(Folytataassa ees variatiója az wizontagsaagocnac.)
Ráby Mátyás hat hetet töltött már a börtönben, s az alatt módjában volt
összehasonlításokat tenni, hogy a scolopendrumok és a patkányok-e a
kellemetlenebb lakótársak egy tömlöczben, vagy az ilyen három szobatárs?
Éjszaka soha sem alhatott el addig, a mig azok el nem dülöngéltek, mert
csillagot rugattak vele, a mi abból áll, hogy az alvó szobatársnak a
lábai ujjai közzé papirost csiptetnek, s azt meggyújtják.
Ez alatt még csak azt sem kérdezték tőle, hogy meddig szándékozik itt
maradni? Minden nap kétszer, délelőtt, délután, levezették sétálni a
vármegyeház udvarára, a hol minden protestatiója daczára, folyvást egy
hajdú kisérte kivont karddal.
Lehetetlen volt a császárhoz irnia tömlöczéből. A rablógyilkosok között
megtehette azt, azokban volt charakter, hogy a rabtársukat el ne
árulják, még inkább kezére adtak mindent; de ettől a három szobatárstól
félnie kellett. Ezek bizonyosan elárulták volna. Aztán nem ment ki a
fejéből, a mit a helytartósági elnök mondott, hogy fogságát a császár
közbenjárása csak rosszabbá teszi, ha pedig nyugodtan várja be ügyének
lefolyását s védi magát az ország törvényei szerint, akkor türhető
állapota lehet.
Hiszen védte volna is már magát, csak vádolták volna; de azzal még
mindig késtek. Tudhatta eleve, hogy három bűnnel vádolhatják; az egyik
«calumniator consiliariorum» (a tanácsosok rágalmazója), – ennek
büntetése fejvétel; – a másik a «portator causarum» (a peres ügyeknek az
országon kivül hordója); ezé csak fogság. Az első bebizonyítható az ő
elfogott levelei által, a mikben a főhivatalnokok ellen igen súlyos
vádakat emelt a császár előtt. Hanem a halálos itéletnek elébb a császár
elé kell kerülni helybenhagyás végett, s előre látható, hogy ha az
uralkodó azt fogja olvasni, hogy az ő, épen e vizsgálat végett kiküldött
meghatalmazottját azért, mert megbizatásában hiven eljárt, le akarják
nyakazni, ehhez beleegyezését nem adja; de még talán meg is haragszik. A
második vétke is bebizonyítható; de azért legfeljebb fogságot kaphat, s
ha azt leülte, kiszabadul. Keresni kellett tehát az alapot a harmadikra.
Ez volna a «nobilis cum rusticis tumultuans.» (A parasztokkal együtt
zavargó nemes.) Ehhez azonban elébb adatokat kell gyüjteni.
Egyszer csak Kalabusz uramra megint nagyon ráért az imádkozás.
Megtartóztatta a száját a boritaltól s nem bánta, akármilyen csunyául
danolt mellette a másik rabúr mindenféle bolond nótákat, ő csak
feltérdepelt az ágyába s összetette a kezeit és mondta erősen.
Feltünhetett, hogy egy imádságot különösen elmondott ötször-hatszor
egymásután; a bűnbánó és tettét töredelmesen megsirató bűnös imáját. –
Azt a furcsát is tette, hogy mikor Ráby egyedül ült az asztalnál
ebédelve, szolgai készséggel igyekezett neki felszolgálni, a tányérját
megtörölgette, a poharába vizet töltött, s addig settenkedett körülötte,
nagyokat fohászkodva, mig szerét tehette, hogy orozva kezet csókoljon
neki. «Mi lelte Kalabusz uram?» A kegyes férfiu aztán erre szemeit
égfelé forgatva rebegé bánatos hangon: «Ugye megbocsát nekem, Ráby úr?»
– Ráby azt hitte, hogy ez ember csendesen meg van háborodva, s azt
felelte neki: «megbocsátok Kalabusz uram.» – Néha mikor Karcsatáji
ráerőltetett egy pohár bort a kegyes emberre, akkor is Rábyhoz fordult
az elébb: «megbocsát Ráby úr?» S csak a biztosítás után merte azt
felhajtani.
Hát biz ezt az lelte, hogy egy napon levitette őt magához Petray úr (a
ki most a tiszti ügyészi állomást foglalta el) s eléje adva Ráby
Mátyásnak a császárhoz irt és elfogott levelét, meg egy másik
fogalmazványt, ráparancsolt, hogy ezt az iratot, Ráby kézvonásait
utánozva, másolja le s annak a nevét is jól eltalálva irja alá.
Az az irat pedig egy nyilt lázadásra felhivás volt a szent-endrei és
izbeghi néphez.
Az elitélt hamisitó végezte a rábizott kötelességét. Hasonló tettért
ugyanaz, a ki most megbizta vele, itélt rá egykor öt esztendei fogságot.
Ez nyomta aztán olyan súlyosan a szegény Kalabusz lelkét. De hát a
szegény rabnak tenni kell, a mit a fiskális, meg táblabiró urak
parancsolnak. Ez mégis könnyebb munka, mint ha vizet hordatnának vele.
Ezt a levelet azután elküldé Petray Péter Zabváry præfectus úrhoz, hogy
szerezzen a szent-endrei, meg izbeghi jobbágyok között ötven-hatvan
tanút, a kik bizonyítsák, hogy ezt a lázító levelet csakugyan ő hozzájuk
irta Ráby Mátyás, s ők azt annak idejében olvasták és ezennel
feljelentik.
A levél a legjobb helyen volt, Ráby legdühösebb ellenségének, Zabvárynak
a zsebében. Paprika Péter uramék majd összeszerzik ahhoz a megkivántató
tanúkat.
Így hát Rab Rábynak jól meg volt vetve az ágya.
És így bizonynyal ki is törték volna a nyakát ezzel a stratagemával, ha
nem lett volna neki egy jó embere, Leányváry póstamester, a ki a maga
furfangos eszével az egész gonosz hálóvetést összekúszálá vala.
Mint póstamesternek, az ő kezén ment keresztül minden levél, a mit
Zabváry præfectus irt másnak s ő neki mások. Jegyzőkönyveiből kiveheté,
hogy úgy Szent Mihály-nap táján más esztendőkben sok helyről érkeztek,
jól lepecsételt pénzes zacskóktól kisért levelek a præfectushoz. Az
irásról a boritékon mind tudta, hogy kiktől jönnek azok. Előkelő
hivatalos urak voltak azok, kik a præfectusnak tőkepénzekkel tartoztak,
s ilyenkor küldték meg a kamatot, mikor maguk is kapták a haszonbért a
jószágaikból. Ez évben semmi zacskó nem jött, csak a puszta levelek.
Ezekre azután rögtön Zabváry levelei repültek vissza az illető czimekre.
És ismételve repültek időközökben.
Ezekről a következő combinatióra jött az öreg úr.
«Mikor a nótáriust megütötte a guta, Zabváry azt kiabálta: de addig ne
halj meg, a mig a ládámat vissza nem adod! Ezt többen hallották. A
nótárius vagyonának összeirásánál Zabváry maga nagy buzgósággal
igyekezett megtalálni minden zúgban egy elrejtett ládikót, a miről
revelsalisa volt a megboldogulttól. Mi lehetett volna abban egyéb, mint
azok a kötelezvények, a miket a vizsgáló bizottság előtt jónak látott
elrejteni? Erre a következtetésére pedig mások is rájöhettek.
Nevezetesen maguk az adós urak. Azok megsejtették, hogy a kötelezvényeik
mind elmentek valamerre a limbusba s most pénz helyett a felmondást
küldik a hitelezőnek. «Kifizetik neki a tőkét, ha előadja a
kötelezvényüket.»
Ezért olyan savanyú és keserű az ábrázatja a præfectus úrnak!
Ő maga szokta felhozni a póstára a leveleket, a miket sürgetőleg ír a
tekintetes jó barátoknak, nehogy a póstalegény elsikkaszsza útközben.
Most is egy egész csomagot hozott. A fölött aztán sokáig eltanakodott a
póstamesterrel, hogy hogyan biztosabb a levél megérkezése; ha az ember
frankirozza, vagy ha nem frankirozza? Az első esetben az történhetik
meg, hogy a szent-endrei pósta eldugja a frankót, s befűt a levéllel; a
másodikban ellenben, hogy az adressátus nem fizeti ki a frankót, s akkor
a zsámbéki póstás fűt be a levéllel. Valahogy csak megalkudtak.
Akkor aztán a præfectus úr, hogy kellemessé tegye magát a póstamester
előtt, előhozta neki az unokaöcscsét.
– Hát arról a szegény sógorról mit hallott a nemzetes úr? Szegény
nyomorult Ráby Mátyás, de nagyon sajnálom a jámbort. Bizony a véremet
adnám érte, ha kiszabadíthatnám!
Már akkor zsebében volt az áruló hamisítvány.
– Hát biz az szegény nagy nyomorúságban van, mondá a póstamester. De hát
az ő hibája, a saját magáé. Könnyen kiszabadíthatná magát, csak vallaná
meg, a mit az urak odafenn ki akarnak tudni tőle.
– S ugyan mit akarnak belőle kicsikarni azok az urak? kérdezé ártatlan
fejcsóválással Zabváry úr, szemeit égnek meregetve.
– Hát én – gondolom, hogy mit? Bizonyosan nem tudom. Mert én nem
beszélhetek vele. Csak sok mások mondják.
– Talán csak nem azt, hogy a népet akarta volna fellázítani! szörnyedt
fel Zabváry úr, egész méltatlankodással taszítva el magától Leányváry
urat, mintha emberestül együtt el akarná utusítani ezt a rémséges
gondolatot.
Az a nagy bajusz megállhatta, hogy legkisebb mozgása által se árulja el
azt a furfangot, a mit eltakargat.
– Nem épen ez az a dolog, – dörmögé a bajusz alól Leányváry úr, – a mit
ki akarnak facsarni belőle, ez csak az inquisitionalis hüvelykszorító.
Más az, a mit ki akarnak belőle venni. Hiszen tetszik tudni, hogy Matyi
öcsém az utolsó napokban a szegény megboldogult esperes úrral együtt
volt. Attól megtudta, hogy hol van a titkos bejárat ahhoz a
pinczebolthoz, a melyben a nagyláda rejtőzködik. Ebben a nagy ládában
pedig vagyon, a sok élére vert kész pénzen kívül, a főfőuraknak
mindenféle kötelezvénye. Már most, ha erre rászabadítaná őket a Matyi
öcsém, azok egyszerre megkapnák, a mire nekik szükségük van, s nem
kellene senkivel osztályt csinálniok. Azért azon mesterkednek, hogy Rab
Rábyt addig mortificálják, kínozzák, boszantsák, mig az utoljára
kinjában, meg halálfélelmében megváltja magát ezzel a titokkal. Hát én,
ha neki volnék, nem is hagynám magamat gyötretni. Azt mondanám: itt van
vegyétek fel. De hát ez az én öcsém olyan bolond, hogy inkább sót hágy
vágatni a hátán. Azt mondja, hogy ő ezt a titkot másnak meg nem mondja,
mint épen csak a község előljáróságának; mert azé az a kincs és minden
egyéb!
A præfectus arcza e mesemondás alatt csupa izzó tűzláng lett; a szemei
majd kiugrottak:
– Azt mondja! orditá el magát, végét sem várva a mesének. Derék ember!
Becsületes ember! Ő tudja, hol van a kincsünk? A község kincse! S nem
akarja megmondani másnak, csak minekünk! De ezt az embert nem hagyjuk
elveszni! Kiszabadítjuk! Ne szóljon senkinek, nemzetes úr! Magam leszek
az, a ki Ráby Mátyást kihozom a börtönből! Csak nem kell senkinek
szólni! Én sem szólok, az úr se szóljon! Nyomában vagyok a gyalázatos
praktikának! De fel fogom őket csufolni! – Szegény derék, becsületes
Ráby sógor! Csak látszik, hogy ki a characteres ember? No ebből nagy
dolog lesz!
Az is lett. – Zabváry úr szaladt rögtön biró uramhoz; összehítták az
esküdt tanácsot; præfectus úr előadta nekik a titkot, a mit véletlenül
megtudott. Hát rögtön nem volt olyan kedves ember több a világon, mint
Ráby Mátyás! Most ismerték hát meg, hogy ő a községnek az igazi
jóakarója. Elhatároztatott, unisono, hogy Ráby Mátyás kiszabadítására a
község minden eszközt mozgásba hozzon, s rögtön egy deputatió küldessék
fel a császárhoz, az ő ügyében remonstrálni, a nép között pedig
kihirdettessék, hogy senki Rab Ráby ellen legkisebb tanúbizonyságot
letenni ne bátorkodjék; addig is pedig, a mig kiszabadulna, az
előljáróság felhatalmaztassék őt a börtönében minden szükségessel
ellátni s a kinn levő jó barátjaival leendő összeköttetését minden áron
rendszeresíteni.
Ilyen csodát mivelt annak a nagybajuszu embernek a furfangos ötlete.
Præfectus úr pár napig engedte forrni a mustot; akkor aztán visszaküldte
Petray úrnak a Ráby hamis lázitó levelét, azzal a megjegyzéssel, hogy
nem akar arról itt tudni senki. Nem mulasztá el a lélektani magyarázatot
is hozzácsatolni. Így van az a népnél. A mikor azt hitték, hogy Ráby a
császár kegyencze, és hatalmas áruló, akkor készen voltak őt
megfeszíteni; de a mint azt látják, hogy Ráby martyrrá lett, az
ellenkezőre fordultak, s most már készek a vérüket ontani érte.
Van is benne valami. Ilyen a nép. Egyik nap «hozsannah!», másik nap
«feszítsd meg!» Mikor aztán meg van feszítve, akkor megint «Kyrie
eleizon!»
Petray úr és consortesei még nem is sejtették, hogy honnan fáznak? Egy
új próbát tettek. Kirándultak három hintóval, ugyanannyi hajduval
Szent-Endrére, abból a czélból, hogy Ráby Mátyás iratait, a miket
elfogatása után a község irattárába tettek le, elhozzák.
Hanem furcsa tapasztalatra jutottak.
A tegnapelőtti jó czimborák ma a községháza előtt csoportosultak össze s
az urakat még csak be sem bocsátották a községházába.
Petray megkisértette hatalmas declamatori talentumát értékesíteni; de
keservesen tapasztalá, hogy a parasztok között még nagyobb szónokok is
vannak, mint ő. Mikor aztán végre gorombáskodni kezdett, azok
visszagorombáskodtak s a midőn vesztére a kardjára talált csapni, azok
meg a furkós botjaik után nyultak, úgy, hogy utoljára örülhetett a három
hintó, hogy épkézláb kijuthatott a veszedelmes községből.
Mind Rab Ráby embere volt az már.
E kudarczot vallott kisérlet után az urak katonai erővel tértek vissza s
ötvenet a lármásabb gazdák közül összefogdostatva, felvitték Pestre s
ott lánczra veretve, tömlöczbe vetették.
Onnan azután a keserves tömlöczből egyenkint felhordatva őket, kemény
vallatás alá vették valamennyit. A vallatottat négy hajdu fogta körül, a
kivont kardjának a hegyét a testének szegezve. De nem vallott az egy sem
Rab Ráby ellen semmit. Meg is ütlegelték őket, még sem vallottak.
És Rab Ráby ott az első emeleten semmit sem tudott arról, hogy mi
történik oda lent a földszinten.