(Egi nagi vrnak az ev tragoediaia elmondatic.)
Ráby most kivánta, hogy hoznák bár azt a megmérgezett ételt és italt,
hadd halna meg tőle! A megmaradtat minden este visszavitte a porkoláb,
nehogy «indiciumok» maradjanak a rab kezében, ha netalán a bírák közül
valaki meglátogatná börtönében. Mert azt fel kell jegyeznünk az igazság
kedvéért, hogy ez a megmérgezési szándék az ő bárdolatlan lelkének a
szüleménye volt; az uraknak nem volt arról semmi tudomásuk. (Azért nem
mondjuk, hogy nagyon bánták volna, ha megtörténik.)
Másnap reggel azonban üres kézzel jött a porkoláb.
– Hát ma nem kapok kenyeret és vizet? kérdezé a rab.
– Jaj úrfi! szólt nevetve Janosics. Mától fogva már uraság a dolgod. Nem
kenyéren és vizen élsz már, hanem bort, pecsenyét kapsz, a mennyit csak
megkivánsz. A vasat is leveszik a kezedről, lábadról. Aztán más szobába
visznek. Tiszta inget adnak rád. Találd ki, hogy mit jelent ez?
Ráby vállat vont; mit találgatna rajta?
– Ez azt jelenti, hallod-e, hogy ma hirdetik ki a fejedre a sententiát.
Az pedig nem más, mint a keserves halál. Attól fogva aztán három napig
úgy él a rab a siralomházban, mint a süket disznó a buzában. A mit csak
megkiván a szeme, szája, mind eleibe rakják az asztalra dosztig!
Ráby tapasztalá a következésből, hogy a porkoláb nem tréfált.
Csakugyan jött már a pilisi czigány leráspolyozni lábairól a nehéz
vasakat. A többi lánczait is levették. Aztán jött a borbély s
megborotválta az arczát; hanem egyuttal lenyirta a haját is kurtára.
Ez az «utolsó» toilette.
Nem séramóráztak vele. Azonnal vitték a törvényszék elé. A hol letették,
ott vérnyom maradt utána.
A törvényszék előtt tudtára adták, hogy halálitélete a
Helytartótanácstól, a hová apellálva volt, visszaérkezett. Ott is
megerősítették azt.
Nem bánta már. Csak azt kérte, hogy végezzék hát ki hamar.
Innen nem is vitték már többé vissza a zúzmarázos börtönébe, hanem a
másikba, a melyik be volt fűtve.
Az volt siralomháznak elkészítve.
Az asztalra le volt rakva cseréptálakban mindenféle drága csemege,
kocsonya, borkorcsolya, susinka, barátfüle, disznósajt, csája,
Krisztuslába, Katakönyöke, szaladós, prósza, gömböcz, Pál-anyja, s ki
tudná mind elszámlálni a sok nemzeti eledelt, a mi ezen a tájon terem?
Mert hát itt az a dicséretes szokás uralkodik, hogy a mint
kipublikálják, hogy egy elitélt rab került a siralomházba, nosza minden
szomszédasszony siet sütni-főzni, a kamrájából kikeresni, a mi csak
drága jó, s küldi fel a szegény nyomorultnak; hadd duskálkodjék addig a
három napig, a mig a világa tart! – Természetesen, hogy a jó ráczürmös,
méhser és az alamázia sem marad el. Igyék a jámbor még egyszer nagyokat
a maga halálára.
– No Ráby! Most jól lakhatol már kedved szerint! Senki sem kapja el
előled! kinálgatá a rabot Janosics uram. – Fekügy’ neki! s e szókkal
odatolta a rakott asztalt az ágya elé, hogy elérhessen mindent. A rab
azt felelte, hogy nincs már ő neki vágya sem ételre, sem italra, hanem
inkább lelki vigasztalásra; küldjön hozzá egy lelkészt.
Mert a protestánsok is megtartották még akkor azt a szokást, hogy
haláluk közeledtét érezve, lelkészüket elhivatták s felvették az Úr
vacsoráját.
Janosics komoly képpel igérte, hogy mindjárt hoz neki egy papot.
Alig került-fordult, már itt is volt vele a siralomházban. Hozott
Rábynak – egy «veres barátot.»
Ez a veres barátok szerzete, még mielőtt József császár a tömérdek
kolostort eltörölte, már olyan jó hírben állt, hogy maga a primás
megtiltotta nekik két órajárásnál messzebbre eltávozni a kolostortól s
rendeletet adott ki, hogy ha ezen a peripherián kivül megkapnak egyet,
csak mindjárt vágják le a fejét. József császár, a mikor felszabadította
őket e tilalom alól, viszont megtiltotta a többi fenhagyott egyházi
szerzeteknek, hogy őket befogadják. Úgy dőzsöltek aztán, mint korhely
czimborák még korhelyebb földesuraknak a portáin; saját osztályukból
kiakolbolítva, másoknak tréfa tárgyai.
Egy ilyent fogott Janosics Rab Ráby számára.
– Vigye innen azt a barátot! mondá Ráby boszusan, hiszen tudja, hogy én
protestáns vagyok. Én református lelkészt óhajtok.
– Honnan a pokolból vegyek én most kálomista papot? Majd én most
mindjárt szaladok Dabasra prédikátorért! Pap csak pap! Bűnösnek ez is
jó. Ne válogasson az a papban, a ki úgy is a pokolra megy már. No
bizony! Épen most volt a tisztelendő fráter Paphnutius a Karcsatáji
Miska tens urat meggyóntatni. Ha annak jó volt, neked is jó lesz az,
Ráby!
Ah, tehát ez az a fráter Paphnutius, a ki összeeskette a ménlovat a
kanczával. Még ez volt hátra, a kit meg kellett ismerni Rábynak ezen a
világon, hogy minden gyönyörüségből kivegye a részét.
A porkoláb becsukta hozzá a barátot a siralomházba, a ki mindjárt le is
ült az asztal mellé, s bort töltvén a pohárba, megizlelé azt, s azt
mondá rá «vere valet», s le is nyomtatta valami borkorcsolyával. Azzal
hozzá fogott a munkához: Rab Ráby lelkének a megtisztogatásához.
Rab Ráby nagyon szépen kérte, hogy hagyjon neki békét, ő nem tartozik a
hivei közé, s nem fogad el lelki vigasztalást, csak protestáns paptól.
– Jaj, fiam, hogy szabadíthatna téged az meg a pokoltól, mikor maga is
odajutandó? Annak a szekere saroglyájába hiába kérezkedel fel, mert az
nem visz fel a mennyországba. Ha már a testedet meg nem szabadíthatod
is, legalább a lelkedet szabadítsd meg halálod óráján, hogy pokolra ne
jusson.
Aztán elkezdte előtte leírni a poklokat, egész rettenetes pompájukban,
az alvilágnak minden ördögeit és kénköves mocsarait a legválogatottabb
ékesen szólással; közbe-közbe egy boszorkánypogácsát autodafézve le
gyomrának tűzkemenczéjébe; Ráby hallgatta, a míg el nem állt benne a
szusz.
Akkor azt kérdezte tőle:
– Lesznek-e a pokolban is veres barátok?
– Dehogy lesznek!
– No, akkor én oda megyek.
Erre aztán még jobban felbuzdult a veres barát. Szemére hányta Rab
Rábynak a maga és az ősei minden eredendő bűnét; ezek miatt szenved most
a delinquens ily méltó büntetést az egektől! Nem másért mérte rá a
gondviselés ezt a mostani nyomorúságát, mint azért, hogy ő is segített a
császárnak a kolostorokat kirabolni, harminczháromezer barátot, apáczát
földönfutóvá tenni. Így járnak mind az istentelenek, az Antikrisztus
fogdmegei.
Aztán elő fogta gyóntatni Rab Rábyt. – Vallja meg, melyik zsidó vette
meg a veres barátok kolostorának az arany és ezüst edényeit, mikor
elkótyavetyélték? Neki csak tudni kell, a ki az Antikrisztus
szolgálatában állt, s a zsidóknak zsinagógát segített építeni. Ha
megvallja, egy poklot a tizenháromból elenged neki.
Utoljára annyira dühbe hozta Rábyt, hogy az elkezdett az ökleivel
dörömbölni az asztalon, hogy vigyék vissza a másik börtönébe; vegyék el
róla ezt a barátot, s rakják rá vissza helyette inkább a harminczhárom
fontos vasakat.
Janosics uram pedig csak azért sem nyitotta ki az ajtót késő estig, a mi
a veres barátnak nem is volt inye ellenére; meg levén az asztal rakva
mindenféle jókkal, a miket hiba lett volna kárba veszni hagyni.
Közbe-közbe meg exorcisálta a Rab Rábyt, kergetve ki belőle a
hetvenhétféle ördögöket, a mi szintén igen jó mulatság.
De ne leskelődjünk mi e titokban tartandó jelenet után, hanem inkább
lássuk, hogy mi történt ez alatt a külső világban, mert ok nélkül nem
volt ez a nagy sietség a Rab Ráby dolgaival.
Mi történt a szalmaszállal?
Azzal a szalmaszállal, a mihez a vizbefuló kapkod.
Hát az bizony nagy utat tett meg. Elvitte azt magával Ábrahám zsidó
császárt keresni Zimonyig. Ott megtudta, hogy a császár orvosai
tanácsára visszatért Bécsbe nagy betegen. Oda is utána sietett; ott
megtalálta, átadta neki Rab Rábynak vérrel irott utolsó levelét.
Ezt követő harmadnap reggel korán beállít ő excellentiája a
helytartósági elnökhöz Lievenkopp ezredes, a pest-budai katonai
térparancsnok; s a katonás üdvözlés után átad neki egy lepecsételt
levelet a császártól.
– Köszönöm ezredes úr, csak tessék itt hagyni. Majd elolvasom. Ráérek.
– Nem ér rá, excellentiád, Mert nekem utasításom van, hogy ezt a levelet
jelenlétemben olvastassam el excellentiáddal.
Ez a szó bántotta az elnököt.
Ő nagy dignitárius úr volt; Magyarország első hivatalnoka: kis király!
Ez pedig csak olyan picziny kis óbester, a melyikből tizenkettő tesz egy
tuczetet. S még neki parancsolgat!
– Bihászman? De ha én most mással vagyok elfoglalva? s nincs kedvem
levelet olvasni.
– Figyelmeztetem excellentiádat, hogy én nekem különös utasításaim
vannak. Azon esetben, ha a levelet rögtön el nem olvassa, hat betegápoló
katona és a tábori felcser van odakinn, a kik excellentiádra (furcsa biz
ez, de el kell mondanom) rá fogják adni a kényszerzubbonyt, s úgy
szállítják fel Bécsbe: tetszik már tudni, hogy «hová?»
Az elnök arcza rákveresre gyulladt.
– Én rám? A bihászman? Zwangsjackét? Én rám? a bihászman? a
locumtenentiális præsidensre? Ezt mondta? ezt írta? a – bihászman? a
császár?
Azzal kitépte a levelet boritékjából s az írást maga elé tartá.
A szemei is vérben úsztak.
A levélben ez volt írva:
«Ön a mai nappal el van bocsátva hivatalából. Adja át a kulcsait a
kerületi biztosnak.
_József_.»
– Ez a Rab Rábyért történt? hörgé a főúr.
– Gondolom, hogy azért, mondá Lievenkopp, mert egy nyilt parancsot
ugyancsak én általam küldött a császár Pestvármegye hatóságának, melyben
az felszólíttatik, hogy nemes Ráby Mátyás kamarás úrat azonnal bocsássa
szabadon; mi ha reggel tíz óráig meg nem történnék, nekem határozott
parancsom van, egy egész ágyú üteggel s a megfelelő katonai fedezettel a
vármegye háza előtt felállani; s ha felszólításomra a nevezett rab ki
nem adatnék, erőhatalommal betörni és minden ellenállást leverni, úgy
szabadítani ki Ráby urat a börtönből.
– Megostromolni a pesti vármegyeházat! hörgé magánkivül a főúr, a
markában összegyűrt levelet homlokához ütögetve. Odadobni az üszköt a
puskapor közé. Felforgatni fenekestül az egész országot. Egy nyomorult
ember miatt. Oh, oh! Mégis az az ember ölt meg engem! Megölt – engem – a
Ráby.
A nagy ember tántorogni kezdett; a további szavai értelmetlen szakgatott
igék voltak; kezeivel maga körül kapkodott s aztán lerogyott egy
karszékbe. Az arcza egészen el volt kékülve. A levelet mégis rángatózó
jobbjában tartá, míg balkeze bénultan esett alá.
Lievenkopp kisietett az előszobába s azt mondta a titkárnak, hogy jó
lenne orvosért küldeni, mert ő excellentiájának aligha valami
veszedelmes rohama nem készül.
Már nem készült; megesett rajta. Gutaütést kapott.