ÖTVENEGYEDIK FEJEZET.

(Az halaal-iteeleth!)

Megvirradt a legszomorúbb nap; nemcsak Rab Rábyra nézve, de az egész

vármegyeházára is.

Az urak az egész éjet ébren töltötték a tanácskozásban.

Együtt voltak a jók a gonoszokkal, az igazak a hamisakkal és azok

elválaszthatlanok.

Arról volt szó, hogy az ősi alkotmány megvédessék az erőhatalom ellen; s

itt nincs különbség jó és rossz ember között. Itt csak az a kérdés, ki a

hű, ki az áruló?

Mind hivek voltak.

Sokan sajnálták a szegény megtört rabot: szivükben igazat adtak neki; de

ő egy eszmét testesített meg magában, a minek össze kellett törnie.

Egy szó sem emelkedett a védelmére.

A helytartótanács elnökének gyászos halálesete, a nehéz csapás, mely azt

okozta, nem rémíté meg őket. El fogják itélni.

Reggel kilencz órakor isteni tiszteletet tartottak a Ferenczrendiek

templomában, azután bevonultak a vármegyeházába, felkötötték a

kardjaikat, s fegyverbe állították a vármegye egész helyőrségét.

Azután odahozatták a törvényterembe a rabot.

Az már nem tudott a lábain állani; a hová letették, ott összeroskadt.

Az ablakok mind nyitva voltak, télutói fagyos verőfény sütött be a

terembe, a Rab Ráby kopaszszá nyirt fejére.

Bágyadt tekintete végigtévedezett bírái arczán, nem talált rajtuk

irgalmat. Tárhalmy ott ült az elnök mellett jobbról, s arczát tenyerébe

temette, könyökére támaszkodva.

Az óra tizet ütött, a Ferencziek tornyában elkezdtek harangozni; erre

mindenki felállt. De Tárhalmy még akkor is eltakarta kezével az arczát.

«A Szentháromság Istennek nevében!» hangzott az elnök szava.

Erre az aljegyző felvette a terjedelmes itéletet. (Annyi emberség mégis

volt a törvényszékben, hogy nem bizta a funkcziót a főjegyzőre.)

Elolvasta a képtelen vádpontokat, a mik Ráby ellen voltak emelve, azután

a rossz védelmet, a mivel azokra a hivatalos védő-fiskális megfelelt,

melynek következtében Rab Ráby, mint erőszakos börtönfeltörő, rablókkal

czimboráló, boszorkánymester és néplázító, a hazai törvények idézett

czikkelye szerint pallos általi halálra itéltetik. Mivelhogy azonban ő

felsége a halálbüntetést mindenkorra eltörölte s azt életfogytiglan való

hajókötél-huzásra átváltoztatta, annálfogva Rab Ráby e mai napon a

hajókötélhez fog lánczoltatni és büntetését legottan megkezdi.

Hajókötélhez lánczoltatni! Ezt a nyomorult, összetört alakot! Ez elől

csakugyan jó volt a Mariskát eltávolítani, hogy ne lássa az ablakból,

hogy lánczolják a vastag hajóalattsághoz az ő Ráby Mátyását, a Pápis

czigánynyal egy sorba!

Rab Rábyt az alatt, míg az itéletét felolvasták, két hajdúnak kellett

karjainál fogva fentartani, hogy állva hallgassa azt végig.

Halálsápadt arcza mosolygott fájdalmában.

E pillanatban trombitaszó, dobpörgés hangzott az utczán, a szomszéd

Károly-kaszárnyából robogva jöttek elő a hadcsapatok, gyalogosok és

lovasok. Lehetett hallani a nehéz ágyúk gördülését s a lafféták

csattanását a kövezeten, a mint azokat lecsatolták. Rab Ráby megismerte

Lievenkopp vezénylő hangját, a mint «tölts»-öt vezényelt, a mire száz

meg száz vasvessző zörgése a puskacsövekben volt a következés.

A sápadt arcz egyszerre kigyuladt. A lankadt izmokba galvanizáló erő

szállt. Itt van a szabadító! Ah, most emezeken van az elsápadás sora! Az

üldözők remegnek és ajkaikon megfagy a szó. A pallos nemcsak a rab feje

fölé van emelve, hanem a bírák fölé is! Vajjon melyik dobja el azt

hamarább a kezéből?

Nos, uraim, a halálitéletet elébb ki is kell hirdetni a vármegyeház

nyitott ablakából, ősi szokás szerint, hogy hallhassa minden ember!

Kinek lesz bátorsága hozzá?

A fiatal aljegyző körül forogni kezd a világ: a sápadt ifjú szédeleg s

egy pohár vizet kér, a szája padlásához tapadozó nyelvvel: ez nem fogja

azt megtenni; Laskóy elnöknek a szája tátva-nyitva áll, de egy szó

drága, annyi se jönne ki rajta. Most válik el, hogy ki a férfi a gáton?

Ekkor Tárhalmy kikapja az aljegyző reszkető kezéből az itéletet.

– Majd kihirdetem én!

S azzal a várnagynak parancsot ád.

– Zárják be a kapukat! A hajdúk élesre töltsenek!

E szóknál Rab Ráby összeborzadt. Végig fut a lelkén mind az az iszonyat,

a mi erre az összeütközésre következni fog. Az első lövés, mely

Pestvármegye házának kapuját bezúzza, lángba boritja az egész országot,

felforgatja alapjaiból a belső békét, romlást, pusztulást fog hozni a

nemzetre és a dynastiára!…

S mindezt miért? Azért, hogy az ő nyomorult teste megszabaduljon a

szenvedéseitől! Hát érdemes vagy erre, te silány sártömeg?

Ráby eltaszítá maga mellől a kisérőit, s odaveté magát az ablak felé

siető Tárhalmy lábaihoz.

– Uraim! Elismerem, hogy itéletetek igazságos. – Nem daczolok veletek

tovább. – Megsemmisülök. – Ölessetek meg. – De ne kínozzatok; ne

gyalázzatok meg! – Ne legyen miattam harcz, vérengzés az országban. –

Tapossatok el, temessetek el! – Egy jajszóm se hallja többé senki!

Tárhalmy kirántotta az öltönye szárnyát Rab Ráby kezéből, a mit az

görcsösen ragadott meg, s büszke, hideg tekintettel lépett oda az

ablakhoz.

Odalenn az utczán «fegyvert a kézbe!» parancsolt a vezénylő.

Az égő tűzérkanóczok salétromfüstje beszürődött a terembe.

Tárhalmy az ablakban állva, meg nem rezzenő hangon olvasta fel Rab Ráby

itéletét, elejétől végig.

A rab ájultan roskadt össze.

A tüzérkanóczok már füstölögtek; a fegyverek már töltve voltak; csak a

parancsszónak kellett elhangzani; akkor azonban lóhalálában vágtatott

végig az utczán egy hirnök, végig trombitálva pofaszakadtából, hogy

«elmaradt az úr a lóról!» míg a térparancsnok elé érkezett, egy nagy

pecsétes levelet tartva fel magasra s hangosan kiáltva: «a császár

nevében!»

Lievenkopp átvette a levelet és feltöré. A mint elolvasta, nyugodtan a

keblébe dugta azt.

Azután «vállra» parancsolta a fegyvert, a trombiták visszatérőt fúttak,

az ágyúkat talyigáikra kapcsolták; a fenyegető dandár visszatért, a

honnan előjött, a Károly-kaszárnyába.

A veres frakkos futár pedig még ott maradt a vármegyeház előtt s ostora

gombjával megütve a kaput, hangosan kiáltá:

«A KIRÁLY nevében!»

Rab Ráby: Regény · 第 86 / 135 题