Mikor a titkár belépett hozzá, már eszméletén kívül volt.
Rögtön futottak orvosért, sebészért.
A sebész hamarább érkezett, mint a megyei főorvos.
Egyike a sors véletlen szeszélyeinek, hogy a sebész, a kit legelébb
megkaptak, hogy a főúrhoz vigyék, ugyanaz volt, a ki egykor Ráby Mátyást
gyógyította, mikor megmérgezték, s ki e miatt sok üldözésnek volt
kitéve. Most ennek kellett odajönni, hogy megmentse annak az embernek az
életét, a ki Ráby szenvedéseinek kiváló intézője volt.
A sebész keze reszketett, el is volt fogulva; talán a beteg maga is
okozta a balsikert görcsös rángatózásaival. A műtétet oly
szerencsétlenül hajtotta a sebész végre, hogy a beteget halálra
sebesíté.
Mikor erről meggyőződött, elfutott kétségbeesetten, ott hagyta a sebészi
eszközeit s maga rohant az orvosért elmondani, hogy minő
szerencsétlenséget okozott.
A nagy vérvesztésre a gutaütött eszméletéhez tért, de csak azért, hogy
megtudja az odaérkezett orvostól, hogy a legirtóztatóbb kínok várnak
reá, a mik között meg kell halnia.
Mikor a nemes úr megtudta, hogy menthetlenül el van veszve, azt
kérdezte, hová lett az a sebész, a kinek az ügyetlensége ezt a balesetet
okozá?
Mondták neki, hogy a Dunába akarta magát ölni, de elfogták.
Erre azt mondta a titkárjának, hogy hozza elő a végrendeletét.
– Még egy pontot írjanak bele. Minthogy a sebész, a ki halálomat
véletlenül, akaratlanul okozta, a miatt majd földönfutóvá lesz s minden
keresetét elveszti, annálfogva adják át neki egész évi bennmaradt
fizetésemet; van egy kis házam Budán, azt is neki hagyom; – legyen
holtig hol laknia.
Ez az egy vonás egészen kidomborítja a jellemét ennek a rendkívüli
alaknak, a ki eszményképe volt a magyar conservativ főnemesnek;
törhetlen, hajthatlan fölfelé is lefelé is egyaránt; vasból vert bajnoka
a régi eszméknek, az új korszakkal nem alkudozó, nem kaczérkodó;
erőszakos és keménykezű az ellen, a ki elveit megtámadja; de nagylelkű
és jótékony ahhoz, a ki csak őt magát sértette meg; – modorában,
külsejében cynicus és barbár és a mellett minden csepp vérében nemes. –
Arany, a mi rozsdás.
Úgy is halt meg. A mint egy karczolást ejtettek rajta, porrá omlott.
A mikor Rab Ráby a siralomházban várta a halála napját, a háromszor
megcsendülő «szegény bűnösök lélekharangja» nem ő neki szólt, hanem a
nagyméltóságú gróf Niczky Ferencz úrnak, Magyarországon a király
valóságos helyettesének, a régi épület legerősebb kidőlt oszlopának…[41]