(Romanticus historia fog taamadni ebbevl.)
Most már kezd a történetünk egészen regényessé válni. A börtön olyan
tökéletes, hogy annál már egy piktor sem kivánhat külömbet; a fogoly
odalánczolva a falhoz, akár csak a velenczei dogepalota tenger alatti
börtöneiben.
Ide már nem talál hozzá utat semmi sem, még egér sem. Ezt a vasajtót nem
nyitja fel semmi sem, még az arany sem.
De valami mégis megtalálta az utat Rab Rábyhoz: – mi lett volna az
egyéb, mint a véghetetlen, megfoghatatlan szeretet.
A legelső éjszaka csendességében úgy tetszett neki, mintha a feje fölött
levő padlaton valami csendes őrölés hangja hallatszanék, mintha a
plafondot fúrnák keresztül.
Oda figyelt. S aztán számítgatta, hogy ki lakhatik itt a feje fölött?
A törvényszék feje fölött van az irománytár.
Egyszer vége lett a fúrás hangjának, s akkor, mintha az égből zengne
alá, megszólalt a feje fölött egy szeráfi hang:
– Szegény Rab Ráby!
Azt hitte, hogy a lánczai lehullanak erre a szóra. Olyan volt ez a hang,
mint egy álom emléke a gyermekkorból.
– Hallja ön a szavamat? kérdezé a magasból jövő hang.
– Hallom!
– Bizzék Istenben. Meg fogja szabadítani. Nem vesztik el önt. Holnap
reggel vigyázzon a feje fölé, mikor kopogtatást hall. Isten irgalma
legyen önnel!
Azzal elmult minden, mint egy álom.
És Ráby Mátyás e vigasztaló evangeliumi szózat után olyan édesen elaludt
négyszeres lánczai között, mint a gyermek anyja keblén.
Reggel, mikor fölébredt, azt hitte, hogy valóban csak lázbeteg agyának
álma volt ez az égi jelenés. Fölnézett a feje fölé; de nem látott
semmit. Az a plafond, még abból az időből, a mikor németek laktak a
vármegyeházban, a kik szeretik a szobákat befesteni, be volt mázolva
iromba festéssel; azt a kis lyukat, a mit onnan felülről fúrtak rajta
keresztül, észre sem lehetett venni. S ez volt benne a jó.
Alig virradt meg annyira, hogy a szűk ablakon behatott a világosság,
hangzott a hármas kopogtatás a feje fölött; s aztán az édes, ismerős
hang:
– Szegény Rab Ráby.
– Ébren vagyok.
Arra a plafondnak abból a szegletéből, mely az ő feje fölött volt,
egyszerre leereszkedett hozzá valami. Egy hosszú nádszál. Egész az ő
fekhelyéig bocsátkozott alá, a míg az összelánczolt kezeivel elérheté.
– Elérte ön? kérdezé a hang onnan felülről.
– Igen.
– Húzza szélylyel a nádat; de vigyázva.
Ráby a nádszál első czikkét levonta, az, mint egy tok volt ráhúzva a
felsőre. Abban talált tintát.
Azután a második czikket húzta le. Abban volt egy irótoll
holló-szárnybul.
Azután a harmadik nádszakaszt húzta ki; abból előjött egy
összegöngyölített vékony papirlap.
Iró-eszközök!
Az Alhambra minden eltemetett kincse nem okozhatna olyan örömet a
feltalálójának, mint ezek a drágaságok Rab Rábynak.
– Irjon ön, én várok; szólt a hang.
A rab sietett a munkával. Apró betűket irt, hogy több férjen a papirra.
Megírta a császárnak, mindazt, a mi vele történt. Oh milyen jól esett a
szivének, azzal a meglánczolt kezével a felhúzott térdén leirhatni
mindazt, a mi lázas agyában forr!
Mikor készen volt a levél, ismét összegöngyölítette azt vékony pálczika
alakra, hogy a nádszálba beleférjen, s aztán a tollat, kalamárist mind
visszadugta a nádszál végébe.
– Köszönöm! Megvan!
– Isten áldása legyen önnel, hangzott felülről halkan.
A nádszál ismét felhúzódott a plafondba.
Még az nap este felé újra megszólalt a vigasztaló hang:
– Szegény Rab Ráby! Legyen jó reménységben. Levelét felvitte Bécsbe az
Ábrahám zsidó.
Ez a hír átmelegíté a rabot. Nagy szüksége volt rá ebben a hideg
szobában, a minek az ablakán betódult a februáriusi szél, s a hová egy
hétig (előre megmondták neki) nem fogják rányitni az ajtót. Addig eltart
a kenyere, meg a vize.
Ennek a hétnek az utolsó napján pedig az történt, hogy ő excellentiája,
a helytartótanács elnöke, «cito, citissime!» idéztette fel maga elé a
substitutus alispán urat.
Az nem volt baj, hogy Laskóy úr épen ebédnél találta ő excellentiáját;
azért lehetett vele beszélni. Ő excellentiájának különben is megvolt az
a, minden magyar emberrel közös tulajdonsága, hogy nagyon lassan
szeretett enni, s a míg a falatját rágta, addig is beszélt.
– No hát, bihászman? Tudja a spectabilis, hogy miért hivattam? Hát csak
azt akartam tudtul adni, hogy én holnap délelőtt háromfertály
tizenegyre, tehát egy fertálylyal a bécsi posta elindulása előtt, ott
leszek a pesti vármegyeházán, s ha még ott egy Rab Rábyt találok a
börtönben, azt menten szabadon bocsátom. Az általa szenvedett károkat
illico a domestica cassából neki kifizettetem. S azoknak a fizetéséből,
a kik okozták, lehúzatom. Holnapután reggel pedig a nagyságos Murai és
Rábai Ráby Mátyás kamarás úr vádjának alapján mind azokat, a kik általa
feladattak, a districtualis törvényszék elé állíttatom, s a kire egy
makulányi bebizonyul, ha kicsiny, ha nagy, ugyanabba a tömlöczbe
bezáratom, a honnan a Rab Rábyt kihozatom. S a míg azt elbeszélte ő
excellentiája, szép csendesen verte a kése meg a villája hegyével a
tányérján a czapfenstrájkot.
Laskóy úr úgy megijedt, hogy a saját bundája gallérjába kapaszkodék
menekülésképen.
– Quid hoc est? rebegé.
– No úgy-e? Most már rajtatok a sor azt mondani «bihászman?» Hát az
történt, hogy harmadnapra azután, hogy kegyelmetek olyan jól elzáratták
a Rab Rábyt, hogy ahhoz még a légy sem férhet, dupla vasajtót tétettek a
tömlöczére, a minek a kulcsain a porkoláb rajtahál, s a foglyot úgy
megvasaltatták, hogy az se kezét, se lábát meg nem mozdíthatja; hát
mondom, harmadnapra hivat fel a császár Bécsbe lóhalálba. Még azt
gondoltam, a zsidó rekrutáknak sütendő kóserprófontról akar velem
beszélni. Dehogy az volt a baj! Az első szava az volt hozzám: «mit
tettek önök Rábyval?» Én támaszkodva az uraságotok által nekem intimált
relatióra, s azt gondolva, hogy csak a bécsi commissariusok reportja
ellen kell védelmeznem magamat, elmondtam, hogy Ráby Mátyás a maga
törvényes hatósága elé állíttatott. A confrontatiót nem lehetett vele
elkezdeni, mert veszélyes betegségbe esett, a miben őt a vármegye
physicusa egész emberséggel gyógyítja és ápolja; mihelyt felépül, az
ügye fölvétetik etcætera, és így tovább… S a császár olyan malitiosus
volt, hogy nem szakított félbe, hanem engedte nekem végigfújni az egész
litaniát, mint valami rossz diáknak, a ki a tíz körméről olvassa le a
pensumot. Csak mikor végig elmondtam, akkor adott elő a markából egy
vékony szalmapapirosra irott, de sűrűn teleirott levelet, a mit a Rab
Ráby irt vala hozzá, négyszeres vasba verve, kettős vasajtó mögé
bezárva, s a miben az utolsó commáig minden olyan hiven meg volt írva, a
mi vele történt, hogy még az sem volt belőle kifelejtve, hogy kegyelmed
spectabilis azt kérdezte tőle: «no hát adott-e a császár aranylánczot?»
– Hüh! fújtatott Laskóy úr, kegyetlenül megrémülve.
Ő excellentiája haragosan fente a villájához a kést, mintha meg akarna
valakit ölni; pedig csak a karmonadlijára agyarkodott.
– A bezárt tömlöcz falán keresztül oda tud irni a császárhoz másnap
mingyárt! Ezzel az emberrel nem birunk. Az urak valamennyien nem birnak
vele. Ez már szent. A császár aztán, mikor végigolvastatta velem a Ráby
levelét, kihúzta az óráját a zsebéből s azt mondta: «igazítsa ön a
magáét az enyimhez; most háromfertály kettőre, holnapután ön otthon lesz
Pesten, déli tizenegy órára Ráby Mátyás szabadon legyen bocsátva és
bántatlanul. A ki ennek az én parancsolatomnak haladéktalanul nem
engedelmeskedik, azt én bezáratom élete fogytáig a – bolondok házába!
Tessék ezt magának prænotálni, spectabilis. Én éjjel-nappal vágtattam,
hogy hazajussak; most kegyelmeteken a sor. A kinek van kedve magát a
vörös toronyba becsukatni, s mindennap hideg vizet csepegtetni a feje
lágyára, tegye meg: nekem nincs.
Laskóy úrnak sem kellett több biztatás. Vágtatott keréktörésig haza
Pestre nagy fúriával.
Az első szava az volt, mikor a kocsiból kiomlott:
– Küldjék ide a Janosicsot!
Az rohant szaladva, mind a két keze tele egy nagy csomó, karikára fűzött
kulcscsal.
Janosics uramnak sajátszerű szélylyel álló fülei voltak, mint egy túri
kancsónak, olyan szélfogó fülek.
Laskóy úr nem szólt neki semmit, csak azt tette vele, hogy a mint az
ajtón belépett, megfogta neki két kézzel azt a két speciosus fülét s
annál fogva a feje tarkóját úgy odaütögette neki az ajtófélhez, hogy a
két csomó kulcs a két kezében csak úgy csörömpölt, mintha a táblabiró úr
eleven török muzsikát akart volna belőle csinálni: «nesze! nesze! nesze!
ne még ez! ne még ez!»
Akkor aztán, mikor ilyen szépen felköszöntötte ő porkolábságát, azt
hörgé fogcsikorgatva a fülébe:
– Lélek hordjon el kutyaáldotta! A Rab Ráby már megint levelet irt a
tömlöczből a császárnak!!!
A megrémült porkoláb összecsapta a két csomó kulcsot a két kezében s
elsápadva hebegé:
– Akkor bizony mondom, ördöggel kell neki szövetségben lenni!
Nem találta el, angyallal volt szövetségben.
Erre fiscális, doctor, szolgabiró, esküdt mind összeröffentek. Mi
történt? Mi tévők legyenek?
«Ötvenet vágatni a porkolábra!» Ez lett volna a legjobb, csak a Villám
Pista lövés-emlékének köszönheti, hogy meg nem kapta.
Itt már csinálni kell valamit!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap háromnegyed tizenegyre pontosan ott volt a vármegyeházánál ő
excellentiája.
Eléje jöttek mind egész deputatióval, vitték fel az alispáni szobába.
– No hát, bihászman? Mi történt?
Laskóy úr nagy mosolygva nyújtott eléje két levelet. Mind a kettő Ráby
Mátyás irása.
– Eccé! Már Szent-Endréről ír.
– Igenis, még tegnap elbocsátottuk s ő egyenesen haza kivánkozott.
Az egyik ő excellentiájának szólt, melyben Ráby Mátyás megköszöni azon
kegyességét, hogy az ő gyors kiszabadulását kieszközölte. Igéri, hogy
ezentúl az ország törvényeihez fogja alkalmazni magát. A
publicopoliticumoktól különben is egészen visszahúzódik, s saját
œconomiája rendbehozása után lát. Kéri ezt a másik levelet, melyet ő
felségéhez irt, ő excellentiája által elolvastatni, s ha helyeslését
megnyeri ex offo felküldetni.
A másik levél tehát a császárhoz volt intézve. Az elnök úrnak azt is el
kellett olvasni: ha helyesli-e?
Nagyon helyeselte. Optime: Bene! benissime!
… Átlátja, hogy hamis denuncziatiók által maga is félre volt vezetve…
Optime… Mindennek a megboldogult rácz pópa volt az oka, a ki azt a hamis
mesét a nagy kincses-ládáról kigondolta… Bene… Sajnálja, hogy a derék
tisztviselői karnak s különösen ő excellentiájának olyan sok keserüséget
okozott… Benissime … Nem kiván többé Bécsbe visszatérni, a curriculum
vitæt falun óhajtja folytatni egészsége állapotja végett… Habet rectum…
Kéri azt a kis penziócskáját, a mire számot tarthat, ide utalványoztatni
Szent-Endrére, a honnan többé nem szándékozik kimozdulni… Habeat sibi!…
No hát!
Ő excellentiája mingyárt ott copertába tette a levelet, lepecsételte, s
ő maga irta rá a császár czimét, még pedig úgy, hogy el lehetett
olvasni. A pósta épen fújta a trombitát a kapu előtt. Elvihette idején a
levelet.
«Ettől tehát megszabadultunk volna!»
Azzal búcsút vett s visszadöczögtette magát a zsalugáderes hintón Buda
várába.
Dejszen nem hagyják magukat ezek az urak a bécsi bolondok házába
becsukatni!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Már most ennél a lapnál tehát becsaphatnók a könyvet. A Ráby nem «Rab
Ráby» többé. Otthon van Szent-Endrén. Szőlőt nyittat, mihelyt kienged az
idő. Visszaveszi a Böskét, s tehenet szerez mellé… Bírja békével.
Jaj, ne tessék hinni! Dehogy van otthon! Most is Rab Ráby az, s ott ül a
tömlöczében, még kurtábbra szorított lánczokkal.
A mint Laskóy elmondta az uraknak a levél históriát, mind valamennyien
rohantak fel, hajdu és porkoláb assistentiával a Ráby tömlöczébe; a
nyomorult embert megfogták, levetkőztették abban a criminális hidegben
puczérra; úgy vizitálták ki, hogy hol a toll, hol a tinta, hol a papiros
nála? Szétszedték az ágyát apróra, még a szalmát is felkutatták, azután
a téglákat feszegették fel a tömlöcz padlatán s dühösek voltak, hogy
sehol sem találtak semmit. A plafondot nem jutott eszükbe megvizsgálni.
Olyan kis lyuk volt azon, hogy nem lehetett észrevenni. De ha lehetett
volna is, olyan vastag volt minden falon és a plafondon is a zúzmara,
hogy az az árúló lyukat betakarta eléggé. Végre abban állapodtak meg,
hogy bizonyosan a kulcslyukon keresztül dugta be az irószereket valaki
egy drót segélyével, s ez csak az őrt álló strázsa beleegyezésével
történhetett meg. Annálfogva, a ki csak ott azóta őrködött a Ráby ajtaja
előtt, arra a hajdúra mindre huszonötöt csapattak. Az ártatlanok pedig
azt megérdemelték, mert mind részesek voltak abban az elszöktetési
komédiában; tehát ha nem competált is nekik, de jól esett nekik.
Azzal aztán a Rab Rábyt még szorosabban összelánczoltatták a falhoz, s a
bezárt vasajtón a kulcslyukat maga Laskóy úr pecsételte le saját
gyűrűjével s kegyetlen fogadást tett, hogy ha még most is ki tud ebből a
börtönből egy levelet meneszteni a Rab Ráby, hát akkor saját magára
vágat huszonötöt.
Azzal egy hétre való kenyérrel, vízzel megint magára hagyták a jámbort.
… De hát az a két levél, Ráby Mátyás saját kezeirásával, az elnök úrhoz,
meg a császárhoz?
… Hát Kalabusz uram mire való?
Ő sem eszi hiába a vármegye kenyerét!
Ráby feje fölött ismét megjelent a vigasztalás angyala. Az ismert módon
ismét nyújtott neki irószereket. Ezúttal Ráby sem használta fel az egész
papirdarabot, hanem annak egy részét szorosan összegöngyölítve eldugta
egy szál szalma belsejébe. Azt a szalmaszálat megjegyezte a vérével. A
láncztól folyvást vérzett.
Megtudta ezt odafenn az őriző angyal s még az nap küldött le neki a
szalmaszállal vászondarabkákat, meg tűt, czérnát, hogy azokkal varrja be
a vasbékókat; ne sértsék annyira a lábait.
Ez volt Rab Rábynak a mindennapi mulatsága. Este, elalvás előtt bevarrni
a vászondarabkákba a békóit, s reggel megint kibontani azokat, hogy ha
vizsgálni jön a porkoláb, észre ne vegye.
A második levele már nagyon rövid volt, a mit a császárhoz irt.
«Felséged, mondá: ha önt elfogják, magam megyek érte, s kihozom
börtönéből kézen fogva». «Még most is itt vagyok».
A hét nap még nem telt le, midőn jöttek a börtöne ajtaját megnyitni.
Hoztak neki nagyon sok felaprózott kenyeret és két puttony vizet.
Mire való lesz már ez?
Azután levették a vasajtót a sarkából s Rab Ráby ismét látta megjelenni
a legényeivel együtt azt az embert, a kit egyszer hóhérnak nézett s a ki
a vármegye kőműves-pallérja volt.
Ez most azért jött, hogy a börtönajtó küszöbét kivegye, aztán az egész
ajtót befalazza.
Mint a rémmesékben olvassuk, hogy befalaztak eretnekeket, a kik nem
akarták elismerni a transsubstantiatiót, trónkövetelőket, a kik nem
akartak lemondani elsőbbszülötti jogukról, templárius főnököket, kik
elárulták a Baphomet titkát, akként befalazták Ráby Mátyást; azért, mert
nem akarta megengedni, hogy a szent-endrei számadásokban hadd legyen
«kétszer kettő: nyolcz!»
Ez valóban mulatságos egy történet, magunk is kiváncsiak vagyunk rá,
hogy mi lesz a vége?