czimével ruházta fel őt, havonkénti ötezer

piaszter fizetéssel.

Egyébiránt ezen hűbéri szerződés egészen új, mert a legutóbbi orosz

háború alkalmával Mehemed Bey több mint 10,000 kurddal orosz részen

küzdött, a mi különben nem ritkaság ezen a vidéken, mert itt az az ur, a

ki fizet, mig a vallási vagy nemzetiségi kötelékek csak harmad vagy

negyed rangú érdekeket képeznek. Minthogy mostani minőségében jó

fogadtatást vártam részéről, valósággal égtem a vágytól, minél előbb

megláthatnom Toprakkaleban. Szerencsétlenségemre azonban csak fia, a 12

éves ifjú Abdullah bey, ki már két éve nős, volt odahaza. Nagy

ünnepélyességgel fogadott bennünket, s arczának igazi keleti kifejezése,

hinnahval nagyon veresre festett haja, feketére kent szemöldjei

különösen meglepőleg hatottak rám. A mint már emlitve volt, az igazi

typus Kurdisztanban kezdődik s Abdullah Bey valóban szép példánya a kurd

nemességnek.

Tejből, tejfölből, méz, – gyümölcs és húsfélékből álló gazdag reggeli

után elbocsáttattunk. Az ifju Bey igy szólt hozzám: „Efendi, a mig e

környéknek atyám a Kaimakamja, addig nyugodtan utazhatol, minden

veszedelem nélkül!“ Elbeszéltem neki tegnapi esetünket; „Meghiszem, –

viszonzá ő – de Dagar nem tartozik a mi kerületünkhez. Egyébiránt az a

félszemű fehér szakál nem a maga kezére dolgozik!“ A mig beszélt, diszes

kurd lovagokból álló környezete néma tisztelettel hajtá le fejét. Ezen

emberek arczán valami leirhatlan komolyság és fennségül s igen érthető

előttem, hogy a keleti typus, külsőségeinél fogva, olyannyira elragadja

az európai utazókat. Engem ezen csalképek igen kevéssé tudtak

gyönyörködtetni, s mint rendesen, most is szivem mélyéből örvendeztem,

midőn hátat fordítottam a kurd főnöknek és kurd vendégszeretetnek, s

ujra lóháton valék Diadin felé, – azon Diadin felé, hol nagyobb

karavánhoz szándékoztunk csatlakozni, a veszedelmes határon annak

társaságában haladandók keresztül.

Azonban Diadin igen távol vala még s így az éjet egy tíz házból álló

örmény faluban kellett töltenünk, mely nyilt fekvésénél és lakosai

csekély számánál fogva, valóban sajátságos életet él. Emberek s barmok,

eledel és tüzelő szer, mind egy fedél alá van halmozva s mig a lakosság

fele alszik, másik fele felhuzott fegyverrel szokott őrködni a

háztetőkön. Valóban nehéz élet. Kérdeztem őket, miért nem kérnek

segedelmet az erzerumi kormányzótól? „A kormányzó – mondá az örmény –

maga a tolvajok feje. Nekünk csak az Isten, s az ő földi helytartója az

orosz czár lehet segítségünkre!“ S a szegény embernek valóban igaza

volt. (Junius 3.) A szomorú hajlékot kora reggel hagytuk el szakadó

zápor közben s midőn két órai haladás után az Eufrat partjaihoz jutánk,

– a hideg valóságos hóviharral borított el bennünket. Soká mentünk a

part hosszában, valami sekélyebb helyet keresve az átkelhetésre. A

szárazföldi utazás legnehezebb feladata valamely folyót átgázolni,

kivált ha ez még ragadó is. A lovagnak mindig ovakodnia kell, nehogy

valamiképen a vizre tekintsen, mert a gyorsan rohanó ár azt hitetné el

vele, hogy lova rosz irányban halad, s gyakran el is szédül az ember,

ugy hogy a tapasztalatlanok – az első átkelésnél – hideg és sokszor

veszedelmes fürdővel fizetik meg járatlanságukat. A tul parton mindenütt

kavics boritá a sikságot, a mi nagyon megkönnyité utunkat, – nyargaltunk

is, a mennyire csak bérlett lovaink nyargalhattak, – árkon-bokron

keresztül. Csak egypár nyomorult kalyibából álló örmény falucska esett

utunkba, s közel volt már az est, midőn jobb kéz felől az Ücs-Kilissze

zárda maradt el mellettünk, melyben örmény barátok tartózkodnak, s mely

az egész környék lakossága előtt, keresztyéneknél úgy mint

mohamedánoknál nagy tiszteletben áll.

Feltünő jellemvonása a keleti népeknek, hogy a barátok, varázslók,

jövendőmondók, sőt gyakran még a szentek is, minden valláskülönbség

nélkül, általuk egyenlőképen tiszteltetnek. A rendkivüli, a csodaszerű

alázatra gerjeszti őket, s bárha a kurdok, nagy messze vidéken vad

pusztitásokat tesznek is, – ezt a magánosan álló telepet, aránylag még

eléggé megkimélték. „A fekete kámzsa – mondá nekem egy kurd – az

ördögnek és a szemfényvesztőnek szine, mely a sértést mindig

rettenetesen megboszulja!“

Estefelé elértük Diadin határfalut. Midőn a szerteszétszórt házak között

a biró háza után tudakozódnám, hogy szállást kaphassak, ime egy csűr

szögletében egy amerikai lelkészt látok ülni nejével, testvérével és

gyermekeivel, kik Urumiaban (Persiában) tartózkodván több esztendeig,

Filadelfiába szándékoztak visszatérni. Urumia és Filadelfia, mily

roppant távolság által elszakasztott két állomás! Egyik az ó-, másik az

uj-világban – de a hitterjesztő társaság tagjai távolságot nem ismernek.

A nyugati arany és a nyugati hatalom apostoli működésüket sokkal

könnyebbé teszi, mint a keresztyénség kezdetén. De azért a mostani

eredmény még sem oly nagy már, mint az akkori volt. Anglia és Amerika

milliókat és milliókat áldoznak a biblia és keresztyénség terjesztésére,

– s a mohamedán csodálkozik és bámul, – de azért csak mohamedán marad.

Végre ráakadtam a kurd kizil (igy hivják itt a falu biráját) házára, de

még el sem mondtam előtte szándékomat, s már is azzal fogadott: „Légy

üdvöz, efendi! De számodra szállást nem adhatok, ha csak egy

katona-pasával nem akarod megosztani az éjjelre házamnak egyetlen üres

osztályát.“ „Katona-pasa vagy akárki a világon – válaszolám – csak a

helyet mutasd meg! Tiz órai lovaglás magát az ördögöt is megszelidítené,

s azt hiszem, jól megférünk egymással!“

A kurd előre ment, kamraszerű setét helyiségbe vezetett, melyet az itt

szokásos vékony olajmécs világított be, s midőn az egyik szögletben

gubbasztó pasának tisztelegni kivánván, előre lépnék, ki irja le

bámulatomat, midőn benne Kolmann tábornokot, más néven Fejzi pasát,

hazámfiát s még hozzá legbensőbb barátomat ismertem fel. „Ezt azután

csodálatos találkozásnak nevezem – mondá a pasa, midőn ölelkezésünk után

a tűz mellett egymással szemben helyet foglaltunk. Kolmann tábornok a

magyar emigratio egyik leggenialisabb s legderekabb tagja, mióta csak

Törökországban voltam, mindig a legmelegebb pártfogásban részesített.

Tudta utazási tervemet s kimondhatlanúl örült, hogy itt, Törökország

határán, hol ő a kormány megbizásából, épen végőrházak épitésével

foglalkozott, még egy barátságos Istenhozzádat mondhat. Késő éjelig

csevegve töltők az időt, s s én kimondhatlanul elkomorodtam, midőn

másnap reggel, mind hazámfiától, mind azon országtól egyszerre válnom

kellett, melyhez most én magam is tartozom.

(Junius 4.) Az út innen a Kazli-Göl szorosan vezet át Kizil Dize falun

és veszteghelyen Ovadzsikba, mely utóbbi hely már Persiában van, s

minthogy a most emlitett térség jobbára egészen lakatlan s csak is

egypár kurd és török törzsnek szolgál vándorhelyül, a biztonság is

sokkal inkább van veszélyeztetve, mint bárhol más egyebütt. A keletiek,

mint minden túlzás barátai, ezen a téren csak erősen felfegyverzetten,

vagy tekintélyes fedezet kiséretében mernek áthaladni, a mely félelmet

aztán holmi kalandorok jól ki is zsákmányolnak. Ezek ugyanis jobbára

kész csavargók, minden karavánhoz csatlakoznak már két óra járásnyira a

határtól, a legborzasztóbb rablásokat és gyilkosságokat beszélik el,

melyek állitólag épen csak a minap történtek, s igy annyira

megfélemlitik az utazókat, hogy ezek mindenek előtt hozzájuk, mint

idevalókhoz folyamodnak segedelemért. S még csak most kezdődik a

tulajdonképi alku, s fejenkint 50, sőt 100 piasztert is kérnek s a

kisérők száma vagy az ő rábeszélő tehetségüktől, vagy az utazók

csüggetegségétől függ.

A mi karavánunk is hatot vitt magával ezen egyéniségekből fedezet

gyanánt. Felesleges is mondani talán, hogy épen ők maguk e környék fő

rablói. A török, persa és orosz hatóságok mindnyáját igen jól ismerik,

csakhogy ha török területen rabolnak, vagy persa, vagy orosz térségre

szöknek át, s minthogy az illető államok között a kiszolgáltatási

törvény igen szabályozatlan, a keleti hatóságok pedig azonkivül is igen

hanyagok, rendesen a rablóké az előny, mit a három ország határainak

összeszögellése nyujt.

Alig tudtam magamat a nevetéstől megtartóztatni, midőn a mi ugynevezett

fedezetünk, gondos őrszemekkel körültekintve, felvont fegyverekkel,

pisztolyokkal mindig a karaván előtt haladott nehány lépésnyi

távolságban. A kanyargó út minden hajlatánál őrszemek küldettek előre.

Erőnek erejével el akarák hitetni velünk, hogy főben járó veszedelem

fenyeget bennünket, egy szóval az ép oly vakmerő, mint furfangos rablók

igen jól játszszák szerepüket, de hiszen régóta is játszszák már. Az

utazók egy része is jól ismeri ármányosságukat s az ember még sem igen

meri védelmüket visszautasitani, mert attól lehet tartani, hogy akkor ők

maguk törnének a karavánra és megrabolnák.

Egyébiránt a zordon út is igen sokat tesz arra nézve, hogy az egész táj

oly nagyon barátságtalannak lássék. Az út mély, kiszáradt folyó

medreken, úttalan, kavicsos síkságokon vezetett át, s csak akkor lőn

járhatóbbá, mikor az Ararat aljához érkezénk. Az Ararat hegye, melynek

csúcsranyuló ormát még nyaranta is hó lepi, még most is, felénél

mélyebben téli mezét viselé. Mind az örmények, mind általában a

környéknek egész lakossága azt állitja, hogy csúcsán még most láthatók

Noé bárkájának maradványai, és sok kegyes Vartabet (pap) dicsekszik

vele, hogy a szent hajó drága ereklyéit látta a hegyormon létező

kristálytiszta tó vizében. Mások még tovább mennek, s a vallásos világ

tisztelete számára forgácsokat hoznak elő, sőt ezeket gyomorfájás,

szembajok és más egyéb betegségek ellen alkalmazzák is, s jaj annak, a

ki kétségbe vonná, hogy az Araraton maig is megvan Noe bárkájának

legalább is két gerendája s egypár árbocza. Csodálatra méltó képzelődés!

Ázsiai további utazásomban legalább is három-négy olyan hegyet láttam, a

melyről a monda azt állitja, hogy Noé bárkája ott akadt fenn, három-négy

olyan pontot, hol az emberek a hajdankori paradicsom nyomait fedezék

fel, s mi több, még az ujabbkori szentek sirjait is több helyeken

mutogatják. De lehet-e csodálkozni e fölött? Nyugaton is vannak városok,

melyek azzal dicsekszenek, hogy e vagy ama nagy ember vagy jeles müvész

ott született, – keleten csak a szentségben van a nagyság, s így ez a

hiúság még megbocsátható.

Balra hagyván el magunk mellett a vesztegzárnak juhakolhoz hasonló

épületét, az út mindig hegynek fel emelkedék, meglehetős magasságig,

honnan a szem előtt eléggé tág kilátás nyilt. „Itt végződik Törökország

– mondák kisérőim – s az első lépés, melyet lovaink lefelé tesznek, már

persa földet érint“, – s valóban úgy is van. Ezen két legnagyobb keleti

mohamedan birodalom határait, mind e mai napiglan nem jelzi sem

határvonal, sem semmiféle határkő. Egyébiránt igazuk van, ha minden

ilyest teljesen feleslegesnek tartanak, minthogy e rideg, barátságtalan

vidéken, senkinek sem jut eszébe, egypár hold főlddel többet elfoglalni.

A körülbelül négy mérföldnyi térséget gazdátlannak lehet mondani s az

illető országok tulajdonképen ott kezdődnek, hol a határfalvak

munkálható földe kezdetét veszi. De bármily határozatlan legyen is a két

ország közti határvonal, mégis, midőn persa földre léptem, nem fojthatám

el magamban a fájdalomnak egy bizonyos fokát, mit Törökországtól való

megválás fölött éreztem. Törökország immár négy év óta tartózkodási

helyem, nyelvének, szokásainak és erkölcseinek elsajátítása által

mintegy második hazámmá vált, s a mily nehéz volt Törökországba

mentemkor az európai élettől megválnom, ép oly nehezemre esett most, a

még távolabbi keleti tartományba lépvén, szülőföldem szomszédos

országának végbucsút mondanom.