(Kibenn nagion soc newetni waloo dolgoc levznec.)
Csak nem egyszerre, de egy napon érkezett meg Rab Rábynak mind a két
levele a császárhoz; az is, a mit Kalabusz úr hamisított, az is, a mit ő
saját maga irt. Az utóbbit ugyan egy nappal későbben küldték el, de
extrapostán; míg az előbbi csak a delizsánczczal czammogott fel.
Nemsokára aztán hire futamodott, hogy jön a császár Pest-Budára.
A tartalékhadsereg már összegyülekezik a Rákoson, s a császár
személyesen fog mustrát tartani felette s aztán ő maga vezeti azt le
Belgrád alá, orvosainak minden tiltakozása ellenére.
Akkor bizonyosan meglátogatja a vármegyeházát is.
Erre az ünnepélyes alkalomra történt Rab Ráby befalaztatása. Hogy a
császár, ha keresni fogja, rá ne találjon sehol. Ha odább megy, majd
megint kibontják a falat, s helyreteszik a vasajtót; nem fog úgy járni
Ráby, mint az az orosz archimandrita, a kit a kievi toronyban csak
háromszáz esztendő mulva találtak meg, mint csontvázat.
Hogy a friss falazat feltünő ne legyen, nyitva hagyták az ablakokat a
folyosón; akkor aztán a sűrű köd úgy bevonta zúzmarával az egész falat,
hogy nem lehetett a régit az újtól megkülönböztetni. De olyan volt ám
Rab Rábynak a börtöne belülről is; bevonva vastagon ezüst filigrán
munkával, a mit a zúzmara tapasztott oda! s egyúttal a haját s bozontos
szakállát is bevonta a dér, a plafondja csillámlott az apró
jégcsapoktól.
A legnagyobb baja az volt ebből, hogy a meghüléstől úgy megrekedt, hogy
nem tudott választ adni a felülről lehangzó kérdésekre.
«Szegény Ráby!»
Csak a lánczai csörgésével tudott felelni, hogy még él. Rekedt susogása
nem birt keresztül hatolni a plafondon.
Azon a napon, a melyen II. József meglátogatta a pesti megyeházat,
elmaradt a vigasztaló hang. Természetesen, a császár látogatása előtt ki
kellett suroltatni azt a szobát ott fölötte is, meg rendbehozni az
iratokat valami hánydelvesdel módon. Egész nap nehéz patkós csizmák
kopogtak ott az ő mennyországában.
A császár valósággal maga jött el, hogy megbizottját kihozza a
börtönből.
Délig megnézte a felállított csapatokat; megvizsgálta az «új épület»
emelkedő falait; délre hivatalos ebéd volt számára rendezve a megyeház
nagy gyülés-termében.
Abban a hosszú, karzatos szálában, a hol a tekintetes Karok és Rendek
tartották egykor zajos gyűléseiket és tisztújításaikat, ott volt
felterítve a monarcha számára.
Egyedül ebédelt. Senki sem volt hivatalos az asztalához. Kinek is lett
volna inye szerint az ő betegek számára is nagyon frugalis lakomáját
megosztani. Csigabigát, sárgarépát, meg spenótot!
Dejsz ahhoz kötéllel sem lehetne asztaltársat fogni jó Magyarországon.
Aztán a rövid ebédelés alatt is a folyó ügyeket végezte. Tábornokok,
nyargonczok, szállítmányosok jöttek-mentek körülötte, a kikkel mind
röviden végzett evés közben; az irószerek ott álltak a tányérja mellett.
A karzatokon kiváncsi hölgyközönség csoportosult; eljöttek megnézni,
hogy ebédel egy császár?
Biz ez szomorú látványosság volt.
Egy vendég, a ki csak azért falatozik, hogy a teste tovább birja
elhordani a lelkét, de nem azért, mintha jól esnék az inyének; egy
fejedelem, a ki tudja azt jól, hogy azok mind, a kik itt körüle járnak,
hajlongnak, neki nem hívei; nincs egy szív, a mely szeretné itten. Ezen
az asztalon, a melyre most az ebédjét felhordják, irták meg tegnap azt a
körlevelet, a melyben a többi megyéket felszólítják, hogy az ő
rendeleteinek ellene szegüljenek. Senki sem érez együtt vele. Ez az
egész világ nem az ő világa; ő csak egy kisértő lélek ebben: – nem egy
régen eltemetett, hanem egy nagyon korán született embernek a lelke: egy
rém – a jövőből.
Csupán egy ember lehet ebben a házban, a ki őt megértette, a ki híve
mind halálig: az is lánczra verve itten.
A széke mögött állnak a megye főtisztviselői, pompás nemzeti
viseleteikben; nyusztprémes panyókákban, boglárosan, aranysujtásosan s
szolgálnak neki, a ki kopott, foltos könyökű veres hajtókás zöld
kabátjában valami vadászhoz hasonlít.
Laskóy úr csupa jobbágyi alázatosság a monarcha színe előtt.
Ő maga saját kezével siet felbontani a legjobb tokaji essentiás
palaczkot, a mi a régiségtől már szivárványrozsdát kapott, s a míg ő
felségének egy karcsú velenczei kristályt tele tölt vele,
elhistorizálja, hogy mikor született ez a bor, s hányféle virtus van
abban.
A császár felemeli a poharat a világosság felé s keresztül néz rajta.
S még ekkor sem változik el az arcza.
Pedig a kiben emberi vér lángol, ha soha nem is, de már akkor csak
szokott mosolyogni, mikor az átlátszó aranyon keresztül tekint.
«Iste est vinus tokajinus?»
Szólt egykedvüen, s letette megint maga elé a poharat, a nélkül, hogy az
ajkát megnedvesítette volna borával.
Az urak egymásra néztek.
Megsérteni a tokaji bort azzal, hogy «masculini generisnek» mondja,
holott a barát mondása szerint «quale vinum, tale latinum», (a milyen a
bor, olyan a latinság). De még aztán nem is inni belőle! Lehet-e ennél
nagyobb kegyetlenség egy uralkodóban? Egy monarcha, a kivel még
koczintani sem lehet! Egy vendég, a ki még a lakoma után is szomorú!
Hogy nyerhetné meg ez a sziveket?
Hisz annak az első titka az, hogy «örüljünk együtt, búsuljunk együtt!»
Már pedig azt a Krisztus sem próbálta víz mellett. Az Úr vacsoráján is
bort rendelt.
Az ilyen mindig józan fejedelemnek azután még ilyenkor is eszébe jutnak
a kellemetlen ügyek.
– Ön itt a megyefőnök? kérdé Laskóytól.
– Substitutus vicecomes, sacratissima majestas! felelé Laskóy.
– Feleljen ön, mi történt az én kiküldött biztosommal, nemes Ráby Mátyás
úrral?
– Oh az már régen odahaza van Szent-Endrén, a hogy több rendbeli
hálálkodó leveleiből értesültünk.
– Én is kaptam ilyen levelet Szent-Endréről, de csakhamar utána egy
másikat innen a pestmegyei börtönből, melyben ő maga tudósít, hogy még
mindig fogva tartatik.
No táblabiró! most mutasd meg, hogy mit tudsz?
Tudott az valamit!
Egész jovialis derültséggel felelt az meg a császárnak:
– Oh felséges uram, nagyon világos magyarázatja van annak. Nemes Ráby
Mátyás úr ugyanis egy Kalabusz nevű nemessel volt egy börtönben
deteneálva, (hogy az egyedül üléstől megkíméltessék). Ez pedig egy hires
hamisító, a ki mindenkinek az irását tudja utánozni. Ez az ember
cselekszi azt, hogy a mit Ráby úrtól sincerizálás közben meghallott, azt
felhasználva s az ő kezevonásait utánozva, innen a börtönből felségedhez
felküldözi.
– S mi czélja lehetne azzal ennek az embernek?
– Igen könnyen megérthető az is. Tudva azt, hogy Ráby Mátyás mennyire
fávorban álló embere volt felségednek, arra számított a delinquens
biztosan, hogy felséged majd személyesen fogja megtekinteni a pestmegyei
börtönöket, s akkor ő felséged lábaihoz borulva, büntetése hátralevő
részeinek elengedéseért folyamodhatik.
(Mintha csak nyomtatásból olvasta volna!)
– Igaz, azért jöttem ide, hogy a börtönöket megtekintsem. Vezessenek
önök oda.
S a rendkivüli ember nem utálta, mindjárt ebéd után, ezeket az undoritó,
lélekszomoritó helyeket sorba járni.
Elvezetteté magát a legmélyebb föld alatti odúkba is, a hol az egymásra
zsufolt embertömeg párája megmérgezi a levegőt. Kinyittatott minden zárt
ajtót maga előtt, s minden zegzugnak megtudakolta a rendeltetését. Még a
pinczéket, a fakamarákat is összevizsgálta; látszott, hogy gyanakodott,
nem bizott vezetőiben. Egy üres börtönnek a megfeketült falai tele
voltak karczolva nevekkel; ott megállt, valamennyit elolvasta, ha nem
találja-e közöttük Ráby nevét?
Azután elvezetteté magát a felső börtönökbe, a mik a nemes urak számára
szolgálnak. Látta Karcsatáji szobájában, hogy vannak rabok, a kik nem
igen panaszkodhatnak a jó tartás ellen. Ott találta Kalabuszt is. Az
épen a «királyért való imádságot» recapitulálta.
– Ön az a hires hamisító, a ki mindenkinek az irását tudja utánozni?
kérdé a rabtól.
– Igenis, fölség.
– Ön irt hozzám, Ráby kézirását utánozva?
– Én irtam, fölség.
Nem is mondott valótlanságot.
A császár gondolt valamit.
– Mennyi ideje van önnek még hátra a fogságból?
– Két esztendő, fölség.
– Én ezt önnek kegyelemből elengedem, azon föltétellel, hogy a börtönét
rögtön elhagyja, s azonnal felmegy Bécsbe s ott az udvari levéltári
hivatalnál jelentkezik. Mint kézirat-másoló lesz ön alkalmazva rendes
fizetéssel.
Kalabusz eldobta a kezéből a szentek hegedűjét. Lantolhatnak már! S
odaveté magát a császár lábaihoz, hogy azokat megcsókolja.
Igaza volt a császárnak; az ilyen veszedelmes embert nem lehet tovább
megtűrni a börtönben; ennek kenyeret kell adni a kezébe, hogy ne ártson.
Laskóy úr ebben a szobában megmutatta a császárnak a fekhelyet, a mit
Ráby foglalt el, a mig «idebenn» volt. Az uralkodó ott találta még az
egykori rab ágy-fejénél Horácz odáit, s a mint belenyitott, megismerte a
marginális jegyzeteken hivének irását. Tehát mégis itt kellett neki
lenni.
Aztán tovább ment. Karcsatájira rá sem nézett. Pedig az sem bánta volna,
ha őtet is kidobatta volna a vármegye tömlöczéből.
A császár azt kérdezte: hol vannak még a többi nemesi börtönök? Azokat
is megmutogatták neki, lakókkal és üresen. Minden «ajtót» felnyitottak
előtte.
Még sem hitt. Látni akarta az egész vármegyeházának minden helyiségét,
termeit, szobáit, archivumát, lakosztályait.
Háromszor elment Rab Ráby börtöne mellett s egyszer fölötte hangzott el
sarkantyus lépteinek kemény dobbanása, s még sem talált reá. A
befalazott ajtó úgy meg tudta csalni. Rab Rábynak nem súgta meg semmi
ösztön, hogy most itt mellette, körülötte, fölötte, uralkodója,
megszabadítója jár, hogy csörömpölő lánczaival megverte volna a falakat,
hogy ha ő nem szólhat, azok mondták volna meg: «itt vagyunk!»
Sikerült a tréfa.
A császár még a saját legmagasabb személye közbejöttével sem birta
kiszabadítani Pest vármegye börtönéből a Rab Rábyt.
És az egész vármegyeházában nem akadt egy ember, a ki megütötte volna
öklével a falat s azt mondta volna neki: «itt van, a kit keressz!»
Erre a napra Mariskát, Böske szolgálójával együtt elküldték Budán lakó
nagynénjéhez. Ok volt rá elég. A császár idejöttével a kiséret egy
részét a megyeházba is elhelyezték vendégül; a főjegyző szállása is
kapott egy kapitányt. Az pedig hallatlan volt egy cálvinista háznál,
hogy a felnőtt leánynak a szemeibe egy császári katonatiszt belenézzen!
A császár lement a táborba; Rab Ráby ott maradt.