NEGYVENHATODIK FEJEZET.

(Mellben elmondatic, hogian zeliditic meg a wad elefaanthot.)

Minden természethistóriai kézi könyvben megtalálható az a módja az

elefántszelidítésnek, hogy amint azt vad állapotjában egy veremben

megejtik, előbb több napon át ütik, verik, szurkálják, éheztetik; mikor

aztán jól kidühöngte magát, akkor odajön hozzá egy derék ember,

szétkergeti róla bántalmazóit, elkezd rajta sajnálkozni, ád neki

rizskását, mézes-pogácsát s kiszabadítja a veremből. A nagyfejű barom

aztán ezt az utóbbi embert jó barátjának fogadja, s ennek a szavára

mindent megtesz.

Rábyval ugyanezt produkálták.

Harmadnapra, hogy a császár tovább ment, kibontatták a befalazott

ajtaját, s a támadt rés előtt a feltápászkodó megdermedt rab nagy

vociferatiót hallott.

Laskóy Bálint és Petray Péter spectabilisek veszekedtek diákul.

– Hoc ego non tolero! Meum clientem non patior amplius taliter

mortificari! (Ezt én nem türöm el. Az én védenczemet nem engedem tovább

ekként kínoztatni.)

Szörnyen pattogott a derék úr; a másik úr egyre csitította: «Sed rogo

tamen audiat!» de ez nem hagyta szóhoz jutni: «Omnipotens Deus! Quale

spectaculum! Miserrimus Rábyus! Sed hoc iam ad coelum clamat!»

(Mindenható Isten! Minő látvány! Szegény Ráby! De már ez égbekiáltó!)

Alig is várhatta, hogy annyi rés legyen a falon, a mennyin egy ember

befér, ő maga jött elől, maga után vonszolva a porkolábot, aztán meg a

megye lakatosát.

«Rettenetes látvány!»

Biz az rettenetes volt. Az elaszott, megdermedt fogoly félig el volt

temetve a hótól, a mivel a nyitott ablakon át befujta a fekhelyét a

szél, s a bilincsei körül ez a hó piros volt a vértől.

– Rögtön le kell róla venni a lánczokat! parancsolá Petray úr, a mit a

lakatrajáró lánczoknál rögtön foganatosított is Janosics uram. «És addig

is hozzanak egy jó meleg pokróczot, a mibe betakaródzék!»

Biz az a pokrócz is jól esett a Rábynak, mert az hosszú munka, a mig a

lakatos leráspolyozza a lábáról a hidegen rávert vasakat. És kínos munka

arra nézve, a kinek azt ki kell állani.

Még a lakatos sem állhatta meg szó nélkül, a kinek kezeit mind ellepte a

fogoly vére, a mig békóit leráspolyozá.

«Istentelenség az, igy bánni egy derék, jó úrral!»

Ez az ember igazán jószívű volt; ez nem sugó után játszott. Ez csak

publicum volt, a kinek őszintén nem tetszett se a darab, se az előadás.

Mikor a vasaktól mind megszabadították a Rábyt, akkor kisült, hogy nem

tud a lábára felállani. Úgy kellett őt két hajdúnak felemelni s átvinni

a másik szobába.

Ez a szoba is ismerős volt Ráby előtt. Ez volt a korábbi börtöne. Ez még

paradicsom az elhagyotthoz képest! Van benne kályha, még pedig befűtött

kályha, s ágy, meleg pokrócztakaróval.

– No csak pihenje ki magát a szegény rab, mondá Petray, elhelyeztetve őt

új fekhelyén. (Most már nem voltak lánczai, kinyujtózhatott.) Majd ha

kinyugodta magát a szegény rab, akkor beszélhetünk az ügyéről.

Hiába is akart volna most vele beszélni, mert a rabnak egy csepp hangja

sem volt, úgy be volt rekedve.

– Hozzanak neki meleg tojásos borlevest, parancsolá Petray úr, s a

párolgó borleves rögtön ott termett, mintha már készen tartották volna.

És a kiéhezett, megfagyott embernek olyan jól eset az a forró, édes

tápláló ital; az utolsó cseppet is kiszürcsölé.

És a mellett olyan dühös volt önmagára! Erre a nyomorult testre! Miért

esik neki olyan jól az, a mi édes és tápláló? Miért örül úgy annak a

meleg pohárnak? Hogy nem tud oly törhetlen, oly hajthatatlan lenni, mint

a lelke? Hogy nem tudja visszautasítani e kedvezést, ápolgatást ez a

«cadaver!»

A lelke csak arra gondolt, a mit abban a másik börtönben elvesztett.

Ez a szoba a második alispán szállása alatt van; itt nem fogja ő hallani

az ő angyalának vigasztaló szavait többé. Aztán azt a félig rothadt

szalmát is sajnálta nagyon, a mi a másik börtönben ott maradt; a között

volt az a szalmaszál, a mibe ő azt a maradék papirlapot elrejtette, a mi

rá nézve kincs volt. S ennek a silány, didergő izomtömegnek mégis jobban

tetszik a meleg pohár, meg a tojásos borleves! Mit tud az az

angyalhangok balzsamáról, meg a boszúvágyó lélek kin szülte reményeiről?

Képes elaludni az új börtönben, a kába idegekkel csábító álmokat hazudni

a lélek elé; izzadásba jönni a pokrócz alatt, s visszanyerni a hangját,

mire fölébred: ez az ostoba test!

Ráby csakugyan azt látta, mikor fölébredt, hogy az állapotja nagyon

megváltozott. Csak a gyolcscsal körültekergetett lábai tanúsiták, hogy

azokon valaha nehéz vas volt; most már csak be kell gyógyulni a rajtuk

esett sebeknek.

Bántotta aztán az a gondolat, hogy ezért az enyhülésért épen Petraynak

tartozzék hálával.

Hogy is jutott ő ehez a grácziához?

Mit locsogott az az ember «az én cliensem»-ről? Miféle «cliens?» Hogyan

kell ezt a szót érteni?

Nemsokára meg lett ez a talány fejtve. Az ajtó megnyilt, bejött rajta

Petray úr; egy hajdú kisérte, roppant nagy iratcsomaggal a hóna alatt.

Odajárult a derék úr nagy nyájasan Rábynak a fekhelyéhez, megkérdezte,

hogyan aludt? Kirekedt-e már a torka? Elég erősnek érzi-e már magát?

Rábyt úgy undorítá ez az egész hizelkedés, hogy még csak annyival sem

bizonyítja be hangja visszanyerését, hogy egy «köszönöm» szót ejtett

volna ki a száján.

– Hát ezt a változást most nekem köszönheti Ráby úr, mivelhogy én vagyok

az úrnak jelenleg a védő-fiscálisa!

– Hogyan? hebegé Ráby hüledezve. Micsodám nekem az úr?

– Hát tudja ön, hogy engem még tavaly a főfiscusi állásra neveztek ki,

más lett helyettem szolgabíró. Most a particularis congregátión az úrnak

az ügye előkerülvén, én rendeltettem ex offo az úr védő-fiscálisául.

Ráby erre felugrott az ágyából s ledobta magáról a pokróczot.

– Micsoda? Önt akarják mint védő-fiscálist rám tuszkolni, a ki maga

legnagyobb mértékben érdekelve van, az általam emelt vádpontokban? a

kinek ott kellene ülni a vádlottak padján? Önre bizzák, hogy engemet

képviseljen a törvényszék előtt, a ki nekem legnagyobb ellenségem?

Petray csak mosolygott ezen a kifakadáson. Tudta, hogy Ráby le sem tud

szállni az ágyáról. Könnyen elbánhatott vele.

– Lássa az úr, milyen igazságtalanná teszi a rossz indulat? Tudhatná az

úr, hogy ezt kivánja a törvénykezés rendje, hogy a vádlott mellé

hivatalból védő fiscálist rendel a törvényszék a hivatalos

vádló-fiscális ellenében. Ketten vagyunk: én, a fő-fiscális, aztán meg a

vicefiscális; ugyanaz, a ki az urat a statárium előtt fejvételre akarta

elitéltetni. Már most hát melyikünk tetszik jobban: az, vagy én?

– Egyikük sem! Nekem nem kell fiscális! Magam is az vagyok. Külömb, mint

önök ketten együtt. Én tudom védelmezni magamat. Nekem nem kell az önök

által substituált védelem. Tudom, hogy mit akarnak velem!

– Látod Mátyás, milyen igazságtalan vagy! szólt még szelidebbre fogva a

szót Petray s tegezte a rabot. Azt hiszed tán, hogy majd én úgy foglak

védelmezni, hogy annak az alapján elítélhessenek? Pedig épen megfordítva

van. Te magad oly ügyetlenül és ferdén védelmezed magadat, hogy azzal

csak a falnak rohansz, mig az én replicám olyan finoman van concipiálva,

hogy annak a nyomán nincs az az incarnatus táblabiró, a ki fel ne

mentsen totaliter. Hiszen nem történik meg a te beleegyezésed nélkül.

Előbb felolvasom előtted az egész védelmet. Hallgasd meg. Meglátod a

végén azt fogod rá mondani: «ez a Petray Péter derék, nagylelkü ember

volt, igazán». No csak hallgasd meg!

Mit tehetett Ráby? El nem szaladhatott harminczhárom oknál fogva,

kénytelen volt végig hallgatni azt a szép védelmi replicát, a mit az ő

nevében készített a számára védőül kinevezett fiscális. Az a nagy halmaz

írás az ő processusa volt.

Igazán remekmű volt, a mit Petray felolvasott előtte; remeke a furfangos

rabulisticának. Minden kéményseprő fehér volt abban, és minden molnár

fekete; a bűnt kifordították a bélésével kifelé és lett belőle erény;

egy megeshető, de meg nem történt dologra fölépítettek egy egész

lehetetlen históriát; összekeverték az igazat a nem igazzal olyan

sűrűen, hogy azon még a nap sem süthetett keresztül s végül az egész

«eltagadhatatlan» néplázongást odavarrták a nyakába egy csoport

apró-cseprő jobbágy embernek, zsellérnek, kopott fertálytelkes gazdának,

meghagyatván az elkövetett bűn oroszlán része a meghalt rácz-pópának, ki

az egész merénylet titkos mozgatója volt, s a ki mellett Ráby Mátyás

csak egy kegyelemreméltó elámított áldozatul lőn feltüntetve.

Rab Ráby: Regény · 第 77 / 135 题