A férfiak felugráltak helyeikből, nevettek és zokogtak.
Ez a hír elmosta az előbbi jeleneteknek minden kisértő emlékét. Más
emberek ültek a zöld asztal körül, mint a kik elébb voltak jelen.
De a ki legjobban átalakult, az Tárhalmy volt,
A hosszútürő jéghideg tekintetű férfi, a némán engedelmeskedő rabja a
kötelességnek, most egyszerre lángarczú, parancsoló, fenyegető alakká
változott át.
– És most, uraim, következik a tisztújitás! A nagy törvényszék, a mely
itélni fog igazak és hamisak fölött. Most már felszabadult a szó! S
kimondhatom Isten és ember előtt, hogy jaj azoknak, a kik Ráby Mátyással
ez igazságtalanságot elkövették. Ott a maguk törvényes fóruma előtt, a
mi törvény szerinti nemes aræopagunk előtt fogom őket bevádolni én! és
egynek a feje sem fog megmaradni büntetlen, a ki ez ártatlan, igaz
embernek üldözésében, a ki a szegény adózó nép nyomorgatásában vétkesnek
találtatik. Itélni fog fölöttük a mi visszatért urunk: a nemzet!
– Úgy van, úgy van! Lakolni fognak! kiáltozák a zöld asztal minden
oldalán, s kardjaikkal csörömpöltek az igaz-lelkű táblabírák.
De a ki leghangosabban kiabálta a «feszítsd meg»-et s legjobban fente a
fogát, ez volt maga Petray Péter.
– Igazság! Úgy van! kiabálta a derék úr. Gyalázat volt, a mit Rábyval
elkövettek. Mindig mondtam a substitutus vicecomesnek, hogy az Isten
ellen való vétek, a mit ő ez igaz ember vesztére complotizál.
– Micsoda? kiálta fel elszörnyedve Laskóy úr. Én complotizáltam? Hát nem
az úrnak a machinája volt az egész? Nem az úr csinálta az egész
planumot? Én csak conniveáltam. Én csak accidentaliter kerültem ebbe a
dologba; én csak suppleáltam a viceçmest, a ki a fogas kérdések elől
mindig evapórált. Az úr volt interessálva; az úr ült nyakig, fülig ebben
a csávában. Az úr imposturája volt ez, a szolgabiróval együtt. Nem az én
akaratom ellenére törték-e fel a szentendrei archivumot is, hogy a Ráby
documentumait elsikkaszszák?
– Protestálok ez ellen! ordított bele most harmadiknak a szolgabíró. Én
otthon sem voltam akkor, az urak ketten fogták körül az esküdtet, az
tette az egészet. Én tudtam, csak nem mertem szólni.
– Hazugság! kiabálta túl mind a hármat az esküdt, én úgy jöttem bele,
mint Pilátus a credóba; nekem ez az úr mondta. Én mit tehettem? Itt a
vicefiskális; ő tudja legjobban…
– Én semmit sem tudok! Rágalom! A táblabíró úrtól jött! Én csak a kész
irást olvastam fel, a mit elejbém adtak…
A derék urak fertelmesül összevesztek, s mind valamennyi a többit
mocskolta és magát mosta, utoljára elhalmozták egymást olyan
titulusokkal, a mik nem találhatók a góthai almanachban és
kifejezésekkel, a miket Páriz Pápai a Lexiconjából kifelejtett.
S csak hogy kardra nem kaptak.
S mindez a hajdúk jelenlétében történt.
Tárhalmy hóna alá csapta az irományait s azt mondta:
– Menjünk, urak! A ki tiszta ember, ezekkel itt többé egy asztalnál nem
ülhet!
S azzal fele a törvényszéknek elhagyta a termet, ott hagyva a ludasokat
a legocsmányabb veszekedés között.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A hajdúk mindezt látták és hallották.
A császári leiratnak az a szava, hogy «restauráczió lesz!» mint a futó
tűz terjedt el egy percz alatt az utolsó lakszobáig. Minden ember
ujjongott rajta. Ez az idő, a mikor a hatalmasok lehányják a szarvaikat,
mint a szarvas bika az agancsát tavaszszal. Ekkor nyilik fel a szegény
nemes embernek a szeme, ekkor oldódik fel a nyelve egy kis időre! Ekkor
ő az «uraknak ura!»
Jött azonban nagy rémülten az őrszobába Nagy uram (a pseudo Kurovics),
ott találta a várnagyot.
– Hühüh! Várnagy uram; micsoda nagy patalia van odafenn! Az urak
összevesztek egymás között, hogy ki benne a hibás, hogy a szegény Rab
Rábyt úgy összekínozták? Egyik sem akarja magára vállalni. Azt mondják,
ártatlan volt, s egyik a másikra keni a hibát. Kutya van a kertben! Ha
restóráczió lesz, mind lecsapják őket s hátul kötik a sarkát
valamennyinek.
– Menküt! Hát Laskóy úr, meg Petray úr?
– Úgy szidják egymást, mint két debreczeni kásás kofa a nagy piaczon. A
többi meg mind a kettőt. Ezóta tán kardra is kaptak.
– Bárcsak mind megölnék egymást!
– De mástól félek én, Janosics uram. Az urak nem ölik meg egymást, hanem
utoljára is az lesz belőle, hogy a Rab Ráby dolgának nem akad gazdája s
az egész czudarság a mi kettőnk nyakában marad.
– De mákucscse nem marad! Már arról majd teszek én! Ha ők most azt
mondják, hogy a Ráby Mátyás ártatlan volt, én nem hagyom ő kelmét a
galléromhoz varratni. Majd segítek én egyszerre magunkon is, meg az
urakon is. Jöjjön fel velem négy ember!
Azzal Janosics felsietett négy hajdúval a Rab Ráby siralomházába.
Rab Ráby csak alig ocsudott még fel aléltságából. Azt hitte, viszik a
hajókötélhez lánczolni.
– No Ráby! Áldjad a Jehova Istenedet! szólt Janosics, még az áldást is
ökölrázással fejezve ki. Kegyelmet kaptál! Elmehetsz!
E szóra a legelső érzés az öröm volt, mely a rab arczán végig vonaglott.
A megkínzott idegek kéjelegtek abban a gondolatban, hogy nem kell hát a
vontatott hajóhoz kötve érezniök a fullajtár ostorcsapásait, hogy még
tovább is szerelmeskedhetnek ezzel a szép földi világgal, s nem kell
atomjaikra megoszlaniok a négy elementum között.
De csakhamar rajtok ütött a kegyetlen zsarnok, a hajthatlan lélek, s
visszakorbácsolta a gyáva örömök kutyakölykeit oduikba.
– Nem kell nekem senki kegyelme! rikácsolt, a hogy csak birt, kezével az
ágya szélébe kapaszkodva. Hajtsák végre az itéletüket rajtam! Nem
fogadok el tőlük kegyelmet! Nem megyek el innen! Itt akarok meghalni!
Nem megyek el!
– Dehogy nem mégy, szegény Ráby! Majd megmutatom én, hogy milyen szépen
elmégy egybe! Csipjétek fel, legények! Aztán «sertifurti» ki vele!
Azzal négyen kezénél-lábánál fogva felkapták a jámbort s minden
rángatózása daczára levitték a rabok lépcsőjén a hátulsó udvarra. Ott a
fáskamrákon túl egy nagy tömör fal volt, a minek egy kis vaskapuja
szolgált az «újvilág-utczára», ezt a kaput kinyitá Janosics uram, s arra
a négy hajdu kivitte (a nem Rab – Rábyt többé) az utczára. Ott jó messze
a vármegye házától letették a hideg kőre. Meg se mozdult: a düh és
tehetetlen erőfeszítés miatt újra elhagyta az eszmélete; ott maradt
fekve, mint egy darab korhadt pudvás fa.
– A ki nekem még egyszer megpróbálja «beereszteni» Ráby Mátyást a
vármegye házába, olyan száz pálczát kap, hogy még a deres is megjajdul
alatta.
Ezt mondva, Janosics uram a négy hajduval diadalmasan tért vissza a kis
ajtón. Ez volt a Columbus tojása! ez volt a gordiusi csomó.
Nem kell már az uraknak azon veszekedni, hogy kinek a lelkén veszszen a
Rab Ráby? – Nincs már Rab Ráby sehol!
Janosics uram nagy fütyörészve tért meg a szobájába.
De egyszerre csak elhagyta a fütyülő kedve: a torkához kapott.
Meg akarta fojtani valami.
Az egész teste egyszerre megzsibbadt s öldöklő kínok nyilaltak egyik
oldalából a másikba.
Kiáltani akart s hang helyett vér ömlött az ajkaiból.
Összeesett; a torkára mutatott. Meg akarja fojtani valami.
Igen, az az aranyrojtos selyemkendő, az fojtja meg.