(Megismertetic az hiress haramia wezeer, Willaam Pista, hogi ki
leegien?)
Csak egy állomás volt még hátra az osztrák határig, a hol azután a
magyar vármegyék hatósági köre megszünt.
Ott valószinüleg, mint útlevél nélküli szökevényt, le fogják tartóztatni
Rábyt, mert erről az egyről elfelejtettek gondoskodni a kiszabadítói;
hanem ebből nem származik nagyobb baj, mint hogy majd felkisérik Bécsbe,
ott azután majd megismerteti magát.
Útközben a vendéglők utasai már beszélgettek róla, hogy a török ellen
kiindult hadsereg már téli szállásaira vonult, hogy a császár visszatért
Bécsbe, s új hadsereget húz össze, aztán az egész vezényletet átveszi
majd az öreg Laudon.
Mind ebből Rábyt csak az érdekelte, hogy a császárt Bécsben fogja már
találni. S most már kezdett gyöngén megalkudni a kételyeivel, hogy hát
ha még is maga a császár eszközölte ezt az ő erőszakos kiszabadítását?
Látta, hogy parancsszóval nem megy semmire. Nyilt katonai erőhatalommal
nem akarta a nemzeti büszkeséget megsérteni, a minek messzekiható
következései lehettek volna, épen most, a mikor külháborút viselt s
ujonczokra és contributióra volt szüksége. Kezdte valószinünek hinni a
képtelenséget, miután megtörtént.
Az utolsó éjszakára egy kis faluban háltak meg, mely még Pozsony
vármegyében fekszik.
Ott is megtalálták már a vendéglőben a currenst a személyleirással, az
ajtóra kiszegezve.
Szegény kis csárda volt biz az, Pozsony és Marchegg között, a hova csak
akkor szállt be vendég, ha zivatar kapta útban, vagy a kereke eltörött.
Nem is igen jó hirben állt; beszéltek eltünt társzekeresekről, kiket itt
öltek meg. A korcsmáros maga most is benn ül valahol Pozsony vármegye
vendégfogadójában, a hol nem ő mér, hanem neki mérnek. A korcsmárosné
csak maga vezeti a gazdaságot s azt suttogják felőle, hogy
cselédleányokat bolondít el, a kik formásak, hogy majd elszerzi jó
conditióba, azokat aztán elviszik Triesztbe, soha sem hallja többé
hirüket senki.
Nincs is egyéb hely a vendégek számára a nagy ivószobánál; ott
zsuppalomra elfekhetik egymás széltében úr és paraszt, hajtsár, fuvaros
és olajkáros.
A nagy hosszú ivószobát egy szál faggyúgyertya világítja be, a mi a
gerendáról lelóggó sodronyra van felakasztva bádog-tartójában. A ki azt
akarja, hogy jobban világítson, megnyálazza a két újját s elcsipi vele a
hamvát.
A hosszú keresztlábú asztalnál ül legfelyül egy szentképáruló hanák, a
ki, hogy a dohányát kimélje, a kurta pipaszárának a megfordított végét
fogta a szájába s azt szopogatja; a hosszú lóczán végig heveredve
fekszik egy laxenburgi mészáros, a ki valószinüleg az éjjel ökröket akar
átcsempészni a határon. Mellette, az asztalra tehenkedve, falatozik egy
hiencz fuvaros, érett túróval és fokhagymával büzölve tele a
peripheriáját, a szegletben, a szalma közé kuporodva, didereg egy
tyukász, a kit a hideg lel s a kiből a fogvaczogás minden szót olyan
czifrára ráz ki, mintha czifra laskametélővel irták volna fel a betűit.
A korcsmárosné, egy hajdani hires szépség, most pedig egy tenyerestalpas
debella, maga hordja fel a bort a vendégeinek, egyéb azoknak nem kell. A
pálinka még ez időben nem volt népszerű, azt csak úri lakomákon iszszák,
a paraszt csak csemegének ismeri s «alamaziának» híja.
Ezek közé telepedik le a két újonérkezett férfi, a leánynak öltözött
Ráby Mátyással. Ő az egyedüli nőalak a vendégtársaságban.
Kellemetes egy társaság, a hol minden ember úgy tekinget a másikra,
mintha attól félne, hogy az elvágja a torkát álmában, s alattomban azt
tapogatja a köpönyeg alatt, hogy jól fel van-e csatolva a pénzestüszője?
s keze ügyébe esik-e a pisztolya, meg a kése?
A csaplárné azt ajánlotta az új jövevényeknek, a kik paprikás-csirkét,
meg veres bort rendeltek, tehát jómóduaknak látszottak, hogy a
leány-asszonyt majd beviszi a maga szobájába hálni, minthogy olyan félős
szegényke. De Kurovics uram megköszönte szépen a szivességet, már csak a
húga hadd maradjon idekünn közöttük, mert nagyon korán tovább akarnak
utazni. Ki is fizetett előre mindent.
A paprikás csirke nagyhamar elkészült, s ők hárman nekiültek és
csendesen borozgattak mellette. Rábynak is bort kellett inni, mert a
kutvíz csak lovaknak való volt. Ettől aztán elálmosodott, lehúzta a
feje, odaborult az asztalra, az arczát a két karjára fektetve.
De alig szunnyadhatott el, amint újabb zaj keletkezett. Lódobaj,
fegyverzörgés. A kocsmárosné azt mondá: «pandurok érkeztek.»
Ráby meg sem döbbent már ezen. Komáromtól kezdve minden állomáson
találkozott megyei pandurokkal, a kik az ő üldözésében fáradtak.
Természetes, hogy a tévesztett személyleirás után nem találhattak rá.
Kurovics uramnak volt rá gondja, hogy minden reggel elindulás után
simára leborotválja a húgocskája ábrázatját, s aztán a szerecsikával
megint kifesse pirosra.
Ha már a komáromi és győri pandurok nem ismerték fel a szökevényt, a
pozsonyiak sem fogják kitalálni.
Amint azonban az ajtón kivül a pandúrvezető hangját meghallá, nagyot
dobbant a szive. Ez oly ismerős hang! Oly gyülöletesen ismerős. A pesti
tömlöcztartó hangja!
Hogy kerülne ez ide? Pozsony vármegyébe? A pestmegyei hatóságnak itt
semmi keresete nincsen. Egyik megye pandurjának az üldözött betyárt sem
szabad tovább kergetni, ha az a «hármas halmon» átszökhetett a másik
megye területére.
– Egy legény maradjon kinn a lovaknál; egy pedig jőjjön be velem!
De hát nem lehet-e hasonló rikácsoló felpaprikázott hangja más embernek
is más vármegyében?
A félszemét félig felnyitva, odalesett a nyiló ajtóra.
Hideg borzadály futott végig a testén.
Janosics várnagy volt a belépő. Ő a pestmegyei pandurok egyenruhájában,
az utána jövő pedig a pozsonymegyeiben.
Kezében tartotta a karabélyát, s a kivont kardja, szijjra akasztva,
csüggött a kézcsuklyóján.
Ráby még jobban elrejté az arczát karjai közé, a leányköntös dudorai
segítették azt eltakarni.
– No hát csülökre minden ember! Ki van a csárdában? Hadd nézzek a szeme
közé! recsegett a perzekutor; a mire a jelenlevők mind igyekeztek előtte
felállni, a míg szemlét tart fölöttük az egy szál gyertya pisla
világánál. Te sem kellesz! Te sem kellesz! Elmehetsz apádhoz!
Hanem amint a hosszú asztal tulsó végén Kurovics uramat megpillantá,
egyszerre nagyot rikkantott.
– Utczu ne! Hát kend hol terem itt Kurovics gazda? Hová utazik ilyen
télviz idején?
– Hát csak van én nekem mindig egy kis útam, felelt rá a megszólított,
egy cseppet sem zavarodva meg.
– De van-e passus?
– Kell is az nekem! Nem megyek én át a grániczon. Csak idáig jöttem.
– Csak idáig? Hát mit hozott idáig?
– Lassabban beszéljünk, dörmögé Kurovics, s félszemmel az oldalán ülő
leányalakra intett.
– Ahán! értem. Szép leány onnan alulról. A csaplárosnénak hozta. Innen
aztán viszik odább, Törökországba. Jó kereset biz az.
Ráby könnyebben kezdett lélekzeni.
– Hát van-e jó török dohány Kurovics gazda? szólt a várnagy, úgy
telepedve le a lóczára, hogy Ráby és Kurovics között szorított helyet
magának.
– Hogyne volna? Tessék rágyujtani belőle.
Janosics uram megtöltötte a pipáját s a karabinját a térde közé fogva
rágyujtott. A legelső füstöt aztán egyenesen odafújta e Ráby orra alá.
– Hát aztán szép-e ez a leány? kérdé a fejtakarót felemelintve.
– Hagyjon neki békét, várnagy uram, el van pilledve szegényke. Hadd
aludjék.
– No hát aludjék! Hej csaplárné, egy itcze bort nekem, meg a
panduromnak, a másiknak is odakinn! De jól alszik a szentem, még a
kiabálásra sem ébred fel.
– Úgy van szokva. De hát kegyelmedet, várnagy uram, mi hordja erre?
Nincs már itten Pest-Pilis és Solt vármegye.
– Tudom én azt. De hát az urak odalenn elhibáztak valami dolgot s most
azt nekem kell helyrehoznom. Egy hires, veszedelmes nagy gonosztevő tört
ki a mult héten Pest vármegye tömlöczéből, a nagy haramia vezér: Ráby
Mátyás. Az urak nagy sebten utána küldték a currenst, a nélkül, hogy
előbb tőlem is megkérdezték volna, hogy «wie viel ungarisch hat garas?»
Hát persze, hogy az ő személyleirásuk után soha senki se fogja el a
dezertort; mert azt csak én tudom, hogy előtte való nap azt a tömlöczben
megborotválták, s olyan sima képe lett neki, mint egy kisasszonynak.
– Ejnye, ejnye!
Rábynak hangosan kezdett dobogni a szive.
– Mikor aztán én megtudtam a baklövést, szaladtam fel a viczispánhoz:
tekintetes uram! ezzel a currenssel soha sem fogják el a Rab Rábyt, mert
az most olyan sima képű, hogy ha egy rokolyát felvesz, egy katrinczát
hozzá, senki sem mondja meg, hogy nem oláh fáta. – No hát fiam Janosics,
kapj lóra magad, itt a credentionalis, valamennyi vármegye adjon
assistentiát melléd; üldözd, fogd el, ha ráismersz. Kétszáz arany üti a
markodat, ha visszahozod.
– Az bizony szép pénz, bizonyítá Kurovics uram. Magam is megérdemelném,
ha megkaphatnám a szökevényt.
– Dejsz abból nem eszel komám; mert azt már csak én csipem el magam. De
hallja kend Kurovics gazda, nem kend szökteti az én Rab Rábymat épen,
szép leány képében? Csak szeretném én ennek a fizimiskáját látni?
Rábyt az ájulás környékezte.
Kurovics kaczagott erre a szóra. Janosics pedig olyan erős füstöt fújt
Rábynak az arcza alá, hogy azt a köhögés és a tüsszögés erőltette tőle.
Azon volt, hogy felugorjék s elkiáltsa magát: «én vagyok az! a kit
üldöztök?»
Nagy nehezen elnyomta félelmét és köhögését. Ha felemeli az arczát, ez
az ember rá fog ismerni.
Az a gondolata támadt, hogy ez az egész egy kicsinált komédia. Kisérői
és üldözői mind egy követ fújnak. Igy vannak betanulva. Minthogy semmi
vétket sem lehetett rá kisütni, erőszakkal megszöktették, futni hagyták,
hogy az utolsó határállomáson, mint a macska az egérre, rátegyék a
körmeiket s aztán diadallal visszavigyék birái elé, a kiknek most már
lesz őt miért elitélni.
– No csak én szeretném ennek a leányzónak a képes felét megnézni, mondá
Janosics uram, s Ráby Mátyás egy jéghideg kezet érzett az arcza alá
csúszni.
Azt hitte, hogy el van veszve.
– Nem néznél a szemem közé kis hugocskám? Tudok ám én ráczul!
S azzal fölemelte Ráby arczát a két karjáról s a szeme közé vigyorgott
gonosz kárörömmel.
E pillanatban betör az ajtón a kinnhagyott pandúr s elordítja magát:
– Itt vannak a Villám Pista!
Német is volt szegény, meg aztán a Villám Pista olyan sok volt neki,
hogy büntelenül véthetett a singularis ellen.
No vége lett egyszerre az eddigi komédiának! Következett a másik.
De már ebben nem Janosics uram volt a hős. Dehogy volt. Ez a Villám
Pista olyan jó hitelű firma lehetett, hogy csak a kimondására is
perzekútor és pandúrok eldobálták a karabinjaikat s hogy könnyebben
futhassanak, a kardjaikat is lecsatolták s azzal ki az ablakon egymás
után, a merre tágas a világ! A többi vendéghad pedig, tót, hanák, hiencz
és zsidó, ki a kéménybe fel, ki a pinczébe le; nem maradt ott más, csak
a csaplárné, meg Ráby Mátyás a két kisérőjével.
– No iszen most jutottak már kendtek esőbül az eresz alá! vigasztalá
őket a csaplárné. A Villám Pista gonoszabb száz pandurnál. Lesz itt
mingyárt mulatság a kendtek szép hugával.
Azoknak volt okuk nem nagyon félni.
Odakinn három-négy lövés hangzott, az egyiket egy kis jajgatás is
kisérte; Janosics uram hangja. Azután feltárult az ajtó, s belépett
rajta Villám Pista, két czimborájától kisérve, kezében a kétcsövű puska,
a minek még füstölgött a szája a lövéstől.
Gyönyörű nyalka ficzkó volt. Se bajusz, se szakál az arczán; csak a
hetyke magatartás hirdeti, hogy ő a «legény» a csárdában. Dolmány,
nadrág csak úgy feszült a testén, mintha rá volna öntve, czifra szűr a
nyakában, makrapipa a szájában, a túri kalap a félszemére lecsapva.
– A pandúros árkangyalodat! kiálta csengő hangon a Villám Pista,
odalökve a puskáját az asztalra. Ennek ugyan kifizettem a gázsiját.
Tudom, hogy nem ül többet lóra! Szerencséje, hogy csak nyúlsrétre volt
töltve a puskám.
Azzal körülnézett.
– No hát mi ez? Nincs több gyertya a háznál, csak ez az egy szál? Senki
sem szereti itt a szépet? Héj! pedig én ma itt mulatni akarok.
Azzal rákezdte dalolni a maga nótáját mély, érczteljes alt-hangon:
«Kocsmárosné, gyújts világot!
Héj! Van-e kökényszemű lányod?
Héj! Van-e kökényszemű lányod?»
A csaplárné sietett tizenkét tartóban tizenkét gyertyát felhordani az
asztalra.
A betyár folytatta a nótát:
«Ha nincs kökényszemű lányod,
Héj! Alugyék ki a világod!
Héj! Alugyék ki a világod!»
Rábynak a két kisérője úgy állt eléje, hogy a köpönyegeikkel eltakarták
őt a betyár elől.
Hanem a ravasz csaplárné felkapta a nótát s ő dalolta el az utolsó
versét, letéve a nagy korsót az asztalra:
«Borom is van, söröm is van,
Héj! Kökényszemű lányom is van!
Héj! Kökényszemű lányom is van!»
S azzal a hamis szemével odakacsintott a Ráby felé.
A betyár észrevette, hogy a két férfiköpönyeg közül valami piros viganó
kivirít, s azzal Kurovics uramat félkézzel félretaszítva maga elől,
nagyot rikkantott örömében.
– Héj czuczám! volt-e már betyár szeretőd?
S azzal megkapva Ráby kezét, kipenderíté őt a szoba közepére, s átölelte
a derekát s aztán egymás szemébe néztek.
S aztán megismerték egymást. A szép leány, az volt a férj, s a deli
legény, az volt a feleség.
Ráby megtalálta a Fruzsinkáját, s a Fruzsinka a Rábyját.
Minő viszonttalálkozás!
Hanem a betyár nem ereszté el az átölelt alakot. Odasúgott a fülébe:
– Tégy úgy, mintha menekülnél előlem, fuss ki az ajtón!
Ráby úgy tett. Fruzsinka utána.
Mikor odakünn voltak a sötétben, az asszony megragadta a férj kezét.
– Nincs idő a beszélgetésre. Nyomodban van az egész vármegye minden
pandúrja. Menekülj. Itt az elfutott pandúrok lovai. Ülj föl és vágtass
lóhalálában, míg a határon túl nem érsz. Kisérőid majd utánad mennek; de
ne higyj nekik, ne várd be őket. Ne higyj senkinek! Még a szenteknek se,
mert azok is megcsalnak!
És segített Rábynak felülni a lóra; magától nem tudott volna, úgy el
volt gyöngülve.
A szíve még jobban el volt gyöngülve. Sírt, mint egy igazi leány.
A másik pedig szitkozódott, mint egy igazi férfi.
– Ne sírj! nyomorult! Szégyeld magadat. Ne tekintgess rám vissza! Mit
látsz rajtam? Nézz meg engemet, s nézd meg magadat! Mivé tettél engemet
is, magadat is! Szaladj! vissza ne nézz! S úgy vigyázz magadra, hogy
vissza ne jőjj többet erre az Isten átkozta földre! Verjen meg az Isten,
amiért ilyen nyomorulttá tettél engemet is, magadat is, a te átkozott
népedért!
Hanem azért, hogy úgy elátkozta őt, a szűrét odateríté a vállára, hogy
meg ne hűtse magát a téli zuzmarás éjszakában.
Ráby Mátyás akart valamit mondani, hanem a Villám Pista nagyot vágott az
ostorával a lovára, hogy az elkezdett tovairamodni s aztán vitte magával
Rábyt a havas dombokon, völgyeken keresztül, míg a csárdaajtóból a
kieresztett karikással folyvást nagyokat kongatott utána – a Villám
Pista…