I.

Ágyudörgés, zeneszó és örömkiáltások hangzának fel a trapezunti

kikötőből hajónk felé, midőn ez büszke lengéssel a parthoz közelíte.

Bizonyára távolról sem fogja senkisem gondolni, hogy ezen ünnepélyes

fogadtatás, talán engem, a leendő dervist, illetett, ki koldúsbottal

kezében vándor-útra indult, hogy az óklassikus Ázsia nagy részét

bebarangolja. Bizonyára nem engem illetett. A hódolat Emin Muhlisz

pasának nyujtaték, Trapezunt ujonan kinevezett kormányzójának, ki

utitársunk volt Konstantinápolytól idáig. Egy-egy török tartomány új

kormányzója mindig a legédesebb remények fris kutforrását hozza magával

az illető lakosság számára. A lelépettet zsarnok személyisége vagy

túlzott hivatalhűsége rendesen gyülöltté teszik, s igy utódjától több

igazságszeretetet, nyugalmat és rendtartást szokás várni. Variatís

delectat! s bárha az ember bizonyosan tudja is, hogy a török államügy

korhadt épületét, már a legerősebb támoszlop sem képes többé

fenntartani, bárha bizonyos is, hogy az ujonan érkezett nemsokára

hasonló lesz a távozóhoz, az ember mégis oly örömest reménykedik.

Trapezuntnak, Mithridates hajdani székvárosának, veres háztetőivel, mik

a gazdag növényzet setét zöldje fölött emelkednek, a tenger-félről épen

nincs kellemetlen külseje. Belseje is sokkal szebb, mint akárhány más

török tengerparti városé. Muhlisz pasa, kivel még Konstantinápolyban

ismerkedtem meg, itt tartózkodásom idejére felajánlotta

vendégszeretetét. A készen álló lovak egyikére ültem, s kiséretéhez

csatlakozván, az ünnepélyes menettel együtt haladtam át a kormányzó

délen fekvő palotája felé. Nem nagyszámú kisérő csapatunk mellett jobbra

balra eleven, örvendező néptömeg zsibongott. A pasa apró ezüstpénzeket

szóratott szét, volt imádkozás, volt üdvözlés, s midőn mindezek között

magam körül tekintettem, valóban mosolyognom kellett soromnak szeszélyes

intézkedései fölött. Lelkemet fájdalommal tölté el a kedves

Konstantinápolytól való válás, hogy négy évig keleti kényelemben és

nyugalomban éltem, s Trapezuntról, honnan utra kell vala kelnem,

épenséggel sem alkottam magamnak valami ragyogó képeket, s ime első

megjelenésem mégis ilyen ünnepélyes pompával történik. Jó előjel, mondja

a keleti az ilyes eseményről, s bárha én magam is ilyennek akarám

tartani, mindazáltal nem volt kellemes rám nézve, három egész napig

ismét azon kényelemben élni, melytől egyszer már bucsút vettem.

E rövid időközt arra használtam fel, hogy a szükséges utikészleteket

bevásároljam, lovat béreljek, s egyszóval mindazzal ellássam magamat, mi

Törökországon és Persián átvezető kalandos vándorlásomhoz szükséges

vala. Hogy mindez igen kevés gondot adott, s hogy az egészszel csakhamar

elkészültem, azt mindenki elhiheti. Az efendi-szerepet egész Teheranig

meg akartam tartani, de csak Kiatib, (irnok) szegény Kiatib kivántam

lenni, ki a hatóságok vendégszeretetét igénybe veszi, s összes uti

podgyászom nem állt egyébből egy Khurdzsinnél (tarsolyzsák), mely egypár

inget, könyvet s holmi apróságokat rejtett, két szőnyeg, egyik takaró,

másik aláterítő gyanánt, végül egy kis üst, thea-edény és csésze.

Mindezt a paripára rakták, melyen távozandó valék, s bár a pasa nem

akart alábbhagyni vele, hogy vigyek magammal egy-két kavasz-t, nem

annyira biztonság, mint az itt szokásos fényüzés szempontjából, e szives

ajánlatát mégis megköszöntem, de el nem fogadván, az 1862-dik május

21-dikén a Szürüdzsi (lóbérlő és hajtó) kiséretében távoztam el a török

tengerparti városból, a kelet felé vonuló hegységnek irányozva utamat.

Minthogy a nap már jó magasan állott, halk léptetve haladtam a

körülbelől mintegy órajárásnyira terjedő csinált uton, melynek készitése

– mellesleg legyen megjegyezve – nem kevesebb mint 20,000 török fontba

került. Egyike volt ez azon számos izben ujra meg ujra tervezett

országutaknak, melyek a rideg pontusi hegységeken át Erzerumba valának

vezetendők. Azért mondom „gyakran tervezett országutak,“ mert a mennyire

én emlékezem, legalább is hatszor hozzáfogtak a készitéshez, de a

roppant kiadásoktól visszaijedve, azzal nemsokára fel is hagytak; a

magaslat ormán, hol ezen országutnak vége szakad, veszi kezdetét a

primitiv keleti ut, egy keskeny, görbe mélyedés, melyet az arra átvonuló

állatok körmei vájtak, olyan ut, mely a mi európai fogalmaink szerint

érdemes volna e nevezetre, innen kezdve, mind a mennyei birodalom távoli

határáig, egész Ázsiában sehol sem található.

Egyébiránt nemcsak a csinált országut az, melytől az utazónak, mint az

európai élet utósó emlékjelétől itt válnia kell, hanem a mély

völgytorkolatban vezető uton, a tengert is elveszti szemei elől.

Hadzsator, az utamban kisérő örmény szürüdzsi, figyelmessé tett ez

utóbbi körülményre, s a magaslat ormán meg is állottam egy kevéssé, hogy

a végbucsú tekintetét vessem a különben vadul zajongó, de a jelen

évszakban nyájas tóhoz hasonlatos nyugovó tengerre. A rám várakozó

nehézségek és veszedelmek felől még csak sejtelem élt lelkemben,

sejtelem csupán, s már ez is elég vala, hogy a legmélyebben megillessen,

midőn az Euxinus végtelenbe terjedő setét hullámain merengettem.

Trapezunt, mintegy mélyedésben lábaimnál feküdt, s csak a kikötő

szolgált a kép előtere gyanánt, s midőn azon osztrák hajónak, mely idáig

hozott, tat-árboczán utójára láttam légben lengedezni a lobogót:

lehetetlen vala mély levertséget nem éreznem. Minél mélyebben nyomultam

a hegyszorosba, a növényzet annál bujábbá s gazdagabbá lőn, annál

meglepőbbé a mindenfelől mosolygó virágok pompája. Május közepe volt, s

ha a pontusi hegység az év egyéb szakában szépnek mondható: nem csoda,

ha a kikelet e szép havában valóban varázstekintetű. Az út vadul lezajló

hegyzuhatag partjai mentén vonul, mindkét oldalon magas, gazdagon benőtt

hegyektől környezetten. Csak imitt-amott akad az ember egyes Khanokra

(fogadóház), néhol azonban az erdők tisztásai felől egy pár lakház is

tekinget alá. Ezeket a köröttük álló fák dús lombozatja boritja, s

bennük jobbára görögök laknak, kik még a régi pontusi tartomány

lakosainak maradékai s jóformán sehol sem vegyültek össze sem

örményekkel, sem törökökkel, minthogy ez utóbbiak csakis a városokban

tartózkodnak.

Hat óráig ülvén a nyeregben, a körülöttem terjedő természet minden

varázsának daczára, nagy bágyadtságot éreztem tagjaimban. Lovon utazni,

kivált eleinte, nehéz, de még sokkal nehezebb, ha az ember paripáját

valami szürüdzsitől kénytelen bérleni. Ezek az emberek rendesen

málhaszállitásra használják állataikat, s igy azok oly rázósak, hogy a

lovagot egészen összetörik, a mellett oly lomhák, miszerint ugyancsak

van dolga kéznek lábnak a hajtásban, elannyira, hogy az ember jobban

elfárad, mintha gyalog tette volna meg azt az utat. Igazán, hat óráig

tartó első lovaglásom, mint nagy feladatom előtanulmánya, valóban

fáradalmas volt, de még terhesebb az est, mikor ugyanis Köpri mellett

egy khanban az éjet először töltém a puszta földön, nomad-módra.

Étvágyam egy csep sem volt, a csupa fáradságtól, sőt még az álom is

elkerült. Az egész helyiség szintúgy hemzsegett a lovaktól és

öszvérhajcsároktól, mely utóbbiak közül egyik állatait tisztogatá, a

másik főzött, a harmadik énekelt, a negyedik csevegett stb. s nekem úgy

látszott, mintha ezen egész zajt egyedül azon czélból keltenék, hogy az

én álmomat elzavarják. Felemelkedtem fekhelyemen s mély elborulással

gondoltam bekövetkezendő fáradalmaimra.

Szinte hallom, hogy az olvasó azt mondja: ez lesz-e hát az az utazó, ki

dervis-szerepben, koldúsbottal kezében, át akar haladni Ázsián, s

bebarangolni szándékozik Turkesztan sivatagait, és a távoli Oxus

partvidékét? Valóban, ez nem látszik arra valónak! Őszintén szólva,

Trapezunthoz egy állomásnyira magam sem hittem, hogy mindazon kalandokat

és veszedelmeket kiálljam, melyek rám Konstantinápolytól Szamarkandig

vezető utamon várakoztak. Vállalatom veszedelmei ismeretlenek valának

előttem, azonban – mit nem tesz a megszokás! A fokozatos előrehaladás

mindennek elviselésére megtanit. Az első állomás éji szállásán

környezetem, fekhelyem, eledelem s általában minden, undorral töltöttek

el, – s két év mulva, ugyanezt a helyet pompás hôtelnek tekintettem

volna. Mit nem adna Közép-Ázsia karavanjának utazója ilyen fedélért,

kenyérért és vizért, s kiváltképen azon biztonságért, melyeket én az

első estén nem tudtam érdemük szerint méltányolni.

(Május 22.) A lehető legrövidebb álom után Hadzsator felébresztett. „Bey

Efendi – mondá – ugy gondolom, kipihented már a tegnapi utnak

fáradalmait, a mai még sokkal roszabb, a trapezunti hegyek nem hagyják

az embert nyugton a nyeregben ülni, s azért jobb lesz, ha addig, mig az

idő fel nem melegszik, szép lassan felgyalogolsz arra a magaslatra amott

balkéz felől.“ Eleinte azt hittem, tréfál, de midőn sürgetését

ismétlené, felemelkedtem fekhelyemről, melyen ruhástul töltém az éjet, s

neki indultam a meredek hegyi ösvénynek. Nem győztem csodálkozni azon,

vajon a barmok, s még pedig ugyancsak megterheltek, hogyan haladhatnak

fel ezen az uton, melynek lépcsőszerű emelkedését leküzdeni, még a

gyalogszerrel járónak is kimondhatlan fáradságába kerül, s még is egész

hosszú vonalt képező, erősen megterhelt öszvérekkel találkoztam, melyek

a persa hajcsárok irtózatos kiáltozásai közben jöttek lefelé, ügyesen

ellensulyozva terhüket. Valóban ritkítja párját, milyen ügyességgel

haladnak ezek az alig kétarasznyi széles, sikos sziklaösvényen, – mely

mellett feneketlen mélység tátong bizonyos veszedelemmel. S mégis a

legritkább esetek közé tartozik, s az is csupán télen szokott

megtörténni, hogy egy-egy ilyen állat a mélységbe zuhanjon; a legnagyobb

veszedelem egyébiránt akkor fordul elő, ha két menet szembe találkozik

egymással. Ennek megakadályozására szolgálnak azon nagy kolompok, mik az

átvonulókat kitérésre intik, s jaj a szegény állatoknak, ha valami

makacs karavanvezető igazgatja őket, ki semmibe sem véve a jeladó

kolompokat, utát azok daczára is folytatja. A vita és versengés először

az illető tulajdonosok között szokott kitörni, azok zajongása

összebonyolítja aztán az állatokat is, s hogy az ilyes esetekben,

versengési vágyát mindakét fél drágán fizeti meg, arról felesleges is

volna szólani.

A szakadatlanul meredek hegyi út tovább tartott négy óra folyásánál, s

bizonyára egyike a legroszabbaknak egész Ázsiában. S mégis ez azon

kereskedelmi ut, melyen Örményország, Persia, sőt Közép-Ázsia is,

Nyugottal érintkezik! A barmok százezrei vonulnak át ezen nyári időben,

jövet Ázsia terményeivel, menet az európai ipar gyártmányaival

megterheltetve. Az oromra érkezvén, félórai pihenés engedtetett, bárha

az út még innen is mindig felfelé haladt, ezentúl mégis jóval könnyebbé

lett. A földet itt-ott még hó boritá, mi azonban épenséggel nem gátolá

az e vidéki lakosokat, hogy juhnyájaikkal már is a nyári tanyákra

vonuljanak. Ezen hegység igen gazdag legelők dolgában, s a

baromtenyésztésre igen alkalmas volna, csakhogy a mai Törökország

lakossága sokkal szegényebb, semhogy a természet áldásait teljes

mértékben felhasználhatná. Néhány arra vonuló családdal találkozván,

beszédbe ereszkedtem velük, s találkoztam olyanokkal is, kik a hirneves

dönme-felekezethez tartoznak. Dönme annyi jelent, mint renegat

(hitehagyott), csakhogy ez iszlamita értelemben veendő. Ezen görögök, a

török hóditás idejében, uraiktól való féltükben azok vallását vették

fel, – de csakis a nyilvánossággal szemben; mert mihelyt a városokból

visszatértek ismét magános hegylakaikba, visszatértek hasonlóképen

előbbi egyházuk kebelébe is. Csodálatra méltó, hogy e vallásos

alakoskodás tovább tartott 300 esztendőnél, a törökök jól ismerték e

rajah-világ kétszinű hitét, de minthogy ezek nyilvánosan semmi megrovás

alá nem jöttek, nem bántotta őket senki sem. Az 1831-dik évben, a Khati

Humanjun közzététele után, vagyis jobban mondva, azon időtől fogva,

mióta e tájt az orosz befolyás mind jobban és jobban mutatkozni kezdett,

a dönmek mind nyiltabban kezdének szint vallani, s minthogy a

szent-pétervári udvartól nyertek segedelmet, csakhamar könnyen görög nem

egyesült keresztyénekké alakultak át. Ma már minden megtámadtatás nélkül

élnek, s az ilyes eset épenséggel nem tartozik a ritkaságok közé, s

magában Szalonikben, s Törökország akárhány más városában nem egy olyan

ember él, kinek vallásfelekezete valóságos talány. Ez azonban a keleti

előtt legkisebb mértékben sem feltünő, mert ő gyermek, ki a titokszerűt

és rejtettet kiválólag szereti.

Daczára a terhes hegymászásnak, s daczára az oly sok nehézséggel járó

lovaglásnak, a felséges tavaszi idő és a legtisztább hegyi levegő

annyira megerősitettek, hogy a második állomást már sokkal könnyebben

értem el. Ez pedig egy meglehetősen megtelt Khanból állott s csakis

efendi czimemnek köszönhetém, hogy nyugalmas éji szállásra tudtam szert

tenni. Mielőtt nyugodni tértem volna, Hadzsator tanácsára sósvizbe

áztatott ruhával borogattam a lovaglás által feltört testrészeket, minek

bárha élesen csipő hatása volt is eleinte, de a következő napon a

lovaglás már is nem vált oly annyira terhemre.

Midőn május 23-án a harmadik állomásra jutottam, két örmény csatlakozék

hozzám, kiknek egyike előbb francziául, azután pedig angolul kezdett

velem beszélni. Tebrizi kereskedő volt, ki üzleti ügyekben több évet

töltött Angliában s most szülő városába volt visszatérendő. Csakhamar

bizalmasakká váltunk egymás iránt, s az ő társasága annyival is

kedvesebb volt reám nézve, a mennyiben ő az utat jól ismervén, vezetőmül

ajánlkozott azon utnak egy jó nagy darabján, melyet én mint kezdő tettem

meg, s bárha ő is, mint az Európából csak épen most megtérő, minden

keleti, a belföldi nyelveket mellőzve, mindig francziául vagy angolul

beszélt volna, mindamellett hű és biztos utitársra akadtam benne. A jó

utitárs mindenütt, de kiváltképen Ázsiában, megbecsülhetetlen, s igy

azon barátias viszonyra, melyet néhány héten keresztül, mindkettőjökkel

folytattam, mindig a legkedvesebben fogok visszaemlékezni.

Épen harmadik napja volt már, melyet nyeregben töltöttem, a bágyadtság

szemlátomást fogyott s vele együtt a nyugalmas életmód utáni sovárgás.

Visszafelé sohasem epedtek többé gondolataim, sőt inkább most már mindig

csak az előttem fekvő városok töltöttek el kiváncsisággal. Karabegoff,

igy hivták európásitott örményemet, kinek politikai hitvallását eléggé

elárulja az off – szóképző, minden utunkba esendő helyet előre lefestett

előttem. Ő már több izben ment ezen az uton, ismert minden egyes házat,

s igy midőn máj. 24. déltájban Baiburtba bevonultunk, ott semmi meglepőt

sem találtam többé. Itt tartottunk nappali pihenést, és azután tovább

vonulván, este felé a Maszad elragadó szép völgyében fekvő Khanhoz

érkezénk. Az ut szakadatlanul egy folyó partján vezet egész a Khosab

Bunar hegység lábáig s egyike a legvarázslóbb tájaknak, melyeket az

ázsiai Törökország ezen részén találtam, mit kiváltkép a tavaszi

reggeleken tapasztalám. (Máj. 25.) Barátaim, jó európai lőfegyverekkel

lévén ellátva, félóra alatt több fürjet és vadruczát ejtettek el, –

melyek e vidéken csak ugy hemzsegnek. A vadászatnak sohasem voltam

valami nagy kedvelője, s igy most is, a mig ők jobbra-balra cserkésztek,

én a zöld réten halkan odább vonultam, a csalogányok bűbájos énekét

hallgatva. A völgység kész paradicsom, – s a szem sohasem fáradna bele

szépségeinek szemlélésébe, ha az e vidéken uralkodó tulságos szegénység

a szép képpel oly szerfölötti ellentétet nem képezne. Daczára a viznek,

mely itt mindenütt bőven találtatik, s daczára a termékeny mezőnek, a

földeket mégis igen roszúl művelik, s nem egy helyen találkoztam

földmüvesekkel, kik primitiv ekéjükön apró kis tehenekkel szántottak,

sőt láttam azt is, hogy a paraszt ember szamara mellé tulajdon feleségét

fogta be. Mikor a nagy szegénység okát kérdeztem, azt nyertem válaszúl:

„Igen, efendi, minket a konstántinápolyi urak juttattak tönkre, a nagy

adók, s a mindig megújuló kontribuczió megbénitotta erőnket. Mit használ

az áldás, melylyel Isten megajándékozta vidékünket, ha urainkba

lelkiismeretesség és könyörületességet nem teremtett.“ Valóban,

szerettem volna, ha ekkor oldalam mellett van a portának egy némely

magas állású hivatalnoka, kik az állam jövedelmeiből úgy meg szokták

szedni magukat. Ezreket pazarolnak hasztalan fényüzési czikkekre, mig

itt a földmives tengődni kénytelen. Feljutottunk azon hegynek ormára,

melyből a Frat folyó ered. A felmenetel sok nehézséggel jár, de a tágas

kilátás, mely innen nyílik a szemlélő előtt, elfeledtet minden

fáradalmat, s nemcsak egész Erzerumig, mely egy szemközt álló hegy

oldalában fekszik, hanem el lehet látni egész a távoli

Kurdisztan-hegyekig. Gyönyörű panorama, csak a nagyon gyéren elszórt

falvakat ne kellene oly keresve keresni.

A hegyről lementünkben, mely út imitt-amott szinte nagyon meredek, egy

sirazi karavannal találkoztam s feltünő volt előttem csúcsra nyúló magas

nemez süvegük. Egészen vidáman lépdeltek szülőföldük terményeivel

megrakott öszvéreik mellett, s valóban gyermekes örömet éreztem, hallva

hogy a karavan-vezető Hafiz dalait énekli, melyek egyes versszakait az

őt követő fiatalság, karban utána zengette. Ezek valának az első irani

szavak, melyeket bennszülöttek ajkairól hallottam, s bármennyire

törekvém is beszédbe ereszkedni velük, nem feleltek semmit sem. Dalolva

vonultak felfelé a nehéz uton, mert – mint vezetőm mondá – ez a legjobb

mód arra nézve, hogy barmaikat folytonos menésben tartsák. Valamint az

arab, gyors paripáját csupán nemzeti dalaival hozza igazán tűzbe, ugy a

persa is azt hiszi, hogy Hafiz dalai még az oktalan állatokra is buzditó

hatással vannak. Ostort és káromkodást – igy véli – csak török

állatoknál kell alkalmazni.

Az éjet a hegység túloldalának aljában töltők, Ibrahim Agának, egy igen

derék töröknek házánál, ki gazdag vacsorával látott el bennünket. Mig mi

ehez jól hozzá láttunk, ő ott ült szemközt velünk, nagy élvezettel szíva

csibukját, de minden kérelmünk daczára, csak egyetlen falatot sem

fogyasztott volna el mivelünk. Még jobban csodálkoztam aztán másnap

reggel a fölött, hogy szives ellátásáért semmi határozott árt sem akart

követelni. „Efendi – mondá – nem erszényedtől, hanem szivedtől várom a

jutalmat. A mi kenyszerített adomány, azon soha sincsen áldás, s egy

magajószántából adott piaszter többet ér, mint tizannyi, a mit úgy

követelünk.“ Egyébiránt ez a jóakarat széltében megvan az ázsiai

Törökország lakosainál. Ez az egész törökfaj jellemvonása Ázsia egyik

végétől a másikig, mely őt más egyéb népektől megkülönbözteti. Ezek az

emberek uraknak születtek, s urak is voltak mindaddig, mig kedvencz

foglalkozásuk, a háború őket gazdagithatá, azonban ma már, midőn a

materialismus nyugatról keletre is átvándorol, az alattomos és

nyerészkedő örmények és görögök föléjük emelkednek. Ők a középkori

társadalom árnyai s mint ilyenek, el is fognak enyészni bizonyára.

(Május 28.) Bárha Erzerum, mely a terjedelmes sikság végén fekszik,

indulásunkkor egészen a közelségben állónak látszék, mégis nyolcz óra

folyásaig kellett lovagolnunk, mig oda értünk. Ez az eset rendesen elő

szokott fordulni az olyan helyeknél, melyek valamely sikság végén

fekszenek. A láttani szemfényvesztés egészen elkeseríti az utazót, ki

azt hiszi, hogy egy rövid óra mulva már oda érkezik, pedig még soká,

soká kell még mennie. Egy Kurd – mondá Hadzsator – mérgében visszatért

egykoron. Erzerum elszalad előlem – így szólt – ugy sem juthatok el oda.

Mikor az ásványfürdőiről híres Ilidzsába érkeztünk, már jó dél volt, ott

két óráig pihentünk, azután ugyanannyi idő alatt értünk be Erzerumba is,

a hasonnevű Pasaliknak székhelyére s Örményország hajdani fővárosába.