(Az utolsoo leveel és a tinta, melylyel megirodott wala.)
– No majd én megmutatom neked, hogy egészen meghalsz! dörmögé Janosics
uram, mikor e szavak után odalánczolta megint Rab Rábyt a falhoz.
– Ezentul pedig minden nap kétszer kell a rabot megvizitálni, hogy nem
követ-e el valami ördögi practicát idebenn a tömlöczben? Ezt parancsolá
Laskóy úr a porkolábnak.
Mikor a porkoláb behozta a rab számára a kenyeret és vizet, s letette
melléje, olyan furcsán vigyorgott rá.
Rábynak feltünt, hogy az a kenyér valami fehér porral van behintve. Sok
panasza volt, hogy sótalan a kenyere. Tán azon segítettek? Nem volt
éhes, nem nyult hozzá. Este is volt már.
A mint aztán besötétült, megjelen börtönében az, a mi ez odút a
gyönyörök sanctuariumává tette, az az alakot öltő hang, mely ha
megszólalt, magát a beszélőt látta benne.
«Szegény Rab Ráby!»
«Ébren vagyok».
«Ne egyék ön a kenyérből, ne igyék ön a vízből, a mit hoztak, mert meg
van mérgezve.»
Ráby sejtette azt.
De hát mit csináljon? Akkor éhen kell meghalnia.
«Vigyázzon ön a nádszálra, a mit lebocsátok.»
Mi férhet bele egy nádszárba? Oh az asszonyi leleményesség kitalál
mindent. A nádszál meg volt töltve vékony csokoládé rudacskákkal.
Tápszernek holnapig elélni elég az. Olyan kevés kell egy szegény rabnak.
De hát az ital?
Annak is kitalálták a módját.
«Öntse ki a korsóból a vizet, s vezesse a nádszál végét bele.»
Ezen a nádszálon keresztül megtöltötték a korsóját iható vizzel.
Miket ki nem talál a szerető szív!
Másnap a porkoláb bámulva látta, hogy Rab Ráby még sem adta ki a lelkét;
de csak nem is panaszkodik.
Vas ennek még a gyomra is! Persze, a kenyérből csak kevés volt
elmorzsázva.
A mint a vizitatiónak vége volt, ismét eljött hozzá a jó szellem.
Az az erős szellem, a ki egy galamb képében, egy gyönge leány képében
megharczolt az erősek, hatalmasok egész táborával, s ha azok kimondták
az ő szeretetére: «el kell neki veszni!» ő azt mondta rá: «én nem
engedem!» És nem engedte.
«A császár itt volt, beszélte a hang; kereste önt, de nem találhatott
rá; azt mondták neki: már kiszabadult ön; aztán odább ment.»
«Nyujtson nekem még egyszer irószereket!» könyörgött fel védangyalához a
rab.
«Nem adok önnek több írószert, mert kimondták, hogy ha még egyszer
megtudódik, hogy ön a börtönből levelet küldött ki, rögtön lefejezik
önt. Különben sem tudni, hová ment a császár. Azt mondják: Törökországba
ment.»
Ez még csak élesebb sarkantyú volt Rab Ráby lelkének: ez a fenyegetés.
Nem könyörgött védszelleméhez tovább, makacs volt! Ha elhagyja az
őrangyala, ő nála nélkül is tud a maga útján menni.
Papirosa volt; ott a szalmaszálban. Elég arra, hogy megírja a
császárnak, hogy játszották ki.
Irótollat tudott csinálni egy másik szalmaszálból; jó éles körmei voltak
hozzá.
Hát a tinta, a mivel írjon? Ott volt a saját vére.
Utolsó levelét a vérével irta a császárhoz.
A mint megszáradt az írás, ismét összegöngyölítette a papírt, hogy a
szalmába beférjen.
Aztán várt vele, mig egy reggel a szobájában meggyűlt havat, szemetet
puttonynyal kihordani épen arra a hajdúra kerül a sor, a ki egy időben a
kettős fenekű korsót hordta be hozzá. Ebben bizhatott. Azt súgta neki,
mikor az ágya körül kotorászott: «ez a szalmaszál száz aranyat ér».
A hajdú elértette a szót, s azt a szalmaszálat is a szemét közé dobta.
Ez volt Rab Rábynak az utolsó kisérlete.
E naptól fogva a rémítések minden nemét megkisértették rajta, hogy
rávegyék a Petray által készített vallomás aláirására. Mindennap
lehurczolták a törvényszék elé s addig vallatták, mig el nem alélt.
Egy éjjel nagy csörömpöléssel nyilt az ajtaja s Janosics negyed magával
rohant be rajta. Egy ember hozta utána a parázszsal telt serpenyőt, a
másik a harapó-fogókat, a negyedik volt a pesti hóhér, a kit látásból
ismert a rab.
– No majd én megpuhítom azt a kemény embert, ha az urak nem tudják!
szólt a porkoláb ittas fővel. Hóhérmester, tegye kend a kötelességét.
Itt az izzó harapó-fogó. Csipkedje meg vele, a mig ki nem vallja a
vétkét. Vetkőztessétek le!
A két hajdú letépte a ruháit. Ráby megnémult a rémülettől.
A mint ezt az elnyomorodott alakot meglátta a bakó, megesett rajta a
szíve.
– De bizony, Janosics gazda, ezt a szegény embert én meg nem kínzom, ha
ezt az egész vármegyeházát nekem adja is kend.
S azzal felvette megint ködmenét, s fogta a nagy kantát a Ráby ágya
mellett, leöntötte vele a tüzes serpenyőt, hogy egyszerre sötét lett. A
négy alak aztán úgy ránczigálta ki egymást az ajtón kölcsönösen
szitkozódva.
Másnap elpanaszolta az esetet Ráby a törvényszék előtt. Kinevették vele.
Azt mondták rá, hogy álmodta azt.