(Kibevl meghtvdivc, hogi mi hatalmasabb az chazaar zawaanaal?)
A milyen gyorsan csak a nyergesújfalusi szekér vágtathat végig a csinált
országúton, olyan röptében ott volt a Rotheisel Ábrahám a Ráby levelével
Bécsben. A császári vár corridor folyosóján találkozott II. Józseffel.
Majd egyszer később, ha rákerül a sor, leírjuk, hogy mi volt az a híres
«corridor folyosó»? De most nincs időnk rá, sietnünk kell lóhalálában a
stafétával vissza Budára, a kit az uralkodó két nagy pecsétes levéllel
rögtön útnak indított, a mint Ráby leveléből megértette, hogy az minő
szoros helyre került.
Az egyik pecsétes levél a helytartó-tanács elnökének szólt.
«Bihászman? mondá ő excellentiája, a midőn a levelet jobbra-balra
megfordítva a kezében, megismerte rajta az uralkodó kézirását és
magánpecsétjét. – Épen diktált valamit titkárjának. – Az a füle mögé
dugta a tollat, a mint a félbeszakító levél közbejött. «Soha se dugja az
úr a tollát a füle mellé, hanem folytassa: hol hagytuk el? nihilominus…»
S azzal a kapott levelet egy nagy födeles kosárba tette, a mi már tele
volt ilyennel s diktált tovább, csendesen járkálva alá s fel a szobában.
Ez sürgetős ügy lehetett.
De még sem végezhette el azt az ügyet, mert ismét félbeszakíták. A
districtualis commissarius úr ő méltósága nyitott be hozzá minden
bejelentés nélkül.
– Kapott ma excellencziád egy stafétát ő felségétől? azon kezdé.
– Kaptam.
– Mit írt a fölség?
– Nem tudom.
– Hát hol a levél?
– A hol a többi.
Azzal fölnyitá a kosár födelét s megmutatta annak a tartalmát. Tele volt
az már felbontatlan császári intimátumokkal.
A districtualis commissarius összecsapta a kezeit s suttogva igyekezett
kiabálni, a mi nehéz dolog.
– De hiszen, kegyelmes uram, ezek a császár intimátumai, a miket nem
lett volna szabad halomra gyülni hagyni, a miket már expediálni kellett
volna.
Ő excellentiája keresztül nézett rajta, egy olyan vágást adva neki a
szemeivel, a minőt a vivók alsó-belső vágásnak neveznek.
– Csakugyan? Bihászman? Már régen expediálni kellett volna? Habet
rectum. – Amice! (Ez a titkárnak szólt.) Vegyen egy árkus tiszta
papirost. Pakolja bele ezeket a bihászman – izéket. Úgy. Most írja rá
kívül veres plajbászszal: «expediantur».
No hát már most expediálva van mind.
Azok között a császár levele is.
A kerületi biztos a fogait szívta.
– De nincs ám ezzel vége még, kegyelmes uram. Mert ő felsége még egy
másik intimatumot is küldött, az én hozzám szólt s én azt elolvastam.
Abban ő felsége nekem megparancsolja, hogy azonnal siessek el
excellentiádhoz és tudassam legmagasabb rosszalását a fölött, hogy Ráby
Mátyás, ő felsége menlevelei daczára, elfogatott s Pest vármegye
börtönébe bezáratott, még pedig a legaljasabb zsiványok közé;
tizenkilenczed magával egy szűk pinczebörtönbe s sürgessem, hogy
excellentiád azonnal intézkedjék, miszerint Ráby Mátyás azonnal szabadon
bocsáttassék s magát, mint nemes ember, szabad lábról védelmezhesse.
– Az törvényeink szerint nem lehet. Tessék megolvasni Verbőczyt.
– Tehát azon esetben, ha a törvények oly vád esetében, a minő Ráby
Mátyást terheli, a letartóztatást rendelik el, ő felsége azt
parancsolja, hogy az elfogott a megszégyenítő börtönből kivétessék,
számára oly tartózkodási hely rendeltessék, mely őt rangjához és nemesi
állásához képest megilleti.
– Ez meglesz, monda a nagyméltóságu. S azonnal csengetett.
Az irodaszolga bejött.
– Menjen kend azonnal Pestre a vármegye házához és mondja meg a
substitutus viczispán urnak, hogy tiszteltetem: – az az, hogy nem
tiszteltetem; – hanem, hogy jőjjön fel azonnal hozzám.
Azzal a titkárhoz fordult:
– Hol hagytuk el? «Haudquaquam eiusmodi…»
A districtualis commissarius mehetett, ha akart.
– Szabad lesz délután visszajönnöm s megtudnom a resultatumot?
– Ha nem restelli méltóságod a fáradságot. – «Eiusmodi.»
S az interrumpált opus folyt csendesen tovább.
Alig telt bele egy óra, hogy Laskóy úr megérkezett hozzá. Ő volt
folyvást a helyettes alispán; mert a másodalispánnak szürethez kellett
készülni odahaza.
De majd megette a derék urat ő excellentiája, mikor a szeme elé került.
– Hát micsoda disznóság az, Pest vármegye házában, a tömlöczökre nézve?
Hát ilyen rendet tartanak az urak a börtöneikben? A mely nap bedugják az
áristomba a Ráby Mátyást, már harmadnap ott van a levele a császárnál
Bécsben, a miben tudósítja, hogy hová, miféle dutyiba van csukva? Hát ez
a rend az uraknál? Nem tudnak az urak az ilyen veszedelmes fogolyra
vigyázni? Nem tudják azt olyan helyre elzárni, a hol még a légy se
férhet hozzá? Nem tudják a kezeit úgy a lábához vasaltatni, hogy ha még
volna is neki mivel, ne tudjon levelet írni? Szégyen gyalázat!
Laskóy úr ötölt-hatolt, utoljára meg nagyon is felbuzdult s ütögette a
mellét, hogy hiszen, ha csak az a hiba, hát majd segít ő rajta!
Sietett vissza a megyeházához. Egy kis értekezés után a porkolábbal nagy
hamar készen volt az intézkedés.
Volt egy fáskamra a pinczében, abból hirtelen kihordták a fát. A pinczén
vasajtó volt, arasznyi ablakkal a közepén, az is elzárható. Ennél már
jobb helyet csak nem lehetne kitalálni a Ráby Mátyásnak.
Az a jámbor már a negyedik napot tölté a tizennyolcz elitélt rabló
társaságában s számlálta az órákat, a perczeket, mennyi kell rá, hogy a
császárnak a parancsa leérkezzék, a mi őt e borzasztó nyomorúságából
kiszabadítsa.
No iszen elérkezett a szabadulás órája!
Épen a levesét ette – vízben főtt darát, fakanállal ez a rabok kosztja,
– a mint érte jöttek s kiszólíták a rettenetes társaságból, de nem
azért, hogy szabadon ereszszék, hanem hogy a kezeit kurta vasba verjék s
azután még egy pinczeoduval alább, belökjék egy hideg, nyirkos, penészes
barlangba, a hova soha napfény nem jut, a hol emberhangot nem hall.
Van még annál rosszabb hely is, a honnan kikivánkozott! Azok gonosz
emberek voltak ott; de mégis emberarczok voltak! Minden szavuk szitok és
átkozódás volt; de mégis emberhang volt.
Mikor becsapták rá az ajtót, ez a sötétség, ez a némaság a fejére
szakadt, elájult.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Délután a districtualis commissarius úr felment ő excellentiájához, a ki
épen biliárdozni készült. Szenvedélyes tekéző volt.
– Hát kérem alássan…?
– Minden el van intézve. A Rábyt áttették más tömlöczbe. Nézze barátom,
hogy becsinálom ezt a vöröset per mopsz…
– De nem valami még rosszabb lyukba talán.
– Nem. Oda a szögletlyukba.
És becsinálta remekül.
Másnap nagyon rossz napja volt ő excellentiájának. Kegyetlenül
összekaptak a districtualis commissariussal, a ki személyesen elment a
vármegyeházához, meggyőződni róla, hogy csakugyan a nemesek börtönébe
van-e zárva Ráby Mátyás? S miután azt ott nem találta s a megyei
tisztviselők semmiképen nem akarták neki megmondani, hogy hol van hát? a
helytartósági elnöktől követelt felvilágosítást. Ekkor aztán a hatáskör
competentiája felett összevesztek; úgy váltak el.
«Jaj annak, a ki ma referálni fog! suttogá a titkár az elnöki irodában;
az öreg ma egy tál pókot evett meg!»
Úgy is volt. A referendáriusok mind veresre főtt ábrázattal jöttek ki a
szobájából.