(Az halaal-iteeleth!)
Megvirradt a legszomorúbb nap; nemcsak Rab Rábyra nézve, de az egész
vármegyeházára is.
Az urak az egész éjet ébren töltötték a tanácskozásban.
Együtt voltak a jók a gonoszokkal, az igazak a hamisakkal és azok
elválaszthatlanok.
Arról volt szó, hogy az ősi alkotmány megvédessék az erőhatalom ellen; s
itt nincs különbség jó és rossz ember között. Itt csak az a kérdés, ki a
hű, ki az áruló?
Mind hivek voltak.
Sokan sajnálták a szegény megtört rabot: szivükben igazat adtak neki; de
ő egy eszmét testesített meg magában, a minek össze kellett törnie.
Egy szó sem emelkedett a védelmére.
A helytartótanács elnökének gyászos halálesete, a nehéz csapás, mely azt
okozta, nem rémíté meg őket. El fogják itélni.
Reggel kilencz órakor isteni tiszteletet tartottak a Ferenczrendiek
templomában, azután bevonultak a vármegyeházába, felkötötték a
kardjaikat, s fegyverbe állították a vármegye egész helyőrségét.
Azután odahozatták a törvényterembe a rabot.
Az már nem tudott a lábain állani; a hová letették, ott összeroskadt.
Az ablakok mind nyitva voltak, télutói fagyos verőfény sütött be a
terembe, a Rab Ráby kopaszszá nyirt fejére.
Bágyadt tekintete végigtévedezett bírái arczán, nem talált rajtuk
irgalmat. Tárhalmy ott ült az elnök mellett jobbról, s arczát tenyerébe
temette, könyökére támaszkodva.
Az óra tizet ütött, a Ferencziek tornyában elkezdtek harangozni; erre
mindenki felállt. De Tárhalmy még akkor is eltakarta kezével az arczát.
«A Szentháromság Istennek nevében!» hangzott az elnök szava.
Erre az aljegyző felvette a terjedelmes itéletet. (Annyi emberség mégis
volt a törvényszékben, hogy nem bizta a funkcziót a főjegyzőre.)
Elolvasta a képtelen vádpontokat, a mik Ráby ellen voltak emelve, azután
a rossz védelmet, a mivel azokra a hivatalos védő-fiskális megfelelt,
melynek következtében Rab Ráby, mint erőszakos börtönfeltörő, rablókkal
czimboráló, boszorkánymester és néplázító, a hazai törvények idézett
czikkelye szerint pallos általi halálra itéltetik. Mivelhogy azonban ő
felsége a halálbüntetést mindenkorra eltörölte s azt életfogytiglan való
hajókötél-huzásra átváltoztatta, annálfogva Rab Ráby e mai napon a
hajókötélhez fog lánczoltatni és büntetését legottan megkezdi.
Hajókötélhez lánczoltatni! Ezt a nyomorult, összetört alakot! Ez elől
csakugyan jó volt a Mariskát eltávolítani, hogy ne lássa az ablakból,
hogy lánczolják a vastag hajóalattsághoz az ő Ráby Mátyását, a Pápis
czigánynyal egy sorba!
Rab Rábyt az alatt, míg az itéletét felolvasták, két hajdúnak kellett
karjainál fogva fentartani, hogy állva hallgassa azt végig.
Halálsápadt arcza mosolygott fájdalmában.
E pillanatban trombitaszó, dobpörgés hangzott az utczán, a szomszéd
Károly-kaszárnyából robogva jöttek elő a hadcsapatok, gyalogosok és
lovasok. Lehetett hallani a nehéz ágyúk gördülését s a lafféták
csattanását a kövezeten, a mint azokat lecsatolták. Rab Ráby megismerte
Lievenkopp vezénylő hangját, a mint «tölts»-öt vezényelt, a mire száz
meg száz vasvessző zörgése a puskacsövekben volt a következés.
A sápadt arcz egyszerre kigyuladt. A lankadt izmokba galvanizáló erő
szállt. Itt van a szabadító! Ah, most emezeken van az elsápadás sora! Az
üldözők remegnek és ajkaikon megfagy a szó. A pallos nemcsak a rab feje
fölé van emelve, hanem a bírák fölé is! Vajjon melyik dobja el azt
hamarább a kezéből?
Nos, uraim, a halálitéletet elébb ki is kell hirdetni a vármegyeház
nyitott ablakából, ősi szokás szerint, hogy hallhassa minden ember!
Kinek lesz bátorsága hozzá?
A fiatal aljegyző körül forogni kezd a világ: a sápadt ifjú szédeleg s
egy pohár vizet kér, a szája padlásához tapadozó nyelvvel: ez nem fogja
azt megtenni; Laskóy elnöknek a szája tátva-nyitva áll, de egy szó
drága, annyi se jönne ki rajta. Most válik el, hogy ki a férfi a gáton?
Ekkor Tárhalmy kikapja az aljegyző reszkető kezéből az itéletet.
– Majd kihirdetem én!
S azzal a várnagynak parancsot ád.
– Zárják be a kapukat! A hajdúk élesre töltsenek!
E szóknál Rab Ráby összeborzadt. Végig fut a lelkén mind az az iszonyat,
a mi erre az összeütközésre következni fog. Az első lövés, mely
Pestvármegye házának kapuját bezúzza, lángba boritja az egész országot,
felforgatja alapjaiból a belső békét, romlást, pusztulást fog hozni a
nemzetre és a dynastiára!…
S mindezt miért? Azért, hogy az ő nyomorult teste megszabaduljon a
szenvedéseitől! Hát érdemes vagy erre, te silány sártömeg?
Ráby eltaszítá maga mellől a kisérőit, s odaveté magát az ablak felé
siető Tárhalmy lábaihoz.
– Uraim! Elismerem, hogy itéletetek igazságos. – Nem daczolok veletek
tovább. – Megsemmisülök. – Ölessetek meg. – De ne kínozzatok; ne
gyalázzatok meg! – Ne legyen miattam harcz, vérengzés az országban. –
Tapossatok el, temessetek el! – Egy jajszóm se hallja többé senki!
Tárhalmy kirántotta az öltönye szárnyát Rab Ráby kezéből, a mit az
görcsösen ragadott meg, s büszke, hideg tekintettel lépett oda az
ablakhoz.
Odalenn az utczán «fegyvert a kézbe!» parancsolt a vezénylő.
Az égő tűzérkanóczok salétromfüstje beszürődött a terembe.
Tárhalmy az ablakban állva, meg nem rezzenő hangon olvasta fel Rab Ráby
itéletét, elejétől végig.
A rab ájultan roskadt össze.
A tüzérkanóczok már füstölögtek; a fegyverek már töltve voltak; csak a
parancsszónak kellett elhangzani; akkor azonban lóhalálában vágtatott
végig az utczán egy hirnök, végig trombitálva pofaszakadtából, hogy
«elmaradt az úr a lóról!» míg a térparancsnok elé érkezett, egy nagy
pecsétes levelet tartva fel magasra s hangosan kiáltva: «a császár
nevében!»
Lievenkopp átvette a levelet és feltöré. A mint elolvasta, nyugodtan a
keblébe dugta azt.
Azután «vállra» parancsolta a fegyvert, a trombiták visszatérőt fúttak,
az ágyúkat talyigáikra kapcsolták; a fenyegető dandár visszatért, a
honnan előjött, a Károly-kaszárnyába.
A veres frakkos futár pedig még ott maradt a vármegyeház előtt s ostora
gombjával megütve a kaput, hangosan kiáltá:
«A KIRÁLY nevében!»