(Kiben leiratic mikeeppen mvlatnac az zegeen raboc a tevmlevtzbenn.)
Az a négy ágy pedig nem azért volt abban a szobában, hogy Rab Ráby sorba
háljon bennük, hanem hogy alkalom adódván, azokát hozzá illő szobatársak
foglalják el időjártával.
Egynek már volt is gazdája. Nemes Kalabusz úr ebben az órában épen
sétálni volt kinn a megyeház udvarán. A börtönőr: Janosics uram Rab
Rábyt is megkinálta, ha nem tetszik-e egyet sétálni a friss levegőn? még
fél órája van rá. Hogy aztán Ráby megköszönte ezt az ajánlatot, akkor
kimutatta a számára, hogy melyik ágyban fog hálni; jobbról az ablak
mellett. Aztán azt is megmagyarázta neki, hogy a két ablak melletti ágy
előkelőbb nemes urak számára való, a két másik, az ajtó mellett,
ellenben csak az ordinárébb nemes urakat illeti meg. Kalabusz uram is
ilyen fajta. El van itélve öt esztendőre testamentom-hamisításért, a mi
igen nevezetes dolog volt. Kettőt már leült belőle, még van neki hátra
három.
Hát biz arra Ráby nem igen volt büszke, hogy ilyen szobatársra tett
szert. Válogatós volt. Jobban tetszett neki a Pápis czigány, meg a
Csajkos társasága. Azok derék, characteres rablók voltak. De hát a Noé
bárkájában ne kérdezze egyik állat a másiktól, hogy miért került oda.
De hát ha még csak hamisító lett volna Kalabusz, azzal Rab Rábynak nem
lett volna semmi baja. Egyéb hibája is volt annak.
Azaz, hogy talán nem is hiba, inkább virtus. Sokan annak tartják.
Pietista volt.
A mint a sétából visszakisérték a szobába, még csak jó napot sem kivánt
az ujonérkezett szobatársnak, hanem odament az ágyához, letérdepelt
előtte s elkezdett imádkozni.
Ez igen istenes foglalatosság, gondolá magában Ráby, s meghúzta magát
csendesen, hogy meg ne háborítsa őt valahogy benne.
Eleinte csak lassan imádkozott Kalabusz és könyv nélkül; azután könyvet
vett elő és abból imádkozott. Elmondta a hosszú litániákat. Megint elől
kezdte.
Ráby kezébe vette a Horatiust, hogy majd ő is olvas valamit. Tiszta
lehetetlenség volt. A folytonos «irgalmazz nékünk!» «könyörögj érettünk»
minden verset decomponált. Le kellett tennie a könyvet aztán alá- s
felsétálással tölteni az időt.
Gondolta, hogy majd csak vége lesz egyszer. De arra ugyan hiába várt.
Megpróbálta megszólítani a szobatársát, kérdezősködni a családjáról.
Hallotta az azt mind, felelt is rá, de aztán megint csak folytatta, a
hol elhagyta.
Utoljára belenyugodott Ráby. Meg kell ezt már neki szokni, mint a
molnárnak a malomzörgést. Ez már hozzá tartozik a tömlöcz
beneficziumaihoz, úgy látszik.
Az este is bekövetkezett, lefeküdtek. Kalabusz uram még azalatt, hogy a
csizmáját lehúzta is, imádkozott. Csak akkor hagyta el, mikor elaludt.
Aztán nagyon rossz alvó volt, s a mint valami álomrém felrezzenté,
egyszerre rákezdé az imádkozást. S Ráby is rossz alvó volt. A mint egyet
fordult az ágyában s a nyoszolya elkezdett nyikorogni, Kalabusz rögtön
fölébredt, s kész volt az imádkozás; úgy, hogy Ráby a kezét sem merte
megmozdítani, hogy fel ne költse.
Azzal vigasztalta magát, hogy talán csak erre a napra tartotta a
fogadása Kalabusznak ezt a mérték feletti kegyeskedést, s lesz annak
valamikor bőjtje; de biz az másnap korán reggel már a «Szentek
Hegedüjével» ébreszté fel megint Rábyt; s nem volt abban se szünet, se
vakáczió; még azalatt, a míg mosdott is, az ábrázatjával félig a vizes
tálban, nem hagyta felhivatlanul az ég boldog lakóit, a míg a fogkefével
dörzsölte a fogait, addig is könyörgött, s mikor délben az ételt
behozták, Rab Ráby már el is felejtette az ebédet, a mikor még Kalabusz
folyvást mondta az asztaláldást.
Gyötörte ez az ember. Hisz az ő szive is tele volt érzésekkel, a mik ki
akarnak törni az ég felé, de ez a motollára szedett könyörgés mind
visszazavarta. Csak az éj csendjében tudott egy sóhajtást küldeni fel
ahhoz a Mindenhatóhoz, a ki tudja, hogy miért «kell» az embernek
szenvedni idelenn?
Az ő imájának nem volt határozott alakja. Kiszabadulni? Hisz ahhoz nem
kellenének föld feletti csodák. Csak szépen meg kellene adnia magát, s
kegyelmet kérnie ellenségeitől, de ő küzdeni akart velük még tovább is,
s mikor hatalmukban volt is, diadaláról álmodott. Hát még miért
imádkozhatnék? Boldogságért? Nem saját maga rontotta-e le azt? Ki
fordíthatja azt meg, a mit ő elrontott? Ki adhatja vissza neki azt az
ártatlan kedélyt, a miben oly nyugodt örömei voltak? Ki törölheti ki
emlékéből az őrjöngő szenvedély elmult gyönyöreit és fájdalmait? Miért
imádkozzék? Kiért imádkozzék? Az elszökött hűtelen hitvesért-e, vagy a
hűségében elhervadó leányért? Nem jobb volna-e, ha hirtelen halállal
ragadná el innen mind a kettőt Isten! rá nézve is, azokra is? Hiszen ő
rontotta el mind a kettőnek az életét.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Így folyt le egy pár hét a börtönben, csendes imádkozás között. Ráby
kitalálta végre a módját, hogyan szerezzen magának egy-egy kis időre
megpihenést. Ő meg Horácz ódáit kezdte el fenhangon szavalni. Azalatt, a
míg ő a verset mondta, a vezeklő elhallgatott. És ha épen akkor térden
talált csuszkálni a padlón töredelmes áhitattal, felugrott talpra s
aztán elkezdett járkálni alá s fel, hátratett kezekkel, s a közben
vasvilla szemeket hányt rabtársára.
Különösen haragos volt, mikor ezt a verset kezdte elszavalni Ráby:
«Non ebur, neque aureum
Mea renidet in domo lacunar.»
(Se arany, se elefántcsont
Nem fénylik házam mestergerendáján.)
Pedig találó volt a vers; mert itt biz nem fénylett.
Egyszer fel is fortyant érte.
– Már nem tud az úr más ódát deklamálni?
Nem igen beszéltek különben egymással.
– Mi rosszat talál az úr ebben az ódában?
– Azt, hogy az első sorban az van, hogy «non» és «neque».
– Hát mi rossz van abban?
– Mi rossz van abban? Hát az van benne, hogy mikor valaki imádkozik,
aztán egy másik ezt a szót találja kiejteni «nem», az egész imádság
füstbe megy s újra kell kezdeni.
– De mondja meg az úr, miért imádkozik olyan megátalkodott buzgósággal?
El van rá itélve?
– Hát csak!
– Hiszen nem ölt az úr embert, hogy olyan nagy terhet érezzen a lelkén.
Ha kiállotta az emberektől diktált büntetését, az égiek megbocsátanak
ingyen kegyelmükből.
– Épen az, hogy nem akarom kiállni az egész rám itélt büntetést. Hát
tudja meg az úr. Az első éjjel, mikor ide bekerültem, álmomban egy nagy
ezüst szakállú ősz férfiu jelent meg előttem s azt mondta, hogy akkor
szabadulok ki ebből a börtönből, a mikor a Szentek Hegedűjét ezerszer
keresztül imádkoztam.
– Ezerszer! Hát aztán hány telt már le?
– Ha az úr mindig ki nem zavarna belőle, ma lenne a hétszázadik.
– Szent Kajafás! Még háromszáz van hátra.
A szegény jámbor ember azóta mindig végig hadarta az egész vastag nagy
imádságos könyvet, annak minden könyörgéseit, még a szárazon és vizen
utazók, az «árvizek és szárazság ellen való», a «férjhezmenendő leányok»
s a «gyermekágyból felgyógyult asszonyok» imádságát is.
Ráby átlátta, hogy ez hát szobatársára nézve életkérdés s többé olyan
ódát nem szavalt fenhangon, a melyben valami «non» fordult elő.
* * *
A másik hét végén aztán egy kis változatosság adta elő magát unalmas
börtönéletében.
Janosics uram egy reggel azzal jött be, hogy egy harmadik szobatárs is
érkezik; a neve Garabos János. El van itélve két esztendőre.
– Mi a vétke?
– Blasphemia. (Káromkodás.)
Terring… (pardon!) az már csak virtuóz egy káromkodó lehet, a ki ezzel a
tulajdonságával ilyen magasra fel tudta vinni! két esztendőt kapni!
– Már ötödször van érte bezárva. Incurabilis.
Az elővigyázati intézkedések nem nagyon biztatók voltak. A másik két rab
úr számára cserép mosdótál és korsó volt készítve, ennek az ágya mellé
bádog-edényeket helyeztek el s a csizmahuzóját odalánczolták az ágy
lábához.
Nemsokára megérkezett ő maga is. Alacsony öreg legényke volt, de olyan
peczkesen járt, mintha Góliátnak meg Absolonnak képzelné magát, erőre és
deli szépségre nézve. Az orra pedig félre volt ütve, s a pofája tele
sebhelyekkel, a bal szemöldöke erősen igyekezett eltakargatni a folyvást
hunyorgató szemét, egy kissé biczczentett is az egyik lábára; hanem
azért a fél bajusza (a másikat ki tudja, hol hagyta el?) úgy ki volt
pödörve hegyesre, mint az egyszarvu öklelője s csak úgy vicsorgatta az
agyarát alóla. A sarkantyúi úgy pengtek, mintha láncz lett volna a
lábán.
– Pálinkás jó reggelt urak, úrfiak, válogatott czigánylegények! Hát hogy
mint ityeg a fityeg?
Ez a beköszöntés épen az imádkozó Kalabuszt találta legközelebb. Az csak
elszörnyedve hőkölt hátra s ijedtében leült az ágyára.
– Héj porkoláb! Birkaláb! Szarkaláb! Hát ez itten ki lova, csikaja; ez a
másik két fancsali pofáju bébillér?
Janosics uram nevetett rajta.
– Majd megismerkedik velük Garabos uram, lesz rá ideje.
Az újon érkezett oda akarta letenni az iszákját az ablak melletti ágyra.
Janosics uram figyelmezteté, hogy nem az lesz az övé, hanem az a másik
van már felszerszámozva az ajtó mellett.
No megeredt erre a czifra mondások jégesője.
– Hátha a szentséges római pápa akarna itt feküdni ezen az ágyon?
Négyszer voltam én már itten, mindig ez volt az én ágyam, az én szöglém;
az apám, a nagyapám, a szépapám, mind ebben a szöglében nyugodott. De
ezt a Messiásnak sem engedem!
A porkoláb aztán megsúgta neki, hogy biz azt az ágyat nem ilyen
szentséges személyek teszik számára elvitatottá, hanem hogy egy
tekintetes úr számára van reserválva, mihelyt azt behozzák. Meg is súgta
neki a nevét, hogy a többiek ne hallják!
Erre a névre megnyugodott Garabos uram. Úgy látszik, respectusa volt
előtte. Akkor aztán elkezdett fütyülni, olyan hegyesen és czifrán,
mintha még fütyülve is tudna káromkodni.
Kalabusz csak csóválta a fejét és nagyokat sóhajtott. A füttyszó és a
káromkodás szintén úgy megzavarja az imádságot, hogy annak minden sikere
kétessé válik.
Az új lakó úgy járkált alá s fel ebben a szobában, mintha ő volna itt az
igazi árendás; még Ráby is félrehuzódott előtte.
Hallgattak, mint a nyúl.
De Garabos uram tudott magában is káromkodni. Szidta a jelen nem
levőket, a földön lakókat és a föld felett levőket, sőt egész tárgy
nélkül is tudott káromkodni. Olyan volt az neki, mint mikor az énekes a
hanglajtorjában gyakorolja magát.
Szegény Kalabusz nem jutott hozzá, hogy imádkozzék.
Egyszer aztán ebédre harangoztak. Garabos uram már tudta régi praxisból,
hogy mit jelent ez a harangszó? Odaült az asztalfőre, mint a ki itt a
legöregebb, s kihúzta a csizmaszára mellől a fehérvári bicskáját, s
odafente az asztal széléhez.
De ugyan megjárta vele! Mert a porkoláb czibere-levest hozott be egy
nagy tálban, a mi elég volt kettőnek.
No ha még erre sem káromkodta volna el magát.
– Hát a ki istenfája van a keseredett lélöttyének! Disznó vagyok én,
vagy micsoda, hogy nekem moslékot küld a vármegye? hogy fulladna bele
viczispányostól!
– Péntek van! Garabos uram! magyarázá a porkoláb. Aztán csak keverni
kell, van abban gánicza alul.
– Hát aztán csizmástól menjek bele ebbe a Noé átkozta kóficzba, vagy úgy
leffeljem fel a nyelvemmel, mint a kutya? Dühödjön meg, a ki komponálta.
– Dehiszen itt a kanál hozzá, csak ne haragudjék kegyelmed.
– Hogy a nyavalya járjon vele ordinánczot, a ki az ilyen habarnyiczát
feltalálta.
– No csak ne káromkodjék Garabos uram olyan csunyául!
– Miért ne káromkodnám? Ez itt az én tömlöczöm! Itt én itthon vagyok!
Otthon parancsoljon a vármegye! Bőjtös levest egyem; aztán ne
káromkodjam? Hát az a másik miért nem zabál együtt velünk?
Ez Rábyra czéloztatott.
– Az extrakoszton van, később küldenek neki.
– Fulladjon meg tőle!
A porkoláb aztán otthagyta őket a habarékkal együtt.
Garabos uram elvégre mégis csak palástul veté a gyomrát a
czibere-levesnek, s hozzálátott a pofázásboz. (Ni hogy ragad a jó
stylus!) S ez volt az első pillanat, hogy elcsendesült. A mit rögtön
sietett is felhasználni a másik asztaltárs, Kalabusz uram, előkapva
rögtön a Szentek Hegedűjét, s rákezdte elébb a szegény emberek
asztaláldását, azután a gazdag emberek asztaláldását, utána az
úrvacsorája előtt mondandó imádságot, utoljára a husvéti páskabárány
fölött mondandó ájtatoskodást.
Garabos uram csak nézett rá egy darabig. A szemei kimeredtek, mint a
teknősbékának. Nagyokat nyelt, majd a torkán akadt a falat; tappogott a
lábaival, meg-megállt a kezében a kanál. Utoljára lecsapta a kezéből a
kanalat s nagyot ütött az öklével az asztalra s elkerítette, a milyen
czifrán csak tudta.
– De már azt a jégenkopogó fapapucsos baráttánczát a karmelitába ojtott
farizeus mivoltodnak! soha se jár le a garadja ennek az imádság őrlő
pitlés malomnak? az ebengubáját!
Erre a goromba félbeszakításra Kalabusz uram elkezdte csendes hideg
vérrel lehúzni a csizmáit a lábairól, leoldani a nyakravalóját a
torkáról.
Garabos uram csak bámult, hogy mi lesz ebből?
– E biz a, mákos teremtette, meg akarja úszni a cziberelevest.
De nem arra való volt a neki vetkőzés.
Hanem arra, hogy Kalabusz uram a két kapczáját összegyűrte csomóba,
azokat a nyakravalójával a két fülére kötötte; így aztán nem hallott
semmit, nem zavarta meg az ájtatosságát a külvilágból eredő hang:
folytathatta a hol elhagyta, s most már maga is hozzálátott az evéshez,
a nyelési időközöket felhasználva az elmulasztott imádkozás
helyrepótlására.
Akkor aztán az egyik imádkozott, a másik káromkodott, duettben: Ráby
Mátyás meg olvashatta, hogy «Beatus ille, qui procul negotiis…!»
(Boldog, ki hivatal nélkül…)
Utoljára is Garabos uram lett az, a ki nem állhatta ki tovább a
versenyt. Az ő lova dőlt ki.
Oda vágta a tál közepébe a kanalát, hogy Kalabusz uramnak szeme-szája
tele lett korpacziberével.
– Eb eszik többet egy tálból ezzel az istentiszteletben telhetetlen
bőrharanggal! Hisz ehhez képest a bicskei vásáron koledáló vak koldus
még néma barát! hogy rugnák ki a fogát azok a szentek, a kiket lábuknál
fogva rángat le az égből! Mondj már egy Ament, lánczos menkü kerülgette!
Mondd, hogy: Amen! Aztán «szentmártoni mákosrétes, kivül mákos, belül
üres!» Mondjad rá, hogy Alleluja!
De biz azt Kalabusz uram nem tette.
Mire aztán Garabos uram kirugta a széket maga alól; s elkezdett megint
járkálni nagy sarkantyú csörömpöléssel alá s fel és sorba vette a görbe
áldásokat. – Egész arsenálja volt káromkodásokból! A bécsi fegyvertár
nincs úgy megrakva ócska furcsa fegyverekkel, mint a milyen muzeuma volt
Garabos uramnak czifra káromkodásokból. Kár, hogy valaki nem gyorsirta
utána; egész florilegium lett volna belőle. A bekötött fülü Kalabusz meg
annál hangosabban mondta a maga lerónivalóit.
S ez így ment napestig.
A szegény közbeszorult Ráby aztán csinálhatott, a mi neki tetszett.
Puritán kedélye ép úgy undorodott a mosdatlan szitkoktól, a hogy sérté
az érthetetlen imahadarás. Hát még a kettő együtt.
Már ezt pedig meg kellett szoknia; mert ezek, a mig csak el nem aludtak,
mindig ezt folytatták, az egyik szidta a szenteket, a másik meg
magasztalta, s a mint felébredtek, mindjárt rákezdték. Néha már az
ágyban fekve Garabos uram kidült a maga munkájából; de a másik nem
engedte elaludni: még az győzte a dicséretet; akkor aztán Garabos
felkapta a sarkantyús csizmáját, odavágta Kalabusz uramhoz, egyiket a
másik után; az meg visszahajigálta azokat az ő fejéhez; utoljára
kiugráltak ágyaikból, egymás hajába kaptak, birkóztak, egymást a földre
teperték, megdögönyözték, asztalt, széket felforgattak: Rábynak kellett
őket mindig szétválasztani. – No, ez szép mulatság lesz, ha soká így
tart.