Ráby csak hallgatta s forrt benne a méreg.
Mikor vége volt s Petray nagy dicsőséggel tette le az írást, azt mondá
neki:
– Hát azt hiszi az úr, hogy én mindezt az alávalóságot elfogadom a magam
védelmének? Hogy én azokat, a kik bűnösök, ártatlanoknak fogom
nyilvánítani, s a kik ártatlanok azokat bűnösöknek? Hiszen ha még
annyira megtörne is a testi-lelki szenvedés, hogy visszavonjak mindent,
a mivel önöket, a nép mindenféle nyomorgatóit vádoltam; de olyan mélyen
meg nem alázhat se Isten, se ördög, hogy a magam gyalázatos
megszabadulása végett egy csoport becsületes embert lázadónak
rágalmazzak. S azt, a mit magam tettem, teljes öntudattal, ráfogjam
szegény tudatlan parasztokra, s bemocskoljam az emlékét egy tisztalelkű
embernek, a ki már nem védheti magát, mert meghalt…
Petray úr nagyot nevetett erre.
– Hejh édes Matyikám, csak idealista maradsz te, egész élted világában.
Ugyan mit sopánkodol te a rácz pópán, a ki már meghalt? Nem érzi az már,
akármit beszélnek felőle. A parasztokat se szánd olyan nagyon; hiszen
nem húzzák őket karóba; azok brevi manu absolváltatnak, ki huszonöttel,
ki harminczczal; csak olyan az a parasztnak, mint mikor czivilizált
ember fogat huzat, megkönnyebbül, ha átesett rajta. Soha se vedd te azt
olyan igen a lelkedre. Jó védelem ez, hidd el. Csak te ird ezt alá
szépen.
– Száradjon el a kezem örök lánczhordozásban, ha ezt a förtelmet
aláirom! kiálta a rab, kezét az égre emelve; pedig úgy is elég száraz
volt már.
– Rab Ráby! gondold meg, hogy mit beszélsz! harsant rá a fiscus. Ha ezt
elutasítod, én leveszem rólad a kezemet, s akkor visszatérsz oda, a
honnan kihoztalak.
– Vitessetek vissza! Kínoztassatok tovább. Ölessetek meg! De a mig az én
lelkem parancsol ezeknek az én csontjaimnak, addig semmi fájdalom és
iszonyat rá nem vesz arra, hogy megtagadjam az én becsületemet, s
szemébe köpjek az igazságnak!
S az indulat, az akaraterő oly energiát kölcsönzött ez összetört
alaknak, hogy képes volt fekhelyéről felugrani, sebesült lábaival az
asztalhoz rohanni, kiaszott kezeivel megragadni a Petray által olvasott
replicát, a mit aztán Petray is megkapott, s az a kettőjük keze között
szerencsésen kettészakadt. A kezében maradt részt Ráby a lába alá
taposta; minden sebe feltört, a meggázolt papiros csupa vér lett tőle.
Ez már aztán a végső dühbe hozta Petray urat. Elkezdett ordítani hajdúk,
porkoláb után. A pogány nagy lármára összeszaladt az egész ház. Laskóy
úr volt az első, a ki a szobában megjelent.
– Ez egy dühös veszett ember! kiabált Petray Péter. Megátalkodott
gonosztevő! Rám rohant és meg akart fojtani. Lánczra kell verni újra!
– A legnehezebb vasat kell a számára előhozni! secundált neki Laskóy úr.
Hol vannak az ötven fontos vasak?
Csak azon mult, hogy az első alispán (derék, humánus ember) a mult évben
az ötven fontos bilincseket mind összetörette. Nem hagyattak meg
nehezebbek a harminczhárom fontosaknál.
– No hát hozzák neki ide azt a harminczhárom fontosat!
S újra lebontották a sebesült lábáról a kötelékeket, s hivatták a
vármegye lakatosát, hogy kovácsolja fel rájuk a legnehezebb békókat.
De ez már sok volt ennek a derék embernek.
– Én ugyan rá nem verem! szólt, a bőrköténye alá dugva a kezeit. Én ez
órától fogva nem szolgálom tovább a vármegyét; verjék rá az urak maguk a
vasat, ha akarják; én nem nézhetem ezt az istentelenséget! Megyek haza.
S azzal ott hagyta őket.
Felhajtották aztán az egész várost lakatos után. Egy sem állt kötélnek.
Rab Rábyt nem akarta megkínozni senki. Utoljára elhozatták Pilisről a
czigánykovácsot, az megtette.
Mikor így visszavitték Rab Rábyt jeges börtönébe, visszakiálta biráinak:
«Non omnis moriar!»
(Nem halok meg egészen!)