(Mellben weegre walahaara nagi nehezenn weege wettetic ezen siralmass
historianac.)
És erre a szóra, a «Király nevében!» egyszerre megnyiltak a
vármegyeházának kapui.
Mert csodálatos természeti tünemény az, s valamintségesen az alföldi
délibáb, úgy ez is épen csak itt Hunniában szemlélhető; hogy van két
szó, mely egymás mellé leirva, alig különbözik egyik a másiktól, az
egyik a «császár», a másik a «király», s mégis milyen különböző hatása
van mind a kettőnek!
Ha az elsőt kiáltják el, azonnal hideg tél lesz; minden folyó befagy,
minden zöld lomb lehull, a hó fehér szemfödéllel húzza be a földet, a
nehéz köd elüli a láthatárt, megdermed az egész világ…
Ha meg a másodikat kiáltják el, egyszerre zöld erdő mező borítja a
hegyet, völgyet; engedelmes idő kicsalja a föld alól a vetést; permetező
felhők öntözik végig a tavaszillatú tájékot…
Ha az elsőt kiáltják el, egyszerre sötét lesz; a láthatáron vésztűz,
ágyúvillogás veti fel rémvilágát; barlangjaikból kijönnek az oroszlánok
s folyamaik fenekéről a behemótok s úgy ordítanak bele az éjszakába, s
üvöltésük hangjára emberek hadai indulnak meg nagy robajjal; nehéz ágyúk
kerekei dörögnek végig a rónákon, s ádáz csatazsivaj kiabálja túl a
közelgő zivatart… a föld alatt tűzaknák furása dobog fel…
Ha meg a másikat kimondják, egyszerre delelő nappal van; nem barlangok
azok ottan, hanem szép fehér tanyák, tornyos városok; s nem oroszlánok
és behemótok azok, hanem szép szelid bárányok, a miket úsztatnak és
nyirnak; az emberhad nem egymást vágja, hanem érett arany kalászt, s
azok a kerekek nem ágyúkat szállítanak, hanem kévéket, meg gyapjút, s az
a kiáltás végig a hegyeken, völgyeken nem harczi riadó, hanem hozsánna
éneklés!… s nem tűzakna-ásás, a mi a föld alatt dübörög, hanem
aranybánya-turzás…
Pedig csak két szó az egész.
Észlelték ezt mindazok a természettudósok, a kik több ízben próbát
tettek vele, ezen a Hunnia földén.
Erről sem tudnak semmit az európai tudósok, épen úgy, mint az erdélyi
vulkáni tüneményekről, a mik az orruk előtt vannak.
No de semmi! Elég, ha mi tudjuk.
A veresfrakkos kurír a nagy stafétával a kezében felvezetteté magát a
még együtt ülő törvényszék elé.
«Staféta a királytól!»
A főjegyző hivatala volt, azt felvenni, felbontani és elolvasni.
Először magának olvasta el.
A nagy, komoly férfiú szemeiben meggyült a köny, mire a végére jutott.
A hangja úgy ringott, mint a megütött harangé, mikor megszólalt, s
annyira el volt fogódva, hogy e szókkal kezdé:
«Tekintetes Karok és Rendek!»
Pedig nem volt az generalis congregatio, hanem csak sedria; mégis «így»
szólítá meg. «Ott» járt a lelke.
– «Király» ő felsége e mai kegyelmes leiratával visszavonja minden
eddigi törvényellenes rendeleteit, kivéve a vallástürelmi edictumát s a
jobbágyok felszabadítását. Megszünteti az idegen nyelv kényszerét,
helyreállítja a vármegyéinket, ősi alkotmányunkat. Berekeszti üdvös
békekötéssel a nemzet akarata elleni háborút. Felszólít bennünket, hogy
hívjuk össze a generalis congregatiót s hirdessük ki a megyében a
restauratiót. Elrendeli, hogy a magyar szent korona Bécsből
visszaszállíttassék Budára. Összehívja az országgyülést s
megkoronáztatja magát.