Pedig még is jött.
Délután, mikor a hivatalos ügyeknek vége volt, (az öreg úr mindenkit úgy
kergetett ki az ajtón), a titkár annyira neki emberelte magát, hogy be
mert hozzá nyitni.
– No mi baj? förmedt rá a kegyelmes úr, az asztala mellett ülve s egy
tollat rágva, a melylyel valami remonstratiót irt a császárhoz. Jó
szerencse, hogy olyan fertelmes irása volt, hogy másnap már maga sem
tudta elolvasni.
– Egy instans persona.
– Kergesse a pokolba!
– Kérem, excellentiás uram. Egy fiatal kisasszony.
– No most kellenek nekem ide fiatal kisasszonyok! Mit csináljak én itt
egy fiatal kisasszonynyal? Én nem tudok complimentirozni. Mi az ördögöt
jön én rám. Bizonyosan valami jóféle lehet.
A titkár egy nevet sugott oda neki.
Arra a haragos ember ledobta a tollat a kezéből s elbámulva szólt:
– Bihászman? Az van itt? Ki jött vele?
– Senki. Magában jött.
– Magában? Ereszsze be mindjárt.
«Ő» volt az; hát ugyan ki is lett volna más? Nagyon könnyű azt
kitalálni.
Nem öltözött gyászruhába; hiszen csak úgy szökött el hazulról, a háziak
tudta nélkül. Elég gyász volt a két szemében.
Nem tudott mással beszélni, csak azzal a két nagy szemével. Nem készült
nagy szónoklatra, a minőt a szinpadon mondanak, actiói sem voltak hozzá.
Egy szó nem jött ki az ajkán. Csak odarogyott annak a kemény embernek a
lábaihoz térdre s megragadva annak a kezét, két forró kezével,
odafekteté az arczát annak a térdére és zokogott.
– No hát ni! Bihászman? kis leánykám! Hogy jött ide kis leánykám?
Keresztapja volt neki.
– Hát miért jöttél? De csak úgy magadban? Hát ha elfogtak volna az
utczán? Hát mi kell? mondd! Nem tudsz beszélni? Hát én beszéljek
helyetted? Mi? Én találjam ki, hogy mi hozott ide? Azért a gaz Rábyért
jöttél úgy-e? Nincs még elég mély börtönbe dugva a gazember? A ki téged
megcsalt, elhagyott, megszégyenített! A semmire való gézenguz.
A leány a két kezét a kegyelmes úr szája elé tartá, hogy vissza tiltsa
ezeket a szavakat.
– Ha–ha–ha! kaczagott epésen a főúr. Hát úgy-e, azért jöttél hozzám,
hogy kinoztassam meg még jobban? Hogy veressek rá ötven fontos vasat,
hogy lásd az ablakodból utczát söpörni az alávalót?
Erre a szóra aztán a leány a két kezét a keblére feszíté; majd a szíve
szakadt meg. A lélekzet elhalt az ajkán.
– Jol van no. Ne sirj! szólt a kemény ember; odavonva őt magához. Bolond
gyerek! Még most is tudja szeretni! No hát ne sirj! Tudom no! Azt
akarod, hogy bánjunk vele kegyelmesebben. – Bizony pedig, a mikor te rád
nézek, akkor volna legnagyobb kedvem kitörni neki a nyakát. Hanem hát az
megint csak neked fájna jobban. – Milyen bolond az ilyen gyerek! Hogy
nem tudja elfelejteni? – Hát hiszen, Ráby Mátyás, áldjad ez egyszer az
Istenedet, a kit megtagadtál; mert a császár se hozott volna ki abból az
oduból, a hova bekerültél, ha ez a gyerek nem!
Most aztán egyszerre megnyilt a leánynak az ajka, örömében.
– Oh kedves, oh édes, oh áldott jó keresztapám!
S minden szavát száz csók, arra a nehéz vaskézre, kiséré.
– Hogy tud neki örülni! A bolond gyerek! Hát sietve akarod, hogy meg
legyen, úgy-e?
Csengetett. A titkár belépett.
– Üljön le az úr és irjon. «Pest vármegye helyettes alispánjának.
Ezennel meghagyom az úrnak, hogy nemes Ráby Mátyás rab, az eddigi
börtönéből kihozassék, lánczaitól megszabadíttassék s azonnal a nemes
urak tisztességes fogházába átvitessék. Különben nem cselekedvén!»
A szegény gyermeket a hideg rázta örömében. Úgy reszketett, mint a láz
legnagyobb paroxismusában.
– Most fogja az úr ezt a levelet s siessen át vele Pestre. Keresse fel a
viczispánt, a hol találja, ott legyen maga, míg a rabot a nemesek
börtönébe átszállítják s megmondja az uraknak, hogy fél óra mulva magam
is ott leszek, meggyőződni felőle, hogy parancsolatomnak elég van-e
téve? A kocsisom fogjon be azonnal!
A titkár szaladt az irással.
– No hát! Bihászman? Micsoda? Meg van-e elégedve az én kis
keresztleányom a keresztatyjával? Ostoba kis kölyök! Hát kell-e
czukedli? Nem kell? Nincs is. – De már most ne sirj hát!
Lehet is a sírást elhagyni, ha az ember belejött.
– De bizony, még náthát kapsz, ha agyon sírod magadat. No nesze egy
szippanat tubák, ettől majd eláll a zokogásod.
Mindenképen nevetésre akarta áttéríteni.
Azután, hogy a leány odaborult a keblére, megsimogatta a fejét.
– De már most aztán hogyan mégy majd haza? Ha megtudja az apád, hogy
elszöktél hazulról, s itt voltál a Rábyért könyörögni, majd megver! No
ne búsulj. Hát majd én hazaviszlek magam. Aztán majd én beszélek vele
elébb. Majd capacitálom. Én leszek a prókátorod. Hanem ezt a ficzkót a
fejedből kiverd. Jól van, jól no. Nem szólok róla semmi rosszat. Csak
újra ne kezd a sírást. No no, csak ne sírj. Nem lesz neki semmi baja.
Nem vétett semmi nagyot. Majd kiszabadul, aztán elmegy Bécsbe, s nem jön
ide többet lábatlankodni. Aztán elfelejtjük őtet – te is – én is.
A leány csak nagyot sóhajtott erre.
A hintó előgördült, az inas jelenté, hogy be van fogva.
Ő excellentiája kézen fogva vezette le a hintóig keresztleányát s mint a
tisztesség hozta magával, átellenbe ültette őt az első ülésbe. A kis
leányoknak ott a helye, mikor a keresztatyjukkal ülnek egy hintóban.
Mariska arra számított, hogy majd ő, a milyen szépen elszökött hazulról,
olyan szépen haza is fog szökni. Ebből már most semmi sem lett; mert a
merre csak ő excellentiájának a hintaja végig döczögött, városház,
kaszárnya, megyeház előtt, mind kverauszt kiáltottak előtte s fegyverbe
állottak a közeledtére; olyan nagy úr volt az!
Így hát mindenki megtudta a Mariska hazaérkezését ilyen nagy parádé
mellett.
A várnagy, Janosics uram, süveg levéve jött a főúr elé a kaputornácz
alatt.
– Rab Ráby? kérdezé röviden a főúr.
– Már átszállíttatott az első kontignatzióba, sub Nr. 3.
A főúr fejével bólintott s egy szóval sem mondá a várnagynak, hogy
tessék feltenni a kalapját. Megfogta a leányka kezét s felvezette a
lépcsőkön az atyja lakáig.
Tárhalmy még nem tudott semmit, s egészen elbámult, mikor a
helytartósági elnököt leányával együtt belépni látta.
– Itt hozom a kis desertort! köszönte be tréfás hangon a főúr. Aztán nem
kell rá haragudni. Képzelje domine spectabilis: bracchiummal tört rám.
Ki állhatott ellent ennek a violentiának! Meg kellett hajolnom a
parancsolatja előtt.
Most aztán megértett mindent a főjegyző.
Egy pillanatig csak úgy néztek egymás szeme közé: az apa és a leánya;
azután odaborult a leány az apja keblére s átölelte annak a vállait. Az
apa megcsókolta a leány homlokát s azt sugá neki:
«Te tehetted!»
Oh milyen nagy szó volt az reá nézve.
«Te tehetted!» Akkor hát még ezután is «teheted». Ebben az egész nagy
házban minden embernek az a hivatala, hogy a Rab Rábyt üldözze, kínozza,
keserítse; teneked magadnak van adva a privilegium, hogy őt védelmezd,
enyhítsd, vigasztald.
Nem mondatott ő többet magának. Kiszaladt a konyhába.
Ő excellentiája hallotta a csirkesírást odakinn, s kitalálta, hogy mi
történik? Azért is ott maradt Tárhalmynál, discurálni; hadd végezze a
dolgát szép csendesen. Fél óráig nem távozott el. Mikor újra bejött a
leány a szobába, már egészen piros volt az arcza. Tán a tűz körül járt,
vagy tán valami öröme volt? vagy tán mind a kettő? A főúr megveregette a
piros orczácskáját a tenyerével, s azt igérte neki, hogy majd többször
is eljön.
Nem engedte Tárhalmynak, hogy őt lekísérje. A Rab Rábyt akarja
meglátogatni egyedül.
A várnagygyal odavezetteté magát a Nro 3-ba.
Az egy igen tisztességes tágas szoba volt, négy ágygyal, és egyéb
butorzattal. Rab Ráby egyedül volt benne.
Épen az asztalnál ült s akkor költötte el a csirke-becsináltat. Jól
eshetett neki, mert az utolsó csontocskát is leszopogatta.
Mikor az elnököt belépni látta, felállt és megtörölte a száját. Daczos
tekintetet igyekezett mutatni.
– Servus! mondá a főúr, körültekintve. Nos hát meg van-e elégedve az úr
a mostani szállásával?
– A mennyiben börtönnel meg lehet elégedve az, a ki ártatlannak érzi
magát.
– No hisz az majd ki fog tünni a processusból. De legalább, a míg a pöre
tart az úrnak, itt elég jó helye lesz. Jól ebédelt, látom. Tiszta
fehérneműt is kapott?
– Úgy gondolom, hogy a hajdani szolgálóm hozta el a szállásomról utánam.
Igen hűséges cseléd volt.
– A hajdani szolgálója. No jó. Több hűséges fehérszemélyre nem is
emlékszik az úr? Hát könyveket is hoztak az úrnak valahonnan? hogy el ne
unja magát. Tacitus, Horatius. Nagyon jó. Böskének híják a szolgálót
ugy-e? Jól kiválasztotta a könyveket! Hát aztán egy kis külömbség csak
van mégis a mostani, meg az eddigi szállása között?
Ráby Mátyásnak a fejébe ment a vér erre a szóra. Közel volt hozzá, hogy
a vizes korsót a kérdező fejéhez vágja erre a visszaemlékezésre.
– Az nagy méltatlanság volt, a hogy velem bántak, szólt kifakadva. Ha
nem tekintették bennem a magyar nemest, tekinthették volna a császár
megbizottját.
– Bihászman? Hát már most azt hiszi az úr ugy-e, hogy ezt a változást a
tegnapi és a mostani állapot között a császár közbenjárásának
köszönheti?
– Meg vagyok felőle győződve, hogy ő fölsége nem engedi hű szolgáját
nyomorultul elveszni.
– Jól ismeri a mi fölséges urunkat. Ő valóban nagyon kegyes. Az úr még
az nap, hogy becsukták, tudott írni levelet a császárhoz s azt fel tudta
küldeni hozzá. Bámulom a talentumát. Nagy diplomata veszett el benne. A
császár abban az órában elküldte hozzám a parancsát. Már tegnap reggel a
kezemben volt.
Rábynak az arcza kigyulladt.
– És engem mégis tegnap délben vetettek a legmélyebb börtönbe, a
mozdulatlanságig meglánczolva, egy hideg, penészes oduba: a hol az
őrülés környékezett.
– Az ám. Mert tudja az úr, hogy mi történt a császár levelével?
– Mi történt?
– Ez ni.
A főúr ezzel elővonta az oldal-zsebéből a lepecsételt levelet s oda
tartá Ráby elé.
– Ön fel sem bontotta azt?
– Nem: valamint az ezután következőket sem fogom felbontani. És hiába
firkál az úr erről a helyről a császárnak többet. Ha van az úrnak
védelme hazai törvényeink szerint, vegye elő, védje magát; de minden
erőködése a törvényen kívül álló eszközökkel innen kiszabadulni,
haszontalan vergődés s csak a lánczát fogja szűkebbre szorítani vele.
Jól körülnézzen az úr és gondolkozzék rajta, a mit rövid fogságában
eddig is tapasztalt. Háromféle börtönét ismerte meg az úr ennek a
háznak. Az első is rossz volt. Onnan az úr a császárhoz recurrált, hogy
szabadítsa ki. Akkor még rosszabb helyre jutott. Most tűrhető helyen
van. Kitalálja e három grádicsnak a titkát?
Ráby csak a fejét rázta.
– Nem találja ki? No jól van. A tegnapi börtöne, úgy tudom, azelőtt
fás-pincze volt. Az ilyen helyen százlábu bogarak, scolopendrumok
szoktak lenni, a miknek a marása fájdalmas. Csipték önt?
Ráby vállat vont: micsoda kérdés is ez?
– No ebben a szobában nincsenek százlábuak, hanem hagyok én itt az úrnak
a helyett scorpiókat. Hát nem találja ki az úr, hogy minek köszönheti,
hogy onnan kihozták és most itten lehet? Hát nem mondta meg az az ing, a
mit felvett magára, nem mondta meg az az étel, a mit megizlelt, hogy
kinek a keze takargatja be az úrnak a fejét a megérdemelt csapások elől?
Hát majd ha egyszer ez a rossz szive megsúgja ezt a titkot: az lesz az
úrnak a skorpiója, a ki éjjel-nappal marja ebben a szobában.
S e szónál «ez a rossz szive» a mutató ujjával odabökött arra helyre
Rábynak: s az olyan volt, mintha karddal szúrt volna rajta keresztül.
Mert az a rossz szív egyszerre rátalált a maga scorpió fészkére, a
daczos fő aláhanyatlott, az arcz elsápadt.
A főúr megfenyegeté őt mutató ujjával:
– Mindennap találkozni fog az úr ezzel a gondoskodással, a mit ma
tapasztalt, de vigyázzon magára, hogy ne recividázzék, mert lefelé még
sok grádics van előtte.
Azzal megfordult s magára hagyta a rabot.
Mikor Rab Ráby egyedül maradt, lerogyott a székére s homlokát odafekteté
arra az abroszra, a minek a virágai olyan sokat tudnak neki beszélni
arról, a kinek a keze azt fonta-szőtte, a ki őt betakargatja!
És attól fogva megtalálta börtönének legkínzóbb skorpióit.