(Egi seregeeli madaarnac, ees egi kiss egeernec az tevrteenete.)
A szent-endrei deputatió felment szerencsésen a császárhoz, előadta a
maga dolgát, meg a Rábyét, most már egyesítve mind a kettőt; minden
megtörtént hiba és visszaélés természetesen a rögtöni halállal kimult
nótáriusra háríttatott, a többiek mind derék, igazságban járó emberek
voltak.
A császár rögtön kemény parancsolatokat küldött mind a helytartósági
elnöknek, mind a kerületi biztosnak, meghagyva erősen, hogy Ráby Mátyás
azonnal szabadon bocsáttassék s a sérelmes sikkasztási ügy az ő vádja
alapján befejeztessék.
A helytartósági elnök ezt a parancsot is oda tette az olvasatlan iratok
fiókjába.
A kerületi biztos azonban sietett engedelmesen válaszolni, hogy a
legmagasabb parancsnak azonnal elég fog tétetni, csak még a vármegye
tudósítása váratik be.
Ebben a császár aztán megnyugodott. Mert nem tudta, hogy mit tesz
vármegyei nyelven ez a szó, hogy «csak még»?
Legelébb is azt tette, hogy a mint e parancs az alispánnal közölve lett,
rögtön jöttek a Rab Rábyért és kihozták a börtönéből, de nem azért, hogy
szabadon bocsássák, hanem hogy rálakatolják a kezére meg a lábára a
lánczot, mert úgy illik az, mikor a rabot vallatni viszik.
Ekkor volt az első vallatási próbája.
A törvényszék előtt, a kerületi biztos jelenlétében, kezdték el
keresztül-kasul faggatni fogdosó kérdésekkel. A mi csak népzavargás volt
az országban, arról mind meg kellett neki felelni, hogy mit tud róla?
Négy óra hosszat gyötörték; az alatt majd leszédült már egy álló
helyéből. A ráhalmozott vádaknak fele is elég lett volna, hogy négyfelé
vágatásra itéljék.
Akkor aztán visszaküldték a börtönbe.
A megszokott szobája felé támolygott, hanem az ajtóban Janosics uram
megragadta a karját s visszarántotta.
– Ohó! Rab uram. Nem oda Buda! A vasban járó rabnak másutt a helye.
(Igaz! A «tekintetes úr» nem szereti a más lánczcsörgését hallgatni.)
S azzal bevezette őt egy másik mellékszobába, melynek vasajtaja volt,
hármas lakatra s az ablakain keresztvas és sodronyháló. Abban nem is
volt más, csak egy hárságy fekvésre, se asztal, se szék. A könyveit sem
hozták át ide.
Délután volt az idő, még nem ebédelt. De a megszokott gyöngéd kezek
készítette étek sem várt itt rá; sőt még a nemes uraknak rendelt rabétel
sem. A porkoláb nyomában egy hajdu jött egy nagy kőkorsóval, meg egy
darab fekete kenyérrel.
– Itt van Rab úr! Tessék traktálózni! enyelgett durva tréfálódzással a
hajdu, a mivel a porkolábot is megnevetteté. Hanem mikor a korsót
letette Ráby mellé a földre, azt sugta a fülébe: «a korsó feneke lejár».
Azzal magára hagyták s rázárták hármas lakattal az ajtót.
Most azután teljesült a kivánsága; megszabadult a három boszantó
szobatárstól. Egyedül lehetett. – S nem bántotta volna az egyedüllét,
csak a könyveit el ne vették volna. Így csak saját gondolatai jöttek
vele társul s azok rossz mulattatók. Kalabusz imádkozása, Karcsatáji
hahotája elnémult s a rákövetkező csendet a feltámadó indulatok
elviselhetlen hangja kezdé betölteni.
Haraggal volt eltelve az egész világ iránt, a mit nem tud megmozdítani a
helyéből; de legjobban haragudott saját nyomorult testére, mért fázik,
mért éhezik, mért reszket a haláltól, mért fájnak a lánczai? mért nem
tud úgy daczolni, mint a lelke?
Eszébe jutott, hogy ennek a silány izom- és csontalkotmánynak táplálékot
is kell adni, hogy megbirja terhét; azt sem tudta, hogy mit eszik.
Fekete kenyér volt, de lehetett volna az akár torta, az sem tett volna
különbséget. Mikor aztán a korsót felvette, hogy nagyot igyék rá, akkor
ütődött csak meg azon a szón, a mit a hajdu a fülébe sugott: «a korsó
feneke lejár». – Irgette, forgatta, mindenfelé próbálgatta, míg egyszer
csakugyan kitalálta, hogy annak a korsónak a fenekét csakugyan le lehet
srófolni. Az egy furfangosan készített cserépedény, a minek a rejtekében
talált egy üvegcse tintát, tollat és papirt s nem alaptalan
gondoskodásból egy pár szeletke szalámit. – Mindezekhez egy kis czédula
volt mellékelve, eltorzított irással:
«Ne féljen semmit. A császár mindenről értesült. Barátjai nem hagyják
el. Tudósítsa újból a császárt.»
Nem félt már az egyedül léttől. Ah, a kisértetek hatalma megszünik ott,
a hol toll, tinta és papir van! A leirt gondolat jó barát.
Hozzáfogott a megirásához mind annak, a mi vele elfogatása óta történt s
mikor készen volt az irat, ismét visszatett mindent abba a rejtekbe, a
mit a korsó kettős feneke képezett.
A két darab szalámi is jól esett a testének.
De mindenek felett jól esett az a tudat, hogy nincs magára hagyva, hogy
vannak jó barátai és fenn van tartva az összeköttetése a külvilággal.
Bár azon hiába törte a fejét, hogy kik lehetnek azok a jó barátok.
Azoknak hatalmasabb embereknek kell már lenni, mint ez a gyönge gyermek
odafenn, – a kinek a nevét rossz szive megsugta.
Másnap reggel a porkoláb visszajött, ugyanazzal a hajduval.
– Hát megszámlálta-e az éjjel a gerendákat a rab úr? tréfálózék a hajdu.
Mert a hol az ember először aluszik, ha megszámlálja a gerendákat, a mit
akkor álmodni fog, az beteljesül.
Azzal kivitte a korsót.
Délben megint visszahozta a kenyérilletménynyel együtt.
– Ma szalonna is jár a kenyér mellé, minthogy húsevő nap van! mondá a
hajdu. A minek a porkoláb nagyon nevetett.
Mert hogy szalonnának nevezik a népnyelven azt a ragacsos, degetes
részét a rosszul kelt kenyérnek, a mi a külső héjához tapadt.
A rabokkal enyelegni szokás, – a kik már vasban vannak.
Ráby alig várta, hogy magára maradjon s ismét megvizsgálhassa a korsó
rejtekét.
Ismét ott találta az irószereit s a postai nyugtát leveléről, melyet
extracurirral küldtek fel a császárhoz. Az ő barátainak tehát gazdag
embereknek kell lenni.
Hirtelen elrejtett mindent, mert tömlöcze felé léptek közelítettek.
A börtönajtó szokatlan időben felnyilt s belépett rajta három férfi:
Laskóy, a substitutus, a ki pörében elnökölt a sedrián, Petray a
főfiskus és Margari, az új szentendrei szolgabiró. Az utóbbi hozta a
vádlevelet Rab Rábynak.
Rab Ráby büszkén utasította azt vissza.
– Nem önök a vádlók, hanem én vagyok az! Az én dolgom a vádlevelet
önöknek átadni, nem az önöké én nekem. Nem fogadom el azt.
– Vigyázzon az úr magára! rivallt rá Laskóy. Gondolja meg a következését
a rejectiónak! Ha nem acceptálja a criminalis citatoriát, a sedria
convincálni fogja az urat in contumaciam fejvesztésre!
– No hát convincáljon, ha mer!
– Veszett dühös ember ez! El kell neki fogadni a vádlevelet!
De Ráby eldugta a két kezét a hóna alá, nem lehetett a markába tenni.
Akkor aztán azt mondta Laskóy úr:
– Dobja neki oda a lába elé, szolgabiró úr s aztán adja ki róla az
attestatumot.
A szolgabiró megtette.
– No hát arról is adja ki az úr az attestatumot, hogy én meg kirugtam
azt az ajtón.
És Ráby is megtette, a mit mondott.
E hallatlan vakmerőségre aztán a három úr hangos fenyegetődzések között
eltávozott.
Kis idő mulva bejött a börtönbe a porkoláb.
– No iszen nem adnék az úrnak a fejéért egy fületlen pitykét. Most ül
össze a törvényszék, kimondani az itéletet. Már oda is izentek a
hóhérhoz, hogy holnapra legyen készen. Statarium van ám – s annak az
itélete nem megy föl a császárhoz.
Ez a szó szeget ütött Rábynak a fejébe. Az biz igaz, hogy a rögtönitélő
biróság itéletét végrehajthatják, mielőtt a legfelsőbb helyről
közbeszólhatnának; mehet aztán akkor a hóna alá fogott fejével a
császárhoz panaszra. Egész éjjel nyugtalanította ez a gondolat. Az erős
lélek hasztalan beszéli ennek a nyomorú idegtömegnek: «ugyan mit
reszketsz? ugyan mit sajnálsz ezen a keserű életen? Nem el kell-e alunni
mindennap? Hát egyszer úgy elalunni, hogy fel ne ébredj többet?» –
Hasztalan, hasztalan a bölcseség; az otromba sártömeg fél annak a
közeledtétől, a ki őt visszabocsátja a maga édes anyjához, a földhöz;
úgy szeretne még együtt maradni a maga égi részével, a kire nézve ő csak
börtön.
A másnap úgy találta, hogy még el sem aludt.
Korán hajnalban sűrű férfi léptek közeledtek börtöne felé s a felnyitott
vasajtón egész csoport mindenféle alak jött be hozzá: alispán,
szolgabiró, megyei orvos, porkoláb, hajduk, idegen arczok, a mik között
egyben a pesti hóhért vélte felismerni.
Szédülni kezdett, a világ keringett vele. Alig hallotta, hogy mit
beszélnek hozzá.
Az az ember, kit a hóhérnak nézett, elkezdett nekivetkőzni, felgyürni az
ingujjait a karjain.
Azt hitte, hogy titokban akarják kivégezni.
A félelmes ember kikiáltott a segédei után, hogy hozzák már a
szerszámait.
Ráby felfohászkodott az égre s összetette a kezeit a keblén.
Ekkor aztán az egész társaság elkezdett rajta kaczagni. A mester
szerszámai, a miket behoztak, voltak a csákány, a malteres dézsa, meg a
csapókanál. Nem hóhér volt az, hanem kőműves, a kit azért hoztak, hogy
Rab Rábynak az utcza felőli ablakát egészen befalazza, aztán egy
csatorna számára lyukat vágjon a boltozatban. Egészen elzárták a
külvilágtól. Most már nem kapott a börtöne egyéb világosságot, mint az
ajtó fölötti kis ablakon át, a mi az udvarra nyilt s vasrácscsal és
sodronynyal volt elzárva.
Ekkor aztán hozzáfogtak a szabályszerű ostromlásához a cernirozott
várnak.
A «csak még» annyit tett, hogy e naptól kezdve mindennap levitték Rab
Rábyt a kihallgatási szobába vallatásra. Éjfélekig elvallatták;
ugyanazokat a kérdéseket téve föl eléje össze-vissza, hogy zavarba vagy
ellenmondásokba hozzák. – A vádpontok száma először csak husz volt,
azután lett negyven, majd felnőtt hatvanra, végre megállapodott
nyolczvanon.
S ez így tartott négy hétig szakadatlanul s a «csak még»-nek még sem
volt vége.
Nem lehetett Rab Rábyra semmit kisütni.
Hanem ezek kínterhes napok voltak.
Egyszer az a megszokott hajdu, a rab úr mulattatására, egy madarat
hozott a börtönébe, egy beszélő seregélyt.
A kis állat rögtön azon kezdte, hogy a Ráby kezére repült s az ujja
hegyét megcsipve a csőrével, azt kérdé tőle: «Matyi bácsi, mit csinál?»
A kemény embernek kicsordult a könye erre a szóra. Pedig hisz az nem
emberi szó volt, csak egy madárnak a betanított fecsegése, a ki nem
tudja, hogy mit beszél.
Odaértette az ajkait a madárnak a fejéhez s engedte az arczát annak a
repeső szárnyaival veregetettni. Oh, milyen drága kincset kapott ebben!
Nem volt már egyedül. Nem volt kénytelen azt a szózatokkal teljes
némaságot hallgatni egész nap; volt egy beszélő társa. Volt a kivel
játszék, maga is egész gyermek lett mellette. Odaültette az ujjára,
tanította fütyülni, drága neveket utána mondani s a közben elfelejtette
azt a nehéz vaskarikát ott a kézcsuklóján.
Még meg is nevetteté ez a madár. Mikor a porkoláb belépett a börtönbe, a
«Hanzi» mindjárt készen volt a megszólítással: «du Spitzbub!» – De hát
ki haragudnék meg egy madárkára ezért?
Egy este azután, mikor ismét visszahozta Rab Rábyt a vallatásból a
porkoláb, szokás szerint fütyülve lépett be a börtönbe, a mire a Hanzi a
maga füttyszavával szokott visszafelelni; most nem adott neszt magáról.
Ráby kereste a madarat az egész szobában; hisz nem volt ott hova
elbujni. Végre megtalálta a fejénél fogva felakasztva az ablak
vasrostélyán.
A szegény kis kedvencznek is ki kellett szenvednie azért, hogy a Rab
Rábyt szerette.
Oh, ha egész atyafiságát ott látta volna holtan maga előtt, nem fájt
volna úgy a szive, mint ezért a holt madárért.
Hát még ennek sem tudtak irgalmazni?
Oh milyen rosszak az emberek!
Janosics uram nevetett rajta.
– Nem mondja már az a csunya madár többet azt, hogy «du Spitzbub!»[34]
Rábynak nem a maga fájdalma fájt jobban, mint inkább az a gondolat, hogy
ha megtudja ezt a szomorú esetét a kis tollas beszélgetőtársnak egykori
gazdasszonya, milyen nagy könyhullatása lesz ezeknek a szép kék
szemeknek. Arra kérte Janosics uramat, hogy tartsa ezt az esetet
titokban, hogy meg ne tudják odafenn a főjegyzőék.
No ugyan jó gondolat a torturázott rabtól a hóhérlegénynek megmondani,
hogy hol ne nyuljon hozzá a tüzes harapófogóval, mert ott jobban fáj,
mint másutt! Persze, hogy ez egyenesen felvitte a holt madarat
Mariskához. Hadd legyen mit elmesélni róla holnap Rab Rábynak.
Mariska leányasszony azonban jól nevelt gyermek volt. Mindig azt
hallotta az apjától, hogy állatot megsiratni vétek. Azért nem is indult
neki a pityergésnek, mikor kedvencz madárkáját megdermedve hozták eléje:
rábizta azt a Böskére, hogy temesse el a kertben. Egyszer-egyszer ugyan
vonaglottak az ajkai, a mint kedvenczét lábra akarta állítani s az
megint csak félrehajtá a fejét, de csak erőt vett magán; az ilyen kék
szemeken mindjárt meglátszik a sirás. Az apa észrevenné, hogy könyezett,
tudakozódnék az oka után, meg kellene mondani az igazat, azért azután –
nem – nem szidná meg, azt ő nem szokta; – de összehúzná szemöldökeit s
úgy nézne rá; s lehet-e valami iszonytatóbb büntetés egy szegény kis
leányra nézve, mint mikor az apja ilyen összehúzott szemöldökkel néz rá
és nem szól semmit? – Azért vissza kell parancsolni a könyeket.
Hanem a szegény Rab Ráby már most megint egyedül maradt! Nagyobb ez
annál. Mariska nem gondolkozott soká. Volt még egy kedves madara, egy
czinege, azt adta oda kalitkástól a porkolábnak, hogy vigye le rögtön
Rab Rábynak; de ne mondja ám, hogy ő küldi; tegyen úgy, mintha
megsajnálta volna s a saját czinegéjét hozná oda neki vigasztalásul.
Mintha nem kitalálta volna az igazat Rab Ráby azonnal. De kitalálta
bizony.
S a mint a porkoláb visszajött hozzá a czinegével s azt a kalitkában
letette az ágyára, valamit hazudott hozzá s aztán magára hagyta; hát
akkor, a ki látta volna Rab Rábyt, azt hihette volna, hogy
bálvány-imádóvá lett, mert csak lerogyott a térdeire s kezeit
összekulcsolva, odaborult az elé a kalitka elé és zokogott keservesen.
… Azt a kis czinegét aztán még jobban megszerette, mint a seregélyt.
Egy napon, mikor ismét a vallatásból visszahozták a tömlöczébe, a kedves
czinkét is ott találta halva, a kalitkája fenekén. Annak megmérgezett
legyeket adtak, hogy elveszítsék.
Ekkor aztán azt mondta, hogy ne hozzanak neki több madarat; ne legyen
körülötte semmi élő teremtés, a mit megszeressen.
Azonban hát mégis akadt szomorú lakhelyének önkénytes lakótársa. Bolond
kis állat, a ki maga jószántából vállalkozik örökös fogságra. Egy kis
egér.
Eleinte csak félve ütötte ki a fejét az egérlyukból s óvatosan szaladt
végig a fal mellett. Azután, hogy észrevette, hogy a lakótárs
kenyérmorzsákat hinteget el az útjában, azokat hirtelen felszedegette.
Látta, hogy többet is adnak és jó szívvel. Azután megtanult kérni.
Közelebb sompolygott hozzá. Egész a lábáig. Látta, hogy nem tapossa el
az óriás. Felfutott a térdére. A fogolytárs a tenyerében nyujtá eléje a
kenyérmorzsákat; a kis egérszív oroszláni bátorsággal indult a
kisérletnek; a nagy kolosz tenyerébe sikamlott, s azután két hátulsó
lábára állva, a két első tenyerébe fogta a kenyérdarabkát, úgy majszolta
azt, hosszú bajuszát tánczoltatva s parányi fekete szemeivel a pártfogó
óriás arczát vizsgálva.
S ez az arcz nem volt már szép. Feldulva a szenvedés által,
borotválatlan bajusza, szakálla, boczéros bozótkint lepte be megnyult
vonásait. Haja sem volt se befonva, se puderezve, még csak fésülve sem;
kuszáltan lógott a szemei elé. És a kis egérnek mégis volt bizodalma
hozzá.
Később egész nap ott játszott körüle. Felszaladt a földről a vállára s
mikor lefeküdt, össze-vissza szaladgált, pajkos tánczot követve el a
takaró pokróczán; bebujt az öltönye ujjába s ott aludt; ha hítta,
czinczogásával felelt rá s mintha tudná, hogy mi fáj neki, mikor szemeit
lehunyta, nekiállt annak a bilincsnek a kezén s elkezdte azt finom
fogaival rágni. Utóbb egészen odaköltözött hozzá, az ágya szegletébe s
csak olyankor szaladt az odujába haza, mikor az ajtónyikorgást hallotta.
Nem is mulasztá el Rab Ráby kegyes oktatásokat adni neki, hogy ne legyen
bizalma más emberekhez, mert azok mind – macskák!
Azt mondja maga Rab Ráby az önéletirásában: «annyira hozzám szokott ez a
kis állatocska, hogy azt hittem, nem is tudnék már nála nélkül élni».
Egyszer aztán ezt az örömét is megsokallták. A késő estei vallatás után
hazatérve, hítta a szokásos sziszegéssel az egérkéjét; de az nem jött
elő. Sok keresés után megtalálta azt egy szögletben felpuffadva. Az
egérlyukba valaki patkánymérget dugott. Ezt is elpusztították.
Keserű a kifakadás, a mivel Rab Ráby ezt az utolsó megölt kedvenczét
elbucsuztatja. Az olyan embert, a ki ezt eltudta követni, hasonlítja
ahhoz a lényhez, a kiről a theologusok azt állítják, hogy minden ok
nélkül is rosszat mivel: azért, mert gyönyörűségét találja a gonosz
tettben.