(Bolondnaal bolondabb dolgok tevrteennec az fevldevnn, miket ember ki
nem gondolhatna, ha emberenn megh nem esstec volna.)
Mikor már nyolczvanra felszaporodtak a vádpontok Rab Ráby ellen, akkor
egy nap azt mondá a vizsgáló birónak:
– Én már össze vagyok törve, testem-lelkem belefáradt. Visszavonom a
vádamat; úgy sem vezet az az elnyomott nép felszabadítására, csak még
nagyobb elnyomására.
Hanem erre azt felelte neki a vizsgálóbiró, hogy:
– Ez most már nem lehet: a feladás a császár előtt történt; a vádló
tartozik azt fentartani. Ha a feladott kincs megtaláltatik, annak egy
harmadrésze a feladóé; de ha hamis volt a feladás, akkor a feladó fejét
veszíti el. Tehát bizonyítsa be!
– Bizonyítsak? Innen a börtönből? Meglánczolt kézzel? Mikor a bűnvádat
megerősítő irataim már mind az ellenségeim kezében vannak. Mikor a
szent-endrei városházát nem rég éjjel feltörték, az archivumot
kirabolták s bizonyítványaimat mind elvitték.
– Hogy tudja ezt az úr? kérdé a biró elbámulva.
– Tudom. A rablók neveit is tudom. Azt is, hogy a szolgabiró vezetése
alatt törtek oda be.
– Ez a vallomása az úrnak a legsulyosabb vád ellene! Az úr folyvást
tilos összeköttetést tart fenn a külső világgal.
– Ez arra mutat, hogy az egész világ nekem ad igazat.
– Kik az úrnak a czinkostársai, a kik e levelezést elősegítik?
– Senki és mindenki. A puszta falak, a levegő, a vasajtó, a lánczaim, a
porkolábom, az őreim, mindenki szövetségesem.
– No hát majd szűkebbre fogjuk vonni az úrnak a lánczait, hogy ne
mozoghasson olyan sokat!
– Hasztalan. Lánczaim kinyulnak a börtönből s elérnek a trón lábáig;
minden csörrenésüket meghallja az, a ki önöknek ura és birája s itt lesz
nemsokára Pesten, hogy itéljen fölöttük. Rettegjen az, a ki bűnös. Nem
engem illet a rettegés.
A vizsgálóbiró a sarkaival toporzékolt dühében. Ez az ember mindenről
értesítve van. Már azt is tudja, hogy a császár tábort huz össze Pest
alatt s hadiszemlére maga le fog jönni a nyáron személyesen s hogy a
szent-endrei és izbeghi jobbágyok tömeges aláirásokkal ostromolják az
uralkodót Rab Ráby szabadon bocsátásáért s az őt fogvatartó megyei
hatóság elleni vizsgálatért. – Hasztalan változtatják az őreit,
hasztalan bizzák a felügyelést magára a porkolábra; hasztalan zárják el
minden emberi érintkezés elől, ez folyvást levelez ki a börtönből és
kapja a leveleket kívülről. Azt nem tudták kitalálni, hogy a kettős
fenekű korsóval maga hordja a porkoláb, tudtán kívül a levelezést ki és
be. Ott künn a korsót, a mely hajdu megtölti vízzel, az belecsempészi a
levelet s a porkoláb nem tud róla semmit.
Végig-verették valamennyi hajdút, a ki csak gyanúba vehető volt. Azok
nem nagyon bánták, mert a hány ütleget kaptak, valami jóltevő kéz
ugyanannyi arany-flastromot ragasztott reájuk; s ez, ha jól felveszszük,
nem is rossz kereset.
Mikor a császár augusztusban (már ez a második esztendő augusztusa volt)
lejött a pesti táborba, Rábynak a hozzáküldött leveléből bámulva
értesült, hogy megbizottja még most is a tömlöczben van. Azonnal maga
elé hivatta a helytartósági elnököt s legnagyobb haragját tudatva vele,
megparancsolá neki, hogy Ráby Mátyást azonnal bocsáttassa szabadon,
különben őt is és az egész tisztikart elűzi a hivatalából.
Ezt a parancsot már nem lehetett felbontatlan ad acta tenni.
Ő excellentiája mindjárt, ott a császár jelenlétében, kénytelen volt
kiadni a helytartósági parancsot a kerületi biztosnak, hogy Rab Ráby
menten szabadon bocsáttassék.
– Bihászman!
A parancs peremptorius volt. Annak haladék nélkül engedelmeskedni
kellett.
Azon az éjszakán Rab Rábynak a tömlöczajtaja alatt egy levelet dugott be
valaki, a miben ez állt:
– Legyen készen az éjjel. Jó barátai érte jönnek. A porkolábot
megkötözik, elveszik tőle a kulcsokat. Ráby urat kiszabadítják.
Jól van, jól! mondá magában Ráby. Ez az ajtó alatt bedugott levél nem a
jó barátaimtól jön, mert azok tudják a levelezés módját. Ezt az
ellenségeim küldik. A császár bizonyosan megparancsolta már nekik, hogy
szabadon bocsássanak, s most ezek azt szeretnék, ha erőszakkal szökném
meg a börtönből.
Azt tette ezzel a levéllel, hogy átadta a porkolábnak.
Úgy, de ez megint egy új inquisitióra adott alkalmat. Hisz ez egy
valóságos nagy komplott! Az állami közbiztonság ellen tervezett
forradalom. De már ezért megint itt kell tartani Rab Rábyt, hogy vallja
ki, kik lehetnek azok a veszedelmes rablók, a kik a vármegyeházát az
ország fővárosában erőszakkal meg akarják rohanni?
Késő őszig eltartott a vallatás ezen új merénylet fölött.
Persze a császárnak egyébre volt ekkor gondja. Beütött a szerencsétlen
török háború, kudarczos kezdetével; az uralkodó maga is lenn volt a
táborban s elég veszedelmet kiállt.
Hanem azért még ott is rátaláltak Rab Ráby levelei a tömlöcz fenekéről.
Most már csak azt kérte ő felségétől, hogy ha már őt a börtönéből
kiszabadítani nem tudja, legalább azt eszközölje ki legmagasabb
befolyása által idefenn az uraknál, hogy számára a rendes
rabtartásdíjat, a naponkinti húsz krajczárt rezolválják, mert a mostani
hét krajczárért igen fekete kenyeret lehet kapni, meg hogy a lánczait
eresztenék egy kicsit hosszabbra.
Ennek a folyamodásnak aztán az lett a sikere, hogy a hét krajczárt
leszállították négy krajczárra, a miért már csak penészes száraz
kenyeret lehet kapni, a lánczait pedig kiegészíték egy vas nyakörvvel, a
mihez a kezei vasrudakkal voltak odaerősítve, hogy ne irhasson több
levelet.
Ez alatt pedig Janosics uram mindig úgy tett, mintha sajnálkoznék rajta.
Majd meg ittasnak tetette magát s elesett a folyosón. Az őrt álló
strázsa aztán bejött Rábyhoz, a porkolábtól elvett kulcsokkal.
– No most Ráby úr, frissen nyissuk fel a lakatokat a békóin, aztán vegye
magára a porkoláb ruháit, aztán «usgye fóre!»
Ráby azt mondta, hogy hagyjon neki békét; tudta, hogy ez csak kelepcze.
Eljött a tél is. Kemény hideg idő volt. S az ő börtönét nem fűtötték. És
ő rajta csak a nyári ruhái voltak, azok is szakadoztak már. Még sem
akarta elfogadni az egyre megújított ajánlatokat, hogy megszöktetik.
Tudta, hogy az ellenségeitől jönnek azok.
Egy napon a vallató birónak azt felelte a kérdésére:
– Én nem tudok beszélni, mert meg vagyok fagyva.
– Hát nem fűtik a szobáját?
– Azt önök jobban tudják.
Erre a kegyelmes úr behivatta a porkolábot s kegyetlenül meghagyta neki,
hogy ezentúl a Rab Ráby tömlöcze naponkint háromszor befűttessék.
No aztán befűtötték a szobáját úgy, hogy az olyan lett, mint a
sütőkemencze. Rakták abban a tüzet éjjel-nappal, hogy a kályhája
szétrepedezett, s éjszaka úgy világítottak az izzó cseréptáblák, mint a
pokol kapuja, hogy a nyomorult ember kénytelen volt a földre lefekünni a
fulasztó hőség miatt s a homlokát a hideg falhoz támasztani.
Még ezzel sem tudták rávenni, hogy a szándékosan bezáratlan hagyott
tömlöczajtón át megszökjék.
Nem! Neki diadallal és felemelt homlokkal kell innen kivonulni. És pedig
úgy, hogy utána az üldözői következzenek e szoba lakosaiul.
Csak azért sem!
Egy deczemberi napon aztán azzal az örvendetes hirrel jött be hozzá
Janosics uram, hogy nagy kegyelem érte a rab urat. A lánczok mind
levétetnek a testéről. Sőt még annál is nagyobb gráczia gyakoroltatik
irányában, mert a mit olyan régóta nélkülözött, megadatik neki,
megborotválkozhatik.
Ez igazán a legnagyobb kín az olyan embernek, a ki ehhez hozzá volt
szokva. Mintha kicserélték volna, mikor azt a szőrbozótot érzi az arczán
berzenkedni. Nem is viselte azt abban az időben más, csak a rabok.
Soha sem érzett nagyobb hálát valaki iránt, mint a borbély iránt, a ki
az arczát ismét beszappanozta! S úgy örült neki, mikor az újjai hegyével
ismét végig simíthatta az állát. A borbély tükröt is tartott eléje, hogy
nézze meg benne magát.
Olyan finom a bőre, mint egy kisasszonyé.
Persze, másfél esztendő óta nem sütötte azt a nap.
Ezen a napon türhető ételt is adtak neki, a mit már esztendő óta nem
kapott; az ágyára új pokróczot adtak s a szobáját nem fűtötték be olyan
kegyetlenül. Legalább a következő éjjel jól alhatott.
Éjfél után volt az idő; a rab mély álmát a vasajtó zárainak zajos
csörömpölése riasztá fel, a feltört ajtón besütött a tömlöczébe a tele
holdvilág, s ő bátran azt hihette, hogy álmodik, olyan csodálatos volt
az, a mit látott.
Czifra török-öltözetbe bugyolált alakok lépkedtek be egymás után a
szobájába, turbános főkkel; öveikben handzsárokkal és pisztolyokkal;
némelyiknek szuronyos puskája és kardja is volt, és valamennyinek az
arcza be volt vonva fekete fátyollal.
Ráby azt sem tudta, hogy micsoda nyelven szólítsa meg a fantomokat?
Az első közülök aztán először ráczul, majd meg magyarul szólt hozzá:
– Ne féljen semmit, Ráby úr! Mink szent-endrei jó barátjai vagyunk.
Megvesztegettük a strázsákat. Elfoglaltuk a vármegyeházát. Kiszabadítjuk
uraságodat keserves tömlöczéből.
– De én nem akarok innen erőszakkal kiszabadulni.
– Meg kell lenni! A császár parancsolta.
– Ejh, ha engem a császár akar innen kiszabadítani. az nem öltözteti az
embereit török ruhába, nem küldi éjszaka, hanem fényes nappal.
– Itt a parancsolat. Itt van! A császár saját irása.
Azzal az álarczosok vezére egy iratot mutatott Rab Rábynak, a miben
tizenkét pont folytában volt megparancsolva, hogy mi történjék a
szent-endrei ügyben, mind ez rácz nyelven volt irva; persze ez volt
József császárnak a kedvencz nyelve, a min fogalmazni szokott.
Ráby protestált az elszöktetés ellen.
– Hagyjanak kendtek nekem békét. Én nem akarok elszökni. Távozzanak,
vagy segítségért kiáltok.
Erre aztán handzsáraikat rántották s minden oldalról a Ráby mellének
szegezték.
– Egy mukkanás se legyen, vagy rögtön halálfia lesz az úr.
E fenyegető megrohanásra a testben összetört rab ájulva rogyott össze.
Mire eszméletéhez tért, azt látta, hogy fel van öltöztetve, leánynak.
Csinos, kaczkiás rácz leányt csináltak belőle, pántlikába font hajjal,
gyöngyös pártával, hímzett köténynyel; a nyakán üveggyöngy-sorokkal.
Ezért volt a tegnapi simára borotválkozás!
Rab Ráby könyörögni kezdett nekik, hogy ne tegyék szerencsétlenné,
földönfutóvá; hagyjanak fel a merénylettel; hisz az üldöző katonaság
rögtön utól fogja őket érni s mindnyájukat lekaszabolja: nem hajtottak
rá! utoljára egy hórihorgas ficzkó felkapta az ölébe s kirohant vele a
tömlöczből, a többi nagy lármával utána. A megyeház lakóinak tisztán
süketeknek kellett volna lenni, ha ezt a zajt nem hallották volna. S
aztán végig az udvaron, teljes holdvilágnál; a kapu alatt, az őrszoba
előtt, a hol huszonnégy megyei hajdú szokott aludni, s aztán ki az
utczára, végig az egész városon, a nélkül, hogy valaki akadt volna, a ki
megkérdené, hogy hová igyekezik az a huszonnégy török azzal az egy rácz
leánynyal?
Valóságos farsangi komédia volt! Huszonnégy török martalócz, olyan
fantasticus öltözetekben, a minőket a mostani ivadék már nem is látott
ember hátán, nagy zajjal és kiabálással végig roboghatott a fél városon,
a nélkül, hogy egy strázsa rákiáltott volna, hogy «ki népei vagytok?»
Pedig még akkor Pest városának kapuja is volt, a kecskeméti-utcza végén,
s az be volt zárva, azt még ki kellett nyitni. Az is megtörtént hiba
nélkül. Jól be volt ez a komédia tanulva. Lehetővé tette ennek a
képtelen alakos játéknak a kivitelét Pestnek akkori összevissza épült
mivolta. A vármegyeház és a Károly-kaszárnya között egy átjáró utczát
elfoglaltak kertnek az irgalmas barátok, hanem azért annak a két ajtaján
által s ki lehetett járni. Azután a városkaput őrző Schneider Rundellt a
szabóczéhnek kellett volna őrizni, de az azt nem tette, valamint a
Krautschneider Rundellt sem igen strázsálták a káposztavágók. Innen
pedig aztán ki lehetett jutni az «alsó bajor» utczán egyenesen, azaz,
hogy görbén a Dunapartra.
Azután deczemberben már ki volt szedve a hajóhid, a jégzajlás elől. A
helyett ideiglenesen a «repülő hid» volt beállítva. Minthogy jelenben
ilyen csudát az egész Duna Tisza mentében nem találni már, hát csak
leirom, hogy milyen volt az; nehogy valaki azt higyje, hogy a jövő
század repülő gépeit akarom a publikummal még egyszer bevetetni. Tehát
volt egy nagy komp, akkora, mint a hajóhidnak egy szakasza; azt
megkötötték egy karvastagságú kötéllel, azt a kötelet keresztül húzták
hat egymás után következő ladikon, azok arra valók voltak, hogy a
kötelet a viz felett tartsák, az utolsó ladiknál aztán a kötél egy nehéz
horgonynyal a Duna fenekéhez volt erősítve, az «Apácza révnél», a
«Nyulak szigete» alatt. Ezen a kötélen repült aztán a hid az egyik
parttul a másikig: persze evezővel hajtották. Éjszaka nem járt a repülő
hid; a révészek olyankor aludtak. Ezen a napon azok is ébren voltak s
ott ültek már a helyeiken. A rejtélyes muzulmánoknak csak le kellett
telepedniök a prédájukkal a hidasban, azonnal megindult az.
Ráby reszketett, mint a kocsonya. Először is a hideg miatt. Hónapok óta
nem volt kinn a szabad levegőn, most egyszerre a csipős deczemberi
szellőre kihozták ebben a hangos menyasszony-öltözetben, a mi ott nem
takarta, a hol legjobban fázott. De még jobban didergett attól a
gondolattól, hogy ha most őtet ezek az ismeretlen elszöktetői bele
találják dobni a vizbe, soha sem tudja meg senki, hogy hová veszett el?
Azonban ezt nem tették vele. Szerencsésen átjutottak a tulsó partra. A
repülő hid a csonka toronynál szokott kikötni. Ott vártak már a
felnyergelt paripák, meg egy négylovas szekér. Három szarácsi felkapott
a szekérbe, Ráby Mátyást közbül ültetve, a többi a nyeregbe vetette
magát s azzal vágtattak az ó-budai úton elfelé.
Az egyik kisérőnek mégis volt annyi embersége, hogy didergő utitársát
betakargatta a saját bundájába.
A kocsi előre vágtatott, a lovasok utána. Ezek aztán lassankint
elmaradoztak, mire Vörösvárra ért a szekér, már akkor a lovas kiséret
nem volt sehol.
Itt már Ráby egészen eszméletén kivül volt a testi szenvedés miatt.
Elcsigázott idegei nem állották ki ezt a rohamos változatot. Ott le
kellett őt venni a szekérről és ágyba fektetni.
A rég nélkülözött párnás-ágyban aztán mélyen eltalált aludni. Késő
reggel volt, mire felébredt.
A három kisérője közül már csak kettő volt akkor mellette. Azok sem
viseltek többé sem török jelmezt, sem álarczot. Tisztességes rácz
polgároknak voltak öltözve, maguk hétköznapi ábrázatjával, s meg is
mondták a neveiket Rábynak: Szent-Endréről való közbirtokos társak.
De ő nem emlékezett sem az arczaikra, sem a neveikre. Lehet, hogy az
elméje gyöngült.
Ez a két férfi pedig igen emberségesen bánt vele. Vettek a számára meleg
öltözetet; készítettek neki gyönge betegnek való ételt, s nagyon kérték,
hogy meg ne erőltesse magát az utazásban, a kocsisnak is meghagyták,
hogy csak csendesen hajtson, ne rázassa magát nagyon össze.
Ez a csendes utazás nem esett volna rosszúl a Ráby testének; hanem a
lelke azon aggódott, hogy hátha üldözni találják s utólérik.
Az egyik kisérője, a ki magát Kurovicznak nevezte, iparkodott őt
megnyugtatni. A míg a vármegye a maga pandurjait lóra ülteti, addig ők
nagy egérútat nyerhetnek. Aztán nem tudja senki, hogy minő álruhában
szöktették el? Az után a személyleirás után, a mit a pestiek szét fognak
küldeni a currensben, soha senki rá nem talál. A felől ugyan nyugodtan
szunnyadhat minden állomáson.
Úgy is történt. Ráby Mátyás naponkint nem utazott többet két állomásnál,
úgy, hogy nyolcz napig tartott az útja Pesttől Pozsonyig; minden útba
eső vendéglőben megpihentek vele. Utitársai sertéskereskedőknek adták ki
magukat, s ő az egyiknek a testvérhuga volt. A harmadik napon már
találkoztak a lovas-pandurokkal, a kik a tömlöczéből elszökött Rab Rábyt
üldözték, beszéltek is velük; s elmondatták maguknak az egész historiát.
Ráby Mátyás maga olvashatta minden vendéglő ivószobájában az utána
küldött currenst, a mi ki volt szegezve a táblára, s megtudhatta belőle,
hogy ő micsoda nagy gonosztevő, lázadó, országcsaló, a kinek a fejére
kétszáz arany díj van téve, ha élve elfogják. De nagy megnyugtatására, a
személyleirás még azt a portréját mutatta be, a mit a tömlöczben
hagyott, borzas szakállú, csapzott hajú, sápadt szinű; szakadozott ócska
selyem szárduthban, kopott bársony-puliderben, beszél németül,
francziául, diákul és magyarul. Ezt ugyan nem találták volna meg ebben a
hímzett ruhás rácz hajadon alakban, a kinek elővigyázatból még pirosra
is ki van festve az arcza; s a ki nem értett más szót, mint a mit ráczul
intéztek hozzá. Megesett, hogy néha egy födél alatt háltak az
üldözőikkel.
Ráby kénytelen volt a két kisérőjét valóságosan jó barátjának tartani.